Ahogy azt Patrick előre sejtette, Shahir nem jelentkezett a következő néhány hónapban. Pedig sokáig reménykedett, hogy a férfi felhívja, hogy fussanak össze egy vacsora vagy egy kávé erejéig legalább, de aztán feladta. Szerette volna jobban megismerni Shahirt, de erőltetni sem akart semmit. Nem igazán tudta, hogy mi lenne Shahir esetében a jó megoldás, így eléggé zavarban volt, mikor tárcsázta a számát. Abban a helyzetben azonban tudta, hogy nem tehet mást. Szüksége volt Shahir szakmai tudására, de legalább a véleményére, így minden mást félretett, és felhívta.
Dr. Hamza – vette fel Shahir a telefonját.
Itt Dr. Curtis – mutatkozott be Patrick is.
Dr. Curtis! – lepődött meg Shahir. – Tehetek önért valamit?
Először is szeretnék gratulálni a kinevezéséhez, Dr. Hamza.
Már megint hízeleg – csóválta meg a fejét Shahir.
Ön pedig megint nem hisz nekem. Miért nem hisz nekem soha? Én őszintén örülök.
Rendben, elhiszem – adta meg magát Shahir. – Bár ha megkérdezné a beosztottaimat, ők nem örülnének ennyire. Hálásak a sorsnak, hogy a kinevezésem csak ideiglenes. Dr. Bell hamarosan visszatér. De gyanítom nem ezért hívott. Mit tehetek önért?
Szükségem lenne a segítségére, Dr. Hamza. Van egy betegem, akit látnia kéne.
Nem hinném, hogy a főnökei örülnének, ha odamennék, és kioktatnám az ottani idegsebész kollégát, hogy hogyan végezze a munkáját – rázta meg a fejét Shahir. – A helyükben én sem örülnék. Ennek a helyzetnek az abszurditását még én is érzem. Dr. Curtis.
Az idegsebész kolléga már feladta a reményt, anélkül, hogy csinált volna valamit! Csak még azt nem tudja, hogy közölje egy tízéves kisfiú anyjával, hogy a gyerek le fog bénulni, mert ő nem mer vele semmit kezdeni – fakadt ki Patrick. – Dr. Hamza, kérem! Legalább nézzen rá az CT eredményekre, és mondja el, mit gondol!
Rendben – adta meg magát Shahir. – Küldje át, és megnézem, mit lehet tenni. De… remélem, nem felejtette el, hogy ha menthetetlen a helyzet, én egy az egyben megmondom. Magának is és a szülőknek is.
Tudom, Dr. Hamza. Épp ezt az őszinteséget várom öntől – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten Patrick. Pontosan erre volt szüksége. Hogy valaki őszinte és reális képet adjon neki, anélkül, hogy a saját karrierje miatti aggódás gúzsba kötné a kezét. És Shahir pontosan ilyen ember. Egyenes, kíméletlenül őszinte, és nem foglalkozik azzal, hogy ki mit gondol arról, amit mond. – Átküldöm az anyagot, és később jelentkezem.
Rendben – adta meg magát Shahir, bár fogalma sem volt, hogy a tengernyi saját dolga között mikor talán egy kis időt átnézni a felvételeket. Gyorsan elköszöntek, és visszatért a korábbi munkájához, míg az e-mail meg nem érkezett. Akkor csak egy perce volt rápillantani, mert elhívták egy beteghez, de a délután közepén szakított rá egy kis időt, hogy tüzetesebben is átnézze, aztán visszahívta Patricket.
A helyzet rossz, de nem teljesen reménytelen – tájékoztatta kertelés nélkül. - A műtét kockázatos, azonban úgy vélem, hogy az ötven százalék esély, amit a sikernek jósolok, megéri a kockázatot.
Reméltem, hogy ezt mondja – könnyebbült meg Patrick. – Akkor? Megcsinálja a műtétet?
Ez nem ilyen egyszerű, Dr. Curtis. Egy másik kórházban… ha bármi nem úgy sül el… annak jogi következményei lehetnek.
Dr. Hamza… tudom, hogy önnek most… mint igazgatónak is gondolnia kell a következményekre, de… maga ennek a gyereknek az utolsó reménye.
Dr. Curtis, ne feledje, hogy én nem igazán érzek bűntudatot, így ez a manipuláció rám nem hat – figyelmeztette Shahir Patricket.
Pedig most bármit megtennék, hogy meghassam – húzta el a száját Patrick.
Beszéljen a főnökével, Dr. Curtis. A fiú nem szállítható, és ahhoz az ő beleegyezése kell, hogy a maguk kórházában elvégezhessek egy műtétet. Nem lesz könnyű dolga, ha meg akarja győzni. Ő is pontosan tisztában van a lehetséges jogi következményekkel. Ha mégis sikerülne, üzenjen, és holnap reggel ott kezdek.
Hálásan köszönöm, Dr. Hamza – mosolyodott el Patrick. – Jelentkezem – ígérte, majd elköszönt, és letette a telefont.
Shahir még egy darabig csóválta a fejét, de aztán a kollégái elterelték a figyelmét, így csak akkor vette észre Patrick üzenetét, mikor már hazafele indult. A férfinak sikerült valahogy kicsikarnia a másik kórház igazgatójának beleegyezését, így Shahir tájékoztatta a kollégáit, hogy másnap délelőtt nem lesz elérhető, majd hazament.
Másnap reggel Patrick a kórház bejáratánál várta Shahirt.
Dr. Hamza, jó reggelt! – mosolygott rá, és kezet nyújtott neki. - Örülök, hogy újra találkozunk! – mondta, és csak még szélesebb lett a mosolya, ahogy Shahir némi hezitálás után végül kezet fogott vele.
Még a műtét előtt szeretnék beszélni az igazgatóval – mondta komolyan a tárgyra térve.
Én már beszéltem vele, beleegyezett a műtétbe – próbálta megnyugtatni Patrick, de Shahir megrázta a fejét.
Ez nem ilyen egyszerű, Dr. Curtis. Ha bármi történik, az az ő felelőssége, és az enyém – tiltakozott ellentmondást nem tűrően Shahir.
Rendben – adta meg magát Patrick. - De még korán van, még biztosan nincs itt. Most látogassuk meg Christ és az anyukáját.
Mehetünk – hagyta jóvá a tervet Shahir, így felmentek a negyedikre, és bementek a szobába, de ott már volt egy másik orvos.
Dr. Cole, mi folyik itt? – nézett rá Patrick bosszúsan.
Tájékoztatom Mrs. Winterst a helyzetről – fordult meg a férfi, aztán megakadt a szeme Shahiron.
Ezzel várhatott volna még egy kicsit. Megkértem Dr. Hamzát, hogy ő is nézze meg a felvételeket…
És mást olvasott ki belőle, mint én? Csodálkoznék.
Dr. Cole… - próbált ellenkezni Patrick, de Shahir közbeszólt.
Dr. Curtis! – állította le a másikat, aztán Cole-hoz fordult. - A CT felvételek alapján az én véleményem az, hogy érdemes lenne megpróbálni a műtétet.
Érdemes? Kiteszi a gyereket egy csomó felesleges fájdalomnak, az altatás veszélyének, és alig van esély az eredményre!
Nem értek egyet – tiltakozott Shahir. – Kockázatos az eljárás, ezt tény, de ha kellően óvatosak leszünk…
Elég csak egy tizedmillimétert hibáznia – nézett rá lekicsinylőn Cole.
Nem szoktam hibázni – rázta meg a fejét Shahir, mire a másik besokallt.
Majd meglátjuk – mondta, és elviharzott, Shahir pedig Patrickre nézett.
Most az igazgatóhoz megy.
Tudom. De ne aggódjon, Dr. Hamza, én mindent megbeszéltem Dr. Petersonnal.
Rendben – bólintott rá Shahir, de Mrs. Winters megunta, hogy nem érti, mi zajlik körülötte.
Mi történik, Dr. Curtis? – nézett kétségbeesetten egyik orvosról a másikra.
Mrs. Winters, ő itt Dr. Hamza. A legjobb idegsebész közel s távol az országban. Kikértem a véleményét Chrisről.
És?
Úgy vélem – vette át a szót Shahir -, hogy ha megkockáztatjuk a műtétet, adunk a fiúnak úgy ötven százalék esélyt a felépülésre, míg műtét nélkül kilencvenkilenc százalék, hogy deréktól lefele lebénul.
Istenem – sóhajtott a nő, majd elfordult a két orvostól, és kibámult az ablakon. Shahir már mondott volna valamit, de Patrick türelemre intette, így csendben vártak.
Rendben, csinálja meg a műtétet – fordult vissza a nő egy perccel később.
Biztos? – kérdezte Patrick.
Ha csak a legkisebb esélye is van annak, hogy Chris újra futhat és kosarazhat, meg akarom próbálni – nézett rá Mrs. Winters, mire Patrick elmosolyodott.
Rendben – simogatta meg az asszony karját, majd Shahirra pillantott.
Asszisztálna nekem, Dr. Curtis? – kérdezte Shahir.
Ezer örömmel – bólintott rá, majd a figyelme visszatért a nőhöz. - Intézkedem – mondta, majd Shahirral együtt kisétáltak. Patrick kiadta a megfelelő utasításokat a nővéreknek, akik haladéktalanul munkához láttak.
Keressük meg Dr. Petersont – mondta végül, így felsétáltak az igazgatói szintre eggyel felettük, és bekopogtak az igazgatóhoz.
Patrick bemutatta Shahirt a főnökének, aki még szintén aggodalmaskodott egy keveset, de végül véglegesen áldását adta a műtétre.
Egy kávé, mielőtt bemegyünk? – kérdezte Patrick, mert tudta, hogy egy hosszú műtét vár rájuk, ahol nagyon is összpontosítaniuk kell majd arra, amit csinálnak.
Nem, Dr. Curtis. Szigorúan napi egy kávé ébredés után. Nagyon ritkán teszek kivételt. És magának sem tesz jót, ha túl sokat iszik.
Értem – mosolygott maga elé Patrick. – Akkor… megyünk bemosakodni?
Mehetünk – bólintott rá Shahir, így egy fél órával később már a műtőben voltak, letelepedve a kis beteg két oldalán, aki már mélyen aludt.
Mi történt a fiúval? – kérdezte Shahir, miközben megejtette az első bemetszést, és óvatosan munkához látott.
Kosarazott, fellökték, és ő háttal nekiesett a pálya szélén lévő pad élének – tájékoztatta Patrick, mire Shahir megcsóválta a fejét, de Patrick folytatta. – Nem csak csontok, de életek törhetnek ketté ilyen esetben.
Azért vagyunk itt, hogy megakadályozzuk, Dr. Curtis – pillantott rá Shahir, mire Patrick sóhajtott.
Tudom. Hagyom dolgozni – mondta, mire Shahir még vetett rá egy pillantást, aztán tényleg a munkájára fókuszált egy jó ideig, de végül mégis megtörte a csendet.
Dr. Curtis… köszönöm!
Mit? – nézett rá értetlenül a másik.
Hogy nem tett szemrehányást amiatt, amit ígértem.
Nem állt szándékomban – rázta meg a fejét Patrick, aki azonnal tudta, hogy a másik mire gondol. – De azért most is megígértetem magával, mielőtt elmegy.
Rendben – bólintott rá Shahir, majd dolgozott tovább, és ezúttal már a szakmai dolgokra korlátozták a beszélgetésüket Patrickkal.
Végül egy jó órával később Shahir Patrickra bízta a seb bezárását, de azért nem hagyta magára, figyelte, ahogy dolgozik, egészen az utolsó öltésig.
Szép munka volt, Dr. Hamza – mosolygott rá Patrick, mikor végeztek.
Várjunk még ezzel! – pillantott rá Shahir. – Még nincs teljesen kint az erdőből. Idő kell még, míg a siker biztossá válik.
Tudom.
Folyamatosan tájékoztasson, Dr. Curtis! – kérte Shahir.
Feltétlenül – ígérte a másik, miközben kisétáltak a műtőből. – És még egyszer köszönöm, hogy eljött! Végtelenül hálás vagyok. És örülök, hogy találkoztunk.
Én is örülök, Dr. Curtis. De most átöltöznék, és visszatérnék a saját munkámhoz – tűnődött el Shahir.
Rendben – hagyta rá Patrick, így amíg Shahir átöltözött, megvárta a nővérpultnál, aztán lekísérte.
Megünnepelhetnénk a sikeres közös munkánkat – próbálkozott, de mikor látta, hogy Shahir összevonja a szemöldökét, már tudta, hogy felesleges.
A bizottsági ülések általában belenyúlnak az estéimbe, Dr. Curtis.
Értem – sóhajtott Patrick. - Hát kellett ez magának?
Megoldom – bólintott rá Shahir határozottan.
Tudom. Ebben egy pillanatig nem kételkedtem. De komolyan kellett ez magának? Fogadjuk a saját munkájával… az igazi munkájával sem tud annyit foglalkozni, mint szeretne. Nem beszélve a magánéletéről.
Egy ideje nincs már olyanom – rázta meg a fejét Shahir. – És most mennem kell. Délután is lesz még egy műtétem, nem beszélve a tengernyi papírmunkáról. Tartsa szemmel a betegünket, és ha bármi van, értesítsen!
Úgy lesz, Dr. Hamza! – ígérte Patrick, és miután elköszöntek csak fejcsóválva nézett a távozó Shahir után, majd ment ő is, hogy megnyugtassa az aggódó anyukát, hogy a műtét jól sikerült.
Patrick másnap estefelé hívta fel Shahirt, aki épp készült hazaindulni egy hosszú, megbeszélésekkel tűzdelt nap után.
Hogy van Chris? – kérdezte, mikor felvette a telefont. Jó hírt szeretett volna hallani, de egy ilyen műtét után bármi történhetett.
Jól van – nyugtatta meg Patrick. - A legújabb vizsgálatok azt mutatják, hogy rendbe fog jönni.
Az jó. A többi már rajta áll – bólintott rá Shahir.
Dr. Hamza… most, hogy… a srác már túl van a nehezén… most sincs kedve ünnepelni?
Nem adja fel, igaz? – kérdezte tűnődve Shahir.
Ennyire nincs esélyem? – kérdezett vissza Patrick.
Nem erről van szó.
És nem lenne kedve egy pohár narancslé mellett elmondani, hogy miről van szó? Egy fél óra múlva ott vagyok magáért? Hm?
Figyelmeztetem, Dr. Curtis, fáradt vagyok, így még annyira sem vagyok jó társaság, mint máskor.
Ezt majd én eldöntöm – nevetett Patrick. – Indulok – mondta, majd elköszönt és letette a telefont.
Shahir megcsóválta a fejét, és eltűnődött ezen az egészen. Eddig még mondhatta azt magának, hogy csak ő értelmezi félre Patrick viselkedését, de ez már határozottan randinak tűnt. Shahirnak meglehetősen ellentmondásos érzései voltak a dologgal kapcsolatban. Egyrészt roppant jóképű és vonzó pasinak tartotta Patrick Curtist, aki bár stílusban egy kicsit túl sok volt neki, mégis, tudta róla, hogy négyszemközt kedves és megértő tud lenni, egészen másmilyen, mint nyilvánosan, de mégis… volt benne valami, ami visszatartotta. Saját maga sem tudta volna megmondani, mi az, egyszerűen csak egy érzés volt, amit nem tudott megnevezni. Nem volt ismeretlen állapot számára, hogy nem tudta kibogozni a saját érzéseit, de aznap már túl fáradt volt, hogy ezzel bajlódjon. Egy húsz perccel később feladta a töprengést, rendet csinált az asztalán, majd lesétált a földszintre.
Egy kis időre még megállt a váróterem hatalmas üvegablakánál az első emeleten, szemügyre vette a város lassan kigyúló fényeit, majd lement a földszintre, és kisétált az utcára.
Patrick épp akkor kanyarodott be a kórház előtti parkolóba, így Shahir odasétált, és beült mellé a kocsiba.
Örülök, hogy végül elfogadta a meghívást – mosolygott rá Patrick, miközben elindult. – Hova menjünk? Vacsora?
Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét Shahir.
Sokat fogyott az elmúlt időszakban, Dr. Hamza – vette szemügyre Patrick.
Nem igazán van időm enni.
Akkor most ideje időt szakítani rá.
Tényleg nem vagyok éhes – tiltakozott tovább Shahir, mire a másik vett egy nagy levegőt, és óvatosan megfogta Shahir kezét.
Aggódom… érted – váltott át tegeződésbe Patrick, bár ötlete sem volt, vajon Shahir hogy fog rá reagálni, így bár figyelt a vezetésre is, próbálta a másik reakcióját is fürkészni.
Tudom – látta be Shahir, de végül elhúzta a kezét, és kibámult az oldalsó ablakon. Patrick sóhajtott, de egy fél perccel később, mikor egy kis park mellett haladtak el, behúzta a kocsit egy az út szélén lévő parkolóba.
Shahir… elmondod, hogy mi a baj? – kérdezte óvatosan, mikor leállította a motort.
Nem tudom – rázta meg a fejét Shahir.
Nem tudod, vagy nem tudod elmondani?
Mindkettő – pillantott Shahir Patrickra.
Értem – sóhajtott a férfi. – Segíthetek valahogy?
Nem. Én… jobb lesz, ha most hazamegyek – mondta Shahir, és ki akart szállni a kocsiból, de Patrick elkapta a karját. Érezte, hogy ettől Shahir feszültté válik, így inkább elengedte.
Ne menj el!
Figyelmeztettelek, hogy ma nem vagyok jó társaság – pillantott rá Shahir.
Jól van, elengedlek – adta meg magát Patrick. – De had vigyelek el legalább a metróig! Ne bolyongj ezen a környéken egyedül éjszaka!
Jó – adta meg magát Shahir, így elindultak, de egyikük sem szólt, míg Patrick le nem fékezett egy metrólejárónál.
Shahir – fordult újra a másik felé. – Ha rájössz, hogy mi a baj, felhívsz és elmondod? Nem kell… szépen megfogalmaznod, sem szépítened… csak úgy őszintén és egyenesen bele a szemembe, ahogy szoktad. Hm?
Ha rájövök, felhívlak – ígérte Shahir, bár Patrick látta rajta, hogy inkább csak a helyzetből való szabadulás mondatja vele, így sóhajtott.
Jól van. Menj haza! És egyél valami normális vacsorát, rendben?
Rendben – bólintott rá Shahir, majd kiszállt a kocsiból, és elindult le a metróba.
