A lányt a nagy házban felemésztette a csönd. Nem csapódtak ajtók, nem hallatszottak léptek, ő pedig nem hagyta el a hálószobát. Két hét telt el, a helyzet pedig az első napokhoz képest nem javult. Nem a lelkében, ó dehogy! A helyzethez képest Hermione igazán jól volt, kár lett volna játszania a hipokratát, hiszen sosem szerette Luciust, még csak rokonszenvet sem érzett a férfi iránt soha. Mr Malfoy rideg és kegyetlen volt, életében sosem alacsonyodott le odáig, hogy beszélgetésbe bonyolódjon egy sárvérűvel, még akkor sem, ha az illető a tulajdon felesége volt. Egymás mellett éltek hónapokig, de Hermione gyakorlatilag semmit nem tudott róla. Nem tudta, mit szeret enni, mikor ébred fel, mikor fekszik le, és mit csinál a köztes időben. Mivel foglalkozik, amikor fél napokra bezárkózik a dolgozószobájába, hová megy, amikor elhagyja a házat, kivel találkozik… Azt sem tudta, mi dolga volt azon a végzetes reggelen.
Az újságok persze mindent tudtak, jobban, mint Hermione. Ez volt az oka annak, hogy a lány már második hete alig hagyta el az otthonát. Úgy tűnt, ha hírverésről van szó, részvétnek helye nincs, ez ellen pedig vajmi keveset tudott tenni. Barátai is megpróbáltak segíteni, de a szép szó nem használt, a kúria védetté tétele pedig lehetetlen küldetésnek bizonyult; a varázslatok nem hatottak, néhány fejvadász fényképész pedig szinte minden nap a birtok környékén sündörgött. Így készültek olyan felkiáltású cikkek, mint „Összeomlott a feleség! Hermione Malfoy zavart tekintettel sétálgat a birtokon!" vagy „A Kiválasztott rosszul választott? Harry Potter csaknem a Malfoy kúriába költözött!"
A Próféta a minisztérium nyomására mindenképp tapintatosabb volt, a többi sajtóorgánum azonban nem kímélt senkit és semmit. Harry és Ginny valóban rengeteget voltak vele, ahogy pedig idejük engedte, Ron és Luna is meglátogatták. Gondolataiból kopogtatás zökkentette ki, Merrow volt az. A manót láthatóan megviselték a történtek, és bár Hermione biztos volt benne, hogy Lucius vele sem bánt kesztyűs kézzel, az apró lény elkeseredése hetek elteltével sem múlt, arca beesett volt, az ócska ruhának csúfolt rongydarab szinte lógott rajta.
- Úrnőmnek látogatói érkeztek, Merrow pedig erről mit sem tudott. Merrow nem készült többszemélyes vacsorával, sem frissen készült harapnivalóval. Merrow azonnal rohan, és…
- Én nem hívtam ide senkit – ült fel meglepetten az ágyban Hermione. – Kik azok?
- Harry Potter úr, egy úr és hölgy, valamint egy másik úr – hadarta a manó.
- Ennyi úr egyszerre a házban? Csak nem arra akarnak rávenni, hogy rögtön újraházasodjak? – ironizált savanyú képpel a lány, de azért felkelt. Borzalmasan festett, az utóbbi napokban alig foglalkozott magával, haja kócos volt, szemei karikásak, arca sápadt. Megpróbálta a lehető legjobbat kihozni magából, azonban amikor a fésülködés és egyéb műveletek végén a tükörbe nézett, rájött, kevés sikerrel. De hát mit is számít a külső? Hiszen – gondolta – a minisztériumban igyekezte a legjobb formáját hozni, és végül hol kötött ki? A lépcsőn lesétálva fojtott beszélgetésfoszlányokra lett figyelmes, a látogatók a nappaliban voltak. Az utolsó lépcsőfokon leérve végre teljesen belátta a helyiséget. Először Harry alakján akadt meg a szeme, ahogy idegesen gesztikulálva vitatkozik egy bajszos, talárba öltözött középkorú varázslóval. Amikor azonban ösztönösen a kanapéra nézett, felkiáltott meglepetésében. A díványon ülő megszeppent házaspár a szülei voltak. Be kellett csuknia a szemét, és újra kinyitni, hogy megbizonyosodjon, nem képzelődik. Hihetetlen volt őket ott látni, ahová hajdanán a legrettegettebb halálfalók jártak épp abból a célból, hogy a lehető legtöbb muglit megsemmisítsék. Hermione biztos volt benne, hogy ha Lucius élne, ez a pillanat óriási fricska volna a számára. De ez most nem számított, mindenről és mindenkiről megfeledkezve kapaszkodtak egymásba ők hárman, Hermione igazi családja. Abban a pillanatban jött rá, mennyire hiányoztak neki az utóbbi hónapokban anyja tanácsai, apja támogatása, a szülői háttér. Édesanyja válla fölött hálás pillantást vetett Harryre, biztos volt benne, hogy mindez a fiú műve. Ő pedig egyáltalán nem bánta.
- Kislányom, mi ez az egész? – tartotta el magától az édesanyja. Hangja értetlenséget, szeme zavart tükrözött.
- Harry barátod csak annyit mondott, hogy történt valami az életedben, ami most a visszájára fordult. Semmit nem értünk. Kié ez a nagy ház, mit keresel itt?
- Éppen ezért vagyok itt, hogy megbeszéljük, ki mit örökölt – szólt közbe fontoskodva a bajuszos varázsló. A Granger házaspár megrökönyödve nézett a férfira.
- Örökölt? Mi folyik itt?
- Anya, apa, történt valami, amiről nem beszéltem nektek. Gyertek, üljünk le, így egyszerűbb – mutatott a dívány és a karosszékek felé, majd Merrowot szólította, mire a manó készségesen megjelent. – Kérlek, hozz italt és valami rágcsálnivalót a vendégeknek.
- Hogy került hozzád egy kobold? Most már végképp nem értek semmit – rázta a fejét az apja.
- Apa, ő egy házimanó, nem kobold. És elmondom. A minisztérium…
- Megbocsásson, Mrs Malfoy, de ha kérhetem, fogja rövidre, nem áll módomban egész nap itt várakozni, minisztériumi alkalmazottként ezer dolgom van – vágott a szavába az idegen varázsló.
- Mrs Malfoy? Ki az a Mrs Malfoy? – nézett körbe a szobában Mrs Granger, mintha egy hatodik személyt keresne, akit eddig nem vélt felfedezni. Hermione fájdalmas képpel emelte fel a kezét, a talárossal senki nem törődött, ellenben a lány is osztotta azt az álláspontot, miszerint jobb hamar túlesni rajta.
- A minisztérium hozott néhány új törvényt, meséltem nektek róluk. Viszont van egy, ami engem is érintett, és nem mondtam… Házassági törvény a neve, és mivel nem találtam magamnak természetes úton, így egyfajta sorsolásos módszerrel kellett választanom. Sajnos nem volt szerencsém. Lucius Malfoy lett az a férfi, akihez hozzá kellett mennem. Már hallhattatok róla, ő egy…
- Egy halálfaló, jól emlékszem? – pattant fel Hermione apja. – Azok gyilkosok, és annak a Voldemortnak az oldalán álltak. Hogy lehet, hogy egy gazember… Ezzel az alakkal jártál egy évfolyamba, igaz?
- Nem, apa – vágott fájdalmas képet Hermione. Apja nyilvánvalóan Dracóra gondolt, hiszen sokszor mesélt nekik mardekáros ellenségéről. Fogalma sem volt, hogyan fognak reagálni a szülei, ha megtudják, kiről beszél valójában. – Az iskolatársam Draco Malfoy volt. Lucius az apja volt.
- Hogy micsoda? Az apja?
- És hogyhogy csak volt? – értetlenkedett Mrs Granger.
- A törvény kötelezett, nem volt más választásom, hozzá kellett mennem. Novemberben esküdtünk, és nem szóltam nektek, mert reméltem, hogy valahogy megoldódik a helyzet, és nem lesz hosszú távú ez a házasság. És valóban nem is lett. Mr Malfoyt néhány napja megtámadta egy régi riválisa, és meghalt.
- Te jó ég! – kapta a szája elé a kezét Hermione anyja, miközben másik kezével lánya kezét ragadta meg.
- Bocsássatok meg, hogy ennyi ideig titkolóztam, nagyon sajnálom, de csak idegeskedtetek volna, azt pedig nem akartam – magyarázkodott bűnbánóan Hermione. Visszagondolva, talán egyszerűbb lett volna már az elejétől kezdve tájékoztatnia szüleit, úgy esetleg minden rendben lett volna, és nem egyszerre zúdította volna a nyakukba az egész mizériát. De ezen már kár volt gondolkodni, ami történt, megtörtént.
- Szegény kislányom, miket kellett átélned! Mi pedig semmit nem tehettünk…
- Egyébként sem tudtatok volna beleszólni. A mágikus törvények, és a kötések nem bonthatók fel csak úgy, egy szóra. Én pedig jól vagyok, nem kell aggódnotok. Leszámítva egy dolgot, amiről még nem beszéltem nektek – vett nagy levegőt. – Szóval én ter…
A mondatot éles kopogtatás szakította félbe, mindenki értetlenül nézett a bejárati ajtó irányába.
- Vendégeket vársz? – kérdezte Harry.
- Nem, nem vártam senkit.
- Én viszont igen! – kiáltott fel a taláros varázsló, és személyesen ment az előszobába, hogy fogadja a látogatót. Mielőtt bárki bármit mondhatott volna, visszatért az őt követő alakra pedig Hermione végképp nem számított.
- Maga meg mit keres itt, Piton? – kérdezte elhűlve a talpig feketébe burkolózó férfira Harry.
- Azt én is szeretném tudni – mérte végig hűvösen a minisztériumi varázslót, a szobában tartózkodó többi személy felé bólintott, majd Harryre nézett. – Látom, az udvariasság még mindig nem az erőssége.
- Rögvest elmondom, miért van itt. Mr Perselus Piton, jól sejtem? – mérte végig a mogorva férfit, mire a megszólított lassan bólintott. – A néhai Lucius Malfoy engem bízott meg azzal, hogy esetleges elhalálozása esetén közöljem a végakaratát. Mrs Malfoy, született Hermione Granger, Draco Malfoy és Perselus Piton az érintettek ez ügyben, azonban az elhunyt fia bagoly fordultával jelezte, hogy nem tud részt venni a végrendelet ismertetésén. Remélem, megértik – fordult a Granger házaspár és Harry felé –, hogy az, amit a következő percekben közölni fogok, csak az érintettekre tartozik. Csak néhány percet vesz igénybe az egész.
- Rendben, öhm, akkor menjünk át az étkezőbe. Ne haragudjatok, mindjárt jövök. Addig Merrow kiszolgál benneteket – tanácsolta zavartan Hermione szüleire és Harryre nézve.
- Ne aggódj, addig szórakoztatom a szüleidet – nyugtatta meg Harry, de a lány látta, hogy a könnyed hang ellenére gondterhelten ráncolja a szemöldökét. Miközben beinvitálta a két férfit az étkezőbe, különös érzés lett úrrá rajta; úgy hozott döntést, úgy látta el a vendégeit, mintha a ház az övé lenne, pedig még mindig nem érezte magát otthon, a legkevésbé sem.
- Nos – köszörülte meg a torkát a minisztériumi varázsló, miután mindhárman helyet foglaltak a hosszú asztal körül –, akkor nem is húznám tovább az időt, kezdjünk bele. Mr Malfoy a végrendeletet legutóbb egy héttel ezelőtt újította meg, a házasságkötés okán. Miután felolvastam, mindketten kapnak egy-egy példányt, a tisztánlátás kedvéért. Az ifjabb Mr Malfoynak természetesen már elküldtem egy másolatot, mellyel egyetért, és nem kívánja megvétózni.
- Kérem, elkezdhetnénk? – emelte a plafonra a tekintetét Hermione.
- Jól van, nem kell siettetni, ezt kötelességem volt közölni – nézett a lányra rosszallóan. – Tehát, akkor elkezdem. Alulírott Lucius Malfoy, belátási és cselekvőképességem teljes birtokában, befolyástól mentesen halálom esetére az alábbiak szerint rendelkezem: több száz éve a családunk birtokában álló Malfoy kúriát minden ingóságával együtt, valamint a hasonlóképpen különvagyonomat képező londoni Gringotts háromszázkilencvenes fiókjában lekötött összeg örököse egyetlen és elsőszülött fiam, Draco Malfoy legyen. Az időközben feleségemmé vált Hermione Malfoyt, született Grangert, a házassági törvény és akaratom értelmében, terhessége okán a továbbiakban egyetlen barátomra, Perselus Pitonra bízom. A két gyászév leltével egykori feleségem teljes szabadságot és felmentést élvezhet mindennemű akaratom alól, a születendő gyermekemnek azonban köteles az én nevemet adnia. Azt elősegítendő, hogy másodszülöttem a lehető legnagyobb kényelemben és nyugalomban nőhessen fel, a Gringotts kétszáztizenegyes fiókjában lekötött összeggel kívánom biztosítani. Feleségem, Hermione Malfoy, halálom esetén semmiféle részesedést nem kaphat az előzőekben felsorolt ingó és ingatlan vagyonokból, a részére egy tíz galleonos juttatást folyósítok, amennyiben pedig terhessége bármiféle módon meghiúsul, a gyermek számára fenntartott fiók megszüntetését követelem, a benne tárolt összeget pedig elsőszülött fiam, Draco Malfoy részére kérem folyósítani. Perselus Piton a szolgálataiért kétszáz galleon fizetségben részesül. Elvárom, hogy végintézkedésemet minden érintett tiszteletben tartsa, bármiféle megmásítást nem tűrök el. Jelen nyilatkozatot ép elmével, szabad akarattal, minden befolyástól mentesen tettem. Dátum és aláírás, és vége. Van valami kérdésük esetleg?
- Adja ide – nyúlt Piton ingerülten a pergamenért. Összeszorított szájjal olvasta végig, Hermione azonban látta, hogyan válik arca egyre fehérebbé. Úgy látszott, első hallásra képtelen volt felfogni a végrendeletet, ami a lány számára egyszerű és világos volt. Talán az elmúlt hónapok izgalmai okozták, de megedződött, és sápítozás helyett rögtön átlátta a helyzetet.
- Nézze, Mr…
- Palmer. Alexander Palmer.
- Rendben, Mr Palmer. Nem áll módomban elfogadni a végrendeletet, és feltételezem, a másik fél, Piton professzor is ezen az állásponton van – intett a még mindig a pergamenre merendő férfi felé. – A férjem halott, és bármit is firkantott egy darab pergamenre, ilyen szintű utasításokat nem vagyok hajlandó elfogadni, teljesíteni pedig végképp nem.
- Sajnálom, asszonyom, de nincs más választása, ugyanis…
- Tanult ember vagyok, Mr Palmer – hajolt közelebb a férfihoz. Szemei villámokat szórtak, hangja elszántabb volt, mint valaha. Nem, ez alkalommal nem fogja hagyni, hogy valaki más mondja meg helyette, hogyan és kivel élje az életét. – Van fogalmam a jogról, és legyünk a mágusvilágban vagy muglik között, a szabadságomat efféle módon sehol nem vehetik el.
- Miss Granger, nincs hova mennie, a kúriából a felolvasást követő egy héten belül végleg távoznia kell, az összeg pedig, amit néhai férje hagyott magára…
- Van hová mennem, a szüleim és a barátaim támogatására bármikor számíthatok. A tíz galleonos juttatásomra – nyomta meg gúnyosan az utolsó szót – pedig köszönöm, de nem tartok igényt.
- Már elnézést, hogy beleszólok az időközben kialakult parázs vitába – emelkedett fel Perselus –, de érintettként nekem is volna néhány szavam. Lucius végakaratát teljes mértékben elutasítom, a rám kiszabott fizetségre pedig nem tartok igényt. Maga pedig, Mr Palmer, többet ne merészeljen ez ügyben zaklatni.
- Örömmel megtenném, egyetlen bökkenő van csupán. – A varázsló kárörvendő hangja visszafordította az épp távozni készülő Pitont az ajtóból. – Hallottak már a Megszeghetetlen esküről, igaz?
- Persze, hogy hallottunk, azonban egyikünk sem tette le, tehát…
- A Megszeghetetlen akaratról azonban felteszem, ennél jóval kevesebbet tudnak. – A férfi szavai nyomán megfagyott a levegő a helyiségben. Annak ellenére, hogy Hermione mindig is rengeteget olvasott, fogalma sem volt, miről beszél a minisztériumi varázsló. Piton arcán pedig ugyanazt az értetlenséget látta, amit ő is érzett. – Pompás, látom végre képtelenek szóhoz jutni, ez pedig azt jelenti, hogy ez alkalommal nem fognak a szavamba vágni. Akkor el is mondanám a lényeget, ugyanis a végrendelkezés ezen fajtájával a felvilágosodás óta igen kevesen élnek. A végrendelkezés a megszokott módon és formában zajlik, azonban a végrendelkező ellátja a pergament egy különleges varázslattal, mely kötelezi az érintetteket az elhunyt akaratának betartására. Belátom, kissé elavult, azonban a Varázshasználati Főosztály valahogy elsiklott felette az évek során, ugyanis nem került fel a betiltott vagy megszüntetett varázslatok közé.
- Hogyhogy elsiklottak felette? Nem várhatják el, hogy olyan szabályok között éljek, amelyek a sötét középkorban voltak hatályosak – csapott az asztalra Hermione.
- Természetesen a Varázshasználati Főosztályon élhetnek fellebbezéssel…
- Fogok is!
- … azonban, ha a varázslatot be is tiltják hosszú hónapok vizsgálódása után, ez, mivel a beszüntetés előtt íródott, vonatkozik magukra – fejezte be Palmer.
- És mi van, ha nem tartjuk be? Miféle középkori átok szóródik akkor ránk? Hat lábunk nő vagy két fejünk? – gúnyolódott Hermione.
- Meghalnak – közölte egyszerűen a minisztériumi varázsló, miközben az asztalra helyezett egy-egy példányt a végrendeletből, és szedelőzködni kezdett. – Bármi kérdésük van a végakarattal vagy a pénzösszegek folyósításával kapcsolatban, forduljanak hozzám bizalommal.
- Pénzösszegek? Kit érdekel a pénz? – ugrott fel Hermione. – Figyeljen, nem örököltem a férjemtől vagyonokat, de mint említettem, nincs is szükségem a pénzére. Van spórolt pénzem, az összeget megbeszéljük, csak mondja meg, mennyiért vállalná el, hogy semmissé teszi ezt az őrültséget.
- Mrs Malfoy – fordult felé a férfi, és úgy beszélt, mintha a lány gyengeelméjű lenne. – Mivel igazán intelligensnek mondja magát, feltételezem, tudja, hogy a mágikus kötések nem bonthatók fel sem pénzzel, sem befolyással. Törődjenek bele, hiszen csak két évről van szó.
A férfi már épp távozott volna, amikor Piton az ajtónál elállta az útját.
- Figyelmeztetem – ragadta meg talárja gallérjánál fogva Palmert. Hangja halk és fenyegető volt. – Ha most rögtön nem csinál valamit, nagyon meg fogja bánni. Bájitalokkal foglalkozom, tehát megvannak az eszközeim.
A lány még sosem látta ilyen bosszúsnak egykori professzorát, bár tény, hogy az utóbbi években nem találkozott vele. Valójában szinte el is felejtette, hogy létezik. Most azonban jobban élt, mint valaha, fekete szemei szikrákat szórtak, szája egyetlen vékony vonallá vált, kezeit ökölbe szorította, összességében szinte riasztóan festett. A minisztériumi alkalmazott arcán páni félelem futott át, szabad kezével azonban sikeresen megkaparintotta pálcáját, mellyel jelentős fölénybe került, Piton pillanatnyi hezitálását kihasználva pedig kinyitotta az ajtót, és hátrálni kezdett.
- No, de kérem! Ezt nem teheti! Rátámadni egy minisztériumi alkalmazottra… Ennek még következményei lesznek – kiabálta.
Hermione nem hitt a fülének. Hát ismét megtörtént, megint elintézték helyette az életét, eldöntötték a sorsát. Persze Lucius felettébb nagylelkű volt, annak ellenére, hogy mindezt a másik két fél tudtán kívül tette, „csupán" két évre előre döntött az ő, és gyermeke sorsáról. De mégis milyen jogon? Sosem gondolta volna, hogy a minisztérium ennyire hanyag és felelőtlen. Régen, még az akadémia alatt olvasott a jogszabályokról és a bűbájokról is, de azt hitte, minden elavult és régimódi törvényt és bűbájt betiltottak és megszüntettek. Ezek szerint nem így volt, és ezt a saját bőrén kellett megtapasztalnia. Palmer a nappalin átsétálva is magában szitkozódott Harry és a Grangerék pedig idegesen ugrottak fel, meglátva a férfit. Perselus még mindig az ajtóban állt, Hermione segélykérően nézett rá, a férfi azonban tagadóan elfordította a fejét. Úgy tűnt, neki kell kezébe vennie az irányítást.
- Holnap bemegyek a varázshasználatira, maga pedig velem jön, rendben? Érvelni fogunk, és addig nem hagyjuk békén őket, ameddig nem csinálnak valamit – jelentette ki. Piton nem ellenkezett, Hermione pedig ezt beleegyezésnek vette, tovább ütötte hát a vasat. – Kérem, ne szóljon senkinek erről, főleg ne itt és most. Nem szeretném, ha a szüleim megtudnák, hogy össze lettünk kényszerítve.
Mielőtt a férfi bólinthatott vagy reagálhatott volna, az ajtón, mint egy ciklon, beszáguldott Mrs Granger.
- Össze lesztek kényszerítve? Ezzel a férfival? Ő nem az egyik tanárod volt?
- Anya! – nézett az asszonyra hitetlenkedve Hermione. – Te hallgatóztál?
- Mit képzelsz rólam, kislányom? – háborgott Jane Granger. Hermione elszégyellte magát, édesanyja, akitől az egyenességét örökölte, valóban nem vetemedett soha efféle tettre. – Láttam, hogy elment az a bajszos úr, ezért az első utam hozzád vezetett, de meghallottam, amit beszéltetek. Mondd, mi folyik itt?
- A megboldogult férjem igen aljas módszert talált ki – kezdett bele, és mindent elmesélt anyjának. Jane tátott szájjal hallgatta. Az évek során lánya elbeszélései alapján nagyjából megismerkedett a varázsvilággal, efféle intézkedésekről azonban soha nem hallott.
- Itt fogunk lakni?
- Nem áll szándékomban kiteregetni a magánéletemet – válaszolta tömören.
- Ezek szerint nem. Akkor hol? – kérdezősködött tovább.
- Ne idegesítsen, mindent meg fog tudni idejében – hárította el a férfi.
- Alig néhány napom van a költözésig, jogom van tudni. Már nem a diákja vagyok, akit csak úgy lerázhat – erősködött.
- Valóban nem, sokkal idegesítőbb, mint akkor – nézett fel ingerülten a dolgozat halomból.
- Maga mindig ennyire csökönyös? Egyetlen kérdésre várom a választ már percek óta, de maga csak kerülgeti, szurkálódik, és…
Perselusnak elege lett. Nem elég, hogy a negyedévesek képtelenek megjegyezni az egyszerű elméleteket, és nem képesek különbséget tenni Golpalott második és harmadik törvénye között, még ez az idegesítő nőszemély sem hagyja békén. Egyelőre el sem kezdődött két évig tartó büntetésük, és mégis, Granger máris a nyakára jár! Kibírhatatlan! Komótosan lerakta a pennáját, megtörölte a kezét, felemelkedett a szélből, és ijesztően közel sétált a lányhoz.
- Még nem találtam megfelelő lakhelyet – közölte tagoltan, fenyegetően a lány arcába hajolva. Mielőtt Hermione bármit válaszolhatott volna, Perselus a vállánál fogva megfordította, és egy jelzés erejű lökéssel az ajtó felé irányította. A lány vállán áthajolva lenyomta a kilincset, és erőnek erejével kitessékelte látogatóját. Miután az ajtó becsukódott mögötte, Hermione megtalálta a hangját, dörömbölve kiabált a túloldalról.
- Javaslom a Szellemszállást!
Még hogy a Szellemszállást! Anélkül is véresen hátborzongató még a gondolat is, hogy egy nővel kell együtt élnie, akinek ráadásul hamarosan gyereke születik.
A költözés február utolsó hetében volt esedékes, ahhoz pedig, hogy a lehető legtovább húzzák az elkerülhetetlent, mindkét fél ragaszkodott. Nem mintha, Hermione olyan jól érezte volna magát a kúriában, sőt. Az ott töltött időt igyekezetett a lehető legminimálisabbra redukálni, utolsó estéjén pedig egyetlen könnycseppet sem ejtett. Egyrészt tudta, sírással nem oldana meg semmit, másrészről pedig biztos volt benne, hogy akárhova is viszi Piton, annyira borzalmas és nyomasztó, mint a kúriában eltöltött hónapok, semmi nem lehet. Reggel, ha reményekkel telve nem is, de bizakodóan lépett ki hálószobája ajtaján – végleg. Amint becsukta maga mögött az ajtót, Merrow a semmiből megjelent. Két bőröndje volt csupán, a manó azonban ragaszkodott ahhoz, hogy átvegye őket egykori úrnőjétől. A poggyász előttük lebegett, ők pedig a lépcsőről tartottak lefelé, amikor a manó megszólalt.
- Merrow egy levelet kapott Perselus Piton úrtól, melyben leírta, hogy Merrow-nak személyesen kell gondoskodnia arról, hogy asszonyom eljusson az új otthonába. Kér esetleg még valamit asszonyom, vagy indulni szeretne?
Jellemző – gondolta magában Hermione. Piton még arra sem veszi a fáradtságot, hogy személyesen kísérje az új lakhelyükre. Pocsék egy vendéglátó, az egyszer biztos!
- Induljunk most – döntött Hermione. Az ajtón kilépve még egyszer, utoljára hátranézett. Az előszobából csak a szalon egy kis szeletét lehetett látni, a hatalmas csillárt, két míves karosszéket, és a kandalló egy részét. A hatalmas ablakokon csak úgy áradt be a fény, az előszobában álló életnagyságú márványszobor azonban olyan hideg volt, mint a ház egykori ura. Tudta, hogy így fog emlékezni életének erre az időszakára, kristálykalickájának meghatározó eleme volt a helyiségekből áradó hűvösség, mely maga volt Lucius.
Az újságírók és szenzációhajhászok már napokkal azelőtt elhagyták a birtokot, ebből pedig Hermione arra következetett, hogy semmit nem sejtenek Lucius végrendeletének tartalmáról. A manó belekapaszkodott a lány kabátjába, egy pillanattal később pedig már egy kis dombon voltak. A közelben piros tetejű, félig hólepte házak kuporogtak egy kupacban, távolabb elszórtan ugyancsak fellelhető volt egy-egy hajlék. Hirtelen körülnézve az egész olyan ismerős volt Hermionénak, mintha már járt volna arrafelé. Alaposabban körül kellett néznie, amikor azonban meglátta a távolban ködbe burkolózó tornyokat, mindent megértett.
- Hiszen ez Roxmorts! Az pedig ott a távolban a Roxfort! – kiáltott fel meglepetten.
- Bámulatos a felismerő képessége, akár egy trollal is versenyre kelhetne – szólalt meg egy unott hang a háta mögött. Meglepetten pördült meg, Piton az ajtóban állt, teljes közönnyel szemlélve a párost.
- Jó napot! – köszönt oda Hermione, majd visszafordult a manóhoz. – Mondd, Merrow, mi lesz veled most, hogy egyedül maradtál? Draco az új gazdád, igaz?
A manó bólintott.
- Merrow azt az utasítást kapta, hogy vigyázzon a kúriára.
- Egyedül leszel abban a nagy házban? – szörnyülködött Hermione. Nem tudott rosszabbat elképzelni annál, hogy valaki egyedül tengesse a napjait egy Malfoy kúriához hasonló helyen.
- Granger, mielőtt jégveremmé változna a ház, akár be is fáradhatna.
A lány egy dühös pillantásra sem méltatta a férfit, egyszerűen tudomást sem vett róla.
- Egy manónak ez a dolga – bólintott Merrow, Hermione pedig Siporra gondolt, aki az éveken át tartó magánytól majdnem teljesen becsavarodott. – Ha asszonyomnak nincs már szüksége Merrow szolgálataira, Merrow menne, mert Draco úrfi, mint a kúria új tulajdonosa, felhatalmazta Merrow-t, hogy védje le a birtokot a kíváncsiskodók ellen.
- Persze, menj csak. Köszönök mindent, és…
Az ajtó hangos dörrenéssel becsukódott. Pitonnak elege lett a várakozásból. Merrow csodálkozva meredt a lányra.
- Ne is törődj vele – legyintett. – Vigyázz magadra, és hálásan köszönöm, hogy a szolgálatomra álltál, amikor szükségem volt rád.
- Úrnőm ne hálálkodjon, egy manónak ez a dolga – ismételte fejét lehajtva. – Merrow még sosem találkozott olyan kedves asszonnyal, mint úrnőm.
A manó mélyen meghajolt, és egy pillanat alatt köddé vált, Hermione pedig ott maradt egyedül a szabadban. Jobban körbenézett, megnézte leendő lakhelyét. A dombról megközelítőleg öt perc az út a faluba. Régen Harryvel és Ronnal sokat sétáltak Roxmortsban, és sokszor merészkedtek a falun túlra is, a lakóövezetbe, a magányosan álló házikók felé azonban sosem mentek. Bár a hó már olvadt, a táj mesébe illő látványt nyújtott. A házat körbevevő, derékmagasságú kerítés kissé kopott volt, de a piros, már-már vidám kinézetű ház igazán barátságosnak tűnt. Úgy döntött, ideje belülről is megszemlélnie a házat, felkapta hát bőröndjeit, és bekopogott az ajtón.
Perselus arra sem vette a fáradtságot, hogy elébe siessen a lánynak, egy egyszerű pálcaintéssel engedte be új lakótársát. Ő a maga részéről az egyik karosszékben foglalt helyet. A ház szép volt, szebb és sokkal jobb, mint amire számított.
- Körbevezetne a házban? – köszörülte meg a torkát Hermione.
- Nappali. Konyha és étkező – mutatott kedvetlenül az ajtóra. Pont szemben ült vele. Majd a lépcső felé intett. – Hálószobák. A jobb oldali a magáé, külön fürdőszoba tartozik hozzá.
- Milyen vendégszerető – morogta gúnyosan Hermione. Perselus tudomást sem vett róla.
Hermione letette a poggyászát, és lassan körbesétált a szobában. A szőnyegek szépek voltak, a falak krémszínűek, a bútorok is kényelmesnek tűntek. A kandallóban barátságosan pattogott a tűz, előtte medvebőr hevert. Sosem nézte volna ki Pitonból ezt a stílust, és bár ő egészen másképp rendezte volna be a házat, új otthona sokkal inkább elnyerte a tetszését, mint az előző.
- Hogy lesz az életünk? Úgy értem, mivel kénytelenek vagyunk egy fedél alatt lakni, ki kellene találni valami rendszert, hogy összetűzések nélkül élhessünk – ült le a kanapéra Hermione. – Mondjuk, én készíthetném a reggelit, az ebédet, és a…
- Elég lesz a vacsora. Korán kelek, a reggelit elintézem, az ebédet pedig a kastélyban szoktam elfogyasztani. – Perselusnak semmi kedve nem volt kompromisszumokat kötni, de úgy vélte, jobb elkerülni a félreértéseket. Neki aztán nincs szüksége egy pörölő asszonyságra, aki fakanállal hadonászik… Habár Grangert a legkevésbé sem lehetett az „asszonyság" jelzővel illetni, ezt ő is belátta. – Tud maga egyáltalán főzni?
- Nem, de…
- Akkor miről beszélünk? – ugrott fel morogva a férfi. – Nem leszek a maga kísérleti nyula, arról ne is álmodjon! Máskor ne húzza az időmet feleslegesen, tíztől órám lesz.
- Remélem, ezzel nem azt akarja mondani, hogy reggeltől estig bent lesz, és csak aludni jön haza.
- De, pontosan ezt akartam mondani – fordult vissza az ajtóból. Szeme gúnyosan megvillant, amikor a lányra nézett. – Netalántán igényt tart a társaságomra?
- Igen! – vágta rá Hermione, majd amikor rájött, milyen hevesen kardoskodik Piton jelenléte mellett, elvörösödött. – Mármint nem… én… Tudja, hónapokig arra voltam kényszerítve, hogy ott töltsem az időm a Malfoy kúriában. Egyedül reggeliztem, ebédeltem, vacsoráztam. Ha társaságra vágytam, átmentem Harryékhez, de ők is egy család, hiába mondták, hogy bármikor mehetek, nem zargathattam őket folyton. A szüleim az egészről semmit nem tudtak, most kint élnek Ausztráliában, hozzájuk sem mehetek minden áldott nap. Aztán amikor úgy alakult, hogy ennyi idősen özvegy lettem, ismét valaki más döntését kényszerítették rám. Nem akarok megint egyedül lenni, mert elég a tudat, hogy egyébként is magányos vagyok, nincs társam, de így legalább valaki egy légtérben tartózkodna velem, szólna hozzám néhány szót, és… Te jó ég, úgy beszélek, mint a saját nagymamám.
Perselus néhány pillanatig még mereven nézte a lányt, majd szó nélkül elhagyta a házat. Nagyszerű – gondolta Hermione, miközben pálcája segítségével felnavigálta újdonsült emeleti szobájába a holmiját. Ismét sikerült világraszóló bolondot csinálnia magából. A szobája szintén lakályos volt. A berendezés egy faragott franciaágyból, egy mahagóni ruhásszekrényből, egy éjjeliszekrényből és egy kényelmes karosszékből állt. A fürdőszoba csempéje napsárga volt és barátságos. Hermione szívesen vetett volna egy pillantást Piton fürdőjére, el nem tudta képzelni ugyanis, hogy a férfi ilyen vidám színek között éljen. Talán egy elegáns mélyzöld berendezés… igen, az illik hozzá. De nem nézhette meg, a világon semmi köze nem volt Pitonhoz.
A délelőtt további részében sem maradt tétlen. Miután berendezkedett, első dolga volt levelet írni a szüleinek, melyben tudatta velük, hova költözött, jól van, és megígérte nekik, hogy napokon belül sort kerítenek egy közös családi vacsorára. Bagoly nem volt a háznál, ezért lesétált a faluba, hogy a postahivatalban mielőbb feladhassa a borítékot. Bízott benne, hogy a válasz napokon belül megérkezik, nagyon hiányolta már szüleit, és szerette volna őket megnyugtatni, nem akarta, hogy miatta idegeskedjenek. A posta épületéből kilépve úgy döntött, nem tér rögtön haza, inkább sétálgatott a faluban, és új életén gondolkozott. És az elkövetkezendőn… Terhességének még csak az első szakaszában járt, valójában még fel sem fogta, hogy hamarosan anya lesz. Lucius halála után néhány nappal megjelent a kúriában Krugenor gyógyító, aki a lány határozott kérése ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy megvizsgálja. Mindent rendben talált, és mielőtt távozott, egy hatalmas üveg bájitalt hagyott neki a terhességi tünetek kezelésére, így Hermione – azon kívül, hogy igyekezett bőségesen étkezni – semmit nem érzékelt állapotából. Órákig sétálgatott a faluban, az írószer boltban új tintát és pennát vásárolt, és a Mézesfalásba is betért, ahonnan egy doboz cukormázas tortával, és két csomag csokibékával távozott. Lévén, hogy szülei fogorvosok, gyerekkora óta kínosan ügyelt a fogaira, az utóbbi hetek eseményei után azonban ennyi kilengést engedélyezett magának. Amikor nagy nehezen felmászott a még kissé csúszós domboldalon, és belépett a házba, a konyhában egy letakart tányér várta, mellette egy cetlivel.
Ha nem lenne elegendő, a tál újratöltődik. Jó étvágyat. P.P
Piton gondoskodott az ebédjéről. Nagyszerű – állapította meg magában a lány. Nyilvánvalóan a roxforti konyháról hozhatta, amikor ugyanis hozzálátott a sült elfogyasztásához, ismerős ízek kerítették hatalmába. Miután jól lakott, elmosogatott, de utána tanácstalanul állt meg a kis konyha közepén. Épp hogy csak elmúlt ebédidő, neki pedig fogalma sem volt, mit csinálhatna. Harry és Ginny dolgoztak, Ron és Luna ismét valahol külföldön tartózkodtak, neki pedig semmi dolga nem akadt. Amint kiderült, hogy gyermeket vár, a Nemzetközi máguskapcsolatok főosztályán, ahol addig dolgozott, azonnal megkapta a szabadságát. Pedig nem kérte. Valahogy a varázsvilágban erre kimondottan ügyeltek, hiszen a mugliknál az sem volt különös, ha a nők az utolsó hónapokig dolgoznak, itt azonban, amint hírét vették terhességének, hosszú szünetet utaltak ki neki. Visszavárták, emiatt nem aggódott, főnökei szerint fiatal kora ellenére kiváló munkaerőnek bizonyult. Az előtte álló hat hónapot azonban fogalma sem volt, hogyan fogja átvészelni. Nem volt az a kifejezett anyatípus, hogyan is lett volna? Fiatal, huszonéves lány volt, az életét a tanulás és később a munka tette ki. Fiatal, huszonéves lány volt, az életét a tanulás és később a munka tette ki, a baráti összejövetelek, a kötetlenség. Tonks és Remus halála után sokat foglalkozott a kis Teddyvel, aki a nagyanyjához került, de az, hogy havonta egy, esetleg két alkalommal eltölt egy napot egy csecsemővel, egyáltalán nem tette éretté az anyaságra. Vívódott, ezt maga előtt sem titkolta. Félt, hogy ezt az akadályt képtelen lesz áthidalni, hogy kudarcot vall… Az idő elálmosította, és mivel semmi dolga nem volt, a szobájába ment. Amint lefeküdt az ágyára, rögtön álomba merült.
Az első hetek hasonlóan pocsékul teltek, a március közepe azonban változást hozott. A napjait magányosan töltötte, csakúgy, mint Luciusszal való házassága idején, ez most mégis nyugalmasabb, vidámabb volt. A hasa alig láthatóan növekedni kezdett, és egyre inkább érzékelte testén állapotának változását. Sokat sétált a faluban, és bár Harrynek kevés ideje akadt, Ginny rendszeresen meglátogatta. A maradék időben hosszú sétákat tett a faluban, a hó fokozatosan elolvadt, a bágyadt, kora tavaszi napfény pedig üdítően hatott rá. Csütörtök este volt, a szobájában volt, épp a közös vacsorához készült elő, melyet végre meg tudott beszélni szüleivel. A levelet, amit küldött neki, zsupszkulccsá változtatta, és csak remélni merte, hogy szülei rendeltetésszerűen fogják használni. A fél napját a konyhában töltötte, egy újonnan vásárolt szakácskönyvből próbált elkészíteni egy egyszerűnek, mégis laktatónak mondott fogást. Hiába az elmúlt hetek, a főzőtudományát nem gyakorolta, Piton utasítására ugyanis minden étkezéskor egy házimanó jelent meg telepakolt tányérokkal – a főzésre nem volt gondja. Ez alkalommal azonban kitett magáért, miután pedig megfőzött és megterített, pihentető fürdőt vett. A külsejére is nagyon ügyelt, nem akarta, hogy szülei azt higgyék, rossz sora van Roxmortsban. Hét óra után öt perccel kopogtattak; Mr és Mrs Granger sikeresen megérkezett a zsupszkulccsal.
- Csodásan festesz, kislányom – ölelte magához Jane. – Az arcod egészen kivirult, és a szemed is másképp csillog. Mondd, tényleg boldog vagy itt?
- Igen, sokkal jobb, mint a Malfoy kúria, a barátaim is sokszor meglátogatnak, ráadásul a falu itt van egy köpésre. Jut eszembe, máskor feltétlenül gyertek korábban, meg akarom nektek mutatni Roxmorts nevezetességeit, vajsört ihatnánk a Három seprűben, megmutatnám a Szellemszállást, meg ilyenek – csacsogott vidáman, miközben bevezette szüleit a nappaliba.
- Nagyszerűen hangzik – mondta apja, miközben egy feje búbjára adott puszival üdvözölte. – Igazán szép, takaros otthon.
- Piton professzor ízlését dicsére – magyarázta a lány.
- És hol van a te… öhm… lakótársad? – nézett körbe összehúzott szemöldökkel Richard, mintha Pitont megpillanthatná két könyvespolc közé préselődve, vagy a kanapé alatt bujdokolva.
- Piton professzor nem szokott… – A mondat közepénél elakadt a szava, a bejárati ajtó ugyanis kinyílt, az előszobában pedig Perselus alakja jelent meg. Hermione bocsánatkérő pillantást vetett a szüleire, és elébe sietett a férfinak, aki épp kabátját akasztotta fel. Fojtott hangon szól hozzá. – Nem is tudtam, hogy hazajön. A szüleim épp most érkeztek vacsorára. Este hagytam magának egy üzenetet.
- Minden bizonnyal elkerülte a figyelmemet. Jobb, ha visszamegyek a kastélyba, egyébként is el akart készíteni egy fontos bájitalt – nyúlt zavartan a kabátja után.
- Ne! – tette a kezét a karjára Hermione. Piton nem olvasta az üzenetet, tehát magától jött haza. – Ez a maga háza is, és esküszöm, nem fogom megmérgezni a főztömmel. Anyáék pedig már kérdezősködtek ön után. Jöjjön, kérem!
Perselus maga sem értette, miért egyezett bele, de egyszer csak azt vette észre, hogy eltünteti a kezében tartott vacsoracsomagot, ő maga pedig engedelmesen követi a lányt a nappaliba. Rendes fénynél jobban szemügyre vette, és látta, amit a hetek alatt nem is figyelt: Hermione terhességének jól látható jele volt már. Granger láthatóan nem szégyenlősködött, testhez simuló barackszínű ruhát vett fel. Mire észbekapott, már a Granger házaspár előtt állt. Jane kedves mosollyal üdvözölte, Richardban azonban némi fenntartást érzett. Kezet nyújtott, és igyekezett hasonlóan kimért maradni. Jó taktika, az évek során már megtanulta; nem ad vele támadási felületet. Miközben szóval tartotta szüleit, észrevette, hogy a lány észrevétlenül eggyel több terítéket varázsol a szemközti étkező asztalára. Valójában jó illatok áradtak a konyhából, és bár kényes volt az ételre, most nem tartott tőle.
- Milyen a közös élet? Jól kijönnek egymással? – kérdezte Perselust kedvesen Jane.
- Nem okozunk gondot a másiknak – válaszolta diplomatikusan a férfi.
- Piton professzor és én jól kijövünk egymással. – Hermione nem mert a Perselusra nézni, tudta, hogy ez a kelleténél nagyobb hazugság, de érezte a belé fúródó tekintetet.
- Nagyszerű lehet ez a mágusélet, de néhány dolgot sosem értettem. Például az ehhez hasonló ódivatú varázslatokat, és persze azt az igazságtalan törvényt, amit a minisztérium hozott. Otthon a tévében a kosztümös filmekben szoktak ilyen események történni, nem a való életben – rázta a fejét Jane, majd gyorsan Perselusra pillantotta. – A televízió egy olyan szerkezet, melyben különböző műsorokat…
- Anya, erre semmi szükség – intette le szégyenlősen a lány. – Piton professzor félvér, tudja, mi az a televízió.
- Oh, elnézést! – nevette el magát az asszony. – Amikor Hermione barátai először meglátogattak minket, a tévé véletlenül bekapcsolva maradt, Ron pedig úgy megrémült a „dobozban élő emberektől", hogy kirohant a házból.
- Annyi esze van – morogta a férfi, ügyelve arra, hogy senki ne hallja meg.
- Tehát, Mr Piton, maga a mugli világba született? Mesélne a családjáról?
- Apám mugli volt, anyám boszorkány. Bocsásson meg, de ennél többet nem szeretnék a családomról beszélni – tért ki a válasz elől Perselus, mire a házaspár csodálkozva felvonta a szemöldökét. Mielőtt azonban bárki bármit mondhatott volna, Hermione úgy döntött, ideje, hogy színre lépjen.
- Talán folytassuk a beszélgetést az asztalnál, teljesen kihűl az étel, amit órákon át készítettem – csapta össze a kezeit, és beráncigálta szüleit a konyhával egybenyitott étkezőbe. Nem jött volna jól épp az elején egy veszekedés Piton és a szülei között. Valójában nem is értette, miért marasztalta azon kívül, hogy a férfi ez alkalommal előzékenyen hazatért hozzá. Erős kétségei voltak azzal kapcsolatban, hogy apja és Perselus miféle közös témát találhatnak. Az első percek zavarában szülei versengve dicsérték a főztjét, majd a terhességéről kérdezték. Kellemetlenül érezte magát, mert mindenki vele foglalkozott, a téma csak ő volt. Egy nyakatekert mondattal kellemesebb vizekre evezett, szülei praxisáról kezdett beszélni. Legnagyobb meglepetésére szülei és Piton ezzel megtalálták a közös pontot: egész vacsora alatt a mugli és mágikus gyógyító szerekről, gyógyitalokról beszélgettek. Igen, ez kétségtelenül Pitonhoz illő téma volt, Hermione pedig – hála tanulmányainak – némileg szintén hozzá tudott szólni a társalgáshoz. Amikor kibontották a második üveg mézbort – Hermione gyümölcslevet ivott – úgy tűnt, Grangerék és Piton kezdik megkedvelni egymást. Tíz óra is elmúlt már, mikor a házaspár vidáman elköszönt, majd zsupszkulcs segítségével távozott. Miközben gyors pálcamozdulatokkal rendet rakott a konyhában, azon gondolkozott, mit mondhatna a mögötte álló Perselusnak.
- Hogy ízlett a vacsora? – tette fel a kérdést, reményei szerint csevegő hangnemben Hermione.
- Én más arányokkal készítettem volna el, azonban első próbálkozásnak nem volt rossz.
- Őszinte – füttyentett Hermione elismerően.
- Hogy halad a terhessége? – Az illem úgy kívánta, hogy visszakérdezzen, de Merlinre, miért csak egy ilyen bensőséges kérdés ötlött az eszébe? Legszívesebben visszaszívta volna.
- Azt hiszem, jól – válaszolt diplomatikusan a lány.
- Azt hiszi? – húzta fel a szemöldökét a férfi. Sosem volt dolga terhes nővel, fogalma sem volt az állapot lélektani hatásairól, azonban az, hogy egy kismama – ráadásul Granger, aki mindig mindent jobban tud – ennyire bizonytalan legyen, meglepte.
- Mr Malfoy orvosa szinte azonnal ellátott egy terhességi tüneteket enyhítő főzettel. Azóta nem érzek semmit az ilyenkor szokásos kellemetlenségekből. Ráadásul most lesz vége annak az időszaknak, ami csak a rosszullétekről szól… Fogalmam sincs, talán ha megmozdul, vagy még nagyobb lesz a hasam, jobban átérzem ezt az egészet, de az is lehet, hogy egy rossz, érzéketlen anya vagyok, aki… A fenébe, az éjszakára sem emlékszem, amikor megfogant, teljesen érzéketlenül csináltam végig ezeket a hónapokat. Egy olyan férfitól lesz gyerekem, akinek még a csókját sem ismerem, és ráadásul halott! – fakadt ki Hermione. Nem érezte úgy, hogy túllőtt volna a célon, és az sem érdekelte, hogy Piton esetleg így gondolja. Hónapok óta merev volt, kimért, szerepet játszott, elfojtotta az érzéseit, egész egyszerűen rá nem jellemző módon viselkedett, csak azért, mert életszerűtlen helyzetbe került, amit nem tudott megfelelően kezelni.
Perselus csak nézte, ahogy a lány kezébe temetett arccal, némán zokog. Az, hogy nem adott ki hangot, még szánni valóbbá tette. Valójában annyiszor látta már sírni… Diggory élettelen testének felfedezésekor, Black halála után, Albus temetésén, de soha nem figyelt különösebben rá, nem gondolt bele, miféle könnyek lehetnek ezek. Annyian sírnak valódi ok nélkül, minden alapot nélkülözve, kívülállóként, csak azért, mert átvették az esemény vagy a helyzet hangulatát. Egy távoli ismerős halálakor, egy megható pillanatban… Perselus Piton mindezt sosem értette, magában esztelen kirohanásnak nevezte az efféle alkalmakat. De Granger ott állt a közvetlen közelében, és életében először megértette.
- Teljes mértékben megértem. – Hangosan is kimondta, pedig nem akarta. Kicsúszott a száján, ő pedig magában átkozódott. Hová tette a józan eszét? Mégis mit érdekli ezt a lányt az ő véleménye? Hiszen semmi köze hozzá, a sors furcsa fintora, és Lucius elborult elméje az oka annak, hogy egy asztalnál ülnek, akaratukon kívül. Merlinre, csak ezt ne! A lány meghallotta, hogyne hallotta volna, hiszen a kandallóban pattogó tűz halk volt, és a konyhai falióra ketyegése sem nyomta el a közvetlen közelről kimondott szavakat. Ahogy könnyes szemmel ránézett, nem bírta elviselni. Kész komédia, amit művelnek, tanító és egykori tanítványa, a rég volt halálfaló és Harry Potter legjobb barátja, a zárkózott, magányos férfi és a mindent jobban tudó fiatal nő… Perselus Piton és Hermione Granger. A lány még mindig nézte őt, vár, vigasztaló szavakra szomjazik, a mondat befejezésére, ahogy minden normális ember tenné. Nagy levegőt vett. – Ha átérezni nem is tudom, de mint mondtam, megértem magát. Többet azonban ne várjon tőlem, ha támogatásra van szüksége, menjen a szüleihez, vagy tudom is én! Én ebben nem tudok segíteni, alkalmatlan vagyok az ilyesmire.
Olyan rég kiölte már magából annak a lehetőségét, hogy kedves legyen valakivel, megértő, gyengéd… A lány mögé lopakodott, megérintette a vállát, Perselus pedig érezte a hátához nyomódó gömbölyű hasat. Amikor megszólalt, mintha olvasott volna a gondolataiban:
- Pedig jól csinálja.
Nem, ez már tényleg túlment minden határon. Igazán, erre mit mondhatna? Egyetlen választ látott jónak csupán.
- Vissza kell mennem a kastélyba. A főzeteim… meg kell néznem, hogy… – Legalább húsz éve nem habogott ilyen féleszű módjára.
- Megkérhetném, hogy hozzon nekem egy Kalapkúra-bájitalt? Pont akkor kezdett ma esni, amikor lent voltam a faluban bevásárolni, és jobb az elővigyázatosság, nem gondolhatok már csak magamra. Persze, ha nagy fáradtság, akkor nem…
- Nem fáradtság – szakította félbe, azzal elhagyta a helyiséget.
Hermione hallotta, ahogy a bejárati ajtó becsukódik. Hát ennyi volt. De csak akkor, ha ő is akarja. A kővel kirakott kis út a kaputól a házig még csúszós volt, a levegő nyirkos, ő maga pedig nem öltözött fel melegebben. Túlságosan sietett. Valahogy csak elérte a férfit, aki talán épp hoppanálni készült, az azonban, hogy a lány megérintette a vállát, kizökkenthette, döbbenten fordult meg.
- Eszetlen nőszemély! – meredt a meztelen vállakra, majd egyetlen pálcamozdulata nyomán meleg pokróc terült szét a lány vállán. Fázósan húzta össze magát, de pillantásában már nyoma sem volt az előbbi mérhetetlen szomorúságnak. – Mit akar?
- Talán megtaníthatna főzni. Ha van ideje – tette hozzá gyorsan. – Tudja, a két év le fog telni, és hiába olyan kedves, hogy naponta szállítja nekem a Roxfortból az ételt, ez nem folytatódhat örökké. A fiam pedig megérdemli, hogy az anyukája rendes ételt tegyen elé. Persze, ha gondot okozna, vegye tárgytalannak, vettem ezt a szakácskönyvet a faluban, csak…
- Nem látom akadályát.
- Komolyan? – pislogott Hermione. – És mi a hátsó szándék?
- Mit beszél? – Most Pitonon volt a sor, hogy értetlenkedjen.
- Maga mardekáros. Semmit nem tesz önnön érdek nélkül – magyarázta.
- Fogalmam sincs, miről beszél – válaszolta türelmetlenül.
- De segít, igaz? – Hiába a pokróc, a lábán vékony magas sarkú volt és harisnya. Nagyon fázott.
- Segítek. De most azonnal menjen vissza a házba. Néhány perc, és itt vagyok.
Másnap péntek volt. Hermione sokáig aludt, mire pedig felébredt, megfürdött és elkészült, már jóval elmúlt ebédidő. A szokásos adagja azonban ez alkalommal nem várta a konyhaasztalon, helyette Piton állt a pultnál, és egy papírzacskóból rakodta ki a különböző zöldségeket, gyümölcsöket, halakat és húsokat.
- Maga…
- Itt lakom – emlékeztette a férfi.
- Kettőig volt csak órám. Az egyik manóval még délelőtt bevásároltattam – mutatott az ételekre. – A romlandó ételeket pakolja be a fagyasztóba.
- Mind? – csodálkozott Hermione. – De hát, akkor mit főzünk?
- Először semmit. – Perselus nem törődött a lány értetlenkedésével, míg az pakolt, ő pergament, pennát és tintát bűvölt az asztalra. – Az alapoktól kezdjük, először az elméletet.
- Te jó ég, ez teljesen olyan, mint elsőévben a bájitaltan. Le sem tagadhatná magát – húzta el a száját a lány, de azért engedelmesen az asztalhoz ült.
- Tehát, az első és legfontosabb: minden az arányokon múlik. Teljesen mindegy, hogy az Élő-halál eszenciáját, vagy borjúsültet készítünk, a lényeg ugyanaz: a meghatározott módon, aprólékos pontossággal elkészíteni azt. A tisztítás minden esetben alapvető eljárás, ennek alfajai többek között az áztatás és a vízváltás. Utóbbit általában zöldségeknél használjuk. Ezek után, ha szükséges, hámozás, kaparás, állatok esetében tollazás és kibelezés is szóba jöhet.
- Merlinre, én nem fogok egy frissen leölt állattal foglalatoskodni soha! Ha kell, megveszem a hentesnél az ilyen szempontból már elkészített változatot – szólt közbe a lány.
- Ne kényeskedjen! Sosem tudhatja, mit hoz az élet. Most pedig hallgasson, több közbeszólást nem tűrök el. A következő lépés a darabolás, mely többféle lehet. Kockázni és szeletelni a leveszöldséget és a húst szoktuk, darálni a különböző magvakat, a mákot, diót, mogyorót. Azokat a húsokat, melyeket egyben sültnek szánunk, értelemszerűen nem daraboljuk, csak a felesleges zsírokat, lógó húsrészeket távolítjuk el. Miután előkészítettük az ételt, a munkaeszközöket és a feldolgozó asztalt is haladéktalanul rendbe tesszük, ez nagyon fontos. Az étel minősége múlik rajta. Egyes ételeknél fontos lépés ilyenkor a fűszerezés, tűzdelés, formázás…
A férfi láthatóan komolyan vette önként vállalt feladatát, ez pedig tetszett Hermionénak. Úgy érezte magát, mintha a bájitaltan egy kellemesebb változatán ülne. Az ablakokon besütött a Nap, Piton ugyanolyan érthetően magyarázott, mint régen, ráadásul az egyszemélyes órán nem vehette semmibe, és egyelőre a gúnyos megjegyzéseitől is megkímélte. Szaporán jegyzetelt, bólogatott, ízlelgette a férfi szavait. Perselus dallamos hangon magyarázott, diákkorában is szerette hallgatni. Amikor a hangja nem volt indulattal fűtött, és nem vetítette ki személyes gyűlöletét egy-egy diákra, hanem elmerült tárgyában, Hermione úgy érezte, ha egy férfi így tud beszélni egy nőről, mint ahogy Piton a bájitalokról… az lehet a szerelem. A hivatása láthatóan a szenvedélye is volt egyben. Nem, nemcsak a bájitalok, a tanítás úgyszintén. Hermione pedig nagyon szívesen tanult tőle. Piton elmagyarázta a párolás szabályait, a sütést, a kocsonyásítást, mire pedig végeztek, a lány előtt kisebb tömb pergamen feküdt.
- Mindent tanuljon meg holnapra. Ameddig hiányosságai vannak, nem lépek tovább.
- Ha péntekenként ilyen kevés órája van, miért nem jött eddig haza ilyenkor? – kérdezte élesen Hermione, majd gyorsan az ajkába harapott. Te jó ég, úgy beszél, mintha a felesége lenne, mintha lenne bármi joga…
- Jobbnak láttam a lakosztályomban maradni – közölte kimérten.
- Nem tudta, mit kezdjen a helyzettel? Hogy mit csinálhatna egy légtérben egy állapotos nővel, aki ráadásul az olyannyira gyűlölt volt diákja? – kérdezte Hermione. Piton szája elnyílt, mintha magyarázkodni akarna, de ő nem hagyta abba. – Nos, ne zavartassa magát a jövőben. Napközben sem szoktam a mosdókagyló felett okádni, vagy a kanapén sírdogálni, beleringatva magam az önsajnálatba. Nem lakmározom be a fél konyhát, és esküszöm, miközben olvasok, vagy csak a kandalló előtt ülök, nem éneklek ostoba gyerekdalokat. A hormonokkal is minden rendben, ha éjszaka nem kívánkozok az ön ágyába, elhiheti, nappal sem fogom letámadni magát. Egyedül fogom felnevelni a fiamat, tudom jól, de ne aggódjon, nem célom bármiféle úton-módon apát szerezni mellé. Tehát, bármi is volt ezek közül a távolmaradásának oka, nyugodtan jöjjön haza, hiszen ez az ön háza. Éljen benne, szavamra, én nem fogom benne megzavarni. Mintha nem is léteznék, professzor, mintha nem is léteznék…
- Granger – préselte a fogai között Piton a lány nevét. – Erről szó sincs…
- A nevem valójában már Malfoy, tudja – emelte fel bal kezét a lány, melyen láthatóan megcsillant karikagyűrűje.
- Az lehet, de a neve elhagyásával az elméje is megbomlani látszik – csattant fel a férfi. – Egy saját fejlesztésű bájitalon dolgoztam, a napokban lettem kész vele. Azért van ennyi időm, azért jöttem haza hamarabb, a távollétemnek semmi köze nem volt magához.
Na, jó, talán egy kicsit mégis – fejezte be magában. Látta, hogy a lány szeme kikerekedik, orcáján két rózsaszín folt jelent meg. Roppant kínos volt a helyzet.
- Elnézést, valamit félreérthettem…
Félreérteni? A lány ágyról beszélt, meg arról, hogy rávetné-e magát… Nem, ez több volt, mint egyszerű félreértés. Mardekáros énje legszívesebben elűzte volna őt a házból, vissza a kastélyba a lombikjai közé, ahol senki nem zavarhatja… ehelyett teljesen más tett, nem mozdult.
- Tehát fia lesz – jegyezte meg.
- Tessék?
- Az imént mondta, hogy egyedül szándékozik felnevelni a fiát. Tegnap este is effélét említett kint, amikor… nos, amikor utánam rohant. – „Utánam rohant." Merlinre, milyen idiótán hangzik, mintha egy csöpögős könyvből idézték volna. Remélte, hogy a lány nem képzel efféléket bele. Olyan zavartan ült az asztal végében, kezeit a hasán pihentette, barna fürtjei kedvesen keretezték a kipirult arcát, elnyíló ajkait… tulajdonképpen egészen bájos látványt nyújtott.
Álljon meg a menet! Mit kedvesen? Csak… keretezték az arcát, mert ez volt a dolguk. Ez a haj dolga. És négy hónapos terhesen, hangulatingadozásai közepette bájos? Ennyi erővel akár egy kifejlett hegyi trollra is mondhatná, hogy kecses.
- Oh. – Hermione láthatóan meglepődött a férfi szavain, maga elé meredve ráncolta a szemöldökét, mintha emlékezni próbálna. – Észre sem vettem, valóban ezt mondtam volna? És kétszer is? Biztos… biztos csak kicsúszott a számon. Őszintén szólva fogalmam sincs, milyen nemű lesz a kisbabám. A faluban vettem néhány terhességgel foglalkozó könyvet, és Luc… Mr Malfoynál is olvastam egyet, de úgy tudom, itt a mágusvilágban nincs módszer a gyermek nemének meghatározására.
A férfi bólintott.
- Elmehetne esetleg egy mugli szülészhez – kockáztatta meg. Fogalma sem volt, mi a ménkűnek osztogat tanácsokat az előtte ülő nőnek. Hiszen semmi köze hozzá.
- Nem, azt hiszem, jobb, ha meglepetés marad. Egyébként mulatságos, hogy van, amiben a muglik előrehaladottabbak a varázslóknál – mosolyodott el, miközben felemelkedett, és összefogta a pergamenköteget. – Köszönöm, hogy a segítségemre volt, Piton professzor. Holnapra mindent megtanulok.
Perselus csak bólintott, miközben pedig a lány már a nappaliban járt, hallotta, hogy az magában beszél.
- Lehet, hogy tényleg fiam lesz, talán így működnének az anyai megérzések?
Szívesen mondott volna neki valamit – maga sem tudta mit, talán megnyugtatásfélét, biztatást? De a lány már messze járt… Szerencsére.
Az ostoba álmok sosem múlnak. Az ostoba álmok sosem múlnak? Perselus Piton idegesen ült fel az ágyában. Vajon mi készteti agyát arra, hogy ilyen fondorlatosan, ennyire csúfondáros módon kigúnyolja? Nem, valójában kínozta. Minden este ugyanaz az arc, és ez már a negyedik ilyen éjszakája a héten. Ingerülten bújt a köntösébe, mintha az a tehetetlen anyagdarab tehetne minden kínjáról. Mit csináljon? Úgy érezte, hálószobája összepréseli, beszippantja, egyenesen fuldokló érzés volt számára a helyiségben tartózkodni. A bútorok ismerős sziluettje, a baloldalról, az ablakon beszűrődő kora hajnali derengés… mind arra emlékeztették, hogy ez már a sokadik ilyen alkalom, a negyedik ugyanilyen éjszaka. Legszívesebben hangos dörrenéssel csapta volna be maga mögött az ajtót, nem mintha az bármit is javított volna a helyzeten, de a hang legalább egyetlen másodpercre elterelte volna őt a gondolataitól. De nem tehette, a lány a másik szobában aludt. Tényleg lány? Hiszen felnőtt, láthatóan megváltozott, és mégis. Granger a tanítványa volt, természetes, hogy fiatal lányként tekint rá, hiszen látta őt lapátfogú, bozontos elsősként, idegesítően tudálékos ötödévesként, frissen vizsgázott hetedévesként… és ez a rég volt diáklány, most vele él, és pofátlan módon még az álmaiban is feltűnik. Dühösen szisszent fel, megint elvétette a lépést. Átkozott lépcső! Sosem tudta megjegyezni, hogy eggyel több foka van, mint annak, ami egykori lakosztályához vezetett az alagsorban. És tessék, szégyenszemre majdnem felbukott az elvétett lépésben, mint egy bakkecske. Még szerencse, hogy sötét volt, és itt történt, bent a házban. Senki nem láthatta. Szép is volna, egyetlen perc alatt alá ásná minden tekintélyét. Granger minden bizonnyal fent szuszog édesdeden, és fogalma sincs arról, hogy mennyire megkeseríti a napjait. Nem, inkább az éjszakáit. A konyhában lelt menedékre. Még szerencse, hogy mindig tartott az otthonában egy üveget Madam Rosmerta mézborai közül. Nem, ide valami erősebb kell. Vajon elhozta a brandyt, amit még Minervától kapott karácsonyra. Igen, ott kell lennie a konyhaszekrény legfelső polcán. Az öblös üveg megnyugtatóan simult az ujjai közé. Pohárért nyúlt. Néhány korty, és biztosan jobban fog aludni. Ezt nem lehet másként kibírni. Minden éjjel ugyanaz az álom. Granger mosolyog, Granger a konyhaasztalnál ül, szorgalmasan jegyzetel, Granger elpirul, Granger szemében tükröződnek a kandalló lángjai vegyítve egy másmilyen tűzzel, Granger és ő a medvebőrön hevernek összefonódva, a tűz pattog… Granger, Granger, Granger! Elviselhetetlen, legszívesebben azonnal törölte volna a saját emlékeit. De ezek gondolatok voltak, amik egyetlen éjszaka leforgása alatt törtek be a fejébe, kínok kínját okozva ezzel neki. Hetek óta tanította a lányt, a vészharangok azonban csak néhány napja kondultak meg. Olvasott ember volt, hallotta, hogy az álom gyakran a tudatalatti feltörése, de ez esetben talán mégsem. Mindössze arról lehet szó, hogy megzavarodott. A bájitalát befejezte, szabadalmaztatta, semmi dolga nem volt. Ezért járt haza, mint egy engedelmes gyerek, mint a ház felelősségteljes ura. Szüksége volt még egy pohár italra, két pohár brandybe még senki nem halt bele. A folyadék enyhén égette a torkát, agyából pedig mintha eltűnt volna az a borzalmas köd. Megvan a megoldás: holnaptól szépen folytatja a régi életét, reggel felkel, megreggelizik, és sötétedéséig haza sem jön. Grangernek majd azt mondja... Semmit nem mond neki. Merlinre, miért is mondana? Nem tartozik magyarázattal a nőnek. Lánynak. A fenébe is, reggel majd mindent elsimít a saját módszere szerint. Igen, ez lesz a legjobb. Amint felébred, megmondja Grangernek, hogy ne sertepertéljen a konyhában, ameddig ő el nem hagyja a házat, ne készítsen neki omlettet, nem a felesége, egyszerűen hagyja békén. Elhatározta magát, és némileg le is nyugodott, elégedetten indult hát vissza a hálószobájába. Azt a bizonyos plusz lépcsőfokot megint elfelejtette...
Reggel kedélyesen ébredt, és örömmel konstatálta, hogy az éjszaka további részében elkerülték a Grangeres álmok. Talán, ha olyan típus lett volna, borotválkozás közben fütyörészni kezd, olyan gondtalannak érezte magát. Ma végre véget vet neki – gondolta, miközben mélyzöld talárt öltött magára. A lépcsőnél elbizonytalanodott. A pirított bacon illata felkúszott egészen az emeletig, ahogy a lány hangja is. Együtt dúdolt a rádióval, valami buta számot énekelt hamisan. Minden bizonnyal vidám – állapította meg a férfi. Óvatosan merészkedett a konyhába, mintha támadástól kellene tartania a saját otthonában.
Valóban vidám volt. Citromsárga egybe ruha volt rajta, nem ért le teljesen a térdéig. Formás lábak – nézett végig rajtuk kelletlenül a férfi. El sem tudta képzelni, hogy a lány észre sem veszi, mit művel vele, amikor ennyire láttatni engedi idomait. Háttal állt neki, a tűzhelynél, és még mindig dudorászott, miközben egy serpenyő étellel foglalatoskodott. Megköszörülte a torkát, mire Hermione elhallgatott, és riadtan megfordult. A szája szegletében mosoly bujkált.
- Elnézést, pedig azt mondtam, nem fogom az énekhangommal idegesíteni. Többet nem fordul elő, ígérem – nézett rá bocsánatkérően. – Egyébként jó reggelt, professzor. Jól aludt?
Piton felmordult. Ha tudná! Mielőtt bármit mondhatott volna, a lány elzárta a tűzhelyet, és tányérra pakolta a reggelit. Fejével biztatóan intett a férfi felé.
- Jó étvágyat!
- Beszélnünk kell.
- Ó, igen? Talán túlsütöttem a bacont? Belátom, kicsit erősebb szaga van, de készítek újat – bizonygatta aggodalommal a hangjában. Már nyúlt volna a tálért, de Piton félbeszakította.
- Nem, nem erről van szó. Nézze...
- Akkor jó! – fújta ki a levegőt. Láthatóan megkönnyebbült. – Tudja, szörnyű rémálmom volt az éjszaka. Álmomban közölte velem, hogy nem ad több főzőleckét, mert pocsék, amit művelek. Kicsit félve is kezdtem hozzá a reggelihez. Tudja, mint amikor sokáig egy álom hatása alatt vagyunk. – Tudja, ó, hogyne tudná! – De akkor ezek szerint erről szó sincs. El sem tudom mondani, mennyire
megkönnyebbültem. Bocsánat, csak fecsegek itt összevissza. Mondani akart valamit. Beszélni velem valamiről.
- Azt akartam mondani, hogy... sokat fejlődött az utóbbi hetekben. Ragyogóan halad.
A lány szemei felcsillantak, pálcájával a gőzölgő kancsó felé intett, ami engedelmesen elkezdte tölteni a teát.
- Ezzel igazán boldoggá tett. A maga érdeme, nagyszerűen tanít.
Amikor Hermione elfordult tőle, és ízesítőszerekért nyúlt, elkínzott arccal nyögött fel. Hogy viselkedhetett így? Hülyék közt is az utolsó... Amikor kémkedett, nem ritkán magának a Sötét Nagyúrnak sem átallott ellent mondani, most pedig kifog rajta egy fiatal nő. Nagyszerű. Elutasítani képtelen volt, ezért kénytelen más eszközökhöz folyamodni. Megfogadta, attól a perctől kezdve mindig azon lesz, hogy észrevegye Granger hibáit. Hiszen a volt diákja. Tudálékos. Özvegy. Terhes. Mégis kinek kellene?
Perselus sajnos úgy érezte, tudja a választ.