Ed hirtelen egy különös fényre lett figyelmes, de mikor megfordult nem látott mást, csak egy gömböt mely néhol vörös néhol pedig sötétlilás színben izzott.
- Mi ez? - kérdezte meglepetten a Szőke.
- Ez az átjáró egy másik világba visz téged.
- Oda, amelyről eddig is beszéltél?
Hangján hallani lehetett, mintha félt volna attól, ami odaát várja őt.
- Csak nem félsz? Nincs mitől tartanod, odaát csupán az igazság vár rád.
- Fájni fog? És mondd csak, mikor térek majd onnan vissza?
- Hova akarsz visszatérni, mondd? A tested már halott és nincs hova visszatérned. Csak annyit mondok, hogy tudni fogod, hogy fogsz-e érezni fájdalmat, vagy nem. Most pedig menj! – utasította a fiút – Edward Elric hamarosan rá fogsz jönni, hogy a lelkek képtelenek érzelmeket kimutatni, vagy érezni azokat.
A Főhadiszálláson:
- Vajon mi történhet most veled Bátyó? – kérdezte aggódóan Al. Kérdésére azonban nem kapott választ. De vajon mégis kitől kaphatott volna, mikor a szobában rajta kívül senki más nem tartózkodott – Aggódom érted. Gyere vissza hozzám... Hozzánk. Várunk Téged. Szükségem van rád, nem mehetsz el végleg. Még annyi mindent kell együtt átélnünk, annyi mindenről kell beszélnünk.
A szoba ajtaján kívülről úgy tűnt, mintha beszélne valakihez, vagy valakivel. Csak néhány szót lehetett hallani az ajtón kívülre. Információ hiányában Havoc benyitott a fiú szobájába majd feltette a kérdést:
- Csak nem magadban beszélsz Al? – kérdezte kissé furcsa arckifejezéssel az ágyon fekvő fiútól.
- Nem! Csak hiányzik a Bátyó. – mondta szomorúan.
- Szóljak Mustang Ezredesnek? Ő talán tud majd segíteni neked. Vagy hívjam inkább az Őrnagyot segíteni? – lelkesedett Havoc.
- Nincs szükségem senkire. Amúgy sincs most túl sok kedvem ahhoz, hogy beszélgessek másokkal.
- De ha beszélnél róla, talán sokkal könnyebb lenne a számodra, elviselni mindezt nem gondolod?
- ... – Al nem szólt semmit, csak hallgatott.
- Nézd én megértem, hogy most kibuktál de ez mégiscsak túlzás nem? Úgyis előkerül, mint mindig. Nem először fordult már elő, hogy eltűnik de aztán mindig előkerült. – folytatta a mondókáját az Alhadnagy.
- Kérem, hogy hagyjon most magamra legyen szíves.– kérte a férfit.
- Azért ha bármire szükséged van, csak szólj. Tudod, hogy hol találsz meg.
- Igen. Köszönök szépen mindent.
Az Alhadnagy elhagyta a fiú szobáját, majd egyenesen az Alezredes irodája felé vette az irányt.
„Kopp - Kopp!" – hallatszott az Alezredes irodájának az ajtaján.
- Gyere be! – hangzott az ajtó mögül majd egy furcsa hangot lehetett hallani.
Havoc hirtelen felindulásból berontott az ajtón, majd faggatni kezdte az Alezredes urat.
- Minden rendben? Segítsek?
- Igen. Köszönöm.
- Mi a fene történt?
- Nem történt semmi különös csupán ez a sok papírmunka teljesen megőrjít. Muszáj volt valahogy levezetnem a feszültséget, ami felgyülemlett bennem. Ugye megérti?
- Ha maga mondja.
- teljesen fel vagyok háborodva, most is éppen otthon lehetnék a feleségemmel és a gyönyörű kislányommal. El nem tudja képzelni, hogy milyen tündi - bündi, amikor játszik az ő drága kis plüssmackójával. Jut eszembe, mi van Alphonse- al? Még mindig a bátyja után sóhajtozik?
- Igen Uram. – felelte határozottan, vigyázban állva a vele szemben ülő férfinak.
- Nyugodjon meg Havoc! Beszéljen velem úgy, mintha egyszerű jóbarátok lennénk. Rendben? – kérte az Alhadnagyot.
- Ahogy akarja Uram! – mondta határozott de kissé meglepett hangon Havoc majd elhagyta az Alezredes irodáját.
Miután a férfi kilépett az ajtón, az Alezredes megszólalt:
- Jaj Alphonse! Meglásd minden rendbe fog jönni előbb – utóbb és akkor újra együtt lehetsz majd a bátyáddal. Csak légy türelemmel hidd el, visszatér majd hozzád.
A Führer irodájában:
- Bocsásson meg Uram, de jelentést kaptam az egyik emberünktől, aki most is éppen az északi fronton tartózkodik. Az egyik társával küldte a jelentést. – jelentette a titkárnő.
- Köszönöm, Douglas kisasszony. Kérem, tegye le ide és mindjárt el is olvasom, csak megiszom ezt a csésze kávét.
- Ahogy kívánja, Uram. Akkor engedelmével én most vissza is mennék a helyemre, ha már nincs semmi más, amit tehetnék önért. – mondta alázatos hangon.
- Rendben. Csak nyugodtan. Na, akkor lássunk is hozzá. 5214- es számú ügy: „Az északi felkelés elnyomása katonai beavatkozással." – olvasta a jelentés legelső oldalán s itt meg is állt. Letette a kezéből, majd az iroda ablakához ment. Egy ideig nézte, hogy mi történik az épületen kívül, ezután elgondolkodott a jelentésen egy kicsit.
- Hihetetlen... – mondta lehunyva a szemét, elmosolyodva.
Az Ezredes irodájában:
- A fene enné meg ezt a szörnyű időjárást, így képtelenség elmenni bárhová is... Unatkozom... – panaszkodott Roy.
- Mi a baj, Uram? Talán máris végzett a papírmunkával? – kérdezte Hawkeye.
- Bár úgy lenne! – majd a sarokban tornyosuló papírkötegre nézett és nagyot sóhajtott.
- De Uram! Mégis mióta vannak itt ezek?
- Ha jól emlékszem talán a múlthét előtt kerülhetett ide a nagy többsége. – ásított egyet, majd az íróasztalra hajtotta a fejét.
- Mondja, magába egy csepp szorgalom sem szorult?!
- ezzel azt akarja mondani, hogy rosszul végzem a munkámat? – bal szemöldökét felhúzva, vonta kérdőre a hadnagyot.
- Csupán annyit akartam ezzel mondani, hogy többet kellene dolgoznia és kevesebbet pihennie.
- És mondja csak, van már valami hír Edward- ról? – váltott témát az Ezredes.
- Nem, még semmit sem tudunk a hollétéről. Mintha egyszerűen elnyelte volna őt a föld. – válaszolta a Hadnagy.
- Értem. Nagyon remélem, hogy nemsokára már többet fogunk tudni róla. – mondta reménykedve.
- Én is nagyon bízom benne Uram. – válaszolta Hawkeye – Másrészről hallotta a híreket, miszerint az a két fiú - akikkel Edék Xenotime- ban találkoztak – éppen idefelé tartanak.
- Hát az a kettő, meg mit akarhat itt?
- Fogalmam sincs, hogy milyen szándékkal jöttek ide, éppen most.
- Lehet, hogy Edet keresik?
- Igen, nagyon valószínűnek tartom, Uram.
A Vonatállomáson:
„A Xenotime- ból érkező vonat, 10 percen belül az állomásra ér. Kérjük kedves utasainkat, hogy várják meg, amíg a vonat megáll. Valamint felhívjuk utasaink figyelmét, hogy a vonatról leszálló többi utasnak hagyjanak szabad teret a leszálláshoz és ne tolongjanak! Nagyon szépen köszönöm szíves figyelmüket. További szép napot!" – hangzott az állomás hangosbemondójában egy kedves női hang.
A vonaton:
- Mikor érünk már végre oda, Bátyó? – fészkelődött Fletcher a vonat ülésén.
- Nyughass már! Hamarosan ott leszünk. Csak légy még egy kicsit türelemmel, jó?
- Te, szerinted mit csinálhat most Ed és Al?
- Hm... A szokásosat, amit eddig is. Fogadjunk, hogy Ed már megint valami balhéba keveredett, de szokásához híven csak a saját feje után megy, és már megint beszólogat valakinek, aki a méretét kritizálta. Al meg megy utána. – mindez nemes egyszerűséggel hangzott a szájából.
- Tényleg ennyire biztos vagy te abban, amit most mondtál, Bátyó?
- Teljesen. Ugyan már, tuti, hogy Ed még most is ugyanolyan, mint mikor megismerkedtünk vele. Az az egy biztos, hogy semmit nem változott.
- De az is, hogy te sem valami sokat.
- Ezt most meg miért mondod? Én igenis szemmel láthatóan sokat változtam.
- Semmi. Éppen csak... Á, hagyjuk az egészet. Úgysem számít és inkább nem ellenkezem veled.
- Ha már elkezdted, akkor mondd végig.
- Igazán semmiség csak azt vettem észre, hogy ti Eddel nagyon sok mindenben hasonlítotok egymásra.
- Ne beszélj már hülyeségeket! Nem hasonlítunk egymásra, értve vagyok?! Ő kicsi és olyan pokrócmodorú is... Kezdjük ott, hogy nekem nincs olyan modorom, mint neki, és annyira bolhaméretű sem vagyok, mint Ő! Hirtelen haragú, ami én NEM vagyok! Ráadásul, ha elkezd beszélni, akkor órákig csak jártatja a száját, megállás nélkül mondja a magáét és más véleményét vagy mondanivalóját meg sem hallgatja. Megy a saját feje után és pontosan ezért van az, hogy állandóan bajba keveredik. Akárki mondhat akármit, sehogy sem jó neki. Állandóan mást csinál, mint amit mondanak neki, és ezért olyan nehéz őt kordában tartani...
- Még hogy te nem hasonlítasz rá... Most pontosan úgy viselkedtél, ahogyan ő szokott. Egyébként mit mondunk nekik, ha megtaláljuk őket, Bátyó?
- Tudom is én! Majd kitalálunk valamit, vagy majd azt mondjuk nekik, hogy csak átutazóban vagyunk... De messze van még az, mire megtaláljuk őket.
- Azért remélem, hogy semmi bajuk sem esett.
„Felhívjuk Kedves Utasaink figyelmét, hogy a szerelvény 2 percen belül az állomásra ér. Kérjük Önöket, hogy a poggyászaikat szedjék össze és lehetőleg semmit se hagyjanak a vonatban, mert nem tudjuk biztosítani a csomag biztonságát, valamint a tulajdonosát sem tudjuk megkeresni. Készülődjenek és kérünk mindenkit, hogy a vonatról való leszálláskor ne tolongjanak! Köszönöm szíves figyelmüket és megértésüket! További szép napot kívánok! – hangzottak a hangosbemondóban a kalauz szavai.
- Úgy tűnik, hogy nincs is olyan messze. – mondta Fletcher.
- Készülj, hamarosan megérkezünk.
- Igen. Máris, csak egy pillanat... Hé, várj már meg, Bátyó!
- Igyekezz, különben itt hagylak.
Az eső csak úgy zuhogott, mikor a vonat beállt az állomásra. Óriási pocsolyák voltak az utak mentén. Évek óta nem volt példa ilyen mértékű esőzésre, a folyók megduzzadtak és a víz helyenként kisebb-nagyobb károkat okozott. Ezek közül persze kivétel volt a Központi Város és térsége. Ugyanis a megáradt folyók vize nem tudta elérni ezt a területet. A háztetőkről, csak úgy ömlött a víz az ereszcsatornákon keresztül vagy éppen azokból ki. Az utcákat bokáig érő esőkabátban, esernyővel a kezükben járták az emberek. Bár igazság szerint ennek sem sok értelme volt, mivelhogy nem tudtak megfelelő védelmet biztosítani az esőzés ellen. Az eget fekete esőfelhők borították, és olyan késő őszi érzés uralkodott mindenhol, amerre csak nézni lehetett. Ilyenkor mindenki legszívesebben az otthonában maradva egy csésze forró kakaó mellett olvasná az újságot, nézné a tévét, vagy éppen más egyéb érdekességgel foglalná le magát. De hát kinek is van kedve ilyen áldatlan időben kint lenni. Ilyenkor még az állatok és menedéket keresnek maguknak. A Központi Városban a toronyóra pontosan déli 12-t ütött, amikor a vonat beállt az állomásra és az utasok leszálltak. A leszállás valamint az átszállás folyamata gyorsan és zökkenőmentesen zajlott.
- Na, végre! Már szétültem a hátsómat a vonaton... – mérgelődött Russel – Ki tudta, hogy a Központi Város ilyen messze van Xenotime- tól. Inkább tudni sem akarom, hogy Ed hogyan bírta ki ezt. Tuti, hogy a kalauz idegeire ment, míg az kénytelen nem volt meggyorsítani az utazást. Több mint 3 órát ülni a vonaton... Én nem vagyok hozzá szokva ehhez. Nem is beszélve arról, hogy az ülések milyen kényelmetlenek és kemények voltak.
- Jaj, ne panaszkodj már Bátyó!
- És itt még az eső is esik!
Az állomást elhagyva, Fletcher a szeme sarkából egy különös tárgyra lett figyelmes, ami az épület mellett hevert gazdátlanul.
- Hm? Hát ez meg a csoda lehet? – kérdezte meglepetten.
- Te meg mit csinálsz ott? Gyere már, így soha sem fogjuk megtalálni őket. Szeretnék Eddel beszélgetni egy kicsit, hiszen olyan régen találkoztunk már.
- Jól van, már megyek is.
- Mi az ott a kezedben?
- Most találtam ott az állomás mellett.
- Add csak ide!
- Tessék. Itt van. Mi a baj?
- Úgy néz ki, mint egy homokóra de...
- Igen, ezt már én is észrevettem.
- ... a homokszemek nem folynak tovább egyik irányban sem és egy kissé furcsán is néz ki.
- Mire mondod ezt?
- Te nem vetted észre?
- Mit?
- Hát persze! Hiszen te még nem láttál ilyet és én is csak egy könyvben láttam ezt a kört.
- Alkimista kör?
- Igen. Ennek az órának a teteje és az alja nem szilárd anyagból készült, szimplán csak két alkimista kör képezi őket. De szó, ami szó igen bonyolult körök ezek.
- Hogy néz ki? Mutasd meg!
- A körön belül egyszabályos nyolcszög található, és látod, ezen belül egy pentagramma van. Ezen is található egy kör. Nagyon furcsa az egész. Ilyen kört még életemben nem láttam. – Russel maga is követte a mutatóujjával a vonalakat.
- Te, Bátyó!
- Mi az?
- Nézd ezeket a szövegeket.
- Igen. Már nekem is feltűntek.
- Valami ősi nyelven íródhattak. Vajon mit jelenthetnek? Engem nagyon érdekelne, hogy mi állhat rajta. Az is lehet, hogy az eredetéről van rajta pár sor.
- Fletcher, emlékszel?
- Mire?
- Apa régen fordított ilyen szövegeket. Emlékszel, együtt néztük, ahogyan dolgozik.
- Nem rémlik akkorról semmi sem. Neked igen?
- Én már jóval idősebb voltam, min te, de olyan mintha nem is hallottam volna erről a nyelvezetről. Rémlik haloványan, mintha mondott volna valamit erről, de sajnos már nem emlékszem rá.
- Hogyhogy nem mozdul meg a homok a belsejében?
- A homokórát régen az idő mérésére használták. Ezzel fejezték ki az idő múlását. Ha a homokórában a homok nem képes mozogni, az azt jelenti, hogy az idő megáll.
- Megáll? Hát ezt meg hogy érted? Mi az, hogy az idő megáll? De az lehetetlen. Akkor...
- Úgy, ahogy mondom Fletcher. Az idő megáll.
- De hát nézz oda! A toronyóra jár, rendesen méri az időt. Mit jelent ez? Miért nem peregnek akkor a homok szemek?
- Én sem értem. Ha az idő itt megy tovább, akkor valahol máshol történhetett valami, amire az óra reagál. Ez nem úgy néz ki, mint egy átlagos homokóra. Van benne valami különös, a hátborzongató külsején kívül. Még nem tudom, hogy mi de rá fogok jönni előbb-utóbb.
- Huh.
- Történt valami baj, Fletcher? Sápadtnak látszol.
- Mióta ez az óra itt van, azóta kicsit furcsán érzem magam. Valami nem hagy nyugodni.
- Mire célzol? Mi az, ami nem hagy nyugodni?
- Talán jobb lenne, ha eldobnád azt az órát.
- Megőrültél? Majd hülye leszek eldobni! Azért még nem ment el az eszem, hogy egy ilyen dolgot eldobjak... Lehet, hogy valami olyan titkot rejt, amit annak idején még Apának sem sikerült megfejtenie.
- Akkor legalább rejtsd el a táskád mélyén.
- Miért tartasz tőle ennyire? Nem értem. Én semmi különöset nem érzek.
- Nem is tudom. Már akkor rendkívüli érzés fogott el, amikor megpillantottam ott az állomás mellett heverni.
- Én azért örülök annak, hogy ezt megtaláltad.
- Legalább valaki örül.
- De most inkább induljunk, jó? Majd valahol megállunk és pihensz egy kicsit.
- Oké.
- Csak szólj, ha már nem bírod tartani az iramot, akkor majd a hátamra veszlek, és úgy megyünk tovább.
- De mi lesz akkor a csomagokkal?
- Ne aggódj, a csomagokat kézben is lehet vinni. Te csak azzal foglalkozz, hogy ne erőltesd túl magad.
Az időjárás viharossá vált. A szél ide-oda csapkodta a fák lombjait, a virágokat egyesével verte le a házak párkányairól. Mindeközben Ed teste ott hevert az erdő közepén, mely a Központ Várostól 1 km- re helyezkedett el. Az eső eloltotta a tüzet az erdőben, mely a hirtelen villámcsapás következtében keletkezett és vele együtt Ed vérét is végig mosta az erdőn. Az erdőből érkező víz, egyenesen keresztülfolyt a városon, ugyanis ez az erdő egy hegyoldalon helyezkedett el és egyenesen a városra tekintett. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen szép és virágzó város még ilyen rossz időben is tele van élettel, de az imént elmesélt dolgok ezt egészen másképpen tükrözték. Minden sivár és kihalt. Csak néhány ember, köztük az átutazók – akik csak azért jöttek, hogy egy számukra megfelelő vonattal tovább indulhassanak -, tartózkodtak kinn. A helyi lakosságnak kevesebb, mint a negyede volt jelen az utcákon.
A Főhadiszálláson, az Ezredes irodájában:
- Tudunk már valamit arról a két srácról? – érdeklődött Roy.
- Információink szerint abból a városból ahonnan ők jönnek, nemrégiben indítottak egy vonatot ide. Nemrég érkezett be az állomásra a vonat, Uram.
- És ők rajta voltak azon a vonaton?
- Nem tudjuk, Uram. Egy katonánk sem volt jelen a helyszínen, mikor az átszállás megtörtént. Úgyhogy egyelőre semmit sem tudunk, meg kell várnunk, hogy ők jelentkezzenek.
- Annyira utálom ezt!
- Mire érti ezt Mustang Ezredes?
- Állandóan csak várni és várni kell mindenre! Miért nem mehetnek egyszerűen a dolgok? Miért kell mindennek olyan bonyolultnak lennie? – panaszkodott a férfi.
- Most teljesen úgy viselkedett, mint egy hisztis gyerek, ugye tudja? Őszintén megmondom, most némi hasonlóságot véltem felfedezni a mostani viselkedése és Edward általános viselkedése között. Mindketten csak panaszkodni tudnak.
- Hadnagy, mondja csak...
- Tessék.
- Lenne szíves kifáradni, hm? Szeretnék egyedül lenni.
- Hogyne. Fogadok, hogy azért csinálja ezt, mert nem bírja elviselni a gondolatot, hogy Eddel hasonlítanak egymásra. – idegesítette az Ezredest a Hadnagy.
- Még mindig itt van, Hawkeye?
- Nem, már nem Uram.
A Hadnagy megfordult és kiment az irodából.
- Végre egy kis csend. Komolyan mondom, már nagyon idegesített. – könnyebbült meg az Ezredes – Most végre egy kicsit hátradőlhetek és lehunyhatom a szememet.
Roy már lehunyta a szemét, amikor hirtelen:
- Halihó, Roy! – rontott be Maes az ajtón, szívbajt hozva az Ezredesre, aki menten hátradőlt a székkel.
- Maes...
- Mi van? Úgy nézel ki, mint aki most szabadult a harctérről. Nyúzottnak látszol és olyan megviseltnek.
- Hát te meg mi a francot keresel itt, te hülye! Nem látod, hogy most más dolgom van. – ordította le a barátját.
- Csak jöttem beszélgetni.
- Beszélgess mással, nekem most fontosabb dolgom van.
- Mi? Hogy egész nap a székedben hátradőlve szunyókálj?! Na, ki vele! És mi lenne az a fontos dolog, ami miatt nem tudsz időt szakítani a legjobb barátodra? Hm?
- Maes, légy szíves ne idegesíts fel.
- Van már valami fejlemény?
- Hm? – emelte fel fejét Roy.
- Tudod olyasmi, ami rám is tartozik.
- Nem. Olyan most nincs.
- Jaj, de kár! –vont vállat sóhajtozva az Alezredes – Pedig annyira reménykedtem benne, hogy lesz valami érdekes ügy, amibe belevethetem magam. – folytatta kissé szarkasztikus hangon.
- Nyomozni akarsz? Akkor nyomozd ki, hogy nem- e mentem el valahová.
- Te most le akarsz engem rázni?
- Én? Dehogyis. Meg sem fordult a fejemben a gondolat.
- Fáradtnak tűnsz, ahogy ott könyökölsz az íróasztalodon és közben folyton sóhajtozol. Én meg jártatom itt neked a számat, de úgy látszik, de csak fárasztalak téged.
- Igen Maes. Ez egy kicsit fárasztó tud lenni.
- Akkor én most mennék is és unatkozom tovább egyedül az irodámban. Talán keresnem kéne magamnak valami hobbit, amivel lefoglalhatom magam az ilyen unalmas időkben. – elmélkedett Maes miközben elhagyta az irodát.
- Miért kellett nekem ilyen unalmas munkát választanom? Azért jelentkeztem katonának, hogy megvédjem az ártatlan embereket, nem pedig azért, hogy naphosszat egy irodában rohadjak és papírokat nyálazzak végig. Azt hiszem, hogy mindjárt elalszom. – panaszkodott Roy.
Ez idő alatt, Russel és Fletcher egy elhagyatott házhoz érkeztek. Látni lehetett az épületen, hogy nem mostanában készült. A kinézetéből azt gondolták, hogy ez az öreg ház, már elmúlhatott már több száz éves is. Úgy döntöttek, hogy megszállnak ezen a helyen addig, amíg rá nem jönnek, hogy tulajdonképpen mi is történik, és mi köze lehet az órához vagy, hogy milyen kapcsolat van köztük. Az öreg ház pontosan megfelelt erre a kutatásra. Megfelelő légkör, csendes, nyugodt környék. Pontosan erre volt szükségük, hogy belevessék magukat. A fiúk rögtön be is vették magukat az épületbe.
- Bátyó, nézd! Ki hitte volna, hogy egy ilyen helyen ehhez hasonló dolgokat lehet találni.
- Mi az, mit találtál?
- Ezek nem hétköznapi tárgyak. Ezeket az eszközöket a kémiában, a fizikában, meg a mértannál szokás használni. Különböző csövek, ez az égő...
- Borszeszégőnek nevezik.
- Ah, köszi. És ezek a kémcsövek, meg lombikok...
- Ez különös.
- Szerintem is. Mit gondolsz erről az egészről, Bátyó?
- Itt nyilvánvalóan lakott valaki, különben miért lennének itt ezek a felszerelések. Az is nyilvánvaló, hogy ez az ember tudós volt. Viszont az, hogy miért hagyta el ezt a házat, az már kevésbé. Hiszen ha megnézed, sehol sem találsz egy szem port sem. Ez arra utal, hogy nem is olyan régen hagyhatták el a házat.
- Nem lehet, hogy...
- ... Hogy halott? Nem. Nem hinném. Lehet, hogy elköltözött máshová. Végül is lássuk be, ez a hely nem éppen a legvidámabb helyek közé tartozik. Lehet, hogy megunta a remeteéletet és inkább úgy döntött, hogy elmegy máshová.
- De akkor miért hagyta itt a dolgait?
- Biztos, olyan munkát végzett, melynek megértése meghaladja az emberi képzeletet. Olyan dolgokkal találkozhatott és olyasmiket láthatott kutatásai során, melytől maga is megrémült s inkább elmenekült ahelyett, hogy szembenézett volna vele.
- És mi mit fogunk tenni, ha mi is szembetaláljuk magunkat ezzel a bizonyos dologgal? Mi is el fogunk menekülni úgy, mint az, aki elhagyta ezt a házat?
- Többet nem tudnék Edward szemébe nézni, ha ezt tenném.
- Hogy érted ezt?
- Sokkal tartozunk neki és Alnak is. Megtanítottak arra, miképpen élhetjük az életünket úgy, hogy közben senkinek se okozzunk fájdalmat, senkit se kelljen tönkretennünk. Ő volt az, akinek köszönhetjük, hogy most itt lehetünk. Nélküle, még mindig a Bölcsek Köve után kutatnánk, holott már semmi értelme sem lenne, hiszen nekünk nincs szükségünk a Kőre.
- Olyasmire akarunk választ kapni, ami után apánk is kutatott. Ő nem jutott semmire sem. Miből gondolod, hogy nekünk sikerülhet?
- Nem tudom. Csak abban az egy dologban vagyok biztos, hogyha egyszer rájövünk, senkinek sem fogjuk elárulni. Nem fogjuk megengedni, hogy bárki is arra használja fel azt a tudást, hogy másvalakinek ártson vele. Hiszem, hogy Edward is pontosan ugyanígy cselekedne.
- Veled vagyok Bátyókám. Tudod jól, hogy rám mindig mindenben számíthatsz, hiszen testvérek vagyunk, vagy nem?
Russel és Fletcher leültek az ablak melletti asztalhoz és Russel elővette a táskájából a „Misztikus Homokórát".
- Akkor lássunk is hozzá a munkához. – szólt határozottan.
- Rendben. De tartsd távol tőlem, oké?
- Jól van, csak ne aggódj már annyira.
