Condesa sangrienta: igen, Anglia mindenképpen szenved :3 Igyekszem úgy írni, hogy érdekes legyen. Igazából mindegyik országot szeretem, mind nagyon jó karakterek (Liechtenstent viszont nem annyira bírom, sosem csinál semmit) de talán Franciaország és Anglia a kedvenceim (látszik is, hehe).


- Na, várj… fogtad a kezem… franciául becéztél… meleg voltam?!

Franciaország nem tudott ellenállni, egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy beadja Angliának, együtt vannak. Elmosolyodott és megrázta a fejét. Ilyen messzire azért nem menne.

- Nem, nem tudok róla. Barátok vagyunk.

- … barátok? Ki vagy?

- Franciaország vagyok. – mondta szomorú hangon. Rosszul érezte magát, hogy Anglia semmire, még rá sem emlékszik.

Anglia zöld szemeiben kíváncsiság csillant, aztán visszaállt a szokásos smaragdba.

- Akkor most mondd a valódi neved.

- Tévedsz, Angleterre, én egy ország vagyok, ahogy te is. Te vagy Anglia, én pedig Franciaország.

- Nem lehet egy ország egy személy. – erősködött Anglia.

Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és Amerika meglepetten nézett Angliára. Az ágy mellé szaladt és megfogta Anglia kezét.

- Ébren vagy, jó ég, annyira aggódtam…

Anglia szeme értetlenül villant Amerikára, aztán Franciaországra.

- Még egy meleg?

- Meleg? – kérdezte felháborodva Amerika – Anglia, milyen mocskos dolgot tett veled Franciaország?

- Nem történt semmi. – mondta Anglia és megveregette a vállát – Bemutatkoznál?

Amerika szemei elkerekedtek és az arcáról lehervadt a mosoly.

- Nem emlékszel rám? Én voltam a kisöcséd… Anglia? Hogyhogy nem emlékszel rám?

- Amnézia. – biccentett Franciaország.

Anglia elgondolkodva nézett, megpróbálta összerakni a hallottakat.

- Hogyhogy voltál a kisöcsém? Már nem vagy az?

- Izé… 1776-ban független lettem.

Anglia összehúzta a szemét. Már teljesen elvesztette a fonalat.

- Ha kikerülsz a kórházból, adok neked egy történelemkönyvet. – mondta Franciaország.

Anglia felvonta a szemöldökét és bólintott. Hátradőlt a párnáján és még egyszer jól megnézte a két országot, mielőtt elaludt volna.

Nemsokára bejött egy orvos és megbeszélte Franciaországgal és Amerikával a helyzetet. Azt mondta, meg szokott történni, hogy a betegek amnéziát kapnak egy nagy ütéstől, és hogy pár nap, vagy hét múlva visszatérnek az emlékeik. Azt is mondta, hogy egy hétig Angliát még vizsgálni fogják, aztán hazamehet.

- Amerika, hazaviszed magaddal, ha nem térnek vissza az emlékei? – kérdezte Franciaország.

- Nagyon szívesen megtenném. – mondta Amerika – De úgysem engednéd.

Franciaország meglepve pislogott.

- Miért ne engedném?

- Mit tudom én, de úgyis követnél. Mert Anglia fontos számodra. Azt hitted nem veszem észre?

Franciaország elengedte a füle mellett az utolsó megjegyzést.

- Szóval maradjon velem?

Amerika bólintott.

- Jobb lesz úgy, Angliának is.

Franciaország beleegyezett és Amerikával várták meg a hét végét, amikor elengedték a kórházból Angliát. Ahogy várható is volt, nem tértek vissza az emlékei.

A francia úgy döntött, az lenne a legjobb, ha elvinné a britet a hazájába, ezért a reptéren Amerika szorosan megölelte a régi bátyját és elindult az Amerikába tartó gépre.

Franciaország leült a váróban és egy divatlapot lapozgatott, amíg Anglia kíváncsian nézelődött a reptéren. Minden japánt, kínait, olaszt, és minden más nemzetiségű ember után feltűnően nézett. Franciaország halkan nevetett magában. Annyiszor járt már Anglia ezen a reptéren, most mégis olyan, mint egy kisgyerek! Olyan aranyos! Persze zavarta, hogy Anglia nem emlékszik, de még mennyire zavarta. Nagyon szomorú volt miatta, de reménykedett, hogy Anglia hazájában talán eszébe jut néhány dolog.

- Sokszor jártál ám már itt. – csukta össze a magazinját Franciaország.

- Nem rémlik. – vont vállat Anglia – Az ott ki? – mutatott egy tök ismeretlen emberre.

- Nem tudom. Finnek tűnik.

- És az? – mutatott egy kínaira, aki egy német lánnyal beszélgetett.

- Az Kína.

Mintha a keleti ország megérezte volna, hogy róla beszélnek, feléjük fordult, és mosolyogva intett nekik. Franciaország visszaintett, Anglia pedig csak bámult rá, és egy kicsit elpirult.

- Ő ismer engem? – kérdezte.

- Igen. – mondta Franciaország, és eszébe jutott, hogy Kína nem is tud Anglia amnéziájáról.

Anglia elfordította a tekintetét és kinézett az ablakon, ahonnét a felszálló repülőkre láthatott. Mintha szomorúság csillant volna a szemében. Franciaország úgy gondolta, biztos rosszul érinti, hogy nem emlékszik semmire.

- Egyébként – folytatta Franciaország – hogyhogy nem szöktél még el mellőlem? Úgy értem, nem ismersz meg, nincs okod, hogy bízz bennem.

A brit vállat vont.

- Nincs sok választásom. Nem nagyon hiszek az országos mesédnek, de mégiscsak te voltál, aki az ágyam mellett várta, hogy felébredjek. Igazából nem ismerek senkit, akkor miért ne mehetnék veled?

- Hm… van benne valami.

- De nehogy azt hidd, hogy vakon megbízom benned. – villant meg Anglia szeme.

- Egy percig sem. – mondta Franciaország és befejezettnek tekintette ezt a beszélgetést, és újra kinyitotta az újságját, csakhogy Anglia folytatta.

- Milyen ember voltam? Vagyis… mit csináltam, milyen volt a múltam?

Franciaország gondolkodott pár pillanatig.

- Hm… egy viszonylag barátságos ember vagy. Kiskorodban sokat játszottunk együtt, és mindig rohantál hozzám, ha megsérültél, vagy szomorú voltál. A modorod egy úriemberé, és egy kifejezetten brit ember vagy. Mármint a sztereotípia. Sokat beszélgetsz a képzeletbeli barátaiddal…

- Milyen barátaim?

- Olyan lények, amiket csak te látsz. Nem tudom milyenek.

Anglia sóhajtott és úgy tűnt, újra elmerült a gondolataiban, csakhogy megint beszélni kezdett:

- Emlékezni akarok. – jelentette ki.

Franciaország bólintott. Ő is szerette volna, ha Angliának visszatérnek az emlékei. Az orvos azt mondta, pár nap, vagy hét. De mi van, ha több hónap, év, vagy évszázad lesz?

- Ha hazaérünk, odaadom a történelemkönyvet. Talán felidéz valamit.

- Tegyük fel, hogy elhiszem, hogy ország vagyok. – mondta Anglia – Mit szokott csinálni egy ország?

- Hát először is segít a főnökének, az ország vezetőjének. Muszáj neki engedelmeskedni. Aztán vigyáz az emberekre, és megvédi őket, már a születésétől fogva. A kis országok általában keresnek egy nagyobbat, és vele nőnek fel.

- Nekem ki a nevelőm? – kérdezte Anglia.

- Nos, van egy bátyád, Skócia. Aztán ott van még Wales, Írország, Amerika és Sealand… De amikor kicsi voltál, nem sokszor láttalak velük. Inkább egyedül voltál, vagy velem.

- Valahogy nem tudom elhinni, hogy olyan jó barátok lennénk. – grimaszolt a brit.

Franciaország kuncogott.

- Valóban sokat harcoltunk.

De attól még szeretlek. - gondolta hozzá. Franciaország szerette Angliát, ezért bántotta ennyire, hogy nem emlékszik rá. Remélte, hogy nemsokára újra emlékezni fog, igaz, akkor újból elkezdődnének a harcaik. Felállt, és a hátára vette a hátizsákját.

- Szálljunk fel a gépre. – mondta.

Anglia követte, és a legnagyobb nyugalommal ülte végig a fel- és leszállást. Egyedül a csillogó szemei árulták el a csillapíthatatlan kíváncsiságát a külvilág felé.

Londonban aztán, amikor leszálltak a gépről, megtorpant, és nagy szemekkel meredt a városra.

- Azt mondod, ez a fővárosom? A szívem?

- Így van, mon cher. Ez a te hazád. – mosolygott a britre.

- Van egy olyan érzésem, hogy jobb, hogy nem értem mit zagyválsz franciául.

- Hm… lehet.

Franciaország elindult a brit háza felé. Anglia követte, és Franciaország úgy látta, a brit szemei még soha nem ragyogtak ennyire, amikor a városát nézte.