Másnap reggel meglehetősen összetörve ébredek, ami nem is csoda, hisz talán két órát aludtam, ami rosszabb, mintha nem is aludtam volna egyáltalán. De lassan összeszedem magam, és elindulok reggelizni. Elsők között érek oda, mint mindig, és ugyanúgy akartam távozni.
Mikor Harry megjelenik, látom az arcán, ő sem aludt többet, mint én. Fáradt, karikásak a szemei… ezek szerint hiába kötöttem a lelkére, hogy töprengés helyett alvással töltse az éjszaka hátralévő részét. Viszont az eddigi szokása helyett, hogy az asztal legszélére húzódva, távol ül mindenkitől, most letelepszik velem szemben. Megereszt felém egy halvány, fáradt mosolyt, és tudom, nem veszi a szívére, hogy nem viszonzom. Ismer… nem könnyű beismerni, de jól ismer. Tudja, mások előtt sosem fogom így kinyilvánítani az érzéseimet, nem is várja tőlem. Csak leül, és a továbbiakban a reggelijére koncentrál, csak néha pillant fel rám.
Ahogy végzünk a reggelivel, újra belevetjük magunkat a munkába. Eddig sem volt rossz a légkör közöttünk, de most valahogy még nyugodtabb. Most sem beszélünk többet, mint eddig, és mégis… mintha szavak nélkül is tudnánk a másik gondolatait.
Mikor a délelőtt közepén megpihenünk egy kicsit, Harry fürkészőn rám néz.
- Perselus…
- Igen?
- Csak azt akartam kérdezni… hogy… mások előtt is tegezhetlek?
Banális kérdésnek tűnhet, de tudja, hogy számomra nem az. Ismeri a mániámat a tiszteletről, meg azt is tudja, hogy talán még soknak gondolom kimutatni mások fele, hogy ennyire közel kerültünk egymáshoz.
- Ha nem akarod… semmi gond.
Feleszmélek a tűnődésemből. – Nem, Harry… nyugodtan. Ha valaki kiérdemelte, akkor az te vagy. És nem érdekel, ki mit gondol.
- Köszönöm – mondja komolyan, és tudja értékelni ennek a dolognak a súlyát. – Folytatjuk a munkát?
- Persze – mondom, és újra nekilátva ebédig egy szó nélkül dolgozunk.
Nem sokkal dél előtt McGalagony tűnik fel a láthatáron. Ilyen messziről is érzem, hogy azon tűnődik, hogyhogy nem tekertük még ki egymás nyakát. Képtelen elvonatkoztatni a múltbeli tapasztalataitól, talán nem is akar. De amúgy sincs semmi köze hozzá.. Végül ideér hozzánk, köszön, majd fut néhány udvarias tiszteletkört a munkánkkal kapcsolatban, és ezután Harryhez fordul.
- Harry, ebéd után beszélhetnék önnel az irodámban?
- Ha Perselus addig tudja nélkülözni a segítségemet – sandít rám a fiú, és látom McGalagony tekintetén átfutni a meglepődést ettől a közvetlen hangnemtől. Csak egy lesújtó pillantással válaszolok, mondván, kinek van szüksége Potter segítségére? Látom, hogy Harry alig bír elfojtani egy mosolyt, aztán visszafordul a nőhöz. – Természetesen, igazgatónő, ott leszek.
A boszorkány bólint, majd magunkra hagy bennünket. Harry egy darabig néz utána, majd megszólal.
- Muris volt látni, ahogy nem tudja hova tenni a helyzetet.
- Lesz ez még murisabb is – mondom, és én is elmosolyodnék, ha nem jöttem volna ki a gyakorlatból. – Megyünk ebédelni?
- Mehetünk – bólint rá, és elindulunk a nagyterem fele.
Harry megint velem szemben telepszik le, de ahogy nézem, ez senkinek nem tűnik fel, talán csak az igazgatónőnek.
Mikor végzünk, ők ketten eltűnnek, én pedig visszamegyek a terepre. Van elég dolgom, ahogy másoknak is, nem érek rá azon töprengeni, hogy vajon mi lehet annyira fontos, hogy McGalagony magához hívatta Harryt. Remélem, nem nyaggatja túl sokat, mert annyira még nem stabil a lelkivilága. Egyetlen mondattal újra romba tudná dönteni azt, amit lassan sikerül felépítenem belőle. Bármilyen abszurd hasonlat, de Harry olyan, mint a kastély… sok munka, amíg valamennyire helyre lehet hozni a rajta esett károkat, de ugyanolyan talán már sosem lesz, mint régen.
Úgy egy óra múlva kerül elő újra, de már ahogy közeledik, látom rajta, hogy valami bántja. Nem tudom, mit zúdított a nyakába McGalagony, de úgy tűnik, semmivel sem tapintatosabb, mint Dumbledore volt. Nem foglalkozik azzal, kinek mit okoz a szavaival, kinek kavarja fel a lelki békéjét, csak minden úgy legyen, ahogy ő elgondolta.
Harry szó nélkül lép mellém, és csatlakozik be a munkába, én pedig nem nyaggatom. Látom rajta, hogy nem szeretné, én pedig nem szeretnék vele összekapni. Csendben dolgozunk a délutáni pihenőig, amikor is leroskad egy kőre, és csak sóhajt.
- Elmondod, mi a baj? – kérdezem leguggolva elé, de csak megrázza a fejét. Egy pillanatra eszembe jut, hogy még mindig nem bízik bennem, de elhajtom a gondolatot, hisz ugyan ki másban bízhatna, ha bennem sem? De akkor mi lehet a baj? Mit mondhatott neki McGalagony? Talán rólam mondott valamit… de rosszabbat nem mondhatott, mint amiket már úgyis tud. Nem, nem ez lehet a megoldás. – Harry…
- Nincs semmi baj… tényleg… - fogja meg a kezem, amit az előbb a térdére tettem. - Csak nem tudom, hogy mit csináljak.
- Azzal kapcsolatban, amiről tegnap beszéltünk?
- Nem… vagy… igazából köze van hozzá, csak…
- Ha nem akarsz beszélni róla, nem erőltetem – szakítom félbe, mert még tökéletesen emlékszem arra, milyen érzés volt, mikor Dumbledore néha erőszakkal szedett ki belőlem dolgokat. Majd eljön az ideje annak is, hogy Harry elmondja mi történt, ha egyáltalán el akarja.
- Nem, nem szeretnék… egyelőre. Inkább foglaljuk el magunkat! – kéri, és meg is tesszük. Később sem faggatom tovább, csupán aggódva nézek utána, mikor este gyorsan befejezi a vacsorát, és eltűnik.
~~ o ~~
Másnap sincs jobb hangulatban, egész délelőtt szótlan és elgondolkodó. Ebéd után azonban odalép hozzám.
- Beszélhetnék veled, Perselus?
- Persze. Sétáljunk egyet – ajánlom fel neki, mire bólint, és elindulunk. A kastély parkjában, ha egyáltalán lehet még annak nevezni, az épülethez hasonló pusztítást végzett a háború, de eddig kisebb gondunk is nagyobb volt, mint ezzel foglalkozni. Csendben sétálunk a romok között, míg le nem érünk a tópartra, ahol egy félig letarolt fa utolsó ágának árnyékában letelepszünk.
- Hallgatlak – mondom halkan, majd türelmesen megvárom, míg összeszedi a gondolatait, és a bátorságát.
- Tegnap… McGalagony megkért, hogy maradjak itt sötét varázslatok kivédését tanítani.
Hát igen, valahogy sejtettem, hogy ez lesz… McGalagony nagyon kiszámítható… de most már azt is megértem, hogy Harry miért nem tud a szemembe nézni tegnap óta. Tudja, hogy régen mennyire szerettem volna azt az állást. Mindent megadtam volna érte… Hogy miért? Már magam sem tudom. Olyan volt ez, mint amikor az ember tudja valamiről, hogy sosem lehet az övé, és ettől csak még jobban vágyik rá. És most Harry attól fél, hogy összetöri azt az amúgy is törékeny valamit, ami kialakult köztünk, ha elfogadja az ajánlatot.
- Szeretnéd?
- Az a te helyed…
- Nem ez volt a kérdésem – mondom neki szigorúan, mire egy pillanatra rám néz, majd megint lesüti a szemét.
- Igen, azt hiszem. Talán adna valami értelmet az életemnek.
- Akkor ne habozz elfogadni – mondom neki, de csak lehajtja a fejét. – Harry… elmondtad McGalagonynak, hogy mi aggaszt? – csak bólint. – És mit mondott? – egy sóhajnál több választ nem kapok, de mivel, mint mondtam, McGalagony tökéletesen kiszámítható, pontosan tudom, mit mondott. – Sosem fogja nekem adni, igaz? Minden idegszála tiltakozik még a gondolat ellen is. Azt hiszed, nem tudom, Harry? Pontosan tudom. Ha te nemet mondasz, akkor sem lesz az enyém, hidd el! Akkor pedig veled járnak a legjobban a gyerekek, nem azzal, hogy McGalagony valahonnan kerít egy pancsert.
- De te haragudnál rám…
- Nem… nem úgy ahogy gondolod… De hidd el… jó lesz nekem a bájitaltan… úgyis az az életem. A véremben van. És így mindkettőnknek jó lesz.
Elgondolkodva néz rám egy pillanatra, de végül bólint. – Köszönöm, Perselus!
- Ezzel azt hiszem, az első lehetőségünket kilőttük – mondom, csak hogy eltereljem a figyelmét a dilemmájáról.
- Én azt hiszem, hogy a másodikat is – néz rám egy halvány mosollyal, amire csak egy kérdő pillantással reagálok. – Csak egy barát képes lemondani valamiről a másik kedvéért.
Igaza van… és mindketten megtettük. Ő is megtette volna, ha csak egy szóval is azt mondom, hogy igényt tartok arra a helyre. De nekem most már teljesen mindegy, hogy mi az, amit abszolúte reménytelenül próbálok a kölykök fejébe erőltetni.
- Akkor csak két lehetőségünk maradt – foglalom össze a lényeget.
- Perselus, hogy lehet ez? - kérdezi, és tudom, hogy ugyanúgy választ keres arra a kérdésre, hogy hogyan is sodródtunk mi egymás mellé, ahogy én tettem első este, és teszem azóta is minden szabad pillanatomban. Mi, akik néhány hete egy kanál vízben meg tudtuk volna fojtani egymást. Mi, akik gyűlöltük egymást, mióta csak találkoztunk. Illetve, én azóta gyűlöltem őt, mióta megszületett. Mi változott? Nem tudom… béke lett. Talán nem csak a világban, hanem a lelkünkben is. És láttam azt, hogy ő is ugyanolyan megtört, mint én… Régen biztos, hogy megátkoztam volna azt, aki azt állítja, hogy én valaha is beszélgetni fogok Potterrel… nem is beszélve barátságról, vagy még sokkal többről.
- Nem tudom, Harry… talán kezd ez a beteg világ… és benne mi is a gyógyulás útjára lépni. De most folytassuk a munkát, és ne nyavalyogjunk ennyit! Ha minden jól megy, ma befejezhetjük ezt a szakaszt.
- Rendben - egyezik bele, és feltápászkodunk a földről, hogy visszainduljunk a kastélyhoz. Látom rajta, hogy még mindig elgondolkodó, de már korán sem olyan reményvesztett, mint reggel volt, és ez kissé megnyugtat.
Délután szinte egy pillanatra sem állunk meg, ennek eredményeképpen a számunkra kijelölt szakasszal valóban végzünk.
Vacsora után elkapom Harry pillantását, és mivel látom, hogy semmi kedve még magára maradni a gondolataival, odalépek hozzá, és csendben, hogy más ne hallja, megkérdezem:
- Kimegyünk egy kicsit?
- Mehetünk – bólint, és kilépünk a nagykapun.
Szótlanul ballagunk a romos kertben, mindkettőnket lekötnek a gondolataink. Ennek ellenére valamifajta megnyugvást találunk a másik közelségében. Sétálhatnánk szebb környéken is, de valamiféle groteszk mazochizmustól vezérelve ragaszkodunk a pusztítás látványához. Mintha tudat alatt attól félnénk, hogy ha egy pillanatra elveszítjük szem elől, bebizonyosodna, hogy az egész csak álom volt, amiből hamarosan felébredünk, és folytathatjuk ott a háborút, ahol abbahagytuk.
Úgy tíz perc után Harry megtorpan, és körülnéz.
- Ez… annyira… annyira… - nem találja a szavakat a dühtől, a tehetetlenségtől.
- Tudom – lépek oda mögé, és megsimogatom a karját.
- Miért, Perselus? Miért kellett ennek így történnie? – fordul felém lassan, de nem néz a szemembe. Tudom, hogy még mindig sok mindenért engem vádol, és nem hibáztatom érte.
- Minden tettünkkel, minden döntésünkkel alakítottuk ezt a jövőt, Harry. Én… és még jónéhányan.
- Én nem vádollak semmivel – mondja végül a szemembe nézve, de most én vagyok, aki lesüti a szemét.
- Pedig megtehetnéd.
- Hogy tehetném, Perselus? Hogy kövezhetnélek meg anyám haláláért, mikor én magam is felelős vagyok Sirius haláláért, és sok más életért is? Pontosan tudom, milyen súlya van az önvádnak, éppen elég, nem kell még az én szemrehányásom is. Bőven elég, ha mind a ketten szembenézünk a saját lelkiismeretünkkel.
Még megfogja, és megszorítja a kezem egy pillanatra, majd újra elindul. Néhány lépéssel lemaradva követem, és elgondolkodva nézek rá. Tudom, hogy igaza van abban, amit mondott… és pontosan ezért értjük meg egymást… mert megéltük ugyanazokat a történéseket, éreztük, érezzük ugyanazokat az érzéseket. Bűntudatot, önvádat, önutálatot… ez jutott nekünk. Eddig.
Lassan utolérem Harryt, de a továbbiakban némán folytatjuk a sétánkat. Egy óra múlva kanyarodunk vissza a kastély felé, mikor a nyári este már kezd erősen szürkületbe hajlani. Mikor belépünk a nagykapun, elköszönünk, és megpróbálunk pihenni. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül aludnunk, de azért megpróbáljuk.
~~ o ~~
Másnap reggel korán megyünk reggelizni, ahogy általában mindig. A bejárati csarnokban találkozom Harryvel, aki miután körülnézett, és látta, hogy még nincs itt senki, odalép hozzám.
- Ne haragudj a tegnap estéért, Perselus… kicsit kiborultam.
- Nem számít – mondom halkan.
- Mindig ezt mondod – válaszol, és a hangjában hallok valamit, ami egy kitörni készülő vulkánra emlékeztet, de még csak távolról.
- Mert valóban így van.
- Nem számít! Semmi nem számit! Neked soha semmi nem számít, ugye? Az számított volna, ha nemet mondok McGalagonynak, és elhúzok a francba?
Tudom, hogy nem vár választ erre az indulatos kérdésre, de én azért is válaszolok. – Igen.
- Ugyan miért számított volna? – kapja fel a fejét, és szikráznak azok a gyönyörű zöld szemei.
- Mert ha elmész, aggódnom kellett volna érted.
- Mert halálra aggódtad volna magad, igaz? – vágja oda, de a következő pillanatban, miután rávillant a szemem, egy sóhajjal próbál megnyugodni. – Ne haragudj!
- Nem haragszom – nézek rá már újra nyugodtan, és ő teljesen összezavarodik, úgy hiszi, meg kellett volna bántódnom azon, amit mondott, és nem érti, miért nem teszem.
- Ezért sem?
- Nem, ezért sem. Tudom, hogy dühös vagy, és képtelen vagy kontrollálni.
- Megtaníthatnád.
- Eszemben sincs. Ha kiadod, idővel jobb lesz. Ha magadba fojtod, belekeseredsz, ahogy én is tettem. Neked még van esélyed ezt elkerülni.
- De így csak folyton megbántlak.
- Túl fogom élni.
- Ezt is?
- Ezt is.
- Jól van, nem nyaggatlak. Hol folytatjuk ma a munkát?
- Hát, a tantermek nagy része még romokban áll. És nekem még a mardekáros felségterületet is rendbe kell hoznom.
- Segítek – ajánlja fel, de csak alig tudom visszanyelni, hogy segítsen inkább McGalagonynak rendbe hozni a griffendél tornyot.
- Meglátjuk – mondom végül. – És különben is a tantermekkel kell kezdenünk. A mardekárosok amúgy is kibírják, ha néhány hétig nem élnek luxuskörülmények között. És jó is lenne, ha kivennék a részüket a munkából.
- Visszajönnek a mardekárosaid? Hogy fogsz boldogulni velük? – teszi fel a kérdést, amit én jó ideje próbálok elodázni.
- Nem tudom. A felsőbb évfolyamokból sokan nem fognak visszajönni. Nem tehetek semmit.
- Ez végképp nem a te hibád – fogja meg a kezem, és én akaratlanul körülnézek, hogy még mindig egyedül vagyunk-e. Észreveszi a reakciót, és egy halvány mosollyal elengedi a kezem. – A szüleik belenevelték, vagy belekényszerítették őket ebbe a helyzetbe, és te nem sokat tehettél. Ha bármit teszel, felfeded magad, és akkor most nem tartanánk ott, ahol tartunk.
- Most menjünk inkább reggelizni, elég sok munka vár ránk – hárítom el ezt a szöveget, de nem hagyja.
- Perselus! Te segítesz nekem, de azt nem hagyod, hogy viszonozzam.
- Nem azért csinálom. És különben is, elég bajod van az enyém nélkül is. Az én gondjaimat bízd rám, majd megoldom valahogy – mondom, de nem hagyná annyiban, ha nem hallanánk lépteket közeledni. Látom, hogy ő is erre fülel, majd kelletlenül megcsóválja a fejét, és elindul a nagyterem fele. Egy másodperc múlva követem, de tudom, nem úszom meg ennyivel a dolgot. Vissza fog még térni rá, ahogy sok minden másra is. De nem most
A délelőtt közepén egy pillanatra megáll, és megszólal.
- Tudod, mi jutott eszembe? – kérdi.
- Úgysem kímélsz meg tőle – nézek rá egy sanda pillantással, mire futólag elmosolyodik.
- Az átok. Ami az SVK tanári álláson van.
- Aggaszt?
- Hát… ha már egyszer beletörődtem, hogy tanár leszek – mondja tréfásan fintorogva -, akkor nem csak egy évig akarom, hogy tartson. Te mit gondolsz?
- Voldemort halálával valószínűleg megtört az átok. De teljes bizonyossággal csak az év végén derülhet ki.
- Hát… nem nyugtattál meg.
- Ezek szerint hosszabb távra tervezted a dolgot?
- Nem is csak egy évre… jó lesz nekem itt.
- El akarsz bújni a világ elől? – teszem fel neki a kérdést, mert az én szándékom egyértelműen ez, de hogy ő miért szánta rá magát arra, hogy bezárja magát a kastélyba, még nem világos a számomra.
- Nem tudom. Nem. De akkor is ez a hely az otthonom, és ez így is marad. Te nem így vagy vele?
- Nem nagyon vannak fogalmaim olyanról, hogy otthon.
- Ez még változhat.
Fürkészőn nézek rá erre a válaszra, de ő zavarba jön, és elfordul. Szívesen forszíroznám még ezt a dolgot, de úgy az igazi, ha megvárom, míg magától ad választ a kimondatlan kérdéseimre.
~~ o ~~
A következő néhány napban, kemény erőfeszítések árán ugyan, de sikerül a munka dandárjának végére érnünk, és McGalagony úgy dönt, hogy ez az esemény érdemes arra, hogy megünnepeljük. A végső csata óta máson sem fáradozunk Harryvel együtt, mint hogy kellő óvatossággal elkerüljük az ilyen cécókat, összejöveteleket, kínos faggatásokat, de most esélyünk sincs menekülni.
Mikor az igazgatónő vacsoránál bejelenti, hogy vasárnapra meghív néhány embert egy kis ünnepi lakomára, ugyanabban a pillanatban sóhajtunk fel Harryvel, majd, mivel egy elkínzott mosoly túlságosan is feltűnő lenne, csak a szemünk villan össze, amiben minden benne van. Ki nem állhatom az ilyen felhajtásokat, és tudom, hogy ezzel ő is így van.
Ennek ellenére, bármennyire is nem szeretnénk, csak eljön a vasárnap. Kora délután, mikor már kezdenek szállingózni az első vendégek, Harryvel kimenekülünk a kertbe, majd az erdőbe. Ebéd közben tapasztaltam, hogy a fiú milyen feszült, és mindenre robban, McGalagonynak is beszólt, hogy fennakadtak a szemei, ezért inkább nem faggatom, hogy mit vár a közelgő vacsorától. Csak néha beszélgetünk egészen általános dolgokról, amik nem rejtenek veszélyt magukban.
Végül mégis ő az, aki felsóhajt. – Ideje visszamennünk, ha nem akarunk elkésni a vacsoráról.
Beleegyezően bólintok, majd lassan visszasétálunk a kastélyba. Ott elköszönünk, és Harry eltűnik átöltözni. Nekem ilyesmi meg sem fordul a fejemben, de azért visszamegyek a lakosztályomba. A fennmaradó alig egy órácskára érvényes az általános törvény, miszerint minél inkább nem akarjuk, hogy egy bizonyos esemény elérkezzen, annál gyorsabban rohan az idő, így nagyon gyorsan elérkezik a vacsora ideje.
Kelletlenül megyek fel a nagyterembe, és ülök le a helyemre. Mikor Harry megjelenik, látom, hogy ő is feketét vett fel erre a jeles alkalomra, ami részéről kissé furcsa. Nem mondom, hogy nem tetszik, jól áll neki, nem is vitás, de mégis… kicsit nehéz, kicsit túl erős neki. Nehezen viseli a súlyát… Ennek ellenére pontosan tudom, mit akart kifejezni vele. Az érzéseit, a fájdalmát… De valahogy gyanítom, hogy erre az üzenetre senki nem igazán fogékony rajtam kívül. Leül velem szemben, de nem kerüli el a figyelmem az a pillantás, amit McGalagonnyal váltanak. Az igazgatónő helytelenítőn néz rá, hogy nem az ő magas rangú vendégei közé telepszik, de Harry tekintetében elutasítást látok, és valami ritkán látott határozottságot, amivel a boszorkány sem tud mit kezdeni.
Ahogy számítottam, szinte mindenki beszédet akar mondani. Mindenki, aki a csatát, és az utána lévő kemény munkát is messziről elkerülte, és kényelmes puha bársonyszékből nézte végig, hogy mi szenvedünk. McGalagony Harryt is rá akarta beszélni valami hasonlóra, a fiúnak három napos kemény szócsatába került, hogy lebeszélje róla az öreglányt. Most csak bámul maga elé, és kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán felfog valamit abból, ami körülötte elhangzik. Merlin… ha annak idején így ki tudja üríteni az elméjét, ahogy most teszi, semmi bajunk nem lett volna az okklumenciatanulással.
Végül a beszédeknek is vége szakad, megvacsorázunk, és onnantól kezdődik a zsibvásár, amit még talán a semmitmondó beszédeknél is jobban utálok. Hát még Harry, akit szinte azonnal elrabolnak a közelemből, körbefognak, és faggatni kezdenek. Szerencsére tőlem még mindig félnek, még mindig elkerülnek, így van lehetőségem némileg kívülállóként megfigyelni az eseményeket, leginkább Harryt. Látom, ahogy eleinte próbál udvariasan válaszolni a gyanítom idióta és még inkább tapintatlan kérdésekre, de egy idő után fárad a tekintete és a mosolya is, de ezt senki nem akarja észrevenni. Tudom, hogy nincs esélyem kimenekíteni, hisz úgymond ő itt a díszvendég, de nekem már nagyon kezd elegem lenni az egészből, így kivárva egy alkalmas pillanatot, angolosan távozom.
Ahogy kilépek a nagyteremből, mintha könnyebben tudnék levegőt venni. Korán van még, aludni nincs kedvem, így inkább amellett döntök, hogy körülnézek a pincében, és ott is felmérem a károkat.
Annyira jellemző McGalagonyra… befejezettnek nyilvánította a kastély felújítását, anélkül, hogy tudná, mi van a mardekáros térfélen… nem tudja, nem is érdekli… mintha a kastélynak ez a része nem is létezne. Azt hiszi, ha homokba dugja a fejét, akkor a mardekár problémája nem is létezik. Ezért vagyok én itt… leginkább ezért jöttem vissza… tudom, hogy ezeknek a gyerekeknek szükségük van rám, ahogy mindig is volt, hisz ugyan ki foglalkozna velük rajtam kívül? Eleinte nehéz lesz velük szót értenem, főleg az idősebbekkel, akik pontosan tudják, hogy mi történt itt, és nekem milyen szerepem volt benne. De idővel talán elfogadják… majd teszek róla, hogy elfogadják.
Körbenézek, de hát itt is alapos a pusztítás… a klubhelyiségben, a hálótermekben… lesz bőven munka. Épp a saját termemben mérem fel a károkat, mikor egyszer csak megérzem, hogy nem vagyok egyedül. Érzem, hogy Harry az. A varázsereje, mint valami aura fogja körbe, és annyira csak rá jellemző, hogy messziről megismerem. Lassan megfordulok, és valóban Harry smaragdzöld tekintetével találom szembe magam, ahogy a fiú az ajtófélfának támaszkodva engem figyel.
- Vége a bulinak? – kérdezem egy apró cinikus mosollyal.
- Megszöktem. Mikor eltűntél, aggódtam érted.
- Nincs semmi baj. Menj csak vissza a társaságba, mielőtt McGalagony megharagszik. Ma téged szánt bazári majomnak, és ha nem vagy ott, az egész cécó értelmét veszti.
- Kit érdekel McGalagony? – teszi fel a költői kérdést, majd körülnéz. – Bőven lesz munkád.
- Van még időm rendbe hozni.
- Mondtam, hogy segítek.
- Boldogulok egyedül.
- Perselus… fogadd el a segítségem! A mardekárnak… és neked… már nem kell úgy elzárkóznod, mint régen.
- Ilyen az alaptermészetük, Harry. És nekem is.
- De engem elviselsz…
- Ez… másról szól.
- Tudom. De én akkor is szeretnék segíteni.
- Rendben – adom meg magam végül. – Visszamész még? – intek a fejemmel a nagyterem irányába, mire csak megrázza a fejét. – Bejössz hozzám egy kicsit?
Felcsillan a szeme, tudom, hogy várta ezt a kérdést. – Jövök. Nálad olyan… béke van. Nem tudom, hogy csinálod, de melletted mindig megnyugszom egy kicsit.
Próbálom viszonozni a halvány mosolyát, és ő értékeli a kísérletet. Megkísért a gondolat, hogy megcsókoljam, de aztán inkább elindulunk a lakosztályom felé, és a saját gondolatainkba merülve sétálunk végig a pince hűvös, homályos folyosóin.
