Napjainkban
Miyuki csendben követte az előtte haladó nőt, aki még alsó-közepes évében ment oda hozzá azzal, hogy meghívja a Seido középiskola baseball csapatába. Ez persze igazán kecsegtető ajánlatnak bizonyult, főleg azok után, hogy az a fiú is ebbe a suliba jött akitől első kézből tapasztalta meg a vereséget. Természetesen nem hagyhatta akkor azt se szó nélkül, hogy a hölgynek mekkora, formás mellei vannak, mire az teljesen elpirult és hirtelen szólni se tudott.
Amikor a nő, nevezetesen Takashima Rei, megállt a második emeleti szoba előtt, vett egy mély levegőt, majd kopogott párat az ajtón. Nem sokra rá az kinyílt, ami egy irdatlan tornyot takart. Miyuki egy pillanatra majdnem elveszítette a hidegvérét, de amikor jobban szemügyre vette az előtte álló valamit, akkor magában javított. Hústorony.
A szoba lakója lépett előre, hogy arcát jobban megvilágíthassa a folyosóról beszivárgó fény. Nem csak magas volt, de egy az egyben hatalmas. Miyuki el se tudta képzelni, hogy a fiú hogy képes ekkora testtel baseballozni, de akkor valahogy nem volt mersze ezt szóvá tenni, félve, hogy ha esetleg megtenné, akkor tuti kilapítaná. A fiú először Takashimára nézett, aki félre biccentett fejével a mellette álló Miyukira. Mikor az idősebb észrevette a kis törpét, hatalmasat horkantott.
„Szóval ő lenne az? Nem tűnik valami nagy számnak ez a taknyos. Tényleg olyan, mint amilyennek leírta, Takashima-san. Nem mintha kételkednék a képességeiben, de azok után amit hallottam, ez egy kicsit meglepő." Nézett hol a nőre hol a srácra és arcára tisztán kiült hitetlensége.
„Azuma-kun, ne legyél goromba vele, még újonc. És igen, olyan amilyennek leírtam, de lehet, még annál is jobb, de ez már tőle függ." Ekkor ránézett a srácra, aki egy kérdésekkel teli pillantást intézett a nő felé. „Majd később mindent elmagyarázok. Most ismerkedjetek meg. Ha bármire szükséged lenne, szólj nekem, rendben?"
Miyuki egy pillanatig csak pislogott, majd megeresztette szokásos mosolyát és végül megszólalt. „Rei-chan," a megszólított egyik szemöldöke felszökött, kicsit meglepte a megszólítás, de nem mondott semmit ellene, „kötelező ezzel laknom? Nem igazán szeretnék egy reggel arra ébredni, márha felébredek, hogy össze vagyok lapítva."
„Neked aztán van merszed, taknyos. Így beszélsz rólam, amikor itt állok előtted és hallok minden szót!"
„Szóval ha akkor mondom, amikor nem hallod, az rendben van?" Vigyorodott el Miyuki még jobban, amikor látta az idősebbet elvörösödni mérgében. Takashima csak sóhajtott egyet, majd a kis bajkeverőt tarkón csapta, mire az nyikkant egyet meglepődöttségében és rögtön masszírozni kezdte fájó pontot.
„Ajánlom legyetek jóban, vagy hosszú lesz nektek az elkövetkező év."
„Hosszú lesz ez így is." Morogta a két fiú az orruk alatt. Takashima még egyszer végig nézett rajtuk, majd ismét megszólalt.
„Ideje bemutatkoznotok, nem?"
„Azuma Kiyokuni, harmadéves. Tisztító ütő.
„Miyuki Kazuya, első éves. Fogó."
„Szép. Akkor most megyek és beszámolok az edzőnek. Ti meg készülődjetek, mert nemsokára vacsora. Ne akarjatok késni, mert azt nem köszönitek meg." Szemüvegjén vészjóslóan csillant meg a folyosó fénye, libabőr hullámot küldve szét a fiúkban.
Takashima otthagyta a két fiút, mire Azuma bevezette szobatársát a szobába. Elmagyarázta neki, hogy melyik az ő ágya, szekrénye és asztala, a többi információt meg majd az edzőtől kapja meg. Ezzel az idősebb el is hagyta a helyiséget, magára hagyva Miyukit, aki sóhajtott egyet és lassan elkezdte kipakolni a cuccait. Fel se figyelt az időre, amikor kopogásra lett figyelmes. Az ajtót kinyitva 2 másodévest talált maga előtt, mindkettőn olvashatatlan arckifejezés. Csak bólintottak, mire Miyuki értette a célzást és követte felsőbb éveseit.
Szóval ez a suli se más mint a többi. Gondolhattam volna.
Lemondóan sóhajtott, majd észrevette, hogy több elsőst is felsőbb évesek kísérik feltehetőleg ugyan arra a helyre, ahova őt is. Megérkezve, Miyuki felnézett az ajtó fölötti táblára, amin a Menza felirat díszelgett. A többi elsős már ott várakozott ki a maga senpaia mellett, majd beléptek a teljesen sötét helyiségbe, ami egy pillanat múlva kivilágosodott megvilágítva a harmadéveseket és pár másodévest, akik pukkanások közepette a konfettiesőben üvöltötték.
„Üdvözlünk titeket a Seido középben!"
Ahogy Miyuki, a többiek se erre számítottak, ám kellemesen csalódtak és nevetve léptek oda az asztalokhoz, amik rogyásig voltak pakolva különböző ételekkel. Mindenki elfoglalt egy helyet, majd egy magas, maffiakülsejű napszemüveges(?) fószer lépett előre és megkezdte beszédét.
„Üdvözöllek titeket. Kataoka Tesshin vagyok, a Seido középiskola baseball edzője. Remélem az itt töltött három évetek kellemes emlékeket fog hagyni, bár ezt nem garantálhatom. Szerintem már észrevettétek, hogy mindenki, akit itt láttok valamiért különleges és itt most nem a baseball tudásotokra céloztam." Eme kijelentés után néhány elsős arcára értetlenség ült ki, míg Miyuki és a többiek kicsit megszeppenve jöttek rá, hogy mindenki ismeri a kis titkuk. „Azok, akik még nem tudják mi a rejtett képességük, azok azon fognak dolgozni, hogy kiderítsék azt, míg akik tisztában vannak képességeikkel, ez a három év alatt fogják azt csiszolni az elkövetkező harcokra." Azok, akik ez előtt se értették, hogy edzőjük mire gondolhat, még értetlenebb arcot vágtak.
Takashima előlépett az edző árnyékából, majd karjait összefonva formás keblei előtt, egyik kezét arcához emelve ujjával tolta feljebb szemüvegét, sokat tudóan mosolygott. „Első lépésként talán az volna a leghatásosabb, ha az egyik harmadéves megmutatná mire is gondolunk."
Az elsősök lélegzetvisszafojtva nézték, ahogy egy nagydarab harmadikos, Azuma, előre lép, majd egy előre kikészített irdatlanul vastag betontömböt úgy hasít ketté kezével, mintha az papír lenne. Ez enyhén szólva is lesokkolt pár kicsit, míg a többiek csak álmélkodva nézték a srácot, aki, mint aki jól végezte dolgát, ami nem mellesleg igaz, visszasétált a helyére.
„Most szeretném ha azok az elsősök feltennék a kezeiket, akik tisztában vannak különleges képességeikkel." Pár elsős a magasba emelte kezét, mire az edző bólintott. „Akkor szeretném ha mindenki sorba bemutatkozna és elmondaná mit is tud."
Elsőnek egy barna, nagyon vörös arcú fiú állt fel, aki hirtelen nem tudott mit kezdeni a sok rászegeződő pillantással. „A... A nevem Ka-Kawakami Norifumi. M-mágus vagyok. A könyveket, amikből eddig tanultam a nagyapám hagyta rám."
„Oh? Családban öröklődött mágus? Igazi ritkaság. Remélem jól fogunk együtt dolgozni."
„É-én is remélem." Ezzel a fiú leült, majd a figyelem a következő fiúra terelődött.
„A nevem Maezono Kenta. Jól bánok a nehéz fegyverekkel. Buzogány, balta, kalapács, bármi jöhet. A szüleim gyűjtők, így volt alkalmam gyakorolni."
„Ezek szerint Azuma-kunnal jól megleszel, ő majd mindenben segít, nyugodtan fordulj hozzá." A harmadéves rávicsorgott az elsőévesre, akinek egy izzadságcsepp folyt végig halántékán, majd leült.
A következő fiúcska egy igazi delikvensnek nevezhető egyén volt. Zöld haja elől felfelé volt zselézve, szemei vészjóslóan csillogtak, arckifejezése olyan volt, mint egy veszett kutyáé. „Kuramochi Youichi. A lábaimnak nagy hasznát veszem verekedéskor."
„Nem eszközöket használsz, hanem a tested. Kominato-kun, rád bízhatom őt?"
Egy rágógumi rózsaszín hajú fiú felé fordult mindenki, aki csukott szemeit felnyitotta, majd végig mérte a zöld hajút. A diákok akik ismerték, nyeltek egy nagyot.
„Béna, de ezen majd változtatunk." Szólalt meg és Kuramochiban bent rekedt a levegő, hiába szeretett volna valamit visszaszólni vagy jól megrugdosni, érezte, hogy vele nem érdemes ujjat húznia.
Ahogy lassan fogytak az elsősök végre elérkezett Miyukihoz a sor, aki felállt, majd belekezdett.
„Miyuki Kazuya vagyok és nem tudom milyen képességgel rendelkezem." Egy pillanatra mindenki még levegőt venni is elfelejtett, majd hangos nevetésben törtek ki.
„Nem hallottad, hogy csak azok tegyék fel a kezüket, akik tudják?! A füleden ültél?!" Üvöltötte Azuma a menza másik végéből.
„Ezt mire véljem?" A jeges hang és még jegesebb pillantás(már amit látni lehetett belőle a napszemüvegen át) azonnali csendre intette a helyiségben tartózkodókat.
„Nos," Miyuki egy pillanatra megbánta, hogy így indította a bemutatkozását, majd nyelt egyet és folytatta, „nem tudok semmilyen ilyen konkrét dolgot felhozni csak egy valamit."
„Kíváncsian várom."
„Nem lenne gond, ha inkább demonstrálnám?" Erre az edző csak bólintott, mire a többiek minden figyelmüket a szemüvegesnek szentelték.
Miyuki egy percig csak állt, majd amikor mindenki azt hitte, hogy a gyerek szórakozik velük, hirtelen még az ütő is megfagyott bennük az energiahullám hatására. Még azok az elsősök is rémülten nézték a barna hajút, akik nem voltak tisztában a képességeikkel, majd Miyuki előre hajolt és szabadon engedte hófehér, pelyhes szárnyait. Minden egyes tollon megcsillant a menza világításának fénye.
Ahogy Miyuki végig nézett a díszes társaságon, önelégült mosolyra húzta száját és örömmel konstatálta a lelkükig meglepett arckifejezéseket. Még Takashima és az edző arca is nyitott könyvként mutatkozott a világnak. Az edző szedte össze magát elsőnek, majd megköszörülve a torkát megszólalt.
„Te vagy az egyik kiválasztott." Hangja kimért volt, de már egyáltalán nem lehetett hallani benne a ridegséget.
„Kiválasztott?" Visszhangozta Miyuki. Azt tudta, hogy különleges, de erre még maga se számított.
„Igen. Egy jóslat szerint, ami egy régi könyvben van, két angyal utódja fogja védelmezni a világot az utolsó, mindent eldöntő harcban a jó és rossz oldal közt." Válaszolt Takashima, aki időközben túltette magát sokkján. „Mi, a Seido, annyi különleges képességgel bíró embert próbálunk összeszedni, amennyit csak tudunk és kiképezzük őket, hogy a Föld megvédésére használják erejüket."
„Ez eddig világos, többé kevésbé, de mi az, hogy az egyik? Ezek szerint van egy társam?"
„Így igaz, de a holléte még mindig rejtély. Az, aki a végső erőt birtokolja, az fogja eldönteni a világunk sorsát. Ha az erőt hordozó a rossz oldalra áll, akkor a Föld biztos elpusztul."
„De ha az egyik döntésén múlik, akkor minek kell a másik? És én melyik vagyok?"
„Ezt még mi se tudjuk pontosan, de egy elmélet szerint az egyik angyal utódja a kulcs a másik erejéhez. Az, hogy ki melyik, az valószínűleg idővel kiderül. Segítenetek kell majd egymást, hogy fejlődjetek. Az a nagy helyzet, hogy neked nem tudunk mit tanítani, bár azt látom, hogy eddig egész jól álltad a sarat. Egy védőmezővel rejtetted el az erődet?" Kérdezte az edző, majd egy alig látható halvány mosoly ült ki szájának szélére.
„Igen, bár erre csak teljesen véletlenül jöttem rá."
„Akkor továbbra is ilyen véletlenek folytán kell fejlesztened magad, mert nincs senki, aki segíteni tudna neked ebben. Viszont a védőmeződ javításában tudunk segíteni. Chris-kun, megtennéd?" Takashima újra feljebb tolta szemüvegét, ezzel próbálva takarni saját mosolyát.
„Persze." Válaszolta a barna hajú másodikos, akit Miyuki nagyon is jól ismer.
„És mi történik, ha nem ide jön?" Tette fel végül a kérdést a szemüveges kicsit idegesen, annak ellenére, hogy valószínűleg tudta rá a választ.
„Akkor elég nagy bajban vagyunk és csak reménykedhetünk, hogy az ereje nem aktiválódik a kulcs nélkül, vagy nem ő maga a kulcs. Mert nem tudhatjuk, milyen kölcsönhatásban vannak a jóslatban szereplő személyek, és lehet mi arra tanítjuk az erőt hordozó személyt vagy a kulcsot, hogy jóra használja az erejét, a másik akarata befolyásolja azt. Ezért kell mindkettőnek itt lennie, velünk." Fejezte be végül a nő, aki igyekezett szárazon és érthetően a gyerekek tudatára adni, hogy ha az egyik hiányzik, elég nagy az esély arra, hogy mind meghalnak.
