Túl mindenen

Figyelmeztetés: femslash!
Korhatár: 14 év

Második rész

A következő hetek viszonylag nyugodtan teltek. Harry komor lett, keserű és még megfontoltabb. Csak hatalmas óvintézkedések után próbált meg betörni Voldemort fejébe, és mindig alaposan ellenőrzött minden kilesett információt. Ettől persze kevésbé volt hatékony a Rend, de nem szenvedtek elsöprő vereséget sem. Harry gyűlölte újonnan jött lomhaságukat, de attól még jobban tartott, hogy bárkit is veszélybe sodorjon. Ginny és Mrs Weasley néha aggodalmasan beszélt arról, hogy a fiú túlságosan is elnyomja az érzéseit. Egyedül Hermionének nyílt meg – legalábbis erre engedett következtetni az, hogy sokszor maradtak kettesben a lány szobájában, s mindketten sápadtan, vörös szemekkel kerültek elő egy-egy beszélgetés után.
Ginny is gyakori vendég volt Hermionénál. Órákat szánt minden nap arra, hogy a lány gyógyulását figyelje. Amíg Hermione gyenge volt, és semmi kedve nem volt élni, Ginny maga etette: kanalanként erőltette bele a levest, úgy könyörögött belé némi kenyeret. Igyekezett szóval tartani, elérni, hogy Hermione neki is beszéljen az érzéseiről, ne csak Harryre várjon végtelen keserűséggel. Mindig szakított rá időt: ha Hermione jelzett, hogy bármire is szüksége van, Ginny azonnal pattant minden mást félbehagyva. Az emberek elnézték neki, hogy Hermionét veszi előre: mégiscsak Harry után ő és Ron voltak a Rend második vezetői, és senki se akart még egy fontos embert elveszíteni. Ráadásul Hermione tudása és ügyessége legendás volt. Tudták, szükség van rá a győzelemhez.
Ginny lassan, de biztosan haladt a célja felé. Hermione egyre többször mosolygott rá. Szomorú, megfáradt mosollyal, de akkor is őszintén. Örült a társaságának, megköszönt minden segítséget, és ha Harry nem volt ott a főhadiszálláson, mindig Ginnyt hívta. Egyik alkalommal Ginny éppen egy krémet masszírozott bele a lány vádliján lassan gyógyuló sebbe. Hermione lehunyt szemmel tűrte a másik mozdulatait, csak egy kicsit szisszent fel, amikor Ginny különösen érzékeny részhez ért.
− Sajnálom − sóhajtott Ginny. − Kezdünk kifogyni mákonyból, ami elősegítené a beszívódást, így kihagytam a krémből, és most muszáj beledörzsölnöm.
− Kibírom − sziszegte Hermione összeszorított fogakkal. − Jó lenne, ha végre képes lennék a saját lábamon is eljutni a szomszéd szobáig. Nem akarlak téged terhelni.
Ginny elmosolyodott. Ő nem bánta annyira, hogy a lány rá van utalva. Jólesett átkarolni Hermionét, és hagyni, hogy rá támaszkodjon, ha ki kell mennie. Jólesett segíteni az öltözésénél, vagy akár csak megfésülni rakoncátlan tincseit. Nem is amiatt, mert leskelődni akart volna utána – életében látta már elégszer Hermione testét más, ártatlan alkalmak során −, hanem mert jólesett, hogy ő a felelős érte, ő támogatja. És egyre többet jelent Hermionének.
− Nem terhelsz − felelt tehát. − Örömmel segítek.
− Más gondod is lenne, mint hogy engem pátyolgass − legyintett Hermione. Ginny megrázta a fejét.
− Ezzel ne törődj, Hermione. Én csak most érzem azt, hogy volt értelme gyógyítónak tanulni, hogy van értelme ennek az egésznek. Most, hogy téged ápolhatlak.
− Ugyan! − Hermione elütötte a lány szavainak súlyát, mint mostanában mindig, ha Ginny azt mondta, mennyire jólesik neki vele lenni. − Aggódsz értem. De már nem gondolok ostobaságokat, nem kell felügyelned.
Ginny elengedte a lány lábát, és leült a feje mellé. Óvatos mozdulattal simogatta meg az arcát. Hermione egy pillanatra lehunyta a szemét: kétségtelenül jólesett neki a gyengédség.
− Én azt hiszem, még mindig ostobaságokat gondolsz − mondta Ginny halkan. − Nem aggodalomból vagyok itt, vagyis nem csak azért. Jó veled lenni, és kész.
Hermione arcán végigcsordult egy könnycsepp, amit Ginny gyengéden letörölt. − Hiányzik Ron − sóhajtott Hermione. − Látom, hogy próbálod pótolni őt, Ginny, és hálás is vagyok ezért. De így is szörnyen hiányzik…
− Nekem is hiányzik − vágta rá Ginny, és az egyik fele így is érezte. − Ha itt lenne, most mit csinálna?
− Idióta kviddicsezők történeteivel traktálna, akik lesérültek − nevetett Hermione. − Azt hitte, az majd megvigasztal, ha másokról hallok…
− Ilyet én is tudok − kacsintott Ginny. − Hallottál például arról, hogy 1886-ban hogyan lett az angol a világbajnok csapat?
Hermione a fejét rázta, ezért Ginny belekezdett egy hosszú történetbe egy lesérült, a bajnokságot kénytelen-kelletlen kihagyó, világhírű olasz játékosról, akinek az angolok a győzelmet köszönhették. Viccesen mesélt, kiválóan karikírozta az edzőt és a játékostársakat, kicsit még régiesen is próbált beszélni, ha az ő szavaikat mondta. Néha felpattant, hogy elmutogasson egy-egy izgalmasabb megmozdulást a seprűn. Hermione pedig hálásan nevetett fel minden egyes poénnál. Ginny végül visszaült a lány mellé, az arcát simogatta, a tincseivel játszott, úgy fejezte be a történetet.
− Bravó − szólalt meg Harry az ajtóban. Ginny meglepetten kapta oda a fejét. − Jobban az se mesélhette volna el az esetet, aki ott volt…
− Ronra emlékeztünk − magyarázta Hermione fáradtan a sok nevetéstől, de még mindig mosolyogva. Harry bólintott.
− Tudom. Irigyellek, amiért tudtok nevetni − sóhajtott minden rosszindulat nélkül.
− Beszélgessünk? − ajánlotta fel Hermione azonnal. Harry bólintott, ügyet sem vetve Ginny bosszús pillantására.
− Aludnod kéne − mondta Ginny Hermionének.
− Hamarosan fogok, ígérem. És nagyon köszönöm. − Hermione megsimogatta Ginny karját.
A lány sóhajtva hagyta ott őket. Végigjárta a többi beteget, ismét ellenőrizte az erősen apadó készleteket, főzött néhány bájitalt, így már jócskán éjszaka volt, mire a csendes házban visszatért a szobájába. Harry már ott várta. Ginny zavartan torpant meg a küszöbön, amikor meglátta a fiút az asztala melletti székben.
– Valami baj van? – kérdezte elszoruló szívvel. Harry a fejét rázta.
– Csak szerettem volna beszélgetni.
– Nagyon kifogytunk az alapanyagokból – mutatta fel Ginny a legújabb pergament. – A gyógynövények még rendben vannak, mert Neville állandóan juttat valamit, de az egyszarvúszarv, béka- és kígyórészek készletei túl szűkösek. A sárkányvérről már nem is beszélve.
Harry felsóhajtott. – Kivételesen nem a harcról akartam beszélni. De rendben, ígérem, holnap bejutok valahogy a Roxfortba, és kifosztom a bájitaltan szertárat.
Ginny beharapta az ajkát. Ösztönösen rápirított volna Harryre, hogy nem tehet ennyire veszélyes dolgot, de valójában Harry volt az egyetlen, akire nézve egy ilyen expedíció nem jelentett veszélyt. Úgy tűnt, Voldemort elszámította magát, amikor azt hitte, ha az ő vérével nyer új testet, megtöri Lily Potter szeretet-varázsát. Nem sokkal Dumbledore halála után, Harry tizenhetedik születésnapján a bűbáj újult erővel tört elő, és ettől fogva Harry védelmét erősítette minden egyes embernek a halála, aki a Főnix Rendjének oldalán harcolva vesztette életét. Eleinte csak a komolyabb sérülésektől védte meg Harryt a bűbáj, hamarosan azonban Voldemort egyik embere se tudta eltalálni vagy megsebezni, és mostanra Harry szépen lassan tényleg sebezhetetlenné vált.
– Azért vigyázz magadra – mondta Ginny mégis. Harry gunyorosan elmosolyodott.
– És ha nem? Úgyis mindegy… – Ginny lehunyta a szemét. Harry közelebb lépett. – De jólesik, hogy aggódsz értem – ismerte be. Megsimogatta Ginny arcát.
– Persze, hogy aggódom – bólintott a lány egy halvány mosollyal. – Miről akartál beszélni?
– Jól vagy? Ron halála óta mintha csak a munkával foglalkoznál. Hidd el, ez nem segít feldolgozni a veszteségeket.
– Te talán jobb vagy? – húzta el a száját Ginny.
– Talán nem. De most azért vagyok itt, hogy beszélgessünk. Nekem is szükségem van valakire, és neked is.
– Neked ott van Hermione, ő mindig meghallgat.
– Nem csak erre gondoltam. – Harry most már annyira közel állt a lányhoz, hogy a lélegzete szinte csiklandozta a bőrét. – Hiányzol, Ginny…
Magához húzta, és finoman megcsókolta a lányt. Ginny egy másodpercig nem ellenkezett. Rettenetesen vágyott a gyengédségre, és egy pillanatra meghitt nosztalgiával töltötte el Harry ölelése. Azokra az időkre emlékeztetett, amikor még csak gyerekek voltak, amikor még alig volt felelősségük, és amikor még Harryért rajongott. Csak az térítette magához, hogy megérezte a hasához nyomódó keménységet, és rájött, hogy Harry, aki évek óta senkivel se folytatott intim viszonyt, nagyon is komolyan gondolja az egészet.
– Ne… – Ginny eltolta magától a fiút. – Sajnálom, de nem akarom.
– Miért? Valaha nem csak a lányok érdekeltek – emlékeztette Harry a lányt. Ginny szomorúan mosolyodott el.
– Más fiú soha nem is fog érdekelni, csak te. De ez most nem megy. Nem akarlak, sajnálom.
Harry lerogyott az ágy szélére. Csalódottan bólintott. – Értem. Hermione biztatott. Azt mondta, néhány napja arról beszéltél neki, hogy magányos vagy. Hogy vágyódsz valaki után. Gondoltam, megpróbálom, hátha… kicsit enyhíthetek ezen a magányon.
Ginny megcsóválta a fejét. – Hermione… – Csak magában merte folytatni a gondolatot. – Hermione sose érti meg, hogy mit akarok mondani neki…
– Bocsánat. Nem zavarlak tovább – állt fel Harry. Várt még egy pillanatot, talán arra, hogy Ginny marasztalja, de a lánynak nem volt kedve most Harryhez. Leült a székére, és némán figyelte, ahogy Harry elveszi a pergament a hozzávalók listájával, majd kisiet a szobából.

*

Harry néhány napra eltűnt a főhadiszállásról. Valójában ez nem volt szokatlan, azonban a harmadik olyan estén, amikor még mindig semmi hír nem volt a Rend vezetőjéről, Ginny elszoruló szívvel kezdte lesni az ajtót. Hiába tudta, hogy Harrynek nem eshet baja, az aggodalom miatt rossz érzéssel gondolt a beszerzendő bájital alapanyagokra és arra is, hogy ő milyen elutasító volt a fiúval szemben. Így hát akkor is fél füllel a kinti zajokra figyelt, amikor éppen beadta az esti bájitalokat Hermionének.
– Harry miatt vagy ilyen ideges? – kérdezte a lány, miután néhány másodpercig figyelte Ginny kapkodó mozdulatait.
– Napok óta nem hallottunk hírt róla. Tudom, hogy ha elfognák, minden újság ettől zengene, de mégis aggódom.
– Irigyellek – sóhajtott Hermione. – Van kit féltened.
Ginny meglepődött. – Nem féltem Harryt jobban, mint ahogy téged féltenélek. És képzelheted, milyen ideges lennék, ha ennyi ideig nem hallanék valamelyik családtagomról.
– Tulajdonképpen mi van köztetek? – kérdezte Hermione rövid hallgatás után.
– Semmi – rázta a fejét Ginny. Ellenőrizte a szoba hőmérsékletét, és elvégzett egy frissítő bűbájt. Az alagsori szobák sajnos többnyire nyirkosak vagy fülledtek voltak.
– Azt hittem, megkeresett néhány nappal ezelőtt – csodálkozott Hermione. Rosszallóan csóválta a fejét. – Harry néha majdnem olyan tesze-tosza, mint Ron – csúszott ki a száján a könnyed kijelentés. A következő pillanatban megdermedt, ahogy ráeszmélt, hogy megint úgy gondolt Ronra, mintha élne, mintha csak egy bevetésre ment volna el. Ginny mellé lépett, és megnyugtató mozdulattal simította végig a karját.
– Harry eljött hozzám, de… nem volt aktuális – mondta csakis azért, hogy elterelje Hermione figyelmét Ronról. Hermione hálásan pillantott rá, hogy más kérdéssel foglalkozhatott.
– Nem aktuális? Ginny, mégis ki siránkozott nekem órákon át, hogy magányos?
– Nem azért mondtam, hogy rám szabadítsd Harryt. Sosem érted meg, hogy mire gondolok – morogta, mire Hermione nagy szemeket meresztett rá.
– Mégis mit nem értettem meg?
Ginny hallgatott egy másodpercig. Biztosan tudta, hogy nem fogja leleplezni magát, mégis jólesett eljátszani a gondolattal. Mi lenne, ha Hermione egyszer csak rádöbbenne, hogy szereti őt? Mi lenne, ha minden annyira egyszerű lenne, hogy elég csak kimondani valamit, elég csak nagyon erősen kívánni, és máris varázsütésre megoldódnak a dolgok. Még mindig cirógatta Hermione karját, anélkül, hogy észrevette volna, hogy mit tesz. Pillantása visszatért a lány értetlen szemeihez.
– Hagyjuk – állt fel Ginny. Aztán mégis megtorpant az ajtóban, és visszafordult. – Vannak olyan célzások, amik nálad soha nem találnak.
Megfordult, és még azelőtt kisietett a helyiségből, hogy Hermione válaszra nyithatta volna a száját. Ezúttal kifejezetten örült, hogy a lány lába még nem gyógyult meg teljesen, így nem jöhet utána, neki pedig csak akkor kell visszamennie Hermionéhoz, ha majd neki kedve támad. Végül mégis előbb kellett látnia a lányt, mert végre megérkezett Harry – egy nagy adag bájital alapanyaggal –, és azonnal belefogott, hogy megszervezzen egy éjszakai támadást. Korábban Ginny nemigen vett részt a megbeszéléseken, Ron halála után azonban úgy érezte, ebbe is jobban bele kell szólnia. Részben azért, mert tudni akarta, hogy mire készülnek a rendtagok, részben viszont kicsit azért is, hogy helyettesítse a bátyját.
Végül is sok szempontból hasonló volt a gondolkodásuk, így hát egy-egy rajtaütés koreográfiájának megtervezésekor Ginny néha pontosan azokat az ötleteket dobta be, amelyeket máskor Ron mondott volna. Harry értékelte a próbálkozásait, és időnként valóban bevette a tervei közé. Ginnyt viszont valójában egyáltalán nem a Rend vezetőjének véleménye érdekelte, hanem az, hogy Hermione mit szól az egészhez. Ugyanis a lány attól fogva, hogy kellően javult hozzá az állapota, szintén részt vett a megbeszéléseken – általában belebegtették a széket, amelyben ült, hogy ne kellje járkálnia. Néha, ha sikerült egy nagyon ronos megjegyzést tennie, Ginny látta, hogy Hermione elmosolyodik, és már ezért megérte minden erőfeszítés.
Ezen a napon azonban Hermione alig pillantott rá. Valójában Harry tervét se követte túlzottan, és csak akkor volt hajlandó hozzászólni az egész megbeszéléshez, amikor az Odúban felgyógyult emberek elhelyezése került szóba. Hermione mindig nagy elánnal védte azokat, akik menedéket kértek tőlük. Meggyőződése volt, hogy a Rendnek el kell rejteni mindenkit, aki megveti Voldemortot, de nincs módja vagy akaratereje harcolni. Csakhogy a rendtagoknak egyre kevesebb ideje és ereje volt arra, hogy mindenkit megvédjenek. Ginny ezúttal nem szólt közbe. Belefeledkezett abba, hogy figyelje Hermionét, ahogy széles mozdulatokkal gesztikulál, ahogy magyaráz. Hiába volt sápadt, fáradt, hiába dörzsölte meg néha fintorogva a lábát, Ginny most is éppen olyan szépnek látta, mint amikor még a béke éveiben rájött, hogy szereti őt.
Szinte észre se vette, hogyan ért véget a megbeszélés, és azt se tudta, végül melyik fél nyert. Hermione felfigyelt rá, hogy percek óta őt bámulja, és különös, szokatlan tekintettel viszonozta a pillantását. Ginnynek ettől meglódult a szíve, mert részben úgy tűnt, mintha Hermione rádöbbenne valamire, másfelől viszont szokatlan lágyság csillant meg a lány szemében.
Ginny nem tudta kiverni a fejéből Hermione nézését késő éjszakáig. Elaludni se volt képes, és már éppen azon gondolkozott, hogy ha már nem tud aludni, hasznosan tölti el az idejét, és főz némi bájitalt, amikor megszólalt az egyik vészjelző bűbáj, amelyet elhelyezett Hermione szobájában. Ginny magára kapta a köpenyét, és futva sietett át Hermionéhez.
A lány rosszat álmodott. Dobálta magát, átkok nevét mormolta, majd élesen, fájdalommal teli hangon sikított fel. Ginny azonnal mellette termett, és ébresztgetni kezdte. Hermione felriadt, egy másodpercig rémülten nézett körbe, aztán lassan megnyugodott, ahogy felfogta, hogy hol van. Egész testében remegett, és még mindig kapkodva vette a levegőt. Ginny gondolkozás nélkül ült le az ágyra, és magához ölelte a lányt.
– Semmi baj… Csak álom volt. Itt vagyok. Már itt vagyok – duruzsolta halkan, miközben Hermione hátát simogatta, aki erre belékapaszkodott.
– Vele álmodtam – suttogta rekedten a korábbi kiabálástól. – Láttam, ahogy meghal. Meg akartam menteni, és semmit se tehettem.
– Szegénykém. – Ginny ujjai végigsiklottak Hermione tarkóján. Most már a lány borzas haját, és könnyektől és izzadságtól nyirkos arcát cirógatta. Hermione úgy kapaszkodott bele, mint egy kisgyerek. – Már felébredtél, már nincs semmi baj…
– Nincs baj – ismételte meg Hermione minden meggyőződés nélkül.
– Szeretnél valamilyen bájitalt az álmok ellen?
– Nem, nem kell – rázta a fejét Hermione. A hajszálai csiklandozták Ginny bőrét. – Köszönöm.
Hermione megpuszilta a lányt, ő pedig ezt azonnal viszonozta: apró, finom puszikat lehelt végig a másik arcára, ajkaival szárogatta fel a könnyeit. Hermione sóhajtva bújt hozzá, lehunyta a szemét, úgy tűnt, jólesnek neki Ginny apró csókjai. Ginny lassan visszafektette a másikat a párnára, simogatta az arcát, és figyelte, ahogy egyenletessé válik a lélegzése. Már azt hitte, elaludt, és éppen belemerült abba, hogy azt csodálja, ahogy Hermione tincsei szétterülnek a párnán, amikor a lány megszólalt.
– Ron éppen ilyen melegséggel a szemében nézett rám.
– Tessék? – Ginny zavarba jött. Hermione nem nyitotta fel a szemét, de ajkai körül mosoly játszott.
– Mint ahogy most nézel, vagy a megbeszélésen figyeltél. Pont ennyi kedvesség és szeretet volt Ron szemében is, ha rám nézett. – Ginny nem tudta, mit válaszoljon. Abban se volt biztos, hogy Hermione tényleg ébren van. Még egyszer megsimogatta hát az arcát, és úgy döntött, feláll és halkan kimegy. – Köszönöm, hogy mellettem vagy. – Hermione elkapta és végigsimította a kezét, aztán csend ült a szobára. Úgy tűnt, a lány végre elaludt.