Egy évvel később…
- Sam, jól vagy? – kérdezte Janet Samtől, mikor épp egy küldetés után vizsgálta a nőt. Mindig ő szokott az utolsó lenni, így közben a két nő nyugodtan tudott csacsogni mindenféléről. Ilyenkor szokták megbeszélni Cass kamaszkorának apró-cseprő problémáit, és mindenféle csip-csup női ügyeket, amiket a csapat többi része előtt nem akartak. De Janet most tényleg aggódott a másik nőért. Sápadt volt, és eléggé megviseltnek tűnt.
- Jól vagyok, csak húzós volt ez a három nap a bennszülöttek között. De Danielt nem tudtuk előbb hazaimádkozni. Arról meg inkább ne beszéljünk, hogy miket kellett ennünk, mert még mindig felfordul a gyomrom – csóválta a fejét Sam.
- Akkor kiadós vacsora, alvás, és két szabadnap. Írom a receptet – nevetett a doktornő, és Sam is rábólintott.
- Majd előterjesztem a tábornoknál.
- Remek. De komolyan, Sam… pihenj! És szedjél valami vitamint! És egyél rendesen!
- Persze, persze – egyezett bele készségesen Sam, aztán kimenekült a gyengélkedőről.
Sam egy héttel később, mikor egy délután alig bírta nyitva tartani a szemét, belátta, hogy a doktornőnek igaza van. Hazament, készített magának egy frissen facsart narancslét, aztán ágyba tette magát.
Másnap sem volt sokkal jobban, de mivel közbejött egy küldetés, az néhány napra megint elterelte a figyelmét a saját bajáról. Mikor hazajött, megint hallgatott egy prédikációt Janettől, a múltkoriakat megspékelve azzal, hogy ráférne egy alapos kivizsgálás, de Sam nem akarta komolyan venni. Meg volt győződve róla, hogy csak a hajtás miatt kimerült, és jó lenne már végre pihenni. Ennek ellenére persze a laborjába ment, hogy tovább dolgozzon a reaktor legújabb fejlesztési tervein, amit nemrég kezdett kidolgozni.
Két órával később, mikor ülő helyzetében megszédült, egy kis időre a tenyerébe temette az arcát, aztán lassan felállt, hogy igyon egy pohár hideg vizet, de a kancsóig nem jutott el. Két lépés után elsötétült előtte a világ, és percekkel később a földön fekve tért magához. Ekkor már belátta, hogy valami nincs rendben. Próbálta kicsit összeszedni magát, aztán lassan elment a gyengélkedőig.
- Sam, jól vagy? – sietett elé Janet, mikor meglátta.
- Nem – rázta meg a fejét Sam. – Az előbb azt hiszem elájultam. De nem tudom, mi történt.
- Nem tetszel nekem már egy ideje – csóválta meg a fejét a doktornő. – Ülj le, és megnézlek!
- Oké – sóhajtott Sam, és letelepedett az egyik ágy szélére.
- Mondd el, mi történt!
- Semmi, csak… pokoli fáradt vagyok – rázta meg a fejét Sam. – Megszédültem, és mikor inni akartam egy pohár vizet, túl hirtelen álltam fel. Leesett a vérnyomásom, szerintem csak ennyi.
- Aha… - nézett rá kételkedve Janet. – Megnézem a vérnyomásodat, de nem hinném, hogy ez a gond. Hosszú hetek óta fáradékonyabb vagy, mint egyébként, neked nem tűnt fel? – kérdezte, aztán, ahogy Sam levette a zubbonyát, és felgyűrte a pólója ujját a vérnyomásméréshez, Janet megfogta a karját.
- Ezt a véraláfutást honnan szerezted? – kérdezte tűnődve, mire Sam vállat vont.
- Mindig van rajtam egy tucat.
- Lehet, hogy mostanában több?
- Elképzelhető. Egy küldetésen akkor is összevissza verjük magunkat, ha épp békés világba látogatunk.
- A vérnyomásod rendben, de csinálunk egy vérképet is, hátha rájövünk mi a baj.
- Jaj, Janet…
- Csak nem félsz a tűtől? – nevetett a doktornő. – Sam, fáradékony bármitől lehetsz, az egyszerű vashiánytól kezdve komolyabb májproblémákon át számtalan mindentől.
- Mint egy alkoholista? Jesszus, nem is emlékszem, mikor ittam alkoholt utoljára.
- Nem csak az alkoholtól lehetnek valakinek májproblémái – tiltakozott Janet. – Na, tartsd szépen a karod! – adta ki az utasítást, majd több ampulla vért vett a nőtől. – Úgy. És most elfekszel itt az ágyon, és míg alszol egy nagyot, kapsz egy hatalmas vitaminbomba infúziót.
- Nem lehetne inkább tablettában? – fintorgott Sam. – Utálom, ha mindenki, aki belép ide, engem bámul.
- Akkor elbújsz hátra, és elhúzzuk a függönyt. Nincs apelláta! – fojtott bele minden tiltakozást a doktornő Sambe. – És addig ezt kielemzem – intett az állával a vérmintája fele, mondta, majd ágyba tette Samet, és bekötötte neki az infúziót.
Janet órákkal később tért csak vissza Samhez, és a homlokát szürke gondfelhők borították. Látta, hogy a nő alszik, de ellenőrizni akarta, hogy nem lázas-e, hogy legalább egy kizáró okot találjon a legrosszabb gyanúja ellen. A nő homloka azonban forró volt, így Janet egy nagyot sóhajtott. Erre viszont már Sam is felébredt.
- Sam – ült le a doktornő az ágy szélére. – Fel kell tennem néhány kérdést.
- Mi a baj?
- Még nem tudok semmi biztosat. Voltál megfázva mostanában? Vagy bármi hasonló tünet?
- Egy hónapja, mikor azon a hideg bolygón voltunk összeszedtem egy kis torokfájást, de egy hét alatt elmúlt – tűnődött el Sam, miközben Janet a nyaki nyirokcsomóit tapogatta, és Sam fájdalmasan elfintorodott.
- Fogytál az elmúlt időszakban?
- Talán egy kilót… kettőt.
- Hármat-négyet?
- Amilyen gezemicéket ettünk odakint, attól minden életkedvem elmegy, elhiszed?
- Szóval étvágyad sincs – összegezte Janet.
- Janet, mondd már el, mi van?
- Sam, semmi biztosat nem tudok. Kiküldtem a vérmintádat az egyetemi kórházba, még várom az eredményeket.
- És mire gyanakszol?
- Majd, ha biztosat tudok, akkor elmondom. Pár óra alatt kapok eredményt. De éjszaka van, Sam, így is úgy rángattam be Hayes professzort a laborjába. Ha tud valamit, jelentkezik. Addig aludj!
- Kösz, ezek után – fintorgott a nő, de aztán belátta, hogy bőven tudna még aludni, így lehunyta a szemét. Janet aggódva figyelte még egy darabig, állított az infúzió sebességén, aztán visszatért a laborjába.
Odakint még éppen csak hajnalodott, mikor Janet szomorúan letette a telefont. Nagyra tartott specialista kollégája megerősítette a saját diagnózisát. Egy darabig még ült a székén, próbálta kitalálni, hogy mit mondjon Samnek, de nem sok ötlete volt. Volt ugyan már gyakorlata rossz hírek közlésében, de pont Samnek… úgy érezte, ez meghaladja a képességeit. Végül összeszedte magát, és besétált a beteghez.
Sam ébren volt, így kíváncsian fordult Janet felé.
- Mit tudtál meg?
- Rossz híreim vannak, Sam – telepedett le az ágy szélére Janet.
- Ezt azóta tudom, hogy nekiálltál faggatni. A kérdés csak az volt, mennyire rossz. Ne kímélj!
- Leukémia. Mint apádnál – ismerte be Janet szomorúan. – De… - mondott volna valami vigasztalót, de Sam megrázta a fejét.
- Ez nem lehet… ilyen hirtelen…
- Sam, hetek óta vannak tüneteid. Feltűnt, de mindig elterelted a figyelmem. Nem lett volna szabad, hogy elengedjelek, már első alkalommal sem.
- Nem számít.
- Sam! Ugye nem akarod feladni? – kérdezte szigorúan Janet.
- Apámat sem tudták meggyógyítani.
- Sam, annak majdnem tíz éve. Azóta az orvostudomány elég sokat fejlődött, és sokan felgyógyulnak ebből a betegségből. Hayes professzor megígérte, hogy holnap ide látogat, és mindent elmond neked. Addig adok neked pár gyógyszert, és kapod tovább az infúziót, mert enni úgysem tudsz.
- És elmondod a tábornoknak – húzta el a száját Sam.
- Kötelességem jelenteni – bólintott rá a doktornő. – Sam, ez a te érdeked is.
- Tudom, tudom – adta meg magát fáradtan a nő. – Csak… nem kell most nekem az, hogy a fél bázis iderohanjon engem sajnálni.
- Ha akarod, nem engedek be senkit.
- Az jó lenne. Legalább holnapig, míg nem beszéltem azzal a dokival.
- Rendben, teljes a hírzárlat – ígérte Janet, majd adott Sam infúziós tasakjába néhány gyógyszert, aztán hagyta aludni.
Végül persze a CSK1 kijátszotta a hírzárlatot, hisz feltűnt nekik, hogy egész nap nem látják a társukat, és végül rátaláltak. Sam először nem mondta el nekik, hogy mi a baj, de végül addig faggatták, míg bevallotta. Látta a társain, hogy sokkolta őket a dolog, de aztán inkább azt hazudta nekik, hogy már nagyon fáradt, mert nem volt kedve végignézni, amint kínosan azon törik a fejüket, mivel is vigasztalhatnák.
Nem sokkal később aztán szépen egymás után visszaszivárgott mindegyik, és ki-ki vérmérsékletének megfelelően próbált lelket önteni a nőbe, annyira, hogy Sam a végén már tényleg teljesen kimerült, és Danielt, aki utoljára jött látogatóba Janet kíméletlenül elzavarta.
A két nő a következő napot Hayes professzor társaságában töltötte, aki mindent elmagyarázott a leukémia hagyományos és kísérleti gyógymódjairól, és megígérte nekik, hogy mindenben a segítségükre lesz, akár már holnap kezdhetik is a kezeléseket. Sam lelkesnek tűnt, aminek Janet kifejezetten örült, hisz úgy gondolta, a hozzáállás az egyik legfontosabb összetevő egy ilyen esetben.
Sam kezelése eleinte jó úton haladt, bár, ahogy azt Hayes professzor előre megjósolta, voltak közben kisebb-nagyobb hullámvölgyek. Aztán, mikor már Janet majdnem áldását adta arra, hogy a kezelések folytatása mellett Sam kisebb küldetéseket vállalhat, a nő állapota váratlanul súlyosbodott.
A társai a laborja padlóján találtak rá, és azonnal a gyengélkedőre szállították. Hayes professzor, aki már gyakori vendégnek számított a parancsnokságon, egy órán belül ott volt, és úgy rendelkezett, hogy ideje a legerősebb kezeléssel próbálkozni. Erre viszont Sam általános közérzete ment rá, minden kezelés után elviselhetetlen hányinger gyötörte, és mivel nem tudott enni, már teljesen legyengült. Egy ilyen rossz pillanatban látogatta meg Daniel.
- Szia! – mosolygott rá halványan a férfi, mikor Sam a mozgásra felnézett. – Hogy vagy?
- Egész jól – próbált mosolyogni Sam is, de ilyenkor mindig rosszabbul volt egy kicsit, hiába nem ismerte be.
- Sam… azon tűnődtem… de ne szedd le a fejem…
- Min? – kérdezte erőtlenül a nő.
- Megpróbálnám felvenni a kapcsolatot Omával… Nem azért, mintha… tudod… én nem adom fel soha, hisz ismersz, csak…
- Daniel - hunyta le a szemét Sam. – Kérlek! Kímélj meg attól a nőtől! Van elég bajom nélküle is.
- Talán segíthetne.
- Mégis miben? Hogy én is egy… ismeretlen bolygón találjam magam pucéran? Ráadásul… azt sem tudnám, ki vagyok? Kösz, nem. És… nekem ehhez nem kellenének hónapok, csak legfeljebb két hét. Daniel, ha te nem bírtad köztük, akinek márpedig híresen birkatürelme van… akkor engem két hét alatt kidobnának. Én napokon belül úgy beolvasnék nekik, hogy ott kő kövön nem marad. Hagyj engem békén azzal a nővel!
- Jól van, nem kell felhúzni magad – fintorgott Daniel. – Csak egy ötlet volt.
- Tudom. És kösz, hogy töröd rajt a fejed, de… ez nem jó ötlet.
- Majd kitalálok mást – ígérte a férfi.
- Rendben – bólintott rá Sam.
- Hagylak pihenni.
- Rendben. Jó éjt, Daniel!
- Neked is! – köszönt el a férfi, és csüggedten kisétált.
Mikor hallotta Daniel lépteit távolodni, Sam kinyitotta a szemét. Mindig rosszabb volt a hányinger csukott szemmel. Vett néhány mély lélegzetet, aztán elgondolkodott a férfi szavain, de még mindig csak hidegrázást váltott ki belőle az ősök gondolata.
Az viszont használható ötletnek tűnt, hogy odakint keressen megoldást. Az első gondolata az volt, bárcsak Narim még élne. A férfi biztos tudná a megoldást, és szívesen segítene is neki, de hát ez már nem volt lehetséges.
A következő gondolata Martouf volt, aki szintén meghalt már rég. Ő is bizonyára a segítségére sietne valahogy.
Eszébe jutott Orlin, de annak ellenére, hogy a férfit kedvelte, ő sem tudott volna máshogy segíteni, mint Oma, ahhoz pedig nem fűlt Samnek a foga, és már amúgy sem számíthat Orlinra sem.
Hát mindenki meghalt már, akire számíthatna? Úgy tűnt, igen. Akkor viszont neki magának kell megtalálnia a megoldást, határozta el magában. De vajon hol? Persze a tok'ra segíthetne, hisz Selmak az apját is kigyógyította ugyanebből a kórból. Szöget ütött a fejébe ez a dolog, de kicsit még mindig viszolygott a gondolattól. Ami a tok'rához kötötte, az az apja volt, és Martouf, de mindkét kötelék megszakadt már. Ugyan kire számíthatna közülük?
Végiggondolta tok'ra ismerőseit, és végül Maleknél elakadtak a gondolatai. Nem ismerte túl jól a tok'rát, a gazdatestével pedig csak alig néhány szót váltott, mikor utoljára ott járt. De mégis, Malekkel többször is elbeszélgetett, és sosem érezte azt a kényelmetlenséget a társaságában, amit a többi tok'ra közelében. Úgy beszélgettek egymással, mint két tudós, sőt, a legutóbbi találkozásuk alkalmával már egészen baráti volt a hangulat. A tok'ra még viccelődni is próbált a maga stílusában. Hosszú ideig gondolkodott ezen, és lassan egy képtelen ötlet kezdett kikristályosodni a fejében.
Jócskán elmúlt már éjfél, mikor elhatározásra jutott. Felkelt az ágyából, és bár nem volt kirobbanó formában, lassan felöltözött. Közben tovább töprengett a dolgon, és bizonytalan léptekkel elindult az irányítóterem felé. Ezen a késői órán a folyosók kongóan üresek voltak, de legalább senki nem kérdezte meg tőle, hogy hova megy.
Sam még egy pillanatra megállt az irányítóterem bejáratánál aztán vett egy nagy levegőt, és belépett.
- Carter alezredes – kapta fel a fejét Walter. – Azt hittem már mindenki hazament. Jól van?
- Persze – próbált Sam meggyőzően a férfira mosolyogni, de azért látta az arcán, hogy nem volt túl meggyőző.
- Walter… tárcsázná nekem a keralai tok'ra bázist?
- Persze – válaszolt bizonytalanul Walter, és egy pillanatra már mozdult is, hogy teljesítse a nő kérését, de aztán visszafordult felé. – Van erre engedélye, alezredes?
- Őszinte leszek, Walter – adta meg magát Sam egy sóhajjal. – Nincs engedélyem, és valószínűleg ha kérnék, sem kapnék – ismerte be, így hosszú másodpercekig néztek farkasszemet, amit végül a férfi tört meg.
- Értem, alezredes. Máris tárcsázok – bólintott, és elkezdte beütni a koordinátákat.
- Köszönöm, Walter – szorította meg a vállát Sam. – És mindent köszönök!
- Ugye visszajön, alezredes? – nézett rá szomorkásan a férfi.
- Nem tudom – rázta meg a fejét Sam. – Lehet.
- Akkor… viszlát!
- Viszlát, Walter! – mosolygott a férfira Sam, majd lassan lesétált a lépcsőn, még egyszer elszánta magát, felballagott a rámpán, majd még egyszer alaposan körülnézett, és átlépett a kapun.
