A Keió-kor első évének ötödik hónapja (1865. június). A Sinszengumi állomáshelye, Kiotó, Rokudzsó, Nisi Hongan-dzsi.

Éjfélre járt az idő, az első osztag legénységi szállásán csend honolt, a délutáni hosszú őrjárat után mindenki kidőlt, és mélyen aludt. Vagy majdnem mindenki.

– Kamija-szan!

A jó kiképzésnek hála Kamija azonnal felriadt a jól ismert, suttogó hangra. Okita keltette fel, aki mellette guggolt.

– Mm... – nyújtózkodott. – Mi van? – súgta vissza, de minden bizonnyal túl hangosan, mert Okita a szájára tette a kezét.

– Halkabban!

– Mi az? – kérdezte lehelethalkan, kissé kételkedve, hogy ilyen hangerő mellett értelmes társalgást lehet folytatni.

– Ülj fel, lehetőleg csendesen, és figyelj!

A telihold egész alacsonyan állhatott, mert a fénye annyira bevilágított, hogy nemcsak az embereket, hanem a tárgyakat is ki lehetett venni. Kamija először azt hitte, csak ennyit akart neki mutatni Okita, de egyszerre, mintegy varázsütésre megelevenedett az addig viszonylag nyugalmas szálláshely.

Mintha előre kiszámított koreográfia zajlott volna – Ueda kezdte a sort, oldalba rúgva Jamagucsit. Erre az átvetette a karját Nakamurára, aki közte és Szóda közt kapott helyet, nehogy disznóságra készüljön valamelyik éjszaka Kamija ellen. Az önkéntelen ellenőrzésre Nakamura felhorkant, amivel viszont látszólag felébresztette Kimurát. Az ugyanis feltápászkodott, és éjszakai sétára indult, de hamar kiderült, hogy csak alvajáró, nem pedig túl éber alvó, mert öt lépés után felbukott a magasra nőtt Szóda kinyújtóztatott lábában, és rövid röppálya végén Szakumán landolt. Furcsa módon egyikük sem riadt fel, Kimura horkolni kezdett, mintha mi se történt volna, Szakuma pedig egy „Megumi..." megjegyzés kíséretében átölelte. Egy-két kisebb mocorgás ugyan még volt, de a fő műsorszám véget ért. Okita hangtalanul nevetett.

– Minden éjjel eljátsszák, de komolyan, pont ugyanezt, csak most elég fény volt hozzá, hogy látni is lehessen.

Másnap reggel az osztag próbált magához térni az edzés és az étkezés előtt. Szakuma az újonc Nakamurát kérdezgette Edóról, mert ő maga immár egy éve, hogy Kiotót választotta, hátrahagyva feleségét.

– Az én drága Megumim...

Okita és Kamija összenéztek, és egyszerre robbant ki belőlük a nevetés.