Íme a második fejezet. Egyenlőre gondolom még továbbra is elég ködös, hova is akarok kilyukadni, de 1-2 fejezet alatt már minden letisztul. Ez még mindig aféle bevezetés, habár a figyelmesebbje már most rájöhet az "alapszituációra".
Kellemes olvasást!


2. Fejezet

Vigasztaló álom

Hideg és nyomasztó csend töltötte be a szobát. A falióra monoton kattogása se segített a dolgon, csak még jobban elmélyítette a hallgatásba burkolózott ház lehangoló csöndjét.

Draco Malfoy apró konyhájának kétszemélyes asztalánál ült, fejét az asztallapon karba tett kezein nyugtatva.

Nem érdekelte az őt körülvevő világ, nem érdekelte, hogy a szemöldöke fölött húzódó vágásból csordogáló vér összekeni pulóverét, még csak a seb lüktetése se tudta felkelteni figyelmét. Egyetlen dolog, amit felfogott, az a ház néma csendje volt. Sehol egy ugrándozó lábdobogás, tányércsörgés, végtelen csacsogás. Semmi jel, hogy más is tartózkodna rajta kívül a lakásban.

Halk kopogás csatlakozott annak az átkozott faliórának a kattogásához. Draco sóhajtva ellökte magát az asztaltól, s beengedte a hátsó ajtónál várakozó személyt.

– Draco, jézusom, mi történt a homlokoddal?! – kiáltott fel meglepetten a küszöb túl oldalán ácsorgó fiatal nő.

– Neked is szia, Hermione – morogta a szőke fiú. – És én is nagyon örülök, hogy látlak.

A lány rosszallóan megcsóválta fejét, hullámos barna haja megannyi apró kígyóként csapkodott arca körül.

– Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? – azzal ellentmondást nem tűrően beterelte Dracót a konyhába, lenyomta az egyik székre, rutinos mozdulattokkal kinyitotta és elővette az elsősegélydobozt az egyik szekrény mélyéről. – Elfertőződhet a seb meg minden – egy kis kendővel lefertőtlenítette a pár centis vágást, majd gyakorlottan gézt és ragtapaszt simított rá.

– Túlreagálod, Mione – ellenkezett dacos kisgyerek módjára Malfoy. – Csak egy kis karcolás.

Hermione tekintette hirtelen komollyá vált.

– Mi történt? – kérdezte, bár a választ már előre tudta.

– Semmiség – legyintett ismét a szőke fiú. – Csak megkaptam, hogy egy görény vagyok és elraboltam őt.

A lány fáradtan lehunyta szemeit. Pár pillanatig mindketten némaságba burkolóztak, ismét teret engedve a tolakodó falióra gúnyos ketyegésének. Végül Hermione szólalt meg először.

– Harry? – tette fel váratlanul a tétova kérdést, miközben kíváncsian körülnézett, mintha azt várná, hogy a fiú hirtelen előugrik a hűtőből, avagy a mikróból.

– Bevittem a hálószobába – felelte Draco. – Az altató, amit adtam neki még legalább 6 órára kiüti, szóval nem ébred föl egyhamar – a szőke fiú arca hirtelen elsötétült. – Felébred… – ismételte a szót csendesen. – Lassan 2 hete hogy tényleg felébredt. Ennyi idő még eddig sohase telt el… – hangja hirtelen elcsuklott, fejét zavartan ejtette vissza karjai takarásába.

Hermione megértően barátja vállára tette kezét.

– Még rendbe jöhet – bizonygatta reményteljesen. – Talán…

– Nem – vágott közbe hirtelen Draco. – Egyre rosszabb, bármit is teszek. Piton már rég megjósolta, hogy ez lesz, Lupin csak 3 napja merte nekem bevallani, hogy nem sok esélyt lát arra, hogy valaha is a régi lesz. Azzal hogy Harry elkezdte „öldösni" az ismerőseit, mondhatni immáron visszafordíthatatlan a folyamat. El se hiszem, hogy a szülei után Sirius is meghalt. Ráadásul az utóbbi időben egyre furábban alakul a „történet". Nagyon rossz előérzetem van…

A szőke fiú sóhajtva visszaborult az asztallapra.

Hermione pár pillanatig zavartan ácsorgott fölötte, majd óvatosan kihúzta a mellette lévő széket, és helyet foglalt rajta.

– Emiatt nem jársz már be az órákra? – kérdezte csendesen.

Draco megmoccant ugyan a kérdés hallatán, ám semminő más reakciót nem mutatott.

Hermione belátván, hogy egyhamar nem fog választ kapni, folytatta:

– Régen legalább 1-2 előadásra bejöttél, mostanság viszont már vizsgákon se látni – közölte keserűen. – Ha így folytatod, előröl kell kezdened az egész egyetemet, pedig már csak 1 éved lenne hátra. A tanárok eddig megértőek voltak, ám kezdik elveszteni a türelmüket. A tanszékvezető halálra keres, de te még a telefont se vagy hajlandó felvenni!

– Le van halkítva – mormolta Draco az asztallapnak. – Nem hallom, ha keres… Különben se érdekel Amelia Bones végeláthatatlan kioktatása arról, hogyan szúrom el a jövőmet.

– Draco! Kérlek, térj észhez! – csapott az asztalra ingerülten vendége. – Nem mehet ez így tovább! Mindent alárendelsz Harrynek. A saját életed már nem is éled. Szerintem ő is azt mondaná, hogy legalább a vizsgákra menj el! Ha így haladsz, lassan neked kell orvos. Azt hiszed, nem látom? Napról-napra sápadtabb és idegesebb vagy. Teljesen bezárkózol, itt ülsz egész nap és emészted magad. Fogd már fel, hogy nem a te hibád, ami történt!...

Valószínű még órákon keresztül tudta volna folytatni a lány, ám Draco az utolsó mondat hallatán olyan hirtelenséggel állt fel, hogy a lendülettől felborult széke csattanva landolt mögötte a földön. A fiú szabályosan remegett a visszafojtott érzelmek hatására. Szürke tekintetét dühösen barátja szemébe fúrta.

– Menj el! – szűrte fogai között.

– Tessék? – pislogott rá őszinte meglepettséggel Hermione.

– Kérlek, menj el! – ismételte Draco immáron hangosabban. – Zabinit és Seamust már vérig sértettem és sikeresen elüldöztem magam mellől, nem szeretnélek téged is elveszteni… Kérlek, menj el, mielőtt olyat teszek, vagy mondok, amivel végleg elmarlak magam mellől.

Hermione pár pillanatig döbbenten meredt a padlót bámuló fiúra, majd szaggatott mozdulatokkal felállt és táskáját a vállára dobva az ajtóhoz sétált.

– Sajnálom – motyogta. – Nem kellett volna erősködnöm, hogy most átjöjjek. Megértem, hogy fel vagy zaklatva, és nem tudsz tisztán gondolkodni – a küszöböt átlépve hátrapillantott a válla fölött és biztatóan Dracóra mosolygott. – Majd még hívlak. Vigyázz magadra és Harryre is!

Halk kattanás hallatszott, ahogy a távozó lány bezárta az ajtót.

Újra azért az átkozott falióráé volt a főszerep az újfent kihalt és csendes házban. Draco mérgesen felpillantott a ketyegő időmérőre és immáron ezredjére is megfogadta, hogy mindenestől kihajítja a kukába. Már épp nekikészült, hogy odahúzza és széket és leszedje a falról, mikor egy a ketyegéstől eltérő zaj ütötte meg a fülét.

Meglepetten a nappali felé pislogott, s lélegzetét visszatartva hallgatózott.

Újabb zaj. Ezúttal hangosabb, mint az előző. Immáron biztos volt benne, hogy valaki van a szomszéd szobában. Na de kicsoda?

Hermione most ment el. Rajta kívül csak Ronnak és Zabininek van kulcsa, ám az utóbbi a közeljövőben tuti hogy a közelébe se jön, ez előbbi pedig épp külföldön tartózkodik, szóval ők is kilőve.

Poppy talán? Nem, ő se lehet, hisz csak holnapután jön takarítani.

Már csak az hiányzott a mai „remek" napjához, hogy betörjenek a házba.

Óvatosan résnyire nyitotta a nappaliba vezető ajtót, s belesett a nyíláson.

Eltartott egy kis ideig, míg agya felfogta az elé terülő látványt. Egyszerűen nem hitte el, hogy igaz lehet.

A kanapén ugyanis egy nagyon is ismerős alak üldögélt, mellkashoz húzott lábakkal, kezében könyvvel.

Szíve a torkában dobogott, miközben eufórikus hangulatban belökte az ajtót.

A nehéz falap hangos dörrenéssel a falnak csapódott. A hang hatására a kanapén kuporgó Harry majdhogynem a plafonig ugrott, űzött tekintetével egyre csak döndülés forrását keresve. A tágra nyílt smaragdzöld tekintet helyét a berohanó Draco látványára lassan mosolygós csillogás vette át, ám a hihetetlenül zöld írisz mélyén továbbra is ott maradt a fájdalom és gyanakvó tompaság.

Draco is szinte rögtön rájött, mekkora hibát vétett. A feketehajú fiú zárkózott tekintete, s riadt összekucorodása fájdalmas emlékeztetőnek bizonyult.

Nyugalmat erőltetve magára megtorpant, és immáron megfontolt léptekkel közeledett a szoba közepén helyet foglaló kanapé felé.

– Nem tudtam, hogy itthon vagy – törte meg a csendet a kuporgó fiú erőtlen hangja. – Azt hittem órád van.

– Ma nincs – Draco arcán hetek óta először őszinte mosoly terült szét. – Örülök, hogy felébredtél.