Alaposan lekentük még a szekrény belsejét is a szobánál kicsivel világosabb fekete festékkel -közben pedig megpróbáltam kerülni a Deidarával való közelséget. Tudtam, hogy csak azért kaptam azt a puszit, hogy zavarba hozzon (ami sikerült is), mégis a el akartam süllyedni, mikor eszembe jutott. Ráadásul az a szemét szöszi, akárhányszor felé tévedt a tekintetem, rám vigyorgott.
Igen, a kacsintás már a múlté.
Míg lekentük a két asztalt megszáradt a szekrény, úgyhogy közösen a helyére toltuk, és elkezdtem a helyére pakolni a ruháimat. Mikor Deidara valamivel szöszmötölt én felkaptam a fehérneműimet, és gyorsan a szekrény fiókjaiba hánytam mindet. Majd később elrendezem, ha ez a szoknyapecér már nem lesz bent.
Másfél óra múlva minden feketén virított -fényárban úszó szobában nem kelt olyan gyászos hatást-, csak az ágyneműkre húztunk piros huzatot, meg az ablakra kissé áttetszően vörös függönyt. Húztunk... igen... Összegezve nem olyan rossz vele dolgozni, sőt, mikor egy-egy pillanatra elfelejtettem a kis incidenst, felhőtlenül fel tudott dobni.
- Egy pszichopata veszett el benned. Hm. -nézett körbe a szobában.
- Csak bírom ezt a két színt.
- Igen. Pont ezért.
- Legalább nálam rend van... még fél napig. -húztam el a szám.
- Azt hittem, a lányok rendmániásak, hm.
Csípőre vágtam a kezem, és felvont szemöldökkel hitetlenkedve néztem rá.- Most komolyan. Úgy nézek én ki, mint egy lány?!
- Őszintén? -mért végig.- Igen. Nagyon is. Hm.
- Akkor te se láttál mostanában nőies lényt. Amúgy... -jutott eszembe egy engem igen foglalkoztató kérdés.- Itachi szeme...
- Ez náluk afféle öröklődő "betegség". Különféle hatalmas traumánál -például ha meghal a legjobb barátjuk- ez fokozódhat. Van bennük pár fekete folt, azok rendeződnek át ilyenk...
- KAJAAA!
Kisame hangjára összenéztünk, és egyszerre ugrottunk ki az ajtón. Messziről megéreztem a friss pizza illatát, úgyhogy eldöntöttem, hogy ha előbb az asztalhoz érek, elnyerem az egyik szeletét. Csakhogy Deidara sokkal bátrabban mozgott, így előbb is huppant le a székre.
- Nyertem!
- Nem ér... -nyafogtam.
- Hallom feketében nyomulsz. -ült le mellém Hidan egy széles vigyorral.
- Bezony. -terpeszkedtem el elégedetten.- Csak nem megleptelek?
- A fekete kicsit távol áll a pinktől.
- Rocker a csaj, hm. -hajolt át előttem Deidara.
Hidan komolyan bólintott.- Így már világos. Hé, Kakuzu! Hol a francban voltál?
Egy maszkos, baromi magas csávó jelent meg az ajtóban, ijesztő, fluoreszkáló szemekkel, és Hidan mellé telepedett, majd vontatott, tompa hangon elkezdett beszélni.
- Csak szarakodott ez-az. -mondta valami iszonyat ijesztően.- Ez lenne az új lakó?
- Ja. Caroline, hm. -vigyorgott rá Szösszentyű.
Kakuzu... baszki, őt említette Kisame! Ez miatt kellett letakarítani a falról a vért! Aha... a vért... bassza meg, egy friss húsnak mennyi itt az eséje a túlélésre? Ha ez egyszer nekem esik, ott helyben végem.
Nekiláttunk a pizzának, én viszont a többiekkel ellentétben csak a felét bírtam legyűrni -pedig sonkás volt. Az azonban jobban foglalkozatott, hogy Itachit sehol nem láttam. Már kaja elején őt kerestem, de sehol nem volt. Lehet, hogy a szobájában van? De miért? Mondjuk elég gyorsan lelépett, ahogy a szöszi megpuszilt. Na neee... féltékeny?! Ne szívassatok... elképzelhető, hogy egy olyan überbishi, mint Itachi, féltékeny egy olyan lány miatt, mint én? Carrie, te hülye vagy. De mégis... nincs rá más magyarázat. Ez annyira logikus, hogy az már gáz. Komolyan. Más magyarázat mi lehet? Azért én, bármi történjék is, nem áldoznám fel a pizzámat.
- Ugye tudod, hogy ez a te tiszteletedre van? -bökött felém az egyik szeletével Kisame.
- Jaaaj, pizza, csak nekem? -ámuldoztam picsa módjára.- Jujci, olyan cukcsik vagytok.
- Ma felavatunk, hm. -fordult felém Deidara suttogva.
A gondolatra torkomon akadt a falat, és elkezdtem köhögni.- Avatás? Mi a... mi a francért nem sejtek... jót?
- Nyuuugiii. -intett le.- Nem kell félpucéran emberáldozatokat bemutatnod. Mindig, ha új hús jön, megszivatjuk a szomszédot, ezzel tesztelve az újonc bátorságát, hm.
- Dobáljam meg tojással?
- Nem. Ez mindig más. De lehetőleg Peinnek nem kellene tudnia róla. Hm.
- Ja, oké. Amúgy ki van benne?
- Én, Dei, Kisame, és most már te. -mondta lejjebb vett hangerővel.- De szinte mindenki tud róla.
- Akkor mié...
- Csak azt nem tudja, mikor csináljuk. Egy héten belül választunk napokat. Neked ez holnap lesz.
- A többiek miért nincsenek benne? -haraptam bele a pizzámba.
- Hülyeségnek tartják. -válaszolta unottan Deidara.
...4...
Kaja után elcaplattam a szobámig, de majdnem kiszakadt belőlem egy sikkantás, mikor megláttam Itachit a földön térdelni.
- Bammeg, Itachi, mit keresel itt?! -kérdeztem még mindig enyhén zakatoló szívvel.
Ahogy feltettem a kérdést a szemem kicsit feljebb vándorolt Itachi arcánál; a fal, mintha csak lepattogott volna róla a festék (pedig eredetileg kék volt), fehér alapon fekete betűkkel ott virítottak a kedvenc bandáim nevei és logói -kivéve a Nirvana, ami fekete alapon sárgával volt megcsinálva. Az egész marha jól nézett ki, ráadásul arra a falra festett, amelyikhez az ágyam volt tolva, szóval az álmaim innentől kezdve garantáltan élvezetesek lesznek. Milyen menő már... felébredek, a fal felé fordulok, és a szemembe vigyorog a Nirvana sárga, hullámszájú smile-ja.
- Vov -igen, ezt így kell ejteni. A "váó" már snassz...-, Itachi, ez valami eszméletlen.
- Köszi. -mosolyodott el.- Igyekeztem minél előbb befejezni, hogy kész legyen, mire visszaérsz.
- És otthagytad a pizzád?! Eszednél vagy?! Amúgy kösz. Baromi jól néz ki.
- Igyekeztem.
Összeszedte a cuccait,és megpróbálta egyszerre elvinni az összeset, de kikaptam a kezéből a felét.- Legalább ennyit. Ennyivel tartozom.
Mosolyogva bólintott, és megindultunk a szobája felé -ahol sokkal barátságosabb és kevésbé apokaliptikusabb látványban volt részem. Boldogan nyugtáztam, hogy nem csak én vagyok itt ennyire betegesen sötétimádó: a falak, igaz, nem feketék voltak, hanem barnák. Az ágy fejtámlája felett fel volt festve egy piros-fehér teniszütő, a többi részen poszterek lógtak. Az enyémhez hasonlóan az ablak alatt volt az asztala, mellette egy nagy könyves szekrény, tele könyvvel.
- Wow... -kerekedett el a szemem, mikor megláttam az egyik gerincen Tolkien logóját.
- Mi az?
- Itachi, szeretlek.
Megpróbálta belőni, hova meredek -mikor rájött, elröhögte magát.
- Szilmarilok?
- Az. -rebegtem.
- Bírod Tolkient? -emelte ki a kezemből a cuccait vigyorogva.
- Életem értelme a zene mellett. -tettem a szívemre meghatottan a kezem.
- Akkor jóban leszünk. Kösz, hogy segítettél.
- Szívesen.
A szekrényecskéhez lépett, és a feje járásából és a gerinceken végigszántó mutatóujjából ítélve valamit keresett. Végül megállapodott az egyiken, és hátraszólt a válla felett.- Végtelen történetet ismered?
- Csak a filmet láttam. -húztam a szám.- De baromi jó sztori. És komálom a kiscsávót. Gyűrűk Urát olvas.
Vigyázva kiemelte a kötetet a sorból, és a kezembe nyomta.- Olvasd el. Tetszeni fog.
- Oksi.
Valami elvetemült arccal óvatosan átvettem, és magamhoz szorítva kihátráltam a küszöb előtti szűk fél méterig. Még szöszmötölt valamit, majd követett, és becsukta az ajtaját. Felém fordult, és láttam, hogy nyitja a száját, de ekkor A Kecó Sárga Villanása termett közöttünk, aki bizony jókedvűen átkarolta a vállam.
- Mizu van? -vigyorgott.
- Én megyek kajálni. Amúgy máskor figyelj jobban, mert nekem kellett valahogy rendbe rakni a festést.
- MIVAN?!
Deidara álla teljesen leesett, és beszáguldott a szobámba.
- ITACHI, TE BAROM ÁLLAT!
- Én megyek. -súgta nekem, és elhúzott a konyha felé.
Én persze szakadtam a röhögéstől, ahogy láttam Deidara arcát elsápadni, Itachiét pedig egy elégedett vigyorba torzulni. Szegény Szösszentyűm elég dühösnek látszott, de amint rájött, hogy kettesben vagyunk, máris sokkal jobban nézett ki.
- Akkor holnap szivatás, hm. -kacsintott rám.
- Éljen. -öklöztem a levegőbe lelkesen. Igen... lelkesen.- Amúgy mennyi az esélye, hogy elkap?
- Ez tőled függ. Nem látszol bénának, szóval valószínű, hogy megúszod. Hm.
- Kecsegtető... de nem fog perelni vagy ilyesmi, ha mindig vele genyózunk? Vagy ki ő, hogy ennyire megérdemli?
- Csak egy pasi, aki tűr mindent. Kicsit zűrös múltja van -mint nálunk is mindenkinek-, úgyhogy eddig sosem volt rá példa, hogy a zsarukhoz fordult volna. Amúgy nem egy istencsapása, de azért mégse a puszipajtásunk, hm.
Őszintén szólva nem villanyoztak fel a hallottak. Addig oké, hogy az ittlakók nem rendelkeznek éppen totálisan becsületes háttérrel (és most se teljesen azok), de hogy egy talán ex-gengszterrel toljak ki... neeem, gyerekek, inkább Kurt Cobain módszereivel élem túl a hajléktalanságot, minthogy ezzel az árral itt lakjak. Még van egy napom, addig talán kitalálok valamit, de nem kockáztatom a fejbelövést. Azt nem. Akármennyire emo tudok lenni néha, élni szeretek. Imádok. Túl sok dolgot kell elintéznem, és túl sok anime van még, amit meg kell néznem. Nem halhatok meg úgy, hogy nem láttam végig a Fairy Tailt, a One Piece-t vagy a Bleacht. Szörnyű nagy vétek, tudom, és szerintem a purgatóriumban kötök ki, ha még ebben az életben nem nézem meg.
Nehezen aludtam el az új környezetben (főleg, mert alig tudtam levakarni Deit), de felkelni még borzasztóbb élmény volt. Úgy éreztem, túl korán van, és ezt az órán pirosan világító hatos is alátámasztotta. Míg suliba jártam ez egy normál időnek számított, de most, hogy fel lettem oldva minden kötelezettségem alól igenis korán volt. Így hát megpróbáltam visszaaludni, de az elbukás után inkább felültem, és az ajtóig tántorogtam. Óvatosan kidugtam a fejem, s mikor meggyőződtem róla, hogy mindenki alszik, kezemen a törölközőmmel, G. I. Joe-san elcsurogtam a fürdőszobáig. Lelassult mozdulatokkal lefejtettem magamról a cuki spagetti pántos trikómat és a cicanadrágomat (másra nem is hordanám), és beálltam a tus alá. Kétszer kellett megtekernem azt az átok csapot, mire végre a nyakamba zúdult a hideg víz, én pedig kiugorhattam a hűvösnek már egyáltalán nem ható padlóra. Tisztes távolságban megálltam, és befelé csápolva próbáltam beállítani a normális hőmérsékletet. Úgy két perc után el is értem életcélomat, úgyhogy elégedetten hagyhattam, hogy a víz tisztaságérzetet nyújtva lecsorogjon a bőrömön. Egyelőre nem akartam hajmosást eszközölni -pedig ráfért volna- úgyhogy egy laza kontyba csavartam fejem tetején (valószínűleg) Konan csatjával. Bár lehetett az akár Deié, vagy nem kizárt, hogy Itachié. Most miért? A konty egyáltalán nem buzis. Sőt...
Gyorsan lecsutakoltam magam, majd kilépve jól átdörzsöltem magam a törölközővel -amit, miután rájöttem, hogy nem hoztam ruhát, magam köré csavartam, s így is lopakodtam vissza a szobámba. Ott aztán megkönnyebbülve ledobtam magamról a már jócskán vizes anyagot, és valami bő, kényelmes farmert meg pólót húztam magamra. Átkapartam a hajam, hogy az este középre kócolódott válaszvonal valamivel balrább kerüljön, ám e igen fontos művelet során megkordult gyomrom, így galoppban elindultam a konyha felé. Diadalittasan kinyitottam a hűtőt, és derékig behajolva keresgéltem. Tegnap megtudakoltam Konantől, hogy hogyan műkszenek errefelé az étkeztetési eljárások, és engedélyt kaptam a mai reggeli elkészítésére -ami nem lesz más, mint rántotta. Tudom, elég messze van még fél kilenc, és úgy két órával előbb nem érdemes elkészíteni a kaját, de én éhen halok, és nem kritérium, hogy egyszerre csináljam meg az összes adagot. Elég, ha most csinálok magamnak egy felet, a többit meg később elkészítem, és a többiekkel megeszem a maradékom. Na? Zseni vagyok, vagy zseni vagyok? Oké, nagyon reggel van még.
Az asztalra pakoltam a tojásokat, és egy műanyag tál felett elkezdtem feltörni és szétválasztani, mikor Dei hangjára kaptam fel a fejem.
- Te már fent vagy? -kérdezte meglepetten.- És... mégis mit csinálsz?
Felnéztem rá, és a reakcióm valami ilyesmi lehetett: unottan felnéz, szem elkerekedik, arc elpirul, szem lesüt. Igen. A szöszi ott állt tőlem pár méterre leengedett hajjal, alsónadrágban -CSAK EGY ALSÓNADRÁGBAN! PÓLÓ NÉLKÜL! Bár... nem volt egy visszataszító látvány. Sőt. Amilyen kaszvatnak látszik ruhában, annyira izmos ruha nélkül. Nem egy kigyúrt állat, de hogy edzi magát, az hót ziher.
- Hát... nem tudtam aludni, viszont éhes voltam, szóval nekiálltam kaját készíteni. Konannel lerendeztem, hogy ma én adagolom nektek a zabot.
- Nyihaha. -lépett a hátam mögé rezzenéstelen arccal. Egészen közel simult hozzám, és megfogva a kezem elkezdte folytatni a főzőcskézést. Bár nem láttam, tudtam, hogy vigyorog. Rajtam!
- Dei... nem lesz ez picit sok? -kérdeztem gyanakodva, mikor már a tervezett adag kétszeresét készítettük.
- Két embernek?! Én, mint magas, jó erőben lévő, fizikai megterhelést kapó, fiatal férfi, nem annyit eszek, mint egy alacsony lány, aki vigyáz a vonalaira.
Már tisztán láttam magam előtt öntelt vigyorát, és, ha nem sajnáltam volna a kaját, gyomorba könyököltem volna. De sajnáltam, szóval csak elhúztam a szám, és hagytam, hogy a kezemet irányítva csinálja tovább a reggelimet.- Mert neked már nincs mire vigyáznod.
Az irányítás két másodpercre megszűnt, majd egy hangyányit szorított a markán.
- Én a helyedben nem nagyon szemtelenkednék. Hm.
- Miért is?
- Tulajdonképp kezemben az életed. Hm.
Tudtam, hogy nem látja, de felvontam az egyik szemöldököm, és elhúztam a szám -közben pedig a bosszút latolgattam magamban. Nem hagyom, hogy ez a buzi mocsok itt játsza nekem a nőcsábászt. Neeem. Azt nem hagyjuk. Megmutatjuk neki, milyen egy skizofrén szivatásuk. Muhahahahaaa!
