2. Egy új veszély

Esélytelen volt, hogy kimásszon a pihe-puha ágyból, csak azért, hogy iskolába menjen. Először is, mert már elvégzett egyet, és még ha nem is tette le a RAVASZ vizsgákat, a horcruxok keresése közben tanult és tapasztalt annyit, amennyit a legtöbb varázsló és boszorkány egész életében sem. Másodszor, megint esett, és sajnálatos módon nundu énje hallani sem akart arról, hogy előmerészkedjen a csodálatos melegségből. Főleg azok után, hogy Teddy egész éjszaka nem hagyta aludni, csak mert őnagysága úgy gondolta, hogy igazán vicces dolog, ha hol a haját, hol a macskafarkát ráncigálja nem kevés fájdalmat okozva neki.

- Potter, ha nem kelsz fel két percen belül, Merlinre mondom, hogy egy szál ruha nélkül hajítalak ki a házból, hátha az majd felébreszt! – csattant fel kedvenc lakótársa az ajtó másik oldaláról.

Legszívesebben dühösen fújtatott volna, és mind a tíz karmát a férfi frissen gyógyult bőrébe mélyesztette volna, de helyette csak felmordult, és kiimádkozta keresztfia meglepően erős szorításából meggyötört farkincáját, majd egy elegáns mozdulattal kigördült az ágyból, hogy az ajtóhoz csörtethessen.

- Ébren vagyok, sőt, ha tudni akarod, egész éjjel ébren voltam! – sziszegte ingerülten szintén nyúzottnak látszó volt professzora arcába.

A Forksban eltöltött két hónap alatt, Perselus végre erőre kapott annyira, hogy ismét saját maga végezze ügyes-bajos dolgait, és ha nem is sokat, de besegítsen a házkörüli teendőkben, mint a takarítás vagy főzés. Kettejük kapcsolata is megenyhült kissé, bár a bájitalmester nyelve semmit sem vesztett korábbi éléből, és nem lettek kebelbarátok, az együttélés viszonylag gondtalanul ment. A reggeleket leszámítva, tekintve, hogy egyikük sem volt topon felkelés után, ami összeszólalkozásaik javarészének okozója volt.

Így meg is lepte, hogy ezúttal csak egy lemondó szájhúzást kapott válaszul a lehordás helyett, ami legtöbbször hibáit követte. Bár ahogy jobban megfigyelte, a férfi tényleg fáradtabbnak tűnt az átlagosnál, így fellobbanó dühe azonnal el is párolgott, hogy helyét az aggodalomnak adja át.

- Mi a gond? – kérdezte a lehető legnyugodtabb hangján, semmi szüksége nem volt rá, hogy Piton leordítsa a fejét, amiért megint aggodalmaskodik.

- Csak rémálmok és a megszokott fájdalom – érkezett a kelletlen felelet. – De, ha kérhetem, inkább azzal foglalkozz, hogy minél előbb elkészülj, és eltűnj a házból, hogy végre kiélvezhessem azt, hogy nem sürgölődsz körülöttem, mint valami rossz feleség! – a mondat végére a már olyan jól ismert gunyoros félmosoly sikeresen utat talált magának a bájitalmester arcára, és ő sem tudta megállni, hogy ne vigyorodjon el kivillantva megnyúlt szemfogait.

- Jól van, jól van! Csak ha lehet, ne gyújtsd fel a házat kísérletezés közben, és legalább egyszer ne felejtsd el megetetni Teddyt – dorombolta, mire a másik halkan felhorkant.

- Nem mindenki annyira reménytelen, mint te, az a kölyök pedig úgyis tesz róla, hogy ne felejtsem el, hogy nem vagyok egyedül – morogta Perselus látszólag ingerülten. – Ha nem világítana a feje a legnevetségesebb színekben minden második órában és egy árnyalattal sötétebb szeme lenne, akár azt is hihetném, hogy egy Potterrel és nem egy Lupinnal van dolgom.

- Hah! Ne felejtsd el, hogy a Black vér ott csörgedezik az ereiben! – nem tudta megállni, hogy ne öltse ki a nyelvét, amire csak egy felhúzott szemöldök volt a válasz, mielőtt társa hátat nem fordított neki, hogy otthagyja.

- Ha elkészültél, hozd le a kölyköt is magaddal, nem áll szándékomban betenni a lábamat abba a háborús övezetbe, amit te a szobádnak tartasz! – jegyezte még meg Piton, mielőtt eltűnt a lépcsőn.

Duzzogva kezdett neki az öltözéshez, bár előtte még vett egy jó forró zuhanyt, és kényelmesen szárazra dörgölte a testét. A testét, ami halvány aranyszínben tündökölt és elragadó sebhelyek tömkelege borította. Nem vette sorra a háború és rokonai szeretetének nyomait, csak végigtörölte macskásan karcsú alakját, majd egy szárítóbűbáj segítségével hátközépig érő haját is megszabadította a vízcseppektől.

Nem bánta meg, hogy anno, még a csata után pár nappal, megitta a hajnövesztő bájitalt, hogy valahogy emléket állítson keresztapjának. Úgy gondolta, azon kevesek közé tartozik, akiknek jól áll a hosszú haj, de nem válnak tőle lányossá sem, sokkal inkább egzotikussá, némiképp vaddá teszi őket. Persze, ehhez nagyban hozzájárult magas arccsontja, határozott álla, kicsi, enyhén telt ajka és hosszúkás pupillával rendelkező ragyogó smaragd szeme is.

Nem volt magas, alig több mint 170 centi, de válla eléggé széles volt ahhoz, hogy még hátulról se keverjék össze egy lánnyal. Annak pedig kifejezetten örült, hogy az eltelt hét évben vonásai elvesztették jellegzetes James Potter formájukat és tanúbizonyságot adtak némi Evans génről is, megfelelő egyveleget alkotva.

Ahogy a szobájában lévő egészalakos tükörben figyelte magát, úgy döntött, egészen tűrhetően néz ki, és ez tökéletesen elég is volt neki. Nem tartotta magát sem gyönyörűnek, sem eszméletlenül jóképűnek, de rondának sem, úgy vélte, talán egy kicsit vonzóbb volt, mint az átlag. Ahogyan varázsereje is enyhén átlag fölöttinek tetszett. Legalábbis számára.

A szekrényhez lépett, és előhúzta az első kezébe akadó nadrágot és felsőt, nem igazán törődve vele, hogy kiöltözzön, amikor Forksban a legjobb autónak egy ezüstmetál Volvo számított, és mindenki mellőzte a kirívó ruhákat. Egy fekete farmer és egy kényelmes fehér póló alkotta aznapi szerelését, amire egy vastag fehér pulóvert húzott, haját pedig egy fehér szalaggal kötötte össze. Noha ahogy még egy utolsó pillantást vetett tükörképére, sejtette, hogy így is túlöltözöttnek fog tűnni, főleg ha meglátják sárkánybőr csizmáját…

Egy halk sóhajjal lépett édesdeden alvó keresztfiához, hogy óvatosan a karjába emelje, majd a pokol szolgájának gondjaira bízza remélve, hogy egy fél nappal később egyben látja viszont… a házzal együtt.

- Csak nem megtisztelt bennünket jelenlétével, Mr Potter? – Perselus hátra sem fordult a tűzhelytől, amikor belépett a konyhába.

- Nem is tudtam, hogy többen vannak, professzor – válaszolta kedvesen mosolyogva. – Ha szólt volna, hogy a képzelt barátai is meglátogatják, előkészítem a vendégszobát.

- Nagyon szellemes, Potter – morogta a férfi, és egy tányér rántottát tett elé pirítóssal.

- Tudom, már mások is említették, hogy kiváló a humorom – nevetett fel halkan, amire egy vicsort kapott válaszul.

- Csodálatos, de ha lehet, tartogasd a tanórákra sziporkáidat, és most egyél! – dörrent rá lakótársa, ő pedig készségesen engedelmeskedett.

- Gyanítom, Teddy még aludni fog egy darabig, tegnap éjjel túlságosan is elemében volt – fintorgott két falat között. – Reggelire a tápszert itasd meg vele, az ebédjét pedig abba a kis Mardekár mintás tálba tettem, hogy még véletlenül se keverd össze mással. Csak egy kicsit melegíts rajta, hogy nehogy megfázzon a torka…

- Milyen megható, hogy ilyen tökéletesen játszod a családanya szerepét, de felesleges túlreagálnod a dolgokat, valószínűleg képes vagyok megetetni a 4 hónapos gyerekedet… – vágott közbe Perselus gúnyosan.

- Keresztgyerekem, te is nagyon jól tudod! – már csak azért sem hagyta, hogy a befejezze, amit elkezdett. – És Teddy is tudni fogja, amint elég idős lesz, hogy megértse!

Valami látszódhatott az arcán, mert Piton letörölte a képéről a gúnyt, és helyette teljesen komoly ábrázatot öltött magára. Egy bólintással jelezte, hogy mindent megértett, ő pedig aznap reggel már sokadik sóhaját elnyomva, felállt az asztaltól, és a reggelit megköszönve magára kapta kabátját, majd egy kissé megszaporázva lépteit elhagyta a házat és bevágódott a kocsijába.

Nem volt valami hű, de nagy sofőr, azonban annyira borzalmas sem, ráadásként pedig annyi bűbájjal látta el újonnan vásárolt autóját, hogy valószínűleg egy tankkal való találkozást is egyetlen karcolás nélkül úszott volna meg. Érkezésük után egy hónappal gyorstalpalón szerezte meg a jogosítványt, és nem is vágyott többre, végül is nem igazán tervezte, hogy elhagyja a várost, vagy ha mégis, akkor sem autóval tette volna. Így nem is választott magának luxusautót, annak ellenére, hogy rettenetesen nagy volt a kísértés. Hosszas tanakodás – és még hosszasabb nyálcsorgatás a szebbnél szebb sportjárgányok – után, végül egy fekete Opel Insignia mellett döntött, ami még mindig rettentően kirítt a tömegből, ráadásul nem is amerikai autó volt, de ahogy meglátta azonnal beleszeretett, és nem volt hajlandó ennél lejjebb adni, még akkor sem, ha ezzel újabb beszédtémát szolgáltatott a helybélieknek.

Nagyjából 10 perc alatt ért az iskolába, és mint először, most is elcsodálkozott egy kissé, mennyivel máshogy nézett ki, mint a Roxfort. Aztán gondolatban meg is fedte magát, hiszen, hány másik iskola – mugli iskola – működik még a világon, aminek egy kastélyban van a székhelye? Valószínűleg nem sok, és azok sem a Forkshoz hasonló kisvárosokban.

Tudta, hogy sietnie kell a Tanulmányi Irodában, ha időben oda akar érni az első órájára, így gyorsan leparkolt az épület előtt, berohant, és a beiratkozáskor megismert titkárnőtől megkapva a szükséges papírokat már száguldott is vissza a kocsijához, tekintve, hogy alig 10 perce maradt becsöngetésig, amikor is kémia órája volt a természettudományi épület 5-ös termében.

Szerencsére már alig állt kint valaki az iskola előtt, amikor sikeresen leparkolt egy távolabbi üres helyre, azonban az a pár diák is úgy meredt rá, mint borjú az új kapura, ami felettébb kényelmetlenül érintette. Gyűlölte, ha bámulják, és olyankor mindig erős késztetést érzett rá, hogy láthatatlanná váljon, vagy legalábbis összébb húzza magát és lesüsse a tekintetét. Nem engedett a késztetésnek, helyette felöltötte a közönyösség álarcát, és csakis előre nézve bevonult a kapun, akár egy kiskirály. Malfoy biztos büszke lett volna rá.

A tanár, ha akarta volna sem tudta volna leplezni megrökönyödését, amikor elé tolta az aláírandó papírt, de képes volt összekaparni annyi értelmes gondolatot, amíg bemutatkozott, és a helyére küldte a leghátsó padba egy aprótermetű, feltűnően vidám tündérszerű lány mellé, aki hatalmas mosollyal fogadta és csilingelő hangon mutatkozott be.

- Szia! Én Alice Cullen vagyok! Te pedig az új fiú, Harry Potter, nem igaz? – kérdezte továbbra is vigyorogva.

- Igen, és örvendek – bólintott egy semmit mondó mosolyt erőltetve magára.

Volt valami a lányban, ami rettenetesen zavarta, bár nem tudta volna megmondani, hogy micsoda. Nem az embertelenül szép arca, vagy túlságosan tökéletes hangja, de még csak nem is azok a különös arany szemek, amik egyértelműen jelezték, hogy nem ember, valami egészen más, amit bárhogy próbált, képtelen volt megnevezni.

Alice mosolya őszinte volt, ő mégsem tudott bízni ebben az őszinteségben. Egyikük sem szólt többet csak némán nézték egymást, miközben azon viaskodott magában, hogy a lehető legkevesebbszer vegyen levegőt, ugyanis a lánynak intenzív halálszaga és orgona illata volt, ami sajnos nem igazán tett jót érzékeny gyomrának. De azt is tudta, hogy Alice nem tehet arról, hogy neki túl érzékeny szaglása van, ahogy arról sem, hogy éppen a szaga az, ami elárulja származását.

És mindennek ellenére, még mindig nem tudta megmondani, hogy mi zavarja benne. Mert az a legkevésbé sem érdekelte, hogy újdonsült osztálytársa egy az élőholtak közül; amíg nem próbálta megtámadni őt vagy családját, felőle azt csinált, amit akart, és abból táplálkozott, akiből akart. Nem volt többé hős, aki a csúnya gonosz szörnyeket üldözte, csupán egy fiú macskafarokkal és egy gyerekkel valamint egy házsártos volt professzorral a nyakán.

- Jó vagy kémiából? – érdeklődött Alice kedvesen, mintegy próbálván elindítani a társalgást.

- Az előző iskolámban nem voltam olyan rossz – vonta meg a vállát.

- Hát ez az első óra az évben, és Mr Jamesonnak van ez a berögződése, hogy minden félév legelső óráján megpróbáltat valamiféle bájitalt vagy mit főzetni velünk – a mosoly grimasszá változott, ő pedig alig tudta visszafogni magát, hogy eltátsa a száját.

- Miféle bájitalt? – kérdezte kissé remegő hangon, mire a lány felnevetett.

- Ne aggódj, nem szerelmi bájitalt! Az eddigi négy órámon mindig valami használhatatlan kulimászt kotyvasztottunk, és a végeredmény leginkább az olvadt műanyaghoz hasonlított – magyarázta fülig érő szájjal.

Valójában ez egyáltalán nem nyugtatta meg. Számtalanszor látta, amint Neville főzete hasonlóképpen végzi, csak mert rosszul adta hozzá az alapanyagokat, ahogyan az ő bájitala is nem egyszer ment tönkre, csak mert képtelen volt rendesen koncentrálni. Így, amikor a tanár szólásra nyitotta a száját, önkéntelenül is megfeszült.

- Nos, osztály, mint azt már megszokhattátok, az év és egyben félév első órája lévén, ma ismét neki veselkedünk, hogy megmásszuk az elérhetetlennek hitt csúcsokat, és elkészítsünk egy főzetet, ami elméletileg nyugtató hatással van az elmére! – Mr Jameson mosolya nem is lehetett volna szélesebb, ahogy beszéd közben kiosztotta a recepteket, majd az alapanyagokat tartalmazó dobozokat.

Enyhén remegő kézzel vette át a receptet, miközben azon imádkozott, hogy ne egy valódi bájitallal legyen dolguk, ám sajnos csalódnia kellett, ugyanis a közönséges nyomtatópapíron nem más állt, mint a Béke Elixírjének receptje, noha teljesen rossz mérőszámokkal és elkészítési móddal.

- Idén mit talált ki? – kérdezte Alice, miközben kinyitotta a papírdobozt, amiben különböző edényekben már ott sorakoztak az előre előkészített alapanyagok.

- Az van ideírva, hogy a Béke Elixírje… – motyogta tétován.

Fogalma sem volt róla, mit kéne tennie. Először is, mert ha az anyagokat nem megfelelő arányban és sorrendben adták hozzá a főzethez, akkor az eredmény akár fatális következményekkel is járhatott, de minimum egy robbanással. Másrészről, ha önállóan és helyesen készítené el a főzetet, azzal leleplezné önmagát, ami megint csak végzetes következményekkel járhatott. Tehát a döntés rettentően nehéz volt. Persze azt nem számítva, hogy amint hazaért szólnia kellett Perselusnak a bájitalreceptekről.

- Hát akkor, azt hiszem, nincs más hátra, minthogy nekilássunk! Hogy szeretnéd csinálni? – a vámpírlány tényleg kíváncsinak tűnt.

- Talán az lenne a legjobb, ha én adogatnám neked a hozzávalókat, te pedig… – nem tudta befejezni a mondatot, mert ekkor az előttük lévő padban dolgozók kotyvaléka erőteljesen zubogni kezdett. – Feküdj! – kiáltotta, és ösztönből magával rántotta padtársát saját munkaasztaluk alá, pont, amikor a lötty kilövellt az edényből elárasztva körülöttük mindent.

A teremre síri csend telepedett, ahogy pár percnyi hezitálás után reszkető diákok másztak elő a padok alól, míg a tanár megkövülten, kimeredő szemekkel állt a helyén, pontosan érzékeltetve, hogy soha korábban nem dolgozott még hasonló anyagokkal. Nem húzta el a száját megvetően, pedig rettentő nagy volt a csábítás, és biztos volt benne, hogy Perselus már rég ordított volna egy ehhez hasonló idiótával, akinek kompetenciája nagyjából addig terjedt, amíg felírt néhány ostoba képletet a táblára.

Azonban ez azt is jelentette, hogy nem kellett eldöntenie melyik rossz lehetőséget válassza a kettő közül, ezáltal fel is lélegezhetett. Az pedig, hogy az óra hátralévő részében a mocskot kellett takarítania a padjáról, a legkevésbé sem érdekelte, ahogy Alice meglepett köszönömjét is csak egy biccentéssel fogadta. Túl sok minden dőlhetett volna össze egyetlen pillanat alatt, és sajnos ezt nem tudta egyetlen pillanat alatt megemészteni.