Nos, ez lenne az első fejezet ^^"
Tudom, hogy nem leszek népszerű ezzel a sztorival, mivel az egyik főszereplő OC karakter, ráadásul kicsit drámaibbra sikeredett, mint terveztem, de remélem, azért lesz, aki elolvassa és talán még tetszik is neki.

Az egész történetet ajándékba írtam egy barátnőmnek, Klaunak. :)


Gyűlölök és Szeretek

Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se, de érzem:

Így van ez, és a szívem élve keresztre feszít."

- Catullus

.

.

Lépéseim hangosan dobogtak Seireitei utcáin és tetőin, egyenlő ritmusban a szapora szívem zajaival. Vadul ziháltam, akár egy kétségbeesett vadállat és egy pillanatra sem lassítottam a sebességen, amíg el nem értem a Tizenkettedik osztag barakkjait. Hadnagyként külön engedély nélkül is a területükre léphettem, amíg a kapun keresztül jutok be, de én kihasználtam az éjszaka jótékony tulajdonságait és villámlépéssel próbáltam meg túljárni a nem túl figyelmes, félálmot élő őrökön és az osztag egyéb tagjain. Bár a sötétben nem tájékozódtam jól, kiválasztottam a számomra szükséges lélekenergia tulajdonosát és egyenesen odasiettem, ahonnan őt éreztem.

Meg sem lepődtem, hogy Akont ébren találtam. Szinte feltéptem a Kutatási és Fejlesztési részleg főlaborjának ajtaját és megannyi döbbent szempárral néztem szembe, de én csak az övét kerestem és egy, a számomra is észrevétlen mozdulattal eléje ugrottam. Zavarodottan ragadtam meg fehér köpenye nyakát és rántottam őt közel magamhoz.

- Segítened kell! – Szinte leheltem a szavakat, hogy a többiek ne hallhassák meg.

- Renji… - Csak döbbenten meredt rám, mint aki szellemet lát. Végül erőt vett magán és lelökte magáról a kezeimet. – Megőrültél? Nem lehet, éjjel van.

- Ez nem várhat! – vágtam rá erélyesen. - Kérlek!

- A kapitány már így is gyanakszik rám. Ha folytatom ezt, megütöm a bokámat. – Tiltakozása jeléül elfordult tőlem és tovább firkantott valamit a bal kezében tartott irattartóra.

Dühömben a fogamat csikorgattam. Ökölbe szorított ujjaim fehérré varázsolták kézfejeimet, testem remegett. Egy hirtelen mozdulattal kivertem a kezéből az eszközt, mire azok is felénk emelték tekintetüket, akik eddig nem foglalkoztak kettősünkkel.

Akon hideg szemeket meresztett rám és nem hibáztattam érte. Az utóbbi időben rengetegszer tett nekem hatalmas szívességeket és újra erre kértem. A munkáját is veszélyeztette miatta, de nem tehettem mást. Mennem kellett. Oda kellett jutnom minél hamarabb.

- Soha többé nem kérlek meg rá – folytattam változatlanul halkan, pedig legszívesebben üvöltöttem volna. Ordítva vertem volna szét az egész berendezést, puszta kézzel ütöttem volna ki mindenkiből az utolsó csepp lelkét, gyilkoltam volna, borzalmas dolgokat tettem volna – mindezt csak miatta. Ő tette ezt velem. Azzá változtatott, aki nem akartam lenni. – Soha többé, érted? Csak most… utoljára. – Szemeimet könyörgően vetettem rá, mire enyhülni látszott elutasító viselkedése. – Kérlek, Akon. Nyiss nekem egy Gargantát!

- Kapitányi engedély nélkül nem tehetem – felelte csendesen.

- De hát eddig is úgy csináltad! – Kitörtem. Hangom túl magasra emeltem hirtelen, így a csendessé vált teremben visszhangzottak szavaim, mintha csak a bennem lakozó kétségbeesett kis énem suttogná őket a fülembe. Azonnal megbántam és egy sóhajjal próbáltam lenyugtatni magam. – Ígérem, Akon. Soha többé nem foglak megkérni rá. A teljes felelősséget is magamra vállalom. Mondd, hogy megzsaroltalak. Az életed elvételével fenyegettelek, hogy megtedd, ez csak enyhítő körülmény, nem?!

- Renji, én…

Próbált közbeszólni és eltántorítani a terveimtől, de a pár másodperccel korábban magamra erőltetett nyugalmam azonnal elszállt. Éreztem a testemben az Ő fájdalmát, szinte hallottam a gondolatait. Értem szóltak, nem hagyhattam mindezt csak így figyelmen kívül. Hiszen olyan régóta kerestem már a lehetőséget, hogy újra átmehessek és mikor itt az alkalom, elszalasztanám? Nem. Lehetetlen. Vérvörös düh áramlott szét a testemben és olyan erővel tódult a fejembe, amit nem tudtam elviselni. Fogcsikorgatva, az ordítást visszatartva kaptam a nyakához, de végül csak a gallérját ragadtam meg és így rántottam újra magamhoz. Így is fulladozni kezdett és mérgesen szorította meg a karomat, de nem tudott felül kerekedni rajtam.

Hát nem értette meg? Fájt. Rohadtul fájt, képtelen voltam elviselni mindezt.

- Akon!

- Akon-san!

Páran felkiáltottak mellettünk és hallottam sikolyokat is a női halálistenektől, vagy a Kurotsuchi által előállított mesterséges lényektől, de egyik sem érdekelt. Csak Akont és a képességeiben rejlő lehetőséget láttam magam előtt.

- Renji… ne… - vicsorgott rám erőlködve.

- Nem ajánlat volt – sziszegtem dühödten. – Kinyitod a kaput. Most.

Azzal ellöktem magamtól, mire bukdácsolva támaszkodott rá a mellette álló asztalra, szétszórva a lapon nyugvó, szépen elrendezett papírokat és apróbb tárgyakat a földön.

Láttam a szemén, hogy nem tetszik neki a viselkedésem és végtelenül feldühíthettem, de… mintha aggódott is volna. Nem akartam, hogy így legyen. Lábam már újra készen állt a futásra, de gátoltak a mozgásban, testem pedig egyre feszült. Sikított a fejemben, mert újra megtámadták. Oda kellett mennem.

Lassan észrevettem, hogy Akon rendbe szedi magát és aprót bólint felém. Megfordult, majd intett, hogy kövessem. Beleegyezett, még ha ehhez olyan erőszakhoz is kellett folyamodnom, amit nem tettem volna meg ellene fél évvel ezelőtt.

.

.

A Téli háborúban találkoztunk először.

Az a mérhetetlen gyűlölet, megvetés és utálat… amit csak az ellenfeled iránt érezhetsz. A leghalálosabb ellenséged iránt, aki osztagtársaid, bajtársaid, barátaid és szeretteid életét fenyegeti. A vereség nem megengedett, el kell őt pusztítanod – a béke érdekében.

Akkoriban így éreztem. A sors úgy hozta, hogy az emberek világában és Hueco Mundóban is összecsaphattunk, így a második alkalommal szinte régi ismerősként üdvözöltük egymást. Ismertük egymás képességeit, gyengeségeit, már nem éreztük a kíváncsiságot a másik iránt, nem izgultunk az új ellenfél érzetén – csak az hajtott mindkettőnket, hogy leterítsük a másikat és győzzünk. Gyűlöltem őt. Gyűlöltem, mert becsmérelt mindenkit és mindazt, ami valaha kedves volt nekem. Lebecsült és megalázott engem is. Életemben először éltem meg azt, hogy valakit azonnal el akarok pusztítani. Nem akartam, hogy egy levegőt szívjon az én világommal. Hogy ugyanúgy létezzen, mint én.

Ám ugyanezen harc során esett meg egy hosszú beszélgetésünk is. Lidérc létére érdekes nézeteket vallott és a mély gyűlöletem ellenére is a lelkembe itták magukat szavai. Olyan gyorsan tudta az érzelmi állapotomat változtatni, mintha én csupán egy hangszer lennék, amelyen ő tökéletesen tud játszani. Hát így esett meg, hogy bár legyőztem, szimpátiát ébresztett bennem és még valami mást is…

A sötétség vastagon gomolygott és kavargott körülöttem – a nagy űrben rohantam. Alattam fényes lélekút sugárzott, bár széle kissé rücskös maradt, mivel az energiáimat sosem tudtam megfelelően irányítani. Persze ez a legkevésbé sem foglalkoztatott. Szememmel örökké csak a fényt kutattam, ami utam végét jelezte, és amikor megérkeztem, szinte döbbenten landoltam a sötét ég alatt hullámzó sivatagtengerben.

Idegesség lett úrrá rajtam, hideg veríték csapódott ki a bőrömön és vadul szedtem a levegőt. Az ő fájdalmának érzete egyre jobban a testembe vájt, mintha már engem is vagdalnának, nem csak őt. Mintha az én bőröm is felhasadt volna, vörös vérem kiserkenne, lábaim remegnének, engedve testem hirtelen megemelkedett súlyának. Minta zúzódások és horzsolások terítettek volna be és vér dübörögne az ereimben, akárha díszes gyászinduló ritmusát verné.

Akkor hallottam meg a dühödt, ám kissé kétségbeesett üvöltést a jobb kezem irányából. A tévképzetek elmúltak, többé nem kínzott senki fájdalma, csak a kardomért kaptam és azonnal a csata irányába vetettem magam.

Három ellenféllel nézett szembe. Testükre feszülő fehér egyenruhájuk közel sem virított olyan tisztán, mint ahogy azt elvárhatná tőlük az ember. Vér és mocsok ejtett foltokat a kabátjukon és nadrágjukon is, sőt az egyik fiatalabb harcosnak még a kalapja is hiányzott a fejéről. Ám mindezek ellenére majdnem sértetlenül álldogáltak a helyükön. Arcukon elégedett mosoly terült szét, szemük pedig győzelemre és gyilkolásra ittasan izzott. Persze ezt onnan nem láthattam tisztán, mert némelyikük lidércmaszkjának töredéke elfedte arcuk egy részletét.

Szemben velük egy fiatal női test hevert a földön. Ahogy közelebb értem, nem kerülhette el a figyelmemet a testét borító ezer seb és sérülés, valamint a körülötte szétfröccsent vér. Hosszú, világos haja összekócolódott és vegyült a sivatag homokjával, fehér arrancar ruháját pedig szétszabdalták a kardcsapások. Tudtam, éreztem… azon az éjjelen meghalt volna, ha nem érkezem oda.

Sűrű köd ereszkedett az elmémre. Apró foltok ugráltak a szemeim előtt, amelyek vörös és fehér színben látszottak. Ám még azon a mérhetetlen dühön is áthatoltak a szavak, amelyeket nem sokkal korábban olvastam a kadétok jelentéséből. Az új faj, amely Hueco Mundóban megjelent, túl veszélyes ahhoz, hogy a magunkfajta egyedül szembe nézhessen vele. Túl erős, túl gyors, túl más… de én ezzel nem foglalkozhattam. A meglepetés erejét felhasználva lecsaptam rájuk erőm teljességével és azonnal megöltem a legfiatalabbat, míg egy másikon is súlyos sérüléseket okoztam. A harmadiknak sikerült elugrania előlem, de a következő csapásomat ő is megérezte. A két ellenség támadásba lendült, amit én nem voltam rest viszonozni. Bár két igen erős ellenféllel néztem szembe, mégis könnyű dolgom volt. Ennek pedig egyszerű az oka: nem sokkal korábban Kikyouval néztek szembe, ezért nem meglepő, ha ilyen mértékben elfáradtak.

A jelentés igaznak bizonyult, de a dühöm és féltésem felülemelkedett a bizonytalanságomon, amit a harcaim során általában érzek. Csak egy dolgot tudtam: meg kell ölnöm azokat, akik ezt tették vele.

.

.

Zihálva álldogáltam a fehér homokban, erősen szorítva kardom markolatát. A pengét vékony erekként hálózta be a quincyvér, hogy aztán halk cseppenésekkel potyogjon a földre. Egy kósza tincs az arcomba hullott és beleragadt a szemem alatt húzódó vágásba. Egy gyors mozdulattal kisimítottam, majd fásult és megfáradt tekintetemet a nő felé vezettem. Olyan törékenynek tűnt a csata utáni állapotában. A harcok során mindig nagyon magabiztos, erőteljes és… gyönyörű. De most csak egy megtépázott rongybabát láttam magam előtt, akinek szépségét elfedte a mocsok és vér.

Visszacsúsztattam Zabimarut a hüvelyébe és letérdeltem hozzá. Visszafojtott lélegzettel ellenőriztem a pulzusát és hatalmas sóhaj szakadt fel a torkomból, amikor, bár gyengén, de éreztem szíve dobbanásait.

- Mit keres itt egy mocskos halálisten?

A hangjára felkaptam a fejem. Általában erős orgánuma amilyen haloványan és halkan szólt, abból is látszott, hogy mennyre rossz állapotba került. Ám minden aggodalmam ellenére apró mosoly ült ki szájzugaimba a mondata hallatán.

Ezek voltak felém élete első szavai, amikor az Élők világában először találkoztunk egy harc alkalmával. Erre én ezt feleltem:

- Mocsokról beszél egy lidérc, aki csak mások élete árán maradhat életben?

Szája remegve, de mosolyra húzódott.

- Pedig én azt hittem, hogy butább vagy nálam. De még erre is emlékszel.

- Nem vagyok butább! Csak másképpen gondolkozunk.

Hihetetlennek éreztem, hogy a halála szélén is képes kihozni a sodromból és ezzel egy időben megnevettetni. Örökké pimasz. Anno ezért gyűlöltem meg őt, de később ezért is szerettem belé.

- Elviszlek Seireiteibe – kezdtem a mondandómat. – Ott meggyógyítanak.

- Ne nevettess! – Szinte csak suttogta a szavakat. Szemeit nem láthattam a ráboruló tincsektől. Egy gyengéd mozdulattal kisimítottam a világos hajszálakat az arcából és pár tévelygő vércseppet is letöröltem. Szemeiből eltűnt a fény. Sötéten meredt az örök éjszakába. – Miért mentenének meg egy magamfajtát? Ellenségek vagyunk, Renji. Nem így van?

- Aizen bebörtönzésével megszűntetek annak lenni. Az ellenfeleink azok, akik az arrancárokat pusztítják. Talán meggyőzhetem a feletteseimet, hogy segítsünk neked. Hiszen az ellenségem ellensége a barátom.

Rám emelte vörös íriszeit és kételkedő szomorúság ült ki az arcára.

- Naiv vagy, akár egy gyerek.

Egyre gyengült, ami miatt elveszítettem a türelmemet. Nem volt idő veszekedésre.

- Hol vannak a sérüléseid? – Kezeimet azonnal a véres területek fölé emeltem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a roncsolás mértékét.

- Renji, hagyd – suttogta. – Nem biztos, hogy ki…

- Hol vannak a sérüléseid? – ismételtem meg nyomatékosabban, félbeszakítva a mondatát. Megdöbbent, de végül válaszolt.

- Nem tudom biztosan. Mindenhonnan fájdalmat érzek, de azt hiszem… a bal combomon, a hasfalam bal oldalán és a hátamon ejtették a legmélyebb vágásokat.

Szavai néhol akadoztak és többször kellett levegőt is vennie.

- Nos, rendben. Bírd ki még egy kicsit. Próbálok minél kevesebb kellemetlenséget okozni.

Óvatosan a teste alá csúsztattam a kezem, mire felszisszent, arca pedig görcsbe rándult. Éreztem a bal tenyeremen, hogy bőröm sikamlóssá válik a vértől. Valószínűleg belenyúltam a sebébe és nagy fájdalmakat okoztam, de nem kiáltott fel. Tűrte.

Jobbommal a lábait, balommal a testét tartottam. Fejét erőtlenül a vállamnak támasztotta, karjait pedig az ölébe ejtette. Ruhái csak lógtak rajta, ahogy felemeltem, vére pedig csorogni kezdett a ruhámra és a földre. Tekintete újra kifejezéstelenné vált. Megszólítottam, de nem válaszolt. Újra beszélni kezdtem hozzá, de nem reagált. Sietnem kellett.

Éreztem, ahogy dobog a szíve.

Tudtam, hogy életben van, de elméje eltompult, mintha így akart volna védekezni a vérveszteség okozta fáradtság és a fájdalmak ellen.

.

.

Olyan gyorsan rohantam vele, ahogy még soha életemben nem tettem. Szinte kettészeltem a világokat elválasztó sötétséget, az átjárót pedig majdhogynem kitörtem magam előtt. Villámlépésemmel is egyéni csúcsot döntöttem: már két ugrással a Negyedik osztag főépületei közé érkeztem és az ismerős lélekenergiát követve berúgtam Hanataro ajtaját.

Szegény srác megrémült és ijedezett, de mérges tekintetem láttán nem ellenkezett tovább.

- Segítened kell – kértem tőle azonnal.

Yamada Hanataro nem hülye. Esze van, csak a bátorság és az erő hiányzik belőle. Éppen ezért kételkedve fogadta a feladatát, miszerint egy arrancárt kell meggyógyítania, de én nem engedtem az akaratomból. Ahogy korábban Akont, őt is megfenyegettem, így teljesített nekem mindent.

Persze, a betörés zajára és az idegen, ellenséges lélekenergia érzetére az egész Negyedik osztag odacsődült. Kivont karddal torlaszoltam el a vizsgálóterem ajtaját, hogy Hanataro dolgozni tudjon, de ezt nem csinálhattam sokáig, mert hamarosan Kotetsu jelent meg, oldalán a kapitányával.

Fáradt voltam és ideges, ezért figyelmetlenné váltam. Az utolsó kép, amit láttam, Unohana kapitány hűvös tekintete volt, majd ütést éreztem a gyomrom tájékán, világom pedig sötétbe borult.