Hópihék… Hópihéket… érzek… Az ismerős érintések újra és újra megdobogtatják a szívemet, és minden egyes szívdobbanással közelebb kerülök a valósághoz.

Érzem, hogy a hóban fekszem. A hűvös puhaság olyan megnyugtató, hogy legszívesebben visszasüllyednék az időtlen semmibe, ahonnan jöttem. Nincs kedvem megmoccanni, de ostobaság lenne továbbra is nemtörődöm védtelenségben heverésznem. Valaki erre jöhet még.

Ahogy megpróbálom kinyitni a szemem, elvakít a fény. Így volt ez mindig is. Ha érintetlen havat látok, ragyogása először a lelkembe mar, mielőtt nyugalommal töltene el. El kell viselnem egy pillanatnyi kellemetlenséget a szépségért cserébe. Az ujjaimmal beletúrok a hóba, megtörve a tökéletességet. A kezem nem marad vizes, és nem is fázik. De az erőt, ami keresztülkúszik a bőrömön, annál inkább érzem.

Na ebből elég volt.

Tágra nyílt szemmel ugrok talpra, és ahogy körbepillantok, a Hóköd Erdő égbenyúló fái között találom magam. A reggeli napfényben hópihék táncolnak a széllel mindenfelé, amerre csak nézek.

Miért, reggel van?

Csak néhány pillanat telik el, amíg nyugtázom a tényt, hogy a hajam fehér, és a saját hercegi ruhámat viselem. Nem messze tőlem, a tisztás túlsó felén a kékes csillogásból egy alak bontakozik ki, és nem tudok nem rá figyelni.

Ahogy ráérősen felém fordul, már látom, hogy ki az. Meg sem lepődöm. Xian Xue, a Dérmadár rám mosolyog, és kifejezetten büszkének tűnik. Biccentek egyet köszöntésképpen, bár nevetségesen feleslegesnek tűnik az egész. Hiszen régi ismerősök vagyunk, közöttünk nincs szükség efféle formalitásokra. Ahogy lassan megindul felém, arcán ott a nevetés, ami mindent megmagyaráz.

És ahogy ezt megértem, már én is mosolygok.

Mellém ér, de nem áll meg, én pedig követem őt. Végigsétálunk az ösvény mentén a fák oszlopnyi vastag törzsei között. Valami azonban megállítja a lépteimet. Nem tudom biztosan, mi az, de arra kényszerít, hogy visszanézzek.

Tudom, hogy ez melyik tisztás. Akarom vagy sem, pontosan emlékszem rá. A hóban persze semmi sem látszik, hiába is nézném. Hátat fordítok inkább a kegyetlen fehérségnek, és Dérmadár után sietek.

Elég hatalmas a Hóköd Erdő, órákig sétálgathatnánk benne anélkül, hogy elérnénk a szélét. Ugyanakkor semmi sem akadályozna meg abban sem, hogy mi ketten repüljünk egyet, csupán a móka kedvéért. Ő mégis úgy döntött, hogy sétál, én pedig nem tehetek mást, minthogy hűségesen lépkedek a nyomában.

Udvariatlanság lenne faggatózni, a tisztelet úgy kívánja, hogy megvárjam, amíg ő mond valamit. Általában nem ilyen szűkszavú. Én és is örülnék, ha most nem hagyna egyedül a saját gondolataimmal. A reggeli levegő olyan ropogós, hogy harapni lehet a frissen hullott hó, meg a Cseresznyevirág Hegy ligeteinek illatát. Amikor ritkulni kezdenek a fák, és meglátom a Város tűhegyes jégtornyait, már túlságosan is tiszta a fejem. Gondolatok és kérdések kavarognak bennem, és semmi másra nem vágyom, mint hogy végre rend legyen ebben a káoszban. Ahogy türelmetlenül felsóhajtok, megelőz és végre megszólal:

- Hogy érzed magad?

- Nem tudom. – válaszolok őszintén. Nem tudom, hogy kellene éreznem magam mindazok után, ami történt.

- Kár. Azt hittem, örülni fogsz.

Magyarázkodhatnék, de nem kell. Pontosan tudja, mit gondolok és mit érzek, kizárólag csak az én kedvemért beszélgetünk. Hát jó. Csevegjünk.

- Köszönöm, hogy visszahoztál, Xian Xue.

- Nem én hoztalak vissza. Nem emlékszel?

De igen, emlékszem. Az üres tenyeremet bámulom.

- Hová lett a Kék Lótusz?

Dérmadár csengő hangon felnevet.

- Azt hittem, már sosem kérdezed meg. Bevallom, aggódtam egy kicsit. Túlságosan nyugodt voltál, amikor felébredtél.

Nem válaszolok neki. Nem akarok máris vitatkozni.

- A Kék Lótuszt elfelejtheted. Elvégezte, amire rendeltett, asztaldísznek meg túlságosan hivalkodó volna.

- Látom a Hókard Várost. – jegyzem meg, és leülök egy kidőlt fatörzsre épp szemben a hegyekkel.

- Sietned kell. Már várnak rád. – feleli Dérmadár, de nem ül mellém. Könnyű neki, soha nem fárad el, és a szíve sem lehet annyira nehéz, mint most az enyém.

- Várnak? Engem? – pillantok rá meglepetten. – Mégis kicsoda?

- Kíváncsi vagy? Helyes. Reméltem, hogy még jelent neked valamit a Jég Klán.

- A Jég Klánnak van királya.

- Már nincs.

- A bátyám a Király! – vágok vissza dühösen.

Dérmadár elnézően és megértően mosolyog. Tegye csak, ennél még többet is el kell viselnie tőlem, ha minden szót úgy kell kihúzni belőle.

- A bátyád másként döntött. Ő nincs itt. A Jég Klán trónja viszont nem maradhat üresen.

Nem szép tőle, hogy emlékeztet. Egyelőre hallgatok, mert nem akarok tiszteletlen lenni.

- Te adtad meg neki a szabadságot, amire mindig is vágyott. De ezúttal eljött egy következő nap. És még nagyon sok nap fogja követni. Dolgod van.

A Hóköd Erdő fái között fogócskázó gyermekek kacagása kísért meg hirtelen, és én egy pillanatra a világon mindennél jobban akarom, hogy újra gyerek lehessek.

- Tényleg ezt akarod? Kit akarsz becsapni? Tényleg annyira boldog voltál akkor, hogy visszafordítanád az időt? – faggatózik, de nem magának követeli a választ. Hanem nekem.

Megadóan sóhajtok egyet. Ő pedig bólint. Már hallja a szavakat, melyeket ki fogok mondani.

- Nem. Már nem vagyok gyerek. De soha nem tartoztam a Jég Klánhoz.

Dérmadár válaszra sem méltat. Megvárja, míg hajlandó vagyok saját magamnak ellent mondani. Szerintem kifejezetten szórakoztatja, ahogy önmagam ellen küzdök.

- Xian Xue… Kizárólag Ka Suo kedvéért ültem arra a trónra. Miatta pedig már nem kell aggódnom. Akkor meg miért mennék oda vissza?

- Ott az otthon, ahol a szív. Nézz csak magadra.

Nem. Így is pontosan tudom, hogy milyen ruha van rajtam, és milyen korona van a fejemen. Inkább őt nézem, és vitatkozom még egy kicsit.

- Anyám halott, Ka Suo pedig egy új életet választott. Ugyan kiért kellene oda visszamennem?

- Makacs vagy. Mindig is a magad feje után mentél. Soha nem érdekelt, mit gondolnak mások. Azt tetted, amit te helyesnek gondoltál.

- Te tudod ezt a legjobban. - vágok vissza nem túl udvariasan.

- Nem is mondtam, hogy csodálkozom.

- Hagyd ki ebből a beszélgetésből a szívemet, ha kérhetem. – jegyzem meg végül egy kicsit halkabban.

Nem válaszol, és néma csendben maradunk nagyon hosszú ideig. Ő karba tett kézzel áll, és a Várost nézi. Én a fatörzsön üldögélek, és inkább az eget kémlelem. Fent a hegyekben apró pontokat látok… Madarak köröznek a csúcsok között, meglovagolva a szelet, mely a magasba emeli őket. Olyan magasra, ahonnan ellátni egészen a Végtelen Tengerig. Tudom, mert én is repültem már velük arrafelé.

Magam is alig hallom, amikor végre megszólalok. De Xian Xue így is érti.

- Nem vagyok hálátlan. Tudom, hogy valójában te voltál, és nem a Kék Lótusz, aki ide hozott. Épp csak… Egyszerűen nem tudom, mihez kezdjek.

- Én pedig nem fogom neked megmondani. Reggel van. Felébredtél. Döntsd el végre, mit fogsz ma csinálni.

Felállok, de nem nézek rá. A Várost nézem. Amikor meghallom a kürtöket, olyan váratlanul ér a hangjuk, hogy megrázkódom.

- Megérkezett a Jég Klán hercege. – jegyzi meg Dérmadár.

- Tudják, hogy itt vagyok?

- Ying Kong Shi… Vártak rád. Évezredeken át vártak rád. Én a helyedben nem húznám tovább az időt.

Letagadnám, amit érzek, ha tudnám, de hiába. Pontosan úgy van, ahogy ő mondta. A Jégtűz Klánja nincs többé. A Tűz Klánja nincs többé. A Jég Klán azonban még mindig itt van, és a hívásuk olyan erős, hogy szinte akarnom sem kell, minden megy magától. Ahogy hatni kezd a varázs, és a testem könnyűvé válik, mint a hópihék, látom, amint Dérmadár alakja is szertefoszlik.

De most nem mosolyog. Teli torokból nevetve repül tovább a távoli hegyek felé.

Hókard Város, a Jég Klán ékköve a legmagasabb hegycsúcsok egyikére épült. Tornyaiból belátni az egész vidéket, az egyik irányban a zölden ragyogó völgyeket, ahol a halandók birodalma fekszik, a másik irányban meg a Végtelen Tengert. Amikor legutóbb itt jártam, a város üres volt és kihalt. Most már tudom, hogy csak én láttam annak. Azt a tornyot választom, ahol annak idején a bátyámmal szoktuk múlatni az időt. Szándékosan nem nézek arra, amerre korábban mindig vörösen izzó felhők jelezték a Tűz Klán birodalmát.

Hazudok magamnak. Megtehetem, hiszen senki sem fog megszidni érte. Egyelőre tényleg elhiszem, hogy a Tűz Klán nincs többé.

Nagy levegőt veszek, és abban a pillanatban, hogy a lábam átlépi a Palota küszöbét, életre kel körülöttem a világ.

Mélyeket lélegzem, mert a Hóköd Erdő csendje után a zajok, az illatok, a fények megzavarják az érzékeimet. Kell néhány pillanat, mire megszokom őket. A saját lépteim visszhangja kísér, ahogy végighaladok az ismerős folyosón. Nem is tudom, mit vártam, és miért csodálkozom, amikor egy szolgáló jön velem szembe. Nem néz a szemembe, meghajol és rendületlenül bámulja tovább a csizmám orrát.

A lány cseppet sem tűnik meglepettnek. Mintha tényleg vártak volna. Mintha csak egy napja mentem volna el. Alighogy megmozdul a kezem, újra meghajol, aztán sarkon fordul, és felemelt fejjel elindul előttem. A Délibáb Csarnok felé vezet. Alig egy perc, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik.

Amikor odaérünk, kinyitja előttem az ajtót, és félreáll az utamból.

Megnyílnak előttem a hatalmas ajtószárnyak, és én belépek oda, ahol évezredek óta nem jártam. Jégliliomok vannak az asztalon, erős illatuk megszédít. Mellettük egy tálban néhány gyümölcs, és ital egy kristálykancsóban. De nem vagyok éhes. Körbesétálok a lakosztályban, ahol úgy tűnik, semmihez sem nyúltak. Még az ágytakaró is ugyanaz. A fejem fölött ragyog a kristálycsillár, a falakon és a kárpitokon mindenütt a Hatágú Jégkristály képe. Minden ragyog a tisztaságtól. A klán emberei hűségesen rendben tartottak mindent. Soha nem mondtak le rólam.

Az asztalhoz lépek, és megsimogatjuk egymást a liliomokkal. Hátat fordítok a szolgálónak. Nem kell, hogy tudja, mi jár most a fejemben.

- Menj ki.

Nem esik kétségbe. Bátor, tiszta hangon válaszol.

- Azonnal szólok a Főtanácsadónak, Felség. Kíván tőlem még valamit, mielőbb elmegyek?

Megrázom a fejem, és intek egyet. Ahogy meghallom a ruhája suhogását, megfordulok. Hosszú, sötétbarna haja a derekáig ér. Apró fonatok fogják össze, és egyáltalán nem visel ékszert. Halványkék ruhája túl egyszerű, semmiben sem hasonlít a Palota lakóinak öltözékéhez. Hát persze. Hiszen halandó.

Azelőtt nem voltak halandó szolgák a Palotában. A Királyi Gárdisták persze kivételek voltak. Ostoba vagyok. Kit érdekel már, hogy mi volt azelőtt?

Délibáb Csarnok akkor lett az enyém, amikor a Halandók Birodalmába tett kalandos utazásunk végén Ka Suo és én végre hazatértünk Hókard Városba. Nem voltam már gyerek, megérdemeltem egy saját lakosztályt.

De még mindig nem érzem, hogy itthon lennék. Dérmadár azt mondta, itt a helyem. De azt is mondta, ott az otthon, ahol a szív.

Olyan gyorsan fordulok meg, hogy a sarkam alig érinti a padlót. Egy apró mozdulat elég, és az erkélyre vezető ajtószárnyak becsapódnak. A függönyöknek nincs is elég idejük a helyükre libbenni, én máris vastag jégtömbbé fagyasztom az egész falat. Azt az ajtót egy ideig nem akarom nyitva látni. Le kell hunynom a szemem, hogy megnyugodjak.

Kopognak. Válaszolnom kellene, de már elszoktam a parancsolástól. Megköszörülöm a torkomat, és csak utána szólok, hogy bejöhet.

Feszes, csattogó léptekkel elém lép a Főtanácsadó. Fehér ruhát visel, a csuklójánál apró kövek csillognak, derekán a ruhát kék övvel szorította össze, melyben egy rövid kristálytőrt hord. A palástja azonban halvány aranyszín.

- Köszöntöm a Jég Klán hercegét. A szolgálatára állok, Felség. A nevem Liu Shu.

Karjait maga elé emeli, két tenyerét egymásba fektetve meghajol, majd fejét lehajtva térdre borul előttem. Kivárom az előírás szerinti néhány szívdobbanásnyi időt, aztán megszólítom:

- Állj fel, Főtanácsadó. Köszönöm, hogy máris felkerestél.

A rangja még tőlem is megköveteli az udvariasságot. Bár nem ismerem, és nem tudom, mit várhatok, tőle, az asztal felé intek, és megengedem neki, hogy leüljön. Félnivalóm nincs tőle, viszont őszintén kíváncsi vagyok.

- Igyál velem egy pohárral. Aztán jelentést kérek.

Egy húzásra legurítja az italt. Rám néz, de nem szól. Újra töltök mindkettőnknek, erre int egyet, és azon nyomban egy szép rakásnyi kristálytekercs keveredik kettőnk között az asztalra. A jelentések.

Megadóan sóhajtok egyet. Ha jól sejtem, még nagyon sokáig itt leszünk.