2. Gyakorlat teszi a mestert!
„- Kérlek, segíts nekem ebben!- mondta a titokzatos lánynak. Olyan érzés töltötte el, hogy egyszerre volt egyben az események nézője és szereplője is. A távolban egy vékony, ezüsthajú, mosolygó alakot vélt felfedezni, aki hívogatóan integetett neki. Ismerte ezt a gyengéd és elegáns arcot. Káprázott a szeme, vagy jól látta, de mintha a kócos haj, rendezett lófarokba állt volna össze, és a vörös szem pedig az ismerős kékeslilába változott volna át.
- Art?- suttogta. Elindult felé, de Art egyre távolabb került. Így hát felkapta a nyakán lógó fülhallgatót, és átadta magát a zene hangjának, melynek hála szélsebesen és rendületlenül haladt előre. - Kérlek, várj! Ne menj el! – kiáltotta. Majdnem elkapta a barátja kezét, ám ekkor éles süvítés hallatszott, és Art alakja szertefoszlott."
Zihálva és zaklatottan riadt fel. Hirtelen azt se tudta, hogy hol van. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. A Murasakival közösen bérelt lakásban ébredt, a szobájában. Hajnali három órát mutatott a telefonja.
Art már biztosan alszik, hisz rég elmúlt az az idő, amikor ilyenkor a rendőrkapitányságon rendületlenül virrasztott, egy-egy ügy megoldásán dolgozva. Nem kellene felébresztenie, de Nice-ot nem hagyta nyugodni az álom gondolata, s a múltjukat tekintve, nem voltak meglepőek az ilyen rémálmok.
Mi van akkor, ha történt valami a legjobb barátjával, és megint csak későn tudja meg, mint a Moral-ügyben. Vagy, ha visszatértek a Freemum tagjai, hogy bosszút álljanak rajta.
Látni akarta Art-ot, hogy meggyőződjön arról, hogy minden rendben van vele. Így késlekedést nem tűrve kapta magára a ruháit, ám nem számolt azzal, hogy Murasakit ébren találja a folyosón, kezében egy pohár vízzel.
Biztos a konyhából jött vissza. Magas férfias alakjával és elégedetlen arcával erős kontrasztot képzett aranyos jeges macis pizsamája. Itt az ideje egy elterelő hadműveletnek!
- Bocsi Murasaki, de rohanok!- kiáltotta természetes lazasággal, és érezni lehetett benne az ellenkezni nem tűrést. Persze mivel Murasaki Murasaki volt, ő se hagyta magát!
- Mégis, hova a fészkes fenébe készülsz az éjszaka közepén?- szegezte neki a kérdést keresztbefont karokkal és morcosan.
- Á, csak nem tudok aludni, és gondoltam, hogy sétálgatok, hogy elüssem az időt!- felelte, az arcán lévő ragtapaszt vakargatva.
- Csak sétálgatsz, amikor minden normális ember alszik?! Hm. – arckifejezésében a rosszallás elegyedett az aggódással. „Miért van az az érzésem- gondolta-, hogy valamit eltitkol, ami nyugtalanítja. Art-ról lenne szó vagy Hajiméről?"
- Ismersz, milyen vagyok!- hazudta hamis mosollyal, gyorsan Nice.
- Nice, ha valami zavar, és szeretnél beszélni róla, tudod, hogy hol találsz. Ja, és még mielőtt elfelejtem, ha kedved szottyanna beállítani valakihez az éjnek évadján, akkor legalább hívd fel, hogy ne kapjon szívrohamot a meglepetéstől, vagy ne húzzon be neked egy nagyot reflexből, mikor megjelensz!- jelentette ki elégedett mosollyal a lakótársa.
„Néha annyira féltő tudsz lenni, hogy az felér egy zaklatóval!"- futott át Murasaki fejében.
„Hahaha! Mióta vagyok ennyire nyitott könyv, partner? Tényleg ismersz, mint a rossz pénzt!"- gondolta a barnahajú fiatal, majd így válaszolt:
- Hah! Köszönöm, de megoldom a segítséged nélkül is!- mondta elpirult arccal, csak látszólag elutasító hangnemben. - Talán máskor- suttogta alig hallhatóan.
„Sietnem kell!" - emlékeztette magát.
- Jó éjt, Nice!
- Jó éjt, Murasaki! Majd jövők!- alig mondta ki ezt, és már el is tűnt az ajtón. Az erejét használva, a hangsebességével indult el Art lakása felé.
Art új lakása sokkal kisebb volt, mint a régi, és néhány utcányira helyezkedett el a Café Nowhere-től. A környék kellően barátságos volt, ha olykor élettelien zajos is, ennek megfelelően a lakbér is elfogadhatónak bizonyult.
Nice fejből ismerte a belépő kódot, amit automatikusan be is ütött. Ennek ellenére kísérletet tett arra, hogy felcsörgesse a barátját, hogy jelezze, hogy meglátogatná, de csak a gépi hang felelt.
Ilyen esetekre volt jó a titkos fegyvere, egy pótkulcs, amit Art-tól kapott, persze ezt elvileg csak különleges vagy vészhelyzetekben használhatta, de a mostani eléggé annak látszott.
A konyhában égve maradt a villany. A máskor rendezett lakásban az előtérrel egybenyíló konyha úgy festett, mint egy csatatér. Szanaszéjjel hevertek az edények, a falon és a plafonon sárgás ételfoltok virítottak. A lefolyó mosatlantól duzzadt. A tűzhelyen égés nyomait lehetett felfedezni, s a levegőben az odaégett szag mellett enyhén érződött a sütés illata is. A padló és a polcok lisztesek voltak. Várjunk csak, a polc szélén egy tányér volt megpakolva nem túlbiztató kinézetű ételszerűségekkel.
Palacsintákkal? Ezek szerint Art palacsintát sütött. Megkordult a gyomra, így végül is miért ne nézhetne még, hogy milyen az ízük. Közelebb ment a tányérhoz, hogy megkóstolja a legfelső palacsinta szélét. Annak ellenére, hogy rég kihűlt és csúnyácska volt, finom lett.
Innen jól látta, hogy az asztalon erődítményszerűen tornyosultak a receptkönyvek, melyek mögül ezüstös-lila kandikált ki, halk lélegzetvétel kíséretében. Megvagy! – kiáltott fel gondolatban, és egy pillanat sem telt el, már az asztal mellett termett. Szinte örökké-valóság volt, amíg megérintette az alvó férfi vállát. Szinte félt, hogy Art akárcsak az álmában, úgy a valóságban is eltűnik.
- Örülök, hogy jól vagy! –sóhajtott fel megkönnyebbülten. Hála képességének, szónikus minimumának, villámgyorsan, kezében már takaróval tért vissza, amelyet ráterített a barátjára.
- Szeretem a kitartásodat, bár jobban vigyázhatnál magadra! – felelte enyhe szigorral a hangjában, miközben ujjaival gyengéden végigsimított a másik haján.
Egy igazi palacsintaimádó előbb-utóbb megpróbálkozik kedvence elkészítésével. Ezzel az igazsággal szembesült Art is aznap este. Talán nem a legjobb ötlet volt, hullafáradtan neki vágnia a palacsintázásnak, viszont kárpótolta a lelkesedése, és már el is tervezte, hogy mivel lepi meg a barátait legközelebb.
Szinte összefutott a nyál a szájában a receptek láttán. Az európai stílusú palacsinta leginkább a crepé-re emlékeztette, az egyik népszerű blogíró trüffelkrémmel töltve ajánlotta. Nem beszélve az amerikai palacsinták variáció áradatáról.
Hogy megenne egy kis karamellizált gyümölccsel megfűszerezett palacsintát! Bár ha jobban felmérte a gyümölcskészletét, akkor csak egy darab banánt és két almát talált a hűtőben. Sebaj, jól csúszik a klasszikus juharszirupos verzió is!- vigasztalta magát.
Szerencsére talált ehhez elegendő alapanyagot. Ám, annyira fel volt pörögve, hogy a nagy sietségben sikerült kihagynia a folyékony masszából a sütőport, amit az édesség igencsak megsínylett.
Új tésztaalapot kellett készítenie, de most a hab lett túl kemény. A következő adag ráragadt a serpenyőre, a következő szerteszakadt és odaégett. Az elrontott palacsinták után furcsa dejavu-érzés öntötte el, de nem az a fajta ember volt, aki ha nehézségekbe ütközik, akkor feladja. Sokkal inkább, ilyenkor még nagyobb akarattal, és elszántsággal folytatta a munkáját, mert hitt a kitartás és a kemény munka erejében.
„Mindenki jobbá tudja tenni a játékát, csak gyakorlás kérdése. Addig kell gyakorolnod újra meg újra, amíg sikerrel nem jársz!"- villant be neki automatikusan, s a háttérben mintha halk zongoraszót is hallott volna. Nem tudta volna már megmondani, hogy kitől hallhatta, de kiskora óta sokat jelentett neki. Mindig akkor ismételte el magának, amikor valamiért erősen meg kellett küzdenie.
- Akkor vágjunk bele újból. – jelentette ki újonnan visszatért lelkesedéssel.
- Egyes receptek ragaszkodnak ahhoz, hogy hagyjam állni a keveréket letakarva két órán át, és csak utána adjam hozzá a tojásfehérjét, lágy habként. Más receptek szerint felesleges várni a sütéssel, és az alaphoz egész tojást használnak, megint másik eljárás szerint dolgozhatok egész tojással, de sütés előtt érdemes habosra kevert fehérjét hozzáadnom.
- Nem igazán hozott sokkal jobb eredményt, ha állni hagytam a tésztát, talán a másik módszert kellene kipróbálnom a habbal, csak most óvatosabban kell bánnom vele!- emlékeztette magát.
Az idő szinte észrevétlenül repült, mire sikerült tökéletesítenie a folyékony keveréket, addigra a kimerültsége miatt a sütéssel gyűlt meg a baja.
Feldobással szerette volna megfordítani a palacsintáját, ami a sokkal nagyobb lendület miatt a plafonon landolt.
Majd egy kis kiömlött massza miatt megcsúszott a padlón, és így a szedőkanálon lévő alap is jó magasra repült, összefröcskölve az útjában mindent.
Miközben kapaszkodni próbált, dominóeffektust indított el: Az edények nagy csörömpöléssel a földre hullottak, a tej kiborult, néhány tojás összetört, és az asztal szélére felállított lisztes zacskó is eldőlt, fehér felleget hagyva maga után.
Nem tudta követni, hogy történhetett, de a méz és a liszt nemcsak a padlón, hanem a hajában és a nyakán is ragacsos mázat képeztek.
„Talán itt az ideje annak, hogy szünetet tartsak!" - fordult meg a fejében, de megmakacsolta magát.
- Azért is megcsinálom!- kiáltott fel, és elölről kezdte az egészet.
Így nagy küzdelem árán elkészített néhány, nem túlbiztató kinézetű, fodros és égett szélű édességet, amelyet egymásra pakolt, és meglocsolt juharsziruppal. Arra azonban már nem volt energiája, hogy meg is kóstolja őket. Kimerülten és erőtlenül rogyott le az asztalhoz.
- Csak egy kicsit pihenek…- suttogta magának, és azonnal el is nyomta az álom.
Álmában mezítláb sétált egy fehér homokos parton. A háttérben a tenger lágy hullámokat vetett és halkan morajlott. Mintha káprázott volna a szeme, de a másodperc egy töredékére a tenger vérvörös színbe borult, pedig nem is volt naplemente. Nem maradt sok ideje csodálkozni, mert vigyorgó kistestvére, Skill hirtelen kézen fogta.
- Hová megyünk?- kérdezte Art.
- Köszönünk valakinek. –felelte titokzatosan öccse.
- Valakinek? - kérdezett vissza kíváncsian Art, miközben arcán gyengéd mosoly ült ki.
- Használd a fantáziád, bátyó! –kontrázta nyelvnyújtással a kiskamasz, és magával húzta testvérét egy kagylókat gyűjtögető lány felé.
A lány szalmakalapot és lenge kék ruhát viselt, mely jól mutatott világos bőre, és égszínű haja mellett. A szemei pedig pontosan olyanok voltak, mint az előbb a tenger. Kedvesen integetett feléjük.
- Helló, Rei! – köszönt millió wattos mosollyal Skill.
- Szervusz, Skill! – érkezett lágyan a válasz.
- Rei, hadd mutassam be a bátyámat, Art-ot! - felelte a fiú, majd testvére felé fordult.
- Art, ez itt a barátom, Rei!
- Örvendek, Art-san! Skill sokat mesélt rólad!
- Én is örülök, hogy megismerhetlek. – pirult el Art, bár olyan érzés töltötte el, mintha régóta ismerné a lányt, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból egyformák volnának.
- Tényleg egyformák vagyunk! – mondta rejtélyesen, ugyanakkor haláli komolysággal a gondolatolvasó fiatal nő, miközben egy ugyanolyan kagylót nyújtott Art-nak, amilyen a saját kezében lapult. Ám nem bírta sokáig, és elkacagta magát.
Talán a sok furcsaság, talán pedig a helyzet iróniája miatt, de a többiek is hangos nevetésben törtek ki.
- Különleges humorod van! – kuncogta Art.
- Ezt dicséretnek veszem! – válaszolta elégedetten Rei.
- Ideje felébredned!
- Rei nyelvén ez azt jelenti, hogy merj boldog lenni! – búcsúzott Skill, miközben szorosan magához ölelte bátyját.
Art szeme elöl Skill és Rei alakja halványodni kezdett. Lassan felébredt.
A két magára maradt személy így folytatta a beszélgetést:
- Nem bántam meg a döntésemet! –felelte a lány.
- Még, akkor is, ha rövid ideig maradhattam velük. –folytatta a fiú.
- Boldog voltam – mondták egyszerre.
Rei megfogta Skill kezét, majd finoman homlokon csókolta, és eltűnt.
- Hiszek benne, hogy meg tudjátok csinálni!
- Örülök, hogy jól vagy! – hallatszott a háttérben.
Art lassan ébredezett.
A testét kellemes melegség járta át, noha eléggé elgémberedtek a végtagjai.
Félálmában arra lett figyelmes, mintha egy ismerős kéz simogatná, és beszélnének hozzá:
- Szeretem a kitartásodat, bár jobban vigyázhatnál magadra!
- Nice – suttogta önkéntelenül, és az arcát a másik kezéhez érintette, a szája pedig finom mosolyra görbült.
Úgy érezte, mintha egy tonnát nyomna a szemhéja, de erőt vett magán, így nyugodtan és fokozatosan kinyitotta őket.
A konyhai fény erőssége miatt hunyorogni kezdett.
Most az ismerős papírhalmok helyett könyvek sokasága és néhány nyomtatott recept vette körül.
Á igen, otthon ütötte el az időt. Palacsintát készített, és mielőtt kitakarított volna maga után elaludt.
„Várjunk csak!" – futott végig az agyán. Lassan kezdte feldolgozni, hogy mi is zajlik körülötte, és összeállt a kép.
- Nice! –kiáltott fel meglepődötten, és hajszálhíján hátraesett székestül együtt, de reményteljes kékszempárral találta szembe magát. Nem képzelődött, a legjobb barátja, tényleg itt van nála.
- Szia, Art! Bocsi a zavarásért, próbáltalak elérni, de nem sikerült, és…
- Ez annyira te vagy! –szakította félbe nevetve az ezüsthajú férfi, amire Nice is nevetni kezdett.
- Különben, köszönöm a kemény munkád, megérte! –mondta elpirult arccal, a ragtapaszait vakargatva Nice.
- Nagyon ízlett a palacsintád, de igazán leszokhatnál arról, hogy asztalokon aludj! – felelte csücsörítve, és kissé szemrehányóan a barna hajú fiú.
- Szóval, ettél a palacsintámból, és túl is élted! – válaszolta Art a megszokott fura arcát magára öltve, tanácstalanul kinyújtott karokkal.
- Komolyra fordítva a szót. Mit keresel nálam éjszaka? Mi történt?
Nice arca elkomorodott.
- Mi a baj? –kérdezte aggódóan Art, majd azon kapta magát, hogy a másik magához szorította.
- Eltűntél –súgta Nice Art vállába.
- Eltűntem? – kérdezett vissza Art.
- Azt álmodtam, hogy eltűntél. Akár mit csináltam, nem tudtalak elérni. –mondta zaklatottan.
- Féltem, hogy újra megvalósul. Tudnom kellett, hogy rendben vagy-e. És itt vagyunk. –fejezte be halkan.
- Nagyon sajnálom, Nice! –felelte Art bűntudatos hanggal.
- Nem megyek sehova. Megígérem, hogy nem megyek el!
„Veled maradok.
Milyen furcsa! Régén én féltem attól, hogy megfeledkezel rólam. Hogy lemaradok tőled, és egyszer nem tudlak majd utolérni. Hogy hátrahagysz.
Mára tudom, hogy butaság volt." – egészítette ki gondolatban Art, s biztatásképpen megszorította a barátja vállát.
Nice, hogy megtörje a helyzet kínosságát, lelkesedésében összeborzolta a másik haját, amely így különösen elaludt hatást nyert. Art se hagyta magát, és ő is hasonlóképp tett.
- Nevetségesen festesz! – mondta Nice, kihívással a hangjában.
- Nem tudom, hogy te mikor néztél utoljára tükörbe –vágott vissza Art, és csiklandozni kezdte Nice-ot.
A csiklandozási háború eltartott egy ideig, majd a szónikus minimum tulajdonosa lihegve és felemelt karokkal elkiáltotta magát:
- Jól van, jól van! Feladom!
- Mit szólnál ahhoz, ha legközelebb együtt sütnénk palacsintát? –kérdezték egymástól egyszerre, mosolyogva.
