Lassan minden dobozt sikerült kicsomagolniuk, és belerázódtak a mindennapokba. Végül is William már nem bánta annyira, hogy elköltöztek. Kellemes volt az új házuk, és az új osztálya sem okozott problémát. Nemsokára mindenki Vivien tenyeréből evett, és el is felejtettek úgy viselkedni velük, mint kívülállókkal.
Mindenki, kivéve Veronica, aki hónapok múltán sem lett közvetlenebb, mint az első napon. Mindig udvarias volt, de sosem kifejezetten kedves, és igyekezett, elkerülni, hogy bárki társaságában hosszabb időt legyen kénytelen eltölteni.
Vivien azért sem adta fel. Tanulmányozni kezdte, mint valami egzotikus és nagyon félénk állatot. William ezen mindig jót mulatott, amikor húga lelkesen előadta az újabb és újabb elméleteit. Bár azt el kellett ismernie, hogy a lányban annyi volt az elevenség, mint egy kiszáradt kaktuszban. Órákon általában az ablakon bámult ki, vagy ha a tanárok rászóltak, akkor a táblára, de nem sokkal kifejezőbb arccal.
William igyekezett meggyőzni a húgát, hogy nincs Veronicával semmi baj, csak egyszerűen ilyen. Azért, mert valaki nem beszédes, még nem biztos, hogy az apja sorozatgyilkos, vagy gyerekkorában eltörték a hintalovát. De az őzike szemű lány nem hagyta magát eltántorítani.
– Kell lennie valaminek. Olyan furcsa. Te nem érzed? – nézett bátyjára várakozás teljesen.
– De igen – ismerte el William, miközben egyik nap az udvar felé sétáltak az iskolában. Megfogalmazni egyikük se tudta, hogy mitől más ez a másság.
Az udvaron Veronica éppen néhány sráccal vitatkozott, akik elvették a táskáját. Az egyikük kihívóan a feje fölé emelte, úgyhogy a lánynak esélye se legyen elérni.
– Hogy kéred szépen? – vigyorogta a fiú, akinek rövid sötét haját zselé meresztette az ég felé.
A lány mozdulatlanná dermedt, de a belseje lángba borult. Az ikrek földbegyökerezett lábbal nézték a Veronicán végbemenő változást. Mintha nem is ugyanaz a személy lett volna. Az életereje most fáklyaként világított, fényesebben, mint bárki másé. Közben a srácra meredt, akinél a táska volt.
– Nem hallottam, hogy kérem szépen – ismételte meg a tüskés hajú.
Veronica ekkor sarkon fordult, és szinte befutott az épületbe. Falfehér volt, és láthatóan rosszul érezte magát.
– Szerezd vissza a táskáját, én megyek, megnézem, mi baja! – adta ki az utasítást Vivien, és már el is tűnt az épületben.
William nem tudta, mégis hogyan fogjon hozzá a feladathoz. Nem volt az a verekedős fajta, mert valószínűleg hamarabb összeesne magától, minthogy az ellenfele hozzáérjen. Ezért a legegyszerűbb megoldásnál maradt.
– Hello! Elkérhetem a táskát? – kérdezte meg a sráctól, aki éppen készült a tartalmát a földre önteni.
– Minek az neked? – nézett rá ellenségesen a tüskés hajú.
– Biztos ő az inasa! – vágta rá egy másik.
– Nem, az osztálytársa – válaszolt nyugodtan William. Bár, hogy mitől is volt olyan nyugodt, maga sem tudta.
A srácok röhögtek még egy kicsit, tettek egy–két megjegyzést, de miután nem reagált, hozzávágták a táskát, és elmentek.
Vivient csak az osztályteremben sikerült megtalálnia.
– Itt a táska. Hol van Veronica?
– Hazament, rosszul érezte magát – válaszolta a húga, láthatóan még mindig izgatottan.
– Valami komoly? – lepődött meg William.
– Nem, azt mondta gyomorrontás, de… – a húga elgondolkodott. Elkezdődött az óra, még mielőtt megfogalmazhatta volna, mi zavarja annyira, abban, ahogyan Veronica a lány WC–ben viselkedett, amikor elkérte a mobilját, hogy felhívhassa az apját, és megkérje, jöjjön érte.
Az óra felénél William kapott egy SMS–t a húgától: „Suli után vigyük vissza neki a táskáját… V."
