Vizsgára készülve

Vigyorogva Rine után eredt, de csak szeme sarkából figyelte, a lány merre tart; igazándiból a különbnél különb embereket, no meg persze a helyet figyelte egyre nagyobb lelkesedéssel.

- Én életemben egyszer jártam erre – mondta elgondolkozva –, de az is volt vagy tíz éve. Szinte semmire sem emlékszem belőle – fejezte be tarkóját vakargatva.

Egy ideig Ő is elmerült a térkép tanulmányozásában, követve a másik ujját, majd bólintott.

- Igen, azt kéne – értett egyet. – Mondjuk az egyik katonától, azok biztos tudják…

- Pontosan erre gondoltam! – vágta rá mosolyogva. – Keressünk egy kedvesnek tűnő őrt…

Egy óra múlva már a közös hotelszobába léptek be.

- Hm. Nem is olyan rossz. Az ember ennyi pénzért valami lepukkant helyre számít, de úgy tűnik, a falakat sem kell rendbe tennünk – közölte véleményét Rine, és hátizsákját az egyik ágyra dobta. – Még az is lehet, hogy a hadsereg kaszárnyái ennél rosszabbak – tette hozzá, ahogy a táska után elnyúlt az ágyon.

- Bizony – mosolyodott el, miközben lehuppant a saját ágyára. A táskáját egyszerűen csak ledobta maga mellé a földre, s szórakozottan rugózni kezdett a matracon. Nem volt se túl ruganyos, se túl kemény; neki tökéletesen megfelelt.

- Ha így van, akkor Mi jól jártunk – nyúlt el Ő is, meggyűrve a paplanját. Mélyen beszívta az idegen illatot, majd hasra fordult, s kicsit nyújtózkodott még.

- Semmi kedvem megmozdulni – mormogta Rine. – De holnap vizsga, és le kell jelentkeznünk annál a Mustang nevű pasasnál… Kíváncsi vagyok, milyen lehet… A telefonban csak a titkárnőjével tudtam beszélni, elég katonás volt a hangja – mesélte, majd fel is állt. Táskájából fésűt vett elő, majd azzal együtt eltűnt az aprócska fürdőszobájukban.

Pár pillanat múlva már egy fekete hajgumi tartotta össze a haját.

- Útközben kerítsünk egy térképet is, de kérdezzük meg a recepción is, merre kell menni – tanácsolta. – Felőlem mehetünk is.

Igazított még egyet a hosszú ujjú pólója alá rejtett csuklópántokon, egy pillanatra láthatóvá vált a jobb kéz fején lévő tetoválás; egy keresztre tekeredő szárnyas, koronás kígyó, a flamel.

- Nekem sincs sok. – Rit a fejét a párnába fúrta, a hangját alig lehetett érteni. Sóhajtott, és ismét a hátára fordult. – Körülbelül velem is így volt – mondta, és fáradtan lehunyta a szemeit. Hiába ült az egész vonaton, az már önmagában elég fárasztó, ráadásul az agya is megfáradt. Pihen egy kicsit, minden leülepszik, és holnap minden rendben lesz… legalább is remélte.

Nagy nehezen felült, egyetértően bólintott, s ujjaival eligazgatta a haját.

- Akkor legyünk túl rajta – mosolygott halványan, s miközben felállt, már nyúlt is a kabátjáért, és az ajtóhoz sétált.

- Egyébként is, nem árt, ha megismerik a két új Állami Alkimistát! – vigyorodott el. Magára kanyarított a kabátját, kezeit a zsebeibe süllyesztette, csak annyira vette ki, hogy becsukja az ajtót és bezárja. Megnézte a kulcsot. Tizenhármas szoba… Elmosolyodott. – Micsoda szerencsés számú szobánk van.

- Az biztos! – vigyorodott el Ő is, és kilépett az ajtón. Izgatottan összedörzsölte a tenyerét, majd a kulcsra pillantott. – De jó – vigyorodott el ismét. Zsebre vágta a kezét, és sóhajtva megindult. – Menjünk, hátha nem tévedünk el még magyarázattal is – mosolyodott el jókedvűen.

- Ahhoz már tehetség kéne! – Jó kedve volt. Nagyon is. Fáradtsága eltűnt, újra élénken figyelte a környezetét, bár ez nem igazán látszott, mert egyfolytában járt a szája.

Az útbaigazításnak hála minden gond nélkül eltaláltak a hadsereg Főhadiszállására. Rinet lenyűgözte a hely hatalmassága. A zöld zászlók katonás sorrendjét figyelve egy pillanatra a zsebében érezte az Állam jelével díszített ezüst zsebórát… Aztán megrázta a fejét, és visszatért a földre. Nem megy az olyan könnyen!

A recepción ismét segítséget kértek, majd elindultak a második emelet főfolyosója felé, ahol elméletileg sorszámhúzás van…

Roy Mustang unott arccal ült az irodájában. Ez az egész vizsga mizéria majdnem unalmasabb volt, mint a papírokkal vacakolni. Rengeteg ember, vegyesen férfiak és nők, akikről ránézésre megmondta, hogy az írásbeli teszt kérdéseinek felére sem fognak tudni válaszolni.

Mégis, minden évben vagy ötvenen jelentkeznek (idén vagy százötvenen, ez idáig rekord), s mire a szelektálásnak vége, vagyis, mire eljutnak a gyakorlati vizsgáig, alig marad öt-tíz ember, akinek vagy szerencséjük van, vagy tényleg tudnak valamit.

Sóhajtott. Acél óta nem történt semmi érdekes a vizsgán…

Ritet sem hagyták figyelmen kívül a hely méretei. Szinte a száját is eltátotta, ahogy tekintete ide-oda ugrált, egyenruhásról az épületre, épületről egyenruhásra. Kis híján lemaradt, de még időben észbe kapott, és megszaporázta a lépteit. Most, hogy itt volt, izgatottabb lett, mint mikor csak gondolt rá.

Felfele menet csak a vizsgával kapcsolatos dolgokra tudott gondolni. Vajon milyen lehet ez a Roy Mustang, mi lesz a vizsgán, sikerülni fog-e neki – hát persze, sikerülnie kell! –, és még ezernyi dolog megfordult a fejében. Háromszor olyan gyorsan cikáztak a gondolatok a fejében, mint bármikor máskor, s szinte észre se vette, hogy mindjárt megérkeznek.

A folyosóra befordulva Rine egy pillanatra megtorpant.

- Van ám konkurencia! – jegyezte meg, de ámult volt. Azt tudta, sokan lesznek, de azt nem, hogy ennyire. Egy pillanatra megingott. Akaratlanul is a nyakánál kezdett matatni, s hamarosan egy fém medált szorongatott a kezében, ami hamar átmelegedett a bőrétől. A kabalája volt, már nagyon rég óta, egy kedves barát készítette neki, akiről már nagyon régen nem hallott…

Végül határozottan tovább indult, s az egyetlen, kék egyenruhás férfi felé vette az irányt. Annak szőke haja volt, s cigi lógott a szájából, de nem füstölt.

- Elnézést, Uram, meg tudná mondani, mi alapján szólítják a vizsgázni vágyókat? – kérdezte. Illedelmes volt, kicsi korától belé volt nevelve, hogy a felnőttekkel legyen tisztelettudó, bár olykor ez nem sikerült…

Jean Havoc szórakozottan a két fiatal lányra pillantott, kíváncsian végigmérte Őket, s elvigyorodott.
- Sorszámhúzás van – felelte. A cigije vészesen billegett beszéd közben a szája sarkában, így azt inkább kivette, s maga mellé lógatta a karját.
- Parancsoljanak, hölgyeim – vigyorgott még mindig.

Rine oldalra hátrált egy lépést.

- Menj csak előre, nekem teljesen mindegy, hogy öt-tíz perccel hamarabb vagy később végzek. Amúgy is együtt megyünk vissza, gondolom, hacsak nincs más terved mára – nézett Ritre.

- Alvás – felelte. – Legyen – adta be a derekát. Láthatóan fáradt volt, s nem akart még ezen is fennakadni. Kikapta a következő – háromjegyű – számot s arrébb is lépett.

- Na, ja, az nekem is – bólintott, és rápillantott a papírra. Elhúzta a száját. Ennyire sehogy sem számított. – Keressünk helyet leülni – tanácsolta, ahogy végignézett a zsúfolt folyosón.

- Rendben – bólintott rá Rit, s Rine nyomában meg is indult a folyosón.

Az irodáig el sem jutottak, akadt két hely egy nagyobb darab férfi, és egy vékonyka, apró nő között. Egyik sem volt azaz igazán „alkimista alkat" és ezt Rine rögtön látta rajtuk.

- Más nincs – vont vállat és lezuttyant. A vörös hajú is leült, majd az embereket kezdte figyelni, szinte mindenkinél volt valami papír vagy könyv – csak náluk nem.

- Hozhattunk volna tanulnivalót – jegyezte meg.

- Na, ja Én is ezen agyalok – bólintott. – Mostmár teljesen mindegy, csak elleszünk. – Figyelte az embereket, aztán hirtelen pusmogás támadt a folyosó egyik végén, Rine is arrafelé figyelt.

A tömegből kirívó két alakot vett észre. Az egyik szürke nagydarab páncélt viselt, a másik hozzá képest kicsi, piros kabátot és szőke hajat. A lány pislogott kettőt, a hirtelen felismeréstől, majd felpattant. Újra a medálhoz kapott, és hirtelen azt sem tudta, mit csináljon. Végül Ritára pillantott.

- Azt hiszem, az ismerőseimet láttam. Jössz velem? Bemutatlak nekik, ha nem ismernétek egymást – hívta.

- Menjünk – egyezett bele, és felállt. De addigra a két ismerős alak eltűnt egy ajtó mögött.