...óvatosan próbáltam megközelítettem Penész házát. A felette tornyosuló szirtről figyeltem, ahogy a kordéjába pakolja a sok, napon szárított káposztáját. Mikor nagy nehezen eltolta a rozzant járművét a falu irányába, megkerültem a szirtet és az otthona ajtajához lopóztam. Nem tudhattam, hogy lehet e bent valaki. Tudtam, hogy erre kicsi az esély, és valahogy nem is emberre gyanakodtam.
Benyitottam az ajtón, ahonnan rögtön előtört a büdös bárány és mosdatlan öreg ember szag. A kezem a szám elé tartva próbáltam levegőt venni, majd besompolyogtam. A házban nem volt túl sok minden, pár kopott fegyver a falon dísznek, és eltorzult portrék a korábbi feleségeiről. A Hibbanti nők mind szépek, de ez itt csak festék pazarlás volt. Fejemet rosszallóan ingatva lépdeltem tovább.
A korhadt padló nyikorgott az amúgy nem igazán túlsúlyos testem alatt. Nem tudtam elképzelni, hogy hova dughatta Penész a tekercset. Bementem a hálójába, ahol pár balta lógott a mennyezetről, az ágy pedig egy falba vájt keskeny lyuk ként volt megoldva. Nem lehet valami kényelmes.
Alatta volt egy kisebb lyuk, és ott feküdt Gomba. A bárány nagyban húzta a ló bőrt. Mivel minduntalan nem akart arrébb menni ezért:
- Óóó, Gooomba! - szólítottam meg lidérc nyomásos hangon. A bárány álmosan kinyitotta a szemeit és rám nézett. Mivel még igen csak hajnal volt nem láthatott olyan tisztán, de mikor meglátta a csillogó, hegyes fogaimat a rémisztő mosolyom mögött rögtön ismét hanyatt dobta magát. Így már kicsit könnyebb volt kiemelni a vackából. Könnyedén, egykézel felemeltem a szinte alultáplált testét.
És ott volt, a fém tartót jól kilehetett szúrni a penészes szalma között. Kikapva azt az állati vacokból az övemre csatoltam. A elgémberedett bárányt a gazdája ágyára rakva végre mind két kezem szabad lett. Kivettem legújabb szerzeményem a tokjából és bele kezdtem olvasni.
A többsége csupán Dagúr eszelős tervei voltak Fogatlan megszerzésére. Ám akkor megláttam. Az Ölvész szó alatt két számra lettem figyelmes. Hosszúság és szélesség. Hát persze, gleccser földrajzi jelzései!
Gyorsan a fejembe véstem az adatokat és rakni akartam el az irományt, mikor megláttam valami érdekeset. Van még valami?!
Egy könyvről írt, amit Oszwald felmenői írtak az Ölvész beidomításáról. Ez nem lehet, hiszen... nem, lehet idomítani azt a sárkányt. De a tények magukért beszéltek. Valóban volt egy könyv, amely sajnos a sírba szált az Ádázok előző vezetőjével. A sírt pedig csak a főnöki öv csatja nyithatja ki.
Hírtelen zajra lettem figyelmes, az ajtó kicsapódott és Penész lépett be rajta:
- Gomba, el sem hiszed, mit hagytam itt...! - meg sem vártam a mondatja végét, a tekercset visszaraktam a fém hüvelybe és a szalmába dugtam. A bárányt felkapva pedig az éppen az ajtóban betoppanni kívánó Penész karjaiba hajítottam, aki ettől hátra vágódott.
- Hohó! Ennyire azért nem kell örülni a Papának! - míg az öreg a sokkos, hosszú szőrű kecskéjével volt elfoglalva én hangtalanul kisurrantam és meg sem álltam a faluig.
Nagyjából a kovács műhelyig futottam.
- Huh.. régen nem volt ekkora ez a táv... - ziháltam a térdemet fogva. De ezért az információért mindenképpen megérte. Egy Ölvész... amely szinte csak egy kar nyújtásnyira van, és az egyetlen, aki az utamba állna pedig egy tébolyult gyerek. A gondolat menetem hirtelen Bélhangos kora reggeli dudorászása szakította félbe, miközben a műhelyt söprögetve jött ki, gondom nyitás előtt.
- ... még a halott is feltámad, a viking kovács így dal... Áá, jó reggelt Partridge! - fordult végül felém.
- Mit csinálsz itt ilyen kora reggel? - tette le seprűjét.
- Hát én csak.. (hitelen az itatón állt meg tekintetem)... megszomjaztam és kijöttem inni. - oda lépve tölcsért formáltam a két kezemből és inni kezdtem. Meglepő módon tényleg egészen friss volt a víz, de hirtelen valami hajszálszerű dolog köhögési ingert váltott ki amit egy nagy nyeléssel ellensúlyoztam.
Kiegyenesedve megtöröltem a szám és a jobb tenyeremre néztem. Undorodva a nadrágomba töröltem azt, mert Gomba gyapjú foszlányai ott lobogtak a karmaimra ragadva. Legközelebb a bőréből is kiugrasztom, szó szerit! Bélhangos lépett oda mellém.
- Minden rendben? - nézett rám zavartan.
- Persze... csak... korán van még egy kicsit, ennyi. Azt hiszem megyek és... visszafekszem. Később találkozunk! - végül elsuhantam. A hátam mögött még hallottam egy:
- Fiatalság... - erre felvontam a szemöldököm. Ha tudnád te, hogy mennyi év van köztünk.
Benyitva a házba, csodálkozva hallottam, hogy még mindenki durmol. Bementem a konyhába és kinyitottam az egyik kredencet. Ott volt még a régi bronz serlegem. Egy közeli kis hordóban volt tiszta víz, félig megmerített, majd látva Fogatlan tegnapi frissen fogott mai reggeliét kinyitottam a kosarát és kivetem belőle egy kisebb méretű halat és a serlegbe kezdtem mártogatni. Nálam otthon ez olyan, mint másnak a reggeli teája.
Kimentem a ház bal oldalához és falhoz támasztott létrán nesztelenül a tetőre másztam, és halas vízből néha szürcsölve a késé késői napfelkeltét kezdtem nézni.
Elfogok hajózni az Ádázok szigetére, éjfél után. Azt mondom majd Hablatynak, ha esetleg rajta kapna, hogy egy közeli faluba megyek üzletet kötni valakivel egy fegyverért, végül is félig már igazat mondok.
Üzletet kötni... Dagúrral? Erővel is elvetném, vagy el is lophatnám. Nem lehet! Ha rájön, amire kicsi az esély, de akkor is, ha rájön, rögtön a Hibbantiakat hibáztatná!
Közvetlenül vele kell beszélem, és közvetlenül az ő szeme közé kell hazudnom. De az üzlet csak akkor üzlet, ha mind két félnek nyereséges. Fel kell neki ajánlanom valamit, de mi kellhet valakinek akinek van egy egész törzse és armadája. Nem szívesen vallom be, de még nekem sincs ekkora hatalmam. (Itt egy nagyot kortyoltam a Halas Vízből, majd hirtelen Fogatlan mászott fel mellém a tető ablakon keresztül, ásított egy komótosat és leült mellém.)
Hát persze! Fogatlan a kulcs ehhez az "üzlethez".
~ Hogy hogy ilyen korán fent vagy? ~ kérdezte suttogva, miközben a bögrém tartalmát vizslatva.
- Nem bírtam aludni, egész éjjel azon gondolkoztam, hogy.. várj. Miért suttogsz? Nem hall minket senki.
~ Az emberek nem is, de a többi sárkány lehet. ~ nézett végül rám.
- Ez csak akkor lenne lehetséges, ha ez egy szabad frekvencia lenne, ezt most csak mi ketten halljuk. Sárkány vagy és még ennyit sem tu...?
~ Azt még megiszod? ~ szakított félbe és bökött az orrával serlegemre. Majd kiszúrta szemét. Követtem a tekintetét, majd vissza néztem. Megforgattam a szemeim miközben sóhajtottam egyet, ő pedig vigyorogva kinyitotta száját és bele öntöttem az italom. Majd átfordultam és amerről jöttem lecsúsztam a tetőről. Be akartam menni, mikor kitaláltam a bosszúmat a tegnapi megjegyzéséért.
- Hé Fogatlan, kérsz még valamit? - kérdeztem miközben felkészültem.
~ Mit?! ~ hajolt le felém izgatottan. Abban pillanatban meglódítottam serleget és felé hajítottam. Ő viszont könnyű szerrel kikerülte.
~ Há, mellé! ~ hirtelen megcsúszott és a tető ablakon keresztül vissza zuhant Hablaty szobájába.
Én pedig nevetve futottam az öböl felé.
Egy sziklán ücsörögtem a tónak háttal az öbölben. A homokba rajzoltam le a Hibban és az Ádáz k sziget között húzódó szigeteket. Azt latolgattam, hogy talán nem is tudnám egyetlen éjszaka alatt megjárni ezt a távot oda és vissza, plusz nem is biztos, hogy nem követnének e.
Nem keverhetem bajba Hablatyékat, ugyanakkor kell a könyv is... Kell egy külsős, aki semleges mind két oldaltól, amiben feltétlenül megbíznak és gyanú esetén gyorsan letud lépni és nem kerül a figyelem középpontjába, még akkor sem, ha nagyon akarja.
A frusztráltságtól össze ráncolt homlokom volta jele annak, hogy meg van a válasz.
... Johan. Ő neki ugyan nem a leggyorsabb a hajója, de tökéletes álcát és alibit nyújt mind két veszély faktor esetére. Többnyire mindig 3 napig marad itt, senki nem fog bánkódni, ha hamarabb elmegy valami miatt. Már csak kell valami ürügy, hogy elvigyen engem oda. De nem szokott kérdezni, ha kellő pénzt kap a fuvarért. Egy gond kipipálva.
És mit csináljak majd ha az Ádázoknál leszek. Dagúr nem fogok feltétlenül hinni nekem, és át láthat majd az cselszövésemen. Két eshetőség van:
1. Vagy rögtön elfogat majd, és akkor ki kell vernem a balhét.
2. Vagy sikerül átvernem és ha valami balul is sülne el, akkor maximum improvizálok valamit.
A cél szigethez rajzoltam egy Ölvész szimbólumot.
De mivel nem tudjuk megjárni egyetlen éjszaka alatt, kell egy bomba biztos megálló, ahova még egy sárkány sem követne minket. A tekintetem megakadt egyetlen szigeten, ami sokkal inkább közelebb van az Ádázokhoz, mint ide.
...Sebhely sziget, mennyit jártunk oda a testvéreimmel, de az emberek... félnek tőle! Tökéletes!
A terv kész is van!
A lábammal szét söpörtem a rögtönzött térképet és a kijárat felé gyalogoltam. Már csak Johant kell meg győznöm. Választhat az ész érvek és a kérlelés klasszikus párosa közül. Persze ezt még én sem gondoltam komolyan.
Min törhette vajon Partridge ennyire a fejét? Kora reggel óta követtem őt idáig, ahol aztán valamit nagy bőszen rajzolt a homokba, bámulta azt egy jó darabig, miközben érzelmek egész sor mutatkozott az arcán, biztos voltam benne, hogy agyalt valamin.
Mikor elment, előbújtam az ülő helye mögött elterülő bokrok mögül és oda mentem, megnézni mit is csinálhatott, hátha maradhatott valami a firkálmányából.
Nem látszódott már semmi. Ám de egy nagyon kirívó motívum mégis csak maradt. Ha valamit megjegyeztem az ez. Annak az idegesítő gyereknek és seregének a címer állata, egy Ölvész. De mit akarhat Partridge az Ádázoktól? Ha csak nem... Dagúr talált egy másik Éjfúriát, elfogta, és most Partridge ezért van Hibbanton, hogy kiszabadítsa.
De miért csinálná ezt egyedül? Talán nem akarja ezzel terhelni Hablatyot.. ááá biztos nem, hiszen Hablaty is találni akar egy mádik Éjfúriát. Akkor talán... túl veszélyesnek tartaná? Ezt már hamarabb elképzelem róla. Ha az Ádázokhoz akar menni, kell neki valaki, aki elviszi odáig. Biztos nem egy sárkány, hanem sokkal inkább egy olyan valaki, aki semleges. De ki lehet az akiben Partridge feltétel nélkül megbízna?... Talán az, aki ide is elhozta, Johan. Akkor most biztos a dokkhoz ment! Utol kell érnem és beszélni vele, hogy én is menni akarok! Ha tényleg egy másik Éjfúriáról van szó, nekem is ugyan annyi közöm ehhez, mint neki! Hablatyot viszont most ki kell hagyni ebből, Dagúr miatt túl veszélyes.
Ugyanott távoztam a völgyből, mint Partridge és futottam kikötőhöz.
Mire oda értem Partridge már nagyban Johannal tárgyalt. Nem hallottam egészen mit is mondnak, de:
-... és ezt biztos, hogy ezt egyedül véghez vinni?
- Igen, mindössze annyit kérnék tőled, hogy vigyél el az Ádázok szigetére a többit pedig én így vagy úgy, de megoldom. Segítesz?
- Persze! Örömömre szolgálna borsot törni az orruk alá! - emelte Johan magasba a kezét.
- Elfog bírni egy a hajód egy sárkány méretű rakományt? - erre a kérdésre felkaptam a fejem. Szóval tényleg egy sárkányért megy oda. De mikor?
- Persze! Szállítottam annál már nagyobb rakományt is. Mikor szándékozol indulni? - Igen igen, ezt akarom tudni én is!
- Ma éjfélkor.
- Addig még sok idő van, honnan tudod, hogy a törzs főnök nem tesz óvintézkedéseket?
- Pléhpofát bízd csak rám, nem fog gyanút fogni, és hamarabb vissza érünk mielőtt feltűnne neki, hogy huzamosabb ideig eltűntem. -majd egy zacskó aranyat adott át Johannak, kezet fogott kezet rázott vele és mintha mise történt mindketten vissza tért a teendőjéhez.
A nap további részében szinte alig láttam Partridge-ot, többnyire Bélhangosnak segített műhelyben, mivel Hablaty most vagy az apjának segített, vagy iskolában okította a többieket.
Úgy tervezem, hogy ma éjjel fent maradok míg Partridge el nem indul, Hablaty addigra már elszokott aludni, Pléhpofát pedig szinte lehetetlen felébreszteni. Észrevétlenül elsurranok és mire bárkinek is feltűnne, már itthon is leszek egy.. egy másik Éjfúriával! Alig hiszem el! De még ma találkozok valakivel a fajtából... remélem. Hiszen, mi másért menne Partridge oda?
Az összes közeli szigetet bejártuk Hibbant körül, amiről úgy feltételeztük, hogy esetleg egy másik Éjfúria lakhat, vagy fordult meg rajta. Partridge kérésére Hablaty elővette Bork jegyzeteit és tüzetesen áttanulmányozott minden kis apró sugallatot, ami csak egy Éjfúriára utalhat, mármint aki nem én voltam. Azt is kiderítette, hogy mióta ismerik a Hibbantiak a fajtám, ez pedig majdnem meg egyezett a szoláris élet korommal. Még Penész hamis Bork jegyzeteit és térképét is elővettük, hátha van valami igazság alapja, de a nap folyamán ő maga vallotta be, hogy az egész csak humbug.
Kikérdeztünk minden családot a szigeten, hogy az őseik miket tapasztalatok ezzel azzal üggyel kapcsolatban, de legtöbb homályos mesének vagy nem volt értelme vagy pedig én magam erősítettem meg, hogy ott és akkor én volt az e vagy sem.
Azt is megengedtem Partridge-nak, hogy bele nézzen fióka kori emlékeimbe, de nem talált semmit, csak pár homályos képet a húgomról, és egy két árnyat a szüleim haláláról, de ez már rég volt, és nem tudom, hogy hol.
Már kezdett esteledni. Hablaty is és én is kimerültünk mind testileg, mind lelkileg. Ha ez nem lenne elég, Hablaty össze evett valamit az egyik szigeten, egy furcsa szagú halat, amit Partridge óva intése ellen is megevett. Nagyon nyúzott állapotban került az ágyba.
Én is fáradt voltam, de igyekeztem nem elaludni. Fent kellett maradnom, a remény ami ma estig elkísért most teljesedett ki. Már nem kellett sok éjfélig, talán csak egy óra, viszont nem bírtam ki, annyira fájtak az izmaim az egész napnyi repüléstől, hogy végül elnyomott az álom.
Nagyjából fél órát alkudhattam, mikor csörömpölésre riadtam fel. Megdörzsöltem a szemem és mikor tisztult a látásom Hablatyra néztem, aki még jóízűen durmolt. Fellélegezve kiugrottam a tető ablakon, még egyszer ránéztem, rámosolyogtam és:
- Reggel találkozunk, pajti. - suttogtam, bár tudtam úgysem hallja vagy érti. Egy ajtó csapódásra össze szűkült a szemem és előre tekintve a sötétbe a kikötő felé kezdtem rohanni.
Oda érve elrejtőzzem, nehogy kiszúrjanak, majd mikor meggyőződtem, hogy sem Johan sem Partridge nincs a hajó közelében, oda sompolyogtam és felugrottam a fedélzetre. Találtam egy darab ponyva félét, egy rakat letakart áruhoz húztam, majd magamra terítve azt hegyeztem a fülem és vártam, hogy kikössünk az Ádázok szigetére.
Johan már az iskolánál várt rám. Kérdőn nézett végig rajtam, mire én csak széttettem a kezem.
- Nem hoztál semmien fegyvert? - erre karba tett kézzel vigyorogtam rá.
- Tudod az elme néha élesebb fegyver tud lenni, mint bármilyen penge.
- És málhádban mit hoztál?
- Az legyen az titkom. - megforgattam a szemeit és a hajója felé kezdett indulni, majd intett, hogy tiszta a levegő, követhetem.
Mikor beszálltunk éreztem valami furcsát, egy harmadik személynek a jelenlétét.
- Van még valaki a hajódon? - felém fordult, majd kérdőn kőrbe vizslatott és megint rám nézett.
- Nem, hacsak téged nem követett valaki. - hallottam valami dübörgés szerű hangot, de annyira figyeltem Johanra, hogy nem tudtam volna meg mondani merről jött. Úgy voltam vele, hogy biztos csak egy kisebb Dörgődob ütközött hajó fenéknek.
- Induljunk. - kezdeményeztem és Johan a kormányhoz lépve a sötétbe kormányozta a hajót.
Elértük Sebhely szigetet. Közelebb érve egy olyan barlang bejárathoz irányítottam Johant, ahova a hajója pont befért. Beérve a barlang belsejébe egy előzőleg a hajóhoz kapcsolat kis csónakot tettünk a vízre.
- Ez lesz az amivel majd én eltűnök az éjszakában, mikor te vissza felé kiraksz itt. - bólintott, majd elrakva az előzőleg használt kötelet és csigákat kimanővereztünk a barlang szájából, és a fáklya fénnyel jól kivilágított sziget felé haladtunk.
Az Ádázok szigete egy hatalmas öbölben kezdődött, melynek két száját egy hatalmas őrtorony híd kötötte egybe. A tetején tucatnyi, állig felfegyverzek, fáklyás Ádáz őrszem fürkészett minket.
Meglátva Johant, fel vontatták a hatalmas acél rács kaput. A híd szája és úgy maga a kapu is akkora volt, hogy egy tízszer nagyobb hajó is kényelmesen is átfért volna rajta
Az íjászok folyamatosan célzásra álltak. A híd alatt átérve tucatnyi kereskedelmi hajó volt kikötve, és várták kirakodást. A fegyverektől kezdve a finom fűszereken, ruha neműkön a rabszolgákig, minden volt itt.
Nem akartam elhinni, de még sárkányok is voltak itt... de, nem úgy ahogy az ember elvárná,... finoman szólva már... fel voltak dolgozva,... mint az egyszerű, előcsomagolt disznók, amik csak most jöttek a vágóhídról.
A fejemet elfordítva mentem be Johan kabinjába, és egy székre ülve a hányinger kerülgetett. Johan bejött és leguggolva mellém a vállamra tette a kezem.
- Ne haragudj, hogy csak így berohantam ide. - mondtam félig öklendező hangon.
- Semmi baj, Partridge. El sem tudom képzelni, mit válthat ki belőled ez a látvány, de tudod mit? Maradj idebent, míg oda nem érünk a törzsi központ stégjéhez, és majd szólok mikor elő gyere. Rendben?
- Rendben, és... Köszönöm, Johan. - majd ki ment, de az ajtóban még vissza fordulva:
- Igazán nincs mit. - majd becsukva ajtót egy Ádáz katonával kezdett tárgyalni, hogy Dagúr színe elé járulhassunk.
Ez nagyon sokat jelentett nekem Johantól, őszintén szólva odakint már a rosszullét kerülgetett. Csak képzelni tudom, hogy mondjuk Fogatlan min ment volna keresztül.
Nem tudtam mi lehet ez az orr facsaró bűz. Éreztem már hasonlót, mikor bezárva voltam, az akkor arénaként szolgáló iskolában. Ez a szag... halott sárkányok, de... rengeteg... megszámolni sem tudnám. Hova kerültem én?
Igyekeztem elterelni a gondolataim, mikor egy ajtó csapódást hallottam és Kalmár Johan hangját, ahogy egy idegen férfival beszél.
- Mehet! - a férfi kiáltott és a hajó kanyarodni kezdett, majd egy újabb hosszú, húsz perc körüli lassú, monoton út következett. Eddig legalább hallottam, ahogy Johan és Partridge beszélget, még ha nem is értettem kristály tisztán. Amit sokszor hallottam, az Dagúr neve, a sárkány szó és könyv, de most már csak az Ádáz katonák ujjongását, vagy ahogy parancsokat osztogatnak.
A hajó hirtelen megállt, egy ajtó kinyílt, a hajó pillér lecsapódott, két ember leszállt a fedélzetről, majd Dagúr eszelős nevetését hallottam és pár pillanat múlva minden elcsendesedett.
Kidugtam az orrom a lepel alól és bele szippantottam a levegőbe. Nem éreztem Partridge vagy más ember szagát. Előbújtam és körbe pillantottam, de nem láttam senkit.
Megéreztem, hogy merre menetek és leugorva a hajóról a nyomukba szegődtem. Egy hatalmas, díszes épületet körül járva láttam meg őket, ahogy egy közeli erdőben távoznak. A kitaposott ösvénytől nem messze beugrottam a bokrok közé és egy tisztásig követtem őket, igaz, Johan már nem volt itt. Meglapulva próbáltam hallgatózni.
- Mi járatban Partridge? Csak nem a régi időkre jöttél emlékezni?
- Megnyugodhatsz, nem azért jöttem, hogy veled nosztalgiázzam.
- Akkor minek köszönhetem a látogatásod? Talán ajándékot hoztál nekem? - dörzsölte izgatottan a tenyerét.
- Nem, üzletet kötni jöttem.
- Ugyan mim van nekem, ami a nagy Partridge kellhet, hét király koronájával és öt mágus botjával egyetemben?! - a viselkedése hirtelen megváltozott és mutató ujjával vadul felém csapdolózott.
- Atyád könyve az Ölvészekről.
- Az könyv Apámmal együtt a sírba szállt. És különben is, nekem mi hasznom származik belőle?!
- Ha nekem adod a könyvet, meg szelídítem neked a gleccserbe zárt Ölvészt, de ha nem jön össze, akkor megkap..
- Megkapom cserébe az Éjfúriát?!
- ... Igen. - nagyot sóhajtva akartam kezet fogni vele, amikor egy fojtást követően:
~ Partridge te mi a fenét művelsz itt ezekkel?! ~ kérdezte Fogatlan idegesen, aki szinte a semmiből bukkant fel. Még engem is meglepett. Persze tudtam, hogy Dagúr úgysem adná oda könyvet, de Fogatlan pont a legrosszabb kor jött.
- Fogatlan? - kérdeztem döbbenten megfordulva.
- Megölni! - kiáltotta el magát Dagúr.
- Dagúr várj, ez nem is róla szól!
- Óoo, tényleg nem? - kérdezte gúnyolódva, aki tudta, hogy hazudok.
~ Mi, mi nem szól rólam?! ~ kérdezte Fogatlan.
- Semmi! - vágtam rá egyből.
- Mért is nem mondod el neki Partringe? Hiszen az üzletünkben ő is benne volt.
~ Partirdge, lennél szíves felvilágosítani, hogy miről beszél ez a förmedvény?
- ... Megállapodtam Dagúrra, hogy ha nekem adja a könyvet, akkor megkap cserébe... téged.
Fogatlan éppen mondani mondani akart valamit, amikor egy tucat Ádáz katona vette körül, lefogták és megkötözték.
- Azt mondom, hogy ne raboljuk tovább egymás idejét Partridge, gyerünk a temetőbe apám kriptájához a könyvért. - Fogatlan csak nézet, és láttam rajta, hogy ő is válaszom várja.
- … rendben, gyerünk. - mondtam és elfordultam Fogatlantól.
- Hozzátok az Éjfúriát! - parancsolta Dagúr jókedvűen. Az katonák felemelték Fogatlant és elindultunk az említett helyre.
Mikor oda értünk, lerakták és oda fordultam Daúrhoz.
- Rendben Dagúr, teljesítsd az üzlet rád eső felét. Add ide a főnöki öved csatját.
- Először te a teljesítsd a tiédet, biztosítsd, hogy az Éjfúria engedelmeskedni fog nekem.
- Akkor engedd el, és engedj oda hozzá.
- Nem engedem el, de oda mehetsz. - bólintottam. A katonák eltávolodtak hogy beszélhessek a kelletlen fogollyal.
- Bízz bennem. - suttogtam Fogatlan fülébe, aki értetlenül morgott. Visszamentem Dagúrhoz, aki át adta az öv csatot. Odamentem a kripta bejáratához és jól látható, Ölvész szimbólum alakú mélyedésbe helyeztem azt.
A bejárat nagyokat recsegve engedett és kinyílt. Odabent korom sötét volt ezért mikor bementem elvesztem a kint tartózkodik szeme elől. Bent én tökéletesen láttam mindent, oda ment jókora kő koporsóhoz és ugyanazzal a Kulccsal kinyitottam azt is.
Ott feküdt az Ádázok dicső vezére, Oszwald a jámbor. A könyvet erősen szorította a kezében. Meg fogtam a könyv szabadon lévő részét és finoman de határozottan kivettem a könyvet a csontváz kezéből.
- Köszönöm Oszwald. - suttogtam. Kivettem az öv csatot a helyéről, mire a koporsó elkezdet bezárulni, gyorsan felcsatoltam azt Oszwald derekára és elrántottam a kezemet. Most már senki sem nyithatja ki a koporsót és a kriptát. Kisiettem mielőtt rám zárult volna.
Kíváncsian kinyitottam a viking irományt, majd oda sétáltam Dagúrhoz, de nem néztem rá.
- Nos, megvan ami kell? - nyaggatott.
- ...Igen ... megvan. - mondtam szinte már ijesztően higgadtan és lassan.
Becsuktam a könyvet, előre tekintettem a semmibe és akkorát bemostam a jobb kezemmel Dagúr sisakjába, hogy hátra zuhant, bele csapódott egy sziklába és össze esett.
Egy darabig most nem fog fel kelni. A katonák azonnal reagáltak és a fegyvereikért nyúltak.
Én higgadtan az övemre csatoltam a könyvet, a jobb lábammal előre léptem, ki nyitottam számat és egy akkora Éjfúria üvöltés hagyta el azt, amiről Fogatlan álmodni sem merne.
A katonák rémülten futottak el.
Odamentem Fogatlanhoz aki tágra nyílt szemekkel nézett rám.
Kiszabadítottam a kötelek fogságából.
~ Hogy csináltad ezt? ~ ámuldozott.
- Ha itt lesz az ideje, elmondom. - feleltem higgadtan.
~ Egyébként, te tényleg oda adtál volna nekik? ~ kérdezte most már idegesen.
- De hogy is, de a hirtelen megjelenésed miatt improvizálnom kellet, bocs.
~ Valamiért én azt hittem, hogy te egy Éjfúriát jössz kiszabadítani ide.
- Nem állsz messze a valóságtól. - néztem rá, majd mikor le esett neki, hogy én rágondoltam már nyitotta is száját a válaszért.
- ... tudom, hogy hogy értetted, de.. sajnos nem, ilyesmiről szó sincs. De ha ne adj Thor végül tényleg ilyesmire kerülne sor, te leszel az első, akinek szólok. Rendben? - egy darabig fontolgatta.
~ Jól van, de ugye tudod, hogy ezzel még nincs letudva minden... Remélem jó okod volt ezt tenni.
- Igen, ez a könyvben bőven megérte. Ebben benne van minden, amit csak a Ölvészekről tudni kell.
~ Miért érdekel téged az a Ölvész, tudtommal a Fúriákon kívül nem kedvelsz más sárkány fajokat.
- Ez így is van, én kiszabadítani akarom, és ha én nem is, azok biztos megtették volna.
~ Jól van, menjünk haza. ~ zárta le a témát, én pedig bólintottam.
- De, ugye ezt nem mondjuk el Hablatynak?! - nevetve kezdett a kikötő felé futni.
- Hé!.. Fogatlan! - futottam utána.
A Sebhely szigetnél jártunk, de mivel már Fogatlan is velünk volt, úgy döntöttünk, hogy csónakot fegyelem elterelés képpen itt hagyjuk.
Vissza érve Hibbantra, bementünk Hablaty szobájába, ahol Asztrid, Bélhangos, Pléhpofa és Gothi ült és vették körül az ágyát.
- Mi történt itt itt? Mi ez a gyász szertartás?
- Partridge, Hablaty állapota nagyon rosszra fordult. Gothi szerint elkapott egy betegséget, amire nem ismeri a gyógymódot. Lehet, hogy nem fog felépülni. - mondta szomorúan Gobber. A sokktól meredten álltam egyhelyben, a könyv kiesett a kezemből a földre.
Nem, ez nem lehet, ezt nem akarom elhinni! Most vesztettem el egy csomó embert, nem hagyhat itt Hablaty is.
Nagy zajjal a térdemre rogytam. A földet bámultam. Pléhpofa oda jött és a bal vállamra tette a kezét. Én kínkeservesen rá néztem.
- Meg fog halni?! Csak van valami gyógymód! - kérdeztem elcsukló hangon.
- Mi nem ismerjük, azt reméltük, te talán tudsz mondani valamit.
Én? Miért pont én? Miből hitték, hogy én ismerem az ellenszert? Nem vagyok gyógyító!
Hirtelen Fogatlanra gondoltam. Mi lesz vele, ha Hablaty nem éli túl ezt a ragályt? Magára marad,. Fogatlanra akartam nézni, de már nem volt ott.
Kiszaladtam a szobából és a házból, de nem láttam sehol.
- Fogatlan?! - kiáltottam aggódva, féltem attól mit tehet majd, ha végső elkeseredésében elkezd tombolni.
Az erdő felé kezdtem rohanni, alig öt perc alatt ott voltam. Ott volt bent a medencében és a földet nézte.
- Fogatlan?! - kérdeztem elkeseredve - Jól vagy?!
~ Már, hogy lennék jól?! Hallottad, a legjobb barátom haldoklik!
Oda ültem mellé.
~ Ő nem hallhat meg Partridge, ha meghal én tényleg egyedül maradok. ~ keseredett el.
- Ne félj, nem hagyjuk, hogy meghaljon. - próbáltam vigasztalni.
~ Mégis mit tehetnénk? Hallottad, nincs ellenszer. ~ egy kis ideig csak ültem ott és gondolkodtam.
Gyerünk Partridge, gondolkozz! Ne hagyhatod szenvedni Hablatyot! Biztos van valami megoldás! Egy varázs lat vagy, egy legenda vagy csak egy...! Vagy csak megint nem látok tovább oromnál! Sárkányokkal vagyok otthon körülvéve... mindenünk rájuk épül! A kultúránk, a tudományaink, még mi magunk is. (Néztem végig a a fedetlen karjaimon, amin itt ott néha kisebb nagyobb fekete pikkelyek voltak megfigyelhetők)
Mért ne lehetne most is ez a megoldás, egy sárkány... egy FÚRIA, egyenesen Mata-fury-ról!
És akkor be ugrott a megoldás.
- Fogatlan, kitaláltam hogyan gyógyíthatnánk meg Hablatyot!
~ Mégis hogy? ~ kérdezte hitetlen kedve
- Létezik egy Fúria faj, amelynek könny cseppje még a halált is képes visszafordítani. - Fogatlan úgy nézett rám, mint egy Holdkórosra.
~ És milyen fajta sárkány ez, és egyáltalán hol van?
- Személyesen sajnos még sosem láttam, de biztos, hogy egy Fúria féle. A neve Kard virág, mert állítólag olyan éles nyelvű a beszéde, mint egy kardé, és elméje még élesebb, de hogy hol van azt csak Mata-furyn tudnánk megnézni, ahhoz viszont oda kellene utaznunk.
~ És hagyjam itt Hablatyot?! Felejtsd el!
- Inkább itt maradsz és végignézed ahogy lassan meghal? Hablatynak egyébként vérhasa van, két héten belül..
~ De hát annyi idő mire oda érünk. Mire vissza érnénk, addigra...
- Mata-fury-ra vannak újon útvonalak amik egy hétre szűkítené az utazás idejét. Időben visszaérnénk. - Fogatlan egy darabig csak gondolkozott, majd rám nézett.
~ Legyen, de ezt akkor el kell mondanunk Pléhpofának. ~ Bólintottam. Mikor vissza értünk és elmondtuk a tervünket, először ők sem hitték el, de végül meggyőztem őket.
Másnap reggel kint voltunk a kikötőben a hajómnál.
Asztrid átölelte Fogatlant.
- Vigyázz magadra, és persze Partridge-ra is. Fogatlan csak vigyorgott, én meg horkantottam egyet.
- Járjatok sikerrel. - mondta biztatóan Pléhpofa.
- Úgy lesz. - feleltem és Bélhangos kezébe nyomtam a Ölvész könyvet.
- Szeretnem, ha ezt át tanulmányoznád, mire vissza érek. - ránézett a könyvre és bólintott.
Fogatlan beszállt a hajóba, én is be akartam, amikor Asztrid elém lépett.
- Ne hagyd Hablatyot meghalni.
- Nem hagyom, ha te sem hagyod. - mondtam bizalommal tejesen. Bólintott és ellépett tőlem. Beszálltam a hajómba és elindultunk. A távolban még integettünk Hablaty felé, majd elkezdtem jobban meg feszíteni a vitorlát, mire fel gyorsultunk.
- Irány Mata-fury. - mondtam, mire Fogatlan bólintott. Úgy érzem, kalandok még csak most kezdődnek...
