Egy új történet kezdete - A jelvény

Myrtle szinte ijedten nézte a kis ezüst jelvényt. Azt jelentené, hogy én...? Ez csak tévedés lehet... Olive, ő igen... ő szinte biztosra is vette, hogy ő lesz az... Meg is érdemelné: nemcsak a tanulásban jobb nálam, de a kviddicscsapatban is benne van, ő a hangadó a lányok között, és persze tiszta vérű boszorkány... jobb lesz, ha egyelőre nem mutatom meg senkinek, majd később megkérdezem Tomot... Szerencsére mindenki a postájával van elfoglalva, remélem nem látják meg...

– Mi az, Myrtle? – érdeklődött Mrs Mouron. – Mutasd meg nekünk is, mit kaptál!

Mindnyájan a jelvényre néztek; Myrtle szinte szégyenkezve, bátyja és édesanyja kíváncsian, Tom Denem elismerően, Olive Hornby pedig rosszul leplezett irigységgel.

Mikor a csend kezdett kényelmetlenné válni, Tom válaszolt Myrtle helyett a ki nem mondott kérdésekre:
– Ez azt jelenti, hogy Myrtle lett a Hugrabug egyik új prefektusa. Minden évben az ötödévesek közül választanak egy fiút és egy lányt, így összesen hat prefektus van minden házban. Legfontosabb feladatuk, hogy az elsősöknek segítsenek beilleszkedni; illetve ők tartanak fegyelmet a házuk diákjai között... például esténként, takarodó után, a folyosón járőröznek. Némi kiváltsággal is jár; például külön fürdőszobát használhatnak...

– A mi iskolánkban is volt ilyesmi – mondta Max –, bár sose tudtam, vajon hogyan választják ki őket a diákok közül...

– Azt én is szeretném tudni! – tette hozzá Olive, egy kicsit élesebben, mint maga is akarta volna.

– Azt hiszem, a Roxfortban minden házban azt választják, aki legjobban megtestesíti a házalapító eszményét. Griffendél Godrik a bátorságot tartotta legfőbb erénynek, Hollóháti Hedvig a legokosabb diákokat gyűjtötte maga köré, Mardekár Malazár pedig azokat, akik becsvágyóak és ravaszak...

– Hugrabug Helgához pedig azok kerültek, akikben nem volt semmilyen különleges erény, ezt akartad mondani, igaz? A maradék! – Olive hangjából nem volt nehéz kiérezni a sértett keserűséget.

– Helga úgy gondolta, hogy mindenkinek joga van varázslást tanulni! – szólalt meg végre Myrtle. – Ő nem utasított el egyetlen diákot sem, nem válogatott a jelentkezők között, mint a többi három alapító... Ez nem jelenti azt, hogy bármiben is hitványabb lett volna náluk! Nemcsak a gyógynövénytanhoz értett, hanem ő volt a medimágia legjelentősebb alakja; a ma ismert gyógyító varázslatok többségét ő alkotta meg!

– Egyébként – folytatta, egy kicsit nyugodtabban –, a barátságot és a hűséget tartotta a legfontosabb erénynek!

– Ugyan, Myrtle, te is tudod, minket mindenki lenéz – csattant fel Olive –, csak kérdezd meg Tomot: ő vajon szívesen került volna a Mardekár helyett a Hugrabugba?

Tom zavartan nézett Olive-ra; tudna valamit? Vagy csak a csalódottság beszél belőle? Annyira számított arra, hogy ő kapja azt a jelvényt?
– Mindenesetre nyugodtabban aludnék – felelte csendesen –, az elmúlt majdnem ezer évben éppen a Hugrabugból került ki a legkevesebb sötét varázsló... és ott volt a legkevésbé szokás lenézni a mugliszármazású diákokat.

– Ugyan, mit számít ez épp neked?! Mindenki tudja, hogy te Mardekár leszármazottja vagy... Azért beszéled a kígyók nyelvét, és a patrónusod is egy kobra alakjában jelenik meg!

– Mindez igaz – felelte Tom sápadtan. Nagyon is jól tudta, hová akar Olive kilyukadni; Mrs Mouron máris kissé aggodalmasan nézett rá.
– Igaz, hogy anyám családja, a Gauntok, Mardekár Malazárig vezetik vissza a családfájukat, megvetik a muglikat és kitagadják a vérárulókat, vagyis akik muglikkal házasodnak... mint ahogy az anyám, Merope Gaunt tette...

– Az is igaz, hogy mostanra teljesen elveszítették a családi vagyont és a varázslótársadalom megbecsülését... Noha Mardekár Malazár leszármazottai, soha egyikük sem járt a Roxfortba, mert nem tudják megbocsátani, hogy ott olyanok is tanulhatnak, akik nem 'tiszta származásúak'.

– Az utolsó a Gauntok közülük a nagybátyám, Morfin... Szinte vadember módjára él a kunyhójában; az emberek őrültnek tartják, mert csak párszaszóul, kígyónyelven hajlandó beszélni... mindenki messziről elkerüli, mert félnek tőle.


Olive a szobájába vonult vissza duzzogni... Ma reggel valahogy minden félrecsúszott; először, hogy nem ő kapta a jelvényt, azután meg, már nem is tudja hogyan, a vita áttért Tom családjára, és meglehetősen kínosan ért véget...

Két órával később valaki bekopogott: – Olive, kérlek nyisd ki!

– Tom, te vagy az? Sajnálom, amit mondtam, rendben? Kérlek, hagyjál most magamra!

– Max Mouron vagyok, és a tízóraidat hoztam! – felelte 'Tom' kedvesen.

– Bocs', Max... Gyere be, nincs bezárva... varázslat nélkül nem tudom bezárni...

A belépő Max kérdő pillantást vetett az ajtóra: a kulcs a helyén volt, a zárban... egyelőre jobbnak látta megjegyzés nélkül hagyni a dolgot, inkább átnyújtotta Olive-nak a tálcát, amin néhány szendvics és egy nagy pohár limonádé volt.

– Köszönöm, Max, én... ó, ugye ma nekem kellett volna a konyhában segítenem, igaz?

– Szívesen helyettesítettelek, mert... akarom mondani... szóval nagyon sajnálom, ami a reggelinél történt... Olyan volt, mintha mind ellened lettünk volna... Meg kellett volna értenünk, hogy csalódott vagy, mert nem te kaptad a prefektusi jelvényt... De ez nem azt jelenti, hogy te bármiben is kevesebbet érnél, mint Myrtle, vagy bárki más!

Olive gyanakodva nézett Max szemébe: talán gúnyolódik vele? De nem, Max láthatóan teljesen őszinte volt.
– Max, hogy is lehetne valaki a Hugrabug Ház prefektusa, aki szégyelli hogy oda tartozik? Annyira dühös voltam amiatt a vacak jelvény miatt... Max, ugye sikerült mindnyájatokat megsértenem? Először Myrtle-t és titeket, azután Tomot... Szerinted Tom nagyon gyűlöl most engem? Biztos nem akarta, hogy így derüljenek ki a családi titkai...

– Ugyan már, meglátod, Tom is belátja majd, hogy nem kell a származása miatt szégyenkeznie... Nem fogjuk azt hinni, hogy mert a felmenői megvetették a muglikat, ő maga is azt tenné... végül is, aki be akar nősülni egy mugli családba, az aligha...

– Úgy érted, hogy Tom és Myrtle már el is jegyezték egymást? – kérdezte Olive hirtelen felélénkülve.

– Igen, bár természetesen még sokat kell várniuk... a mi szokásaink szerint három évet, a varázslóké szerint kettőt.

– Max, te honnan ismered a varázslók szokásait? – lepődött meg Olive... kicsit kényelmetlen érzés volt, hogy ő maga semmit sem tud a muglik dolgairól, Max pedig mugli létére ennyire otthonos a varázslók ügyeiben.

– Ahhoz még nem kell varázserő, hogy elolvassak egy-két könyvet a varázsvilágról... amikor Myrtle négy évvel ezelőtt megkapta a Roxfortos levelét, mi is elkísértük az Abszol Útra, és persze igyekeztünk minél többet megtudni a varázslók és boszorkányok világáról...

– Olive, az előbb, azért kérdeztél rá Tom és Myrtle eljegyzésére... mert Tom... szóval mert Tom nem közömbös neked? – váltott témát Max.

Ahogy Max szemébe nézett, Olive nagyon is értette a kérdés jelentőségét... csak éppen nem volt biztos benne, hogy akar-e őszintén válaszolni rá. Egy pillanattal később mégis azon kapta magát, hogy Max vállán zokog, és mindent kimond, ami a szívét nyomja.

– Dehogy Tom miatt... ez még sokkal rosszabb: én megint csak irigy vagyok a húgodra... nekem még sosem volt komoly fiúm, ő meg már eljegyezte magát... Max, te nem akarhatsz velem járni; ha tudnád, milyen komisz voltam mindig Myrtle-hez... Talán nekem kellett volna a Mardekárba kerülnöm, vagy még inkább egy külön házba, amit kifejezetten 'kiállhatatlan buta libák' számára alapítottak...

– Olive, én is olvastam a Roxfort történetét; tudom, hogy a Teszlek Süveg már több mint kilencszáz éve osztja házakba a diákokat, és azt állítják, hogy még sohasem tévedett...

– Ki állítja, hogy nem tévedett soha? – kérdezte Olive egy kicsit felélénkülve.

– Ő maga... – ismerte be Max, amivel sikerült egy kis mosolyt csalnia a lány arcára.
– Olive, kérlek bízz magadban... és bízz bennem... már ha a boszorkány-büszkeség engedi, hogy egy mugli fiúval barátkozz...

– Azt hiszem, nem sok büszkeség maradt bennem... – súgta Olive. Ahogy Max szemébe nézett, már nem is érezte magát olyan boldogtalannak. Korábbi gondjai: a prefektusi jelvény, a roxforti házak között rivalizálás, vagy éppen Tom Denem származása, most valahogy érdektelen apróságnak tűntek, valami sokkal fontosabb dolog jutott az eszébe:
– Max, te olyan sokat tudsz a varázslók világáról... én meg semmit a muglikéról... Kérlek, taníts meg mindenre... – zavartan körülnézett Mouron-ház vendégszobájában – Először, mondjuk, arra, hogy hogyan lehet varázslat nélkül, kulccsal bezárni egy ajtót...