A Roxfort a megszokott arcát mutatta; erős kőfalak, helyenként néhány áttetsző, elsuhanó szellem alakja, páncélok, és ugyanazok a festmények, melyeket Hermione is jól ismert. Nem volt ez másként az időjárással sem. Csak az évszám változott, a hűvös novemberi szél ugyanúgy besüvített az ablakok és falak közti résen, ahogy az ő jelenükben. A helyzet talán érthető, megszokható lett volna, de a griffendélesnek ez alkalommal elege lett.
Nem, Hermione nem is akart érteni semmit, ez egyszer nem. Túlságosan zavaros volt minden, sosem gondolta volna, hogy Dumbledore valamelyik eszement ötlete egyszer őt is megtalálja. Valójában még mindig nem hitte, hogy az általa olyan mélyen tisztelt igazgató képes lehet efféle merészségre az érintettek megkérdezése nélkül. Talán egy egészen kis része legbelül sejtette, hogy mindez nem lehet véletlen, hiszen a Merlin-díjas Albus Dumbledore nem lő csak úgy ennyire mellé, azt azonban még mindig nem értette teljesen, mi is lehet ezzel az ősz varázsló célja. Pont Piton professzorral, azzal a tanárral, aki ki nem állhatja a griffendéleseket, legfőképpen őt és barátait. Ez nyilvánvaló volt, elsős kora óta próbálta megnyerni magának, kivívni az elismerését. Mindez persze nem kimondottan szándékos volt, ő kisiskolás kora óta a tanárok kedvence volt, mindenki, még a leghátborzongatóbb tanítók is elismerték a szorgalmát és tudását, azt hitte, ez a Roxfortban sem lesz másképp. Minden zökkenőmentesen is ment, egészen az első bájitaltan óráig. A megszokott „módszer" nem működött, és mintha a próbálkozásai csak még ellenszenvesebbé tették volna tanára számára; egy idő után feladta, nem küzdött tovább. A békát lenyelte, nem koldulta ki a neki járó elismerést, most mégis itt van évtizedekkel korábban, pont azzal az emberrel, aki szinte utálja őt. A helyzet kilátástalannak bizonyult.
- Mondja, meddig szándékozik tátott szájjal álmodozni? Bármelyik pillanatban lebukhatunk, de magának úgy látszik, ez meg se kottyan. Befelé! – Az utasító hangnemre Hermione rögtön feleszmélt, és körülnézett. A hetedik emeleten voltak, a Szükség Szobája előtt, amely most apró faajtóként jelent meg. A helyiség belül sem volt díszesebb, puritán berendezését látva Hermione elgondolkozott, hogy ez vajon a professzor ízlése-e, vagy csak egy sebtében kívánt, a célnak pont megfelelő terem.
- Van valami ötlete, professzor? – A griffendéles nevetségesnek tartotta, hogy magáz egy látszólag vele egyidős fiút, azonban úgy döntött, jobb a békesség, legalábbis ameddig ki nem kecmeregnek ebből a lehetetlen helyzetből. Ami – feltételezései szerint – csupán néhány órába telhet csak, hiszen ha Piton professzorral van, minden hamar megoldódhat, az összes ellenszenve ellenére ugyanis elismerte, szerencséje van, hogy egy igen intelligens varázslóval került ebbe a helyzetbe.
A probléma pillanatokon belül meg lesz oldva – mondogatta magában, és valóban el is hitte.
- A pálcámat! – rendelkezett, a lány pedig engedelmeskedett. Az elkövetkezendő néhány percben Piton, Hermione számára eddig ismeretlen varázsigéket kántált, melyek funkciójáról a griffendélesnek csak sejtései voltak. Feltételezte, hogy a professzor a saját idejükbe való visszajutást forszírozza, mivel azonban a bűbájok nem vezettek semmire, egy idő után a férfi abbahagyta. Újabb néhány perc telt el, anélkül, hogy tanár és diákja beszédbe elegyedtek volna. Amikor a férfi végre ismét megszólalt, utasítása minden eddiginél különösebbnek hatott. – Ürítse ki a zsebeit!
- Már megbocsásson, de miért tenném? Egyébként sem tartok semmit a zsebeimben…
- Ha folyton visszakérdez, mint egy félkegyelmű, akkor sosem fogunk kijutni innen. Tegye, amit mondtam!
- Meg fogja látni, hogy igazam volt, én tényleg nem szoktam használni a… – A kioktató hangnem egy pillanat alatt elhalkult, majd megváltozott. Sőt, egyenesen csodálkozóvá vált, amikor Hermione az egyik zsebből egy apróra összehajtogatott pergament vett elő. – Ez meg micsoda?
Perselus idegesen az írás után nyúlt, azonban a lány fürgébbnek bizonyult, a helyiség másik végébe viharzott, és szélsebesen bontogatni kezdte az összehajtogatott papírt.
Amennyiben ezt a levelet a Szükség Szobájában olvassák, sikerült gyorsan felmérniük a helyzetet, ez pedig azt jelenti, hogy nem hazudtolták meg éles elméjüket. Az időpont, 1977 novembere, tehát az évszak nem, mindössze az évszám változott. Miss Granger továbbra is, Perselus pedig ismételten hetedéves diák. Hogy mennyi időre? Ezt sajnálatos módon nem tudom megmondani, a saját készítésű bájitalomat még senkin sem volt alkalmam kipróbálni, egészen eddig a napig. A mennyisége alapján talán a januárt vagy februárt jelölném meg izgalmas útjuk végének, azonban ez csak feltételezés, erőteljes eltérés is előfordulhat. Mindezek ellenére remélem, mindketten derűvel tekintenek az izgalmas visszatérésre.
Mielőtt elfelejteném, szükségesnek tartok néhány elengedhetetlen részletet közölni.
A Tekergők térképe nem jelenthet veszélyt, Miss Granger kilétét senki nem fogja felfedni, ugyanis az említett pergamen James Potterék hetedévében már Frics úr kartotékjai között található.
Miss Granger, az ön neve mostantól Hannah Allard, egy tengerentúli mágusképzőből költözött Nagy-Britanniába a rokonaihoz, miután a szüleit néhány halálfaló brutális módon kivégezte. A múltjáról lehetőleg többet ne is áruljon el leendő háztársainak. Jut eszembe, az ön új lakhelye mostantól a Hollóhát tornya, felteszem, nem esik majd nehezére beilleszkedni.
Egy kevés átalakításra lesz szüksége, Perselus majd gondoskodik önről. Azt javaslom, tartózkodjanak mindenféle feltűnősködéstől a kisasszony külsejét illetően.
Perselus, mivel a saját múltadban vagytok, neked nincs szükséged semmiféle változtatásra, egyszerűen add önmagad. Habár, ha elfogadod egy vénember tanácsát, egy kis kedvesség senkire nem lesz ártó hatással, még rád sem, drága barátom.
A poggyászuk abban az apróra zsugorított bőrtáskában található, melyet egy kis bűbáj segítségével szintén Miss Granger talárjába rejtettem. Ha javasolhatom, Perselus, te csak a hálókörletedben bontsd ki a sajátodat, különösen mutatnál a saját múltadban egy bőröndnyi ruhával a folyosókon. Mivel Miss Granger új diák, keltse is ezt a látszatot, nagyítsa poggyászát az eredeti méretére, és keresse házvezetőjét, Flitwick professzort.
Azt remélem, mondanom sem kell, hogy senkivel nem közölhetik a jövőjüket, egyetlen személyt sem figyelmeztethetnek a sorsukra, az ugyanis végzetes következményekkel járna. Kérlek, Perselus, ezt fokozottan tartsátok figyelemben.
A jelen miatt szükségtelen aggódni, a tanárok és diákok mind úgy tudják, hogy Perselus a bolgár hegyekben kutat egy igen ritka növénycsoport után, Miss Granger pedig sürgős családi okok miatt van távol. Kellemes visszatérést és sok szerencsét!
- Nem. NEM!
Pitonnak esze ágában sem volt megkérdezni, hogy Hermione pontosan mire is értheti a tiltakozást, egyszerűen szó nélkül a lányhoz lépett, elvette a kezéből a levelet, és olvasni kezdett. Sápadt arca olvasás közben egyre fehérebbé vált, szemei kikerekedtek.
- Ostoba vénember! – Amikor a levél végére ért, Perselus már remegett a dühtől, Hermionéról tudomást sem véve összefüggéstelenül szidta az ősz igazgatót. – Átkozott… Mindig mindent irányítani akar… Azt hiszi, jobban tudja…
- Professzor, az nem lehet, hogy nincs semmi megoldás. Van, és meg kell találnunk. Én nem akarok ebben részt venni, én haza akarok menni, készülnöm kell a vizsgákra, és Harryék aggódni fognak ha…
- Senki nem fog aggódni, Granger! Nem olvasta el figyelmesen a levelet? Albus eltávolított minket, és a féleszű barátai szó nélkül beveszik majd azt az ostoba dajkamesét, amit kitalált. Tudtam, hogy nem kellett volna felmennem hozzá, éreztem, hogy tervez valamit…
Hermione még sosem látta ennyire dühösnek a professzort. Piton magából kikelve szitkozódott, ökölbe szorította kezeit, és látszott, hogy a legkevésbé sincs szüksége diákja társaságára.
- Át kell változtatnom.
- Hogy mit akar csinálni velem? Nem, erről szó sem lehet…
- Granger, ha ki akar jutni innen, mielőtt letelne a Dumbledore által becsült idő, akkor meg kell változtatnom a külsejét. Black vagy teszem azt, Lupin nem láthatja magát az igazi valójában, az talán a jövőre is kihatással lenne. Tegye, amit mondtam vagy esélyünk sem lesz. – Piton hangja színtelennek hatott, és bár láthatóan dühös volt, megpróbált nyugalmat erőltetni a hangjára.
- Majd én megcsinálom.
- Ugyan, Granger, az emberi transzformálás csak második féléves anyag lesz, nem ért hozzá – morogta dühösen Piton, majd miután egy gúnyos mosoly árnyéka suhant végig az arcán folytatta. – Habár, nagyobb károkat nehezen tudna okozni magán, én pedig nem szívesen farigcsálom a maga ábrázatát, rajta hát!
- Maga rosszindulatú…
- FOGJA BE A SZÁJÁT! – ripakodott rá a professzor, erősen megnyomva minden egyes szót. – Ha tetszik, ha nem, rám van utalva, ezért azt fogja csinálni, amit mondok.
- Egymásra – sziszegte Hermione, szemei villámokat szórtak. Piton értetlenül felhúzta a szemöldökét, a lány pedig vészjósló hangon folytatta. – Egymásra vagyunk utalva, professzor. Én magára, maga pedig rám. Én nem az a fajta ostoba diák vagyok, akit csak úgy, minden alapot nélkülözően fenyegethet. És igen, egymásra vagyunk utalva, de ez közel sem jelenti azt, hogy a maga parancsaira szorulok. Tehát most oda megyek a paraván mögé, előveszem a bőröndömet és egy tükröt, és átváltoztatom a külsőmet, épp annyira, amennyire én magam szükségesnek érzem.
- Ha hazaérünk, ezt még megkeserüli – morogta fenyegetően Piton. Mindettől függetlenül érezte, hogy ez alkalommal emberére akadt, és bár csak a szokatlan helyzetnek tulajdonította Granger pimasz válaszát, úgy döntött, okos enged; nem szólalt meg többet, visszaült a székre, és várt.
Körülbelül tíz perc elteltével egy teljesen más lány lépett ki a térelválasztó mögül; csak nyomokban hasonlított arra a Hermione Grangerre, akit Perselus ismert.
- Íme Hannah Allard – közölte remegő hangon a lány. Hajának hossza nem változott, mindössze a színe: gesztenyebarna, kusza fürtjei eltűntek, helyette vörösesbarna, lágy tincsek omlottak a vállára. Orra egyenesebbé, és vékonyabbá vált, ajkai teltebbek lettek, álla erősebb. Egyedül a szeme színe, a tekintete maradt a régi. Egyébként teljesen átlagos lánynak tűnt, megfogadta az igazgató tanácsát, szándékosan nem törekedett a külsejében feltűnésre. Piton, minden dühe ellenére alaposan megnézte a lányt; hollóhátas egyenruhában, az új külsejével, egy kívülállónak csak akkor tűnt volna fel a Hermione és Hannah közti hasonlóság, ha előre figyelmeztetik erre. Beleegyezően bólintott, ha hangosan nem is, magában el kellett ismernie, hogy bár nem tanulta, Granger tökéletesen vitte véghez a testrészeire irányuló transzformációt. Mindezt persze nem mondhatta ki hangosan, ő nem szokott dicséreteket osztogatni, pláne nem Potterék hármasának, így hát csak kezével az ajtó felé intett, jelezve, ideje indulni.
A folyosókon néma csendben mentek végig, különös módon egyetlen iskolatársukkal sem találkoztak össze, a szinte már baljós némaságot csak lépteik koppanása törte meg. Az első emeleten jártak, amikor Hermione hirtelen megtorpant. Egy szembejövő alakot vélt felfedezni a folyosó végében.
- Te jó ég! Ott jön Flitwick professzor! Mit mondjak neki? - suttogta fojtott hangon, majd hadarva folytatta. – Maga szerint Dumbledore professzornak igaza volt? Valóban képes volt beleszőni engem húsz évvel azelőttre vagy ha meglát, az végzetes lenne?
- Erről csak akkor szerezhetünk bizonyosságot, ha odamegy a házvezetőjéhez. Induljon, és szólítsa meg! – adta ki az utasítást Piton.
Minderre azonban semmi szükség nem volt, ugyanis az aprócska termetű professzor maga sietett oda – termetét és korát meghazudtoló módon igen gyorsan – a különös pároshoz. Az őszi napsugaraktól hunyorogva végigmérte a nála jóval magasabb lányt, majd barátságosan elmosolyodott.
- A kisasszony minden bizonnyal Hannah Allard, házunk új tagja. Az igazgató úr már mindent elmondott önről, és a múltjában történt sajnálatos eseményekről – veregette meg együtt érzően a Hermione karját. – Itt a Roxfortban minden rosszat elfelejthet, a háztársai pedig biztosan örömmel fogadják majd magát.
- Köszönöm, professzor – cincogta megszeppenten a lány. Meglepő volt a húsz évvel fiatalabb tanárával találkoznia, de az még inkább nehezére esett, hogy ki ne essen a szerepéből. Ettől azonban egyelőre nem kellett tartania, az apró termetű professzor ugyanis megállás nélkül beszélt.
- Nahát, maguk ismerik egymást, Mr Piton? – kérdezte csodálkozva Flitwick, az újdonsült hollóhátasa mellett álló fiúra pillantva. Hermione szemei kikerekedtek a rémülettől, Perselus azonban meg sem rezdült, válasza megfontolt és hiteles volt.
- Nem mondanám, professzor úr. Az előcsarnokban találkoztunk össze, és megkért, segítsek neki eligazodni az iskolában, épp önt kerestük.
- Akkor ez parádésan szerencsés véletlen – lelkendezett a professzor. – Nos, Mr Piton, köszönjük a segítséget, öt pont a Mardekárnak a lovagiasságáért. Jöjjön, Miss Allard, felkísérem a klubhelyiségébe, hogy megismerkedhessen a háztársaival.
- Két óra múlva a parkban, a tó melletti fánál – suttogta fojtott hangon Piton, amikor Flitwick indulásra készen hátat fordított neki. A lány aprót bólintott, majd újdonsült házvezető tanára nyomában a Hollóhát tornya felé vette az irányt. Útközben, míg Flitwick derűs kiselőadást tartott az iskoláról és a benne található helyiségekről, Hermionénak eszébe jutott az első emeleten lejátszódó jelenet; Piton annyira talpraesetten, szemrebbenés nélkül hazudott az apró professzornak, hogy ebbéli tehetségét még a lány is kénytelen volt elismerni. Mindig is volt elképzelése a bájitaltanár kém múltjáról, néhány perccel azelőtt viszont ízelítőt is kapott belőle. Piton még majdnem egy évvel a végső csata befejezése után is mesterien játszotta az adott helyzethez szükséges szerepét, ha úgy hozta a sors. És most úgy hozta. Ha Flitwick nem rángatja meg a talárja ujját, észre sem vette volna, hogy már megérkeztek, annyira elmerült a gondolataiban.
- Elnézést, professzor! – rezzent össze idegesen.
- Ne szabadkozzon! El tudom képzelni, mennyire elfárasztotta a hosszú út. Most azonban már itt vagyunk, ez a Hollóhát tornyának bejárata – mutatott az előttük álló kilincs nélküli faajtóra, melyből egy bronz sas dugta ki a fejét.
Hermione rögtön tudta, mi a dolga, nagy levegőt vett, és fennhangon megszólalt:
- Be szeretnék jutni, kérem a kérdést!
- Nahát, Miss Allard! Ezt mégis honnan tudta? – kiáltott fel izgatottan Flitwick professzor. Hermione lélegzete egy pillanatra elakadt, és ijedten pillantott körbe. Egészen közel került a lebukáshoz, már ott tartózkodásának első órájában. Agya villámgyorsan forogni kezdett, meg kellett találnia a módját, hogy kilábaljon a helyzetből. Neki pedig, aki előző évben halálfalók és veszélyes lények elől menekült barátaival, ez nem esett nehezére.
- Tudja, professzor, a Czikornyai és Patzában volt alkalmam átlapozni a Roxfort történetét. Ott, mintha azt olvastam volna, hogy Hollóháti Helga házába a bejutás ára egy válasz a sastól jövő találós kérdésre. Vagy esetleg tévednék, és az a Hugrabugnál van? – kérdezte tetetett bizonytalansággal. A rájátszás hatott, Flitwick bőszen bólogatni kezdett, és megnyugtatta diákját, hogy jól emlékezett, majd mindezek után intett a sasnak, hogy kérdezzen. A szobor mély, búgó hangon szólalt meg.
- Mi az, ami reggel 4 lábon, délben 2 lábon, este pedig 3 lábon jár? – kérdése után csend telepedett a folyosóra, szavai azonban Hermione fejében visszhangoztak. Szemöldök ráncolva töprengett néhány pillanatig, végül arca hirtelen felragyogott, és mintha készülne a válaszra, megköszörülte a torkát, és fontoskodva kihúzta magát.
- A válasz: az ember. Élete hajnalán két kezét is lábként használva jár; delén két lábon; alkonyán botot használ harmadik lábként.
- Helyes válasz. – A sas nem szólt többet, az ajtó pedig kitárult. A belőle nyíló helyiség egy tágas, kerek terem volt, a falakat kék és bronzszínű selyemkárpitok borították. A hatalmas, boltíves ablakok hatására a szoba szinte úszott a fényben, Hermione megállapította, hogy ez a torony még a Griffendél klubhelyiségénél is világosabb. A berendezést asztalok, kényelmes karosszékek, egy kandalló és rengeteg könyvespolc alkotta; látszott, hogy az e házba tartozó diákok közül sokaknak a szabadidejük kedvenc elfoglaltsága közé elméjük pallérozása tartozik. Az ajtóval szemben pedig egy falba vájt mélyedésben egy fehér márványszobor állt. Ismeretei, és Harry elmondása alapján, aki előző évben a végső csata éjszakáján már járt itt, kikövetkeztette, hogy a mellszobor minden bizonnyal Hollóháti Helgát ábrázolja. A helyiségben – egy szőke hajú, elvarázsolt tekintetű fiú, és egy szintén szőke hajú, magas lány kivételével – csak néhány alsóbb éves diák tartózkodott, a kisebbek varázslósakkoztak, csendben olvastak, néhányan pedig úgy tűnt, köpkő versenyt rendeztek. A fiú és a lány csendben beszélgettek a kandalló mellett, az újonnan érkezők láttán azonban rögtön elhallgattak, és érdeklődve mérték végig a házvezetőjük mellett álló idegen lányt.
Flitwick professzor barátságosan diákjai felé bólintott, majd megköszörülte a torkát.
- A kisasszony Hannah Allard, aki mostantól iskolánk diákja. A mi házunkat érte a megtiszteltetés, hogy befogadjuk, ami, mint az elmúlt percekben kiderült, egyáltalán nem meglepő, Miss Allard ugyanis briliáns gyorsasággal válaszolta meg a bejutáshoz szükséges találós kérdést, éles eszéről már most tanúbizonyságot tett – lelkendezett büszkén, Hermione pedig csak igen nehezen tudott elfojtani egy öntelt mosolyt. Órák óta először elégedett volt, hiszen azt tehette, amit a legjobban szeret: fitogtathatta a tudását, ráadásul az egyik tanára előtt. Eszébe jutott, hogy Flitwick valószínűleg nem fog minderre emlékezni az ő, Hermione jelenében, azonban abban a pillanatban nem érdekelte milyen korban és idősíkban vannak, a dicséret az dicséret volt, őt pedig, ha nem is boldoggá, de legalább derűssé tette. – Tehát, Miss Allard, ők az évfolyamtársai, Mr Lovegood és Miss Holton. A kisasszony biztos lesz olyan kedves, és megmutatja önnek a hálókörletét.
A szőke lány bólintott, amikor pedig tekintetük találkozott, Hermione szíve egy pillanatra összefacsarodott; a lány ugyanolyan ezüstszürke szemekkel, elvarázsolt tekintettel pillantott rá, ahogy Luna szokott. Barátságosan Hermionéra mosolygott, és kinyújtotta a kezét, jelezve, hogy kövesse. Az újdonsült hollóhátas hálásan megköszönte Flitwick professzornak az útbaigazítást, aki a lelkére kötötte, hogy ha bármi kérdése vagy panasza van, nyugodtan forduljon hozzá, majd távozott, ő pedig követte a szőke lányt egy lépcsőn felfelé. Menet közben egyikük sem szólalt meg, amikor azonban megérkeztek, és a tágas hálószobába léptek, társa megtörte a csendet.
- A keresztnevem igazából Flora. Örülök, hogy a mi házunkba kerültél, kedves lánynak tűnsz. – Hermione már biztos volt benne, hogy a lány nem lehet más, mint Luna édesanyja fiatalon. A mozdulatai, a beszéde, minden egy az egyben roxforti barátnőjét idézte. Úgy döntött azonban, hogy mielőtt elhamarkodott következtetéseket von le, megbizonyosodik feltételezéseiről.
- Te is nagyon kedvesnek tűnsz. És persze az a fiú is… Mi is a neve?
- Xenophilius, ő a barátom már nyár óta – mosolyodott el büszkén. Ez a kijelentés eloszlatta Hermione minden kételyét, a szíve pedig ismét elszorult egy pillanatra, amikor elgondolta, Luna mit meg nem adna azért, hogy lássa szüleit együtt, boldogan.
- Gratulálok. Illetek egymáshoz. Úgy értem, mindkettőtöknek szőke a haja, és…
- Valóban nagyon hasonlóak vagyunk. De várj, előbb megmutatom az ágyad – vágott bele lelkesen a szavába Flora, és a helyiségben álló legszélső baldachinos fekhelyhez vezette Hermionét. – Ez pedig itt mellette a szekrényed. Segítek kipakolni, jó? Szóval Xenoban és bennem tényleg sok közös van. Bár azt ki nem állhatja, ha így hívom. De mindketten szeretjük a különleges lényeket és növényeket, és imádunk bájitalokkal kísérletezgetni.
- Különleges lényeket és növényeket? – kérdezett rá ártatlanul a lány.
- Igen, igen. Például megbeszéltük, hogy a téli szünetben elmegyünk a hegyekbe, ugyanis a morzsás szarvú szapirtyók hidegben a legaktívabbak. És ha már ott vagyunk, elengedjük a narglikat. – Hermione értetlen arcát látva magyarázni kezdett. – Azok apró lények, akik a fagyöngybe fészkelik be magukat. Xenophilius és én begyűjtjük, és elengedjük őket egy olyan helyen, ahol kevés az ember, így legalább nem bánthatnak senkit. Tudod – hajolt közelebb a lányhoz, mintha egy nagyon bizalmas titkot osztana meg vele –, ők előszeretettel telepszenek bele az emberek agyába, így legalább összekötjük a kellemest a hasznossal.
- Ó, értem – bólogatott udvariasan Hermione. Flora ugyanolyan kedvesnek tűnt, mint amilyen Luna volt, a kezdeti idegeskedése pedig egyre inkább elmúlt, a beszélgetésbe beálló kínos csendek idővel megszűntek, és néhány órával később Hermione meglepődve vette észre, mennyire fesztelenül csevegnek és nevetgélnek az ágyon ücsörögve. A kicsomagolást egy pálcaintéssel elintézték, de olyan jól szórakoztak, hogy egyiküknek sem akaródzott menni. A lány persze nem árult el többet magáról, mint amennyit szükségesnek tartott, Florát azonban ez láthatóan nem zavarta; nyilván úgy gondolta, hogy szülei elvesztése eléggé megviselte újdonsült szobatársát, ő pedig szívesen mesélt magáról és a Roxfortban eltöltött éveiről. Hermione nem csak önmaga miatt figyelt; remélte, ha egyszer visszajut a saját idejébe, elmesélheti Lunának azt a sok történetet, melyekre édesanyjának talán soha nem volt módja. Észre sem vette, mennyi az idő, csak akkor eszmélt fel, amikor a szemben levő faliórára pillantott.
- Te jó ég, mennem kell! – ugrott fel ijedten, és bocsánatkérően nézett a lányra. – Ne haragudj, Flora, de sietnem kell, találkozóm van.
- Ne szabadkozz, megértem – bólogatott, majd csodálkozva felhúzta a szemöldökét, és amikor Hermione már az ajtónál volt, hirtelen megszólalt. – Ha nem tartod tolakodónak megkérdezhetem, hová kell menned időre? Nem szokásom kíváncsiskodni, de te még új vagy itt, nem tudom elképzelni, kivel találkozol.
- Öhm, amikor megérkeztem összefutottam egy fiúval. A nevében nem vagyok biztos, de megkért, hogy találkozzunk a tó melletti fánál, én pedig megígértem neki, nem hagyhatom cserben. De máris késésben vagyok, szóval ne haragudj…
- Akkor viszont nem ártana felvenned valami melegebbet, kint farkasordító hideg van. Ezt még a te lovagod is igazán megvárhatná – nevette el magát Flora.
- Igazad van – rázta meg a fejét kuncogva Hermione, és bár a "lovag" kifejezést Pitonra nézve kissé eltúlzottnak tartotta, a szekrényéhez lépett. A Dumbledore által „csomagolt" korabeli ruhákból nem volt sok, a lánynak a nagy sietségben mégis nehezére esett előkeresni a télikabátját, melyet végül meg is talált egy világosbarna bélelt szövet személyében. Flora a klubhelyiségig vele tartott, ahol már többen voltak, mint előzőleg. – Még egyszer nagyon köszönöm, hogy segítettél.
- Igazán nincs mit. Vacsoránál találkozunk! – búcsúzott kedvesen a lány.
Hermione végigsietett az egyre kevésbé néptelen folyosókon és emeleteken. Útközben többen megbámulták, ő azonban nem nézett se jobbra, sem pedig balra. Lélekszakadva rohant a Pitonnal megbeszélt helyre, a büntetőmunkákból ugyanis már megtanulta: a professzor nem tűri a pontatlanságot és a késést. Feltételezése beigazolódott, mert bár kint sötétedett, már messziről látta, mennyire feldúlt is a fa alatt álló fiú.
- Ó, maga is hamarabb érkezett, Granger? – fordult felé gúnyosan, amikor már elég közel voltak egymáshoz annyira, hogy senki ne hallja, amit beszélnek.
- Öhm, korábban érkeztem volna? – csodálkozott Hermione. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy már rég elkésett.
- Nem, nem érkezett korábban. Pontosan húsz percet késett, maga ostoba – sziszegte dühösen. Látszott rajta, hogy ezek a percek igencsak megviselték, a fiatal Perselus Piton nem volt erős testfelépítésű, szikár alakjára rossz hatással volt a novemberi hideg. Hermione elővette a pálcáját, és melegítőbűbájt szórt maguk köré. Remélte, hogy a kedves gesztus jó hatással lesz a professzor kedélyállapotára, azonban a férfi minden igyekezetét figyelmen kívül hagyta, szemei percekkel később is villámokat szórtak.
- Nézze, professzor tényleg sajnálom. Flitwick professzor bemutatott a háztársaimnak, és képzelje, találkoztam Luna szüleivel. Az édesanyjával, Florával beszélgettem, segített elhelyezkedni, megmutatta, hol a hálószobám, váltottunk néhány szót, és elment az idő…
- Nem érdekel, mivel vagy kivel szórakozik, az viszont mélységesen felháborít, hogy képtelen ránézni az órára. Ha ez még egyszer előfordul, a visszaérkezésünk pillanatában kirúgom magát az óráimról.
- Ígérem, hogy sosem fordul elő többet – szabadkozott Hermione. – Ez tényleg nem jellemző rám…
- Nekem ne fogadkozzon, a legkevésbé sem érdekel mi jellemző magára és mi nem. Elvárom, hogy mostantól a megbeszéltekhez tartsa magát, különben a lehető legkésőbb távozhatunk erről az átkozott helyről. Most pedig megbeszéljük a továbbiakat.
- Miféle továbbiakat? – csattant fel Hermione idegesen. Kezdett elege lenni a professzor fennhéjazásából. Ő is ugyanúgy a helyzet áldozata lett, és úgy döntött, komolyan nem fogja hagyni, hogy a dühös tanerő szinte porba tiporja. – Itt ragadtunk, hála Dumbledore professzor fondorlatos tervének, nem így van? Inkább arra próbáljon visszaemlékezni, hogy milyen hozzávalók ízét érezte az igazgató úr által gyömbérszörpnek titulált italban?
- Mit képzel ki maga, hogy számon kér? Teljesen idiótának néz? Ha éreztem volna bármiféle bájital hozzávaló ízét, az első korty után számon kértem volna Dumbledore-t, ahelyett, hogy felhajtom az egészet – dühöngött a fiú. – Én akartam a legkevésbé idekerülni, és ezt az az átkozott vénember is nagyon jól tudta. Vissza ebbe a…
A fiú nem tudta befejezni a mondatát, valami ugyanis annyira meglephette, hogy a lélegzete is elakadt. Hermione egy fájdalmas nyögést is hallani vélt, amikor pedig a professzorra pillantott, látta, hogy az arca eltorzul. Hátrafordult, hogy megnézze, mi lepte meg annyira Pitont, arra a látványra azonban, mely szeme elé terült, álmában sem gondolt. Egy magas, szemüveges, borzas hajú fiú sétált kézen fogva egy nevetős, vörös hajú lánnyal. Azt hitte, a nap legszívfacsaróbb látványa Flora és Xenophilius boldogsága volt, akik még semmit nem sejtettek szomorú jövőjükről. Azonban James Potter és Lily Evans vidám kettőse még jobban elszomorította. Luna talán már teljesen elfogadta édesanyja halálát, Harryn viszont néha még mindig látszott, mennyire vágyik minden csepp információra, melynek bármi köze van a szüleihez.
Piton hirtelen megragadta a lány karját, kizökkentve ezzel a gondolataiból, és behúzta a fa mögé, éppen annyira, hogy takarásban voltak a két griffendélestől. Hermione nem értette, miért szükséges ez, hiszen a pároson látszott, hogy egymáson kívül észre sem vesznek semmit, ráadásul az esti félhomály, mely a parkra telepedett, egyébként is szinte észrevétlenné tette őket.
Amikor méltatlankodva ránézett, Hermione megállapította, hogy a professzort sem fiatalon, sem pedig idősebben nem látta még soha ennyire rossz állapotban. A fiú a fa törzsének támaszkodva levegőért kapkodott, szemét behunyta, arca pedig valamiféle megmagyarázhatatlan kínba torzult.
- Öhm, minden rendben van, professzor? – kérdezte óvatosan, válasz azonban nem érkezett, mintha Perselus lélekben teljesen máshol akarna járni. A hallgatása azonban arra sarkallta Hermionét, hogy megtegyen minden tőle telhetőt, és bár látta, hogy Pitont minden bizonnyal Potter és Evans párosa zaklatta fel, a helyzet miértjét – azon kívül, hogy a professzor gyűlölte Harry apját – nem értette. Pálcájával apró kört írt le, egy pillanattal később pedig egy gőzölgő bögre lebegett Piton felé. – Igya meg, ettől biztosan jobban lesz. Mindjárt vacsora, biztosan nem evett már órák óta, és ez a hideg…
- Hallgasson! – A kiejtett szó egyértelműen parancs volt, hangja azonban halk és szinte erőtlen volt, Hermione pedig úgy döntött, ez egyszer nem vág vissza, Piton önmagához képest túlságosan elesettnek tűnt.
- Professzor...
- Hagyjon már békén, Granger!
- De professzor, erre tartanak – suttogta fojtott hangon a lány. A kimondott mondat olyan hatással volt Pitonra, mintha hipnózisból ébresztették volna; szemei felpattantak, tekintete ismét élénkké vált, tartása egyenes lett, és Hermione látta, hogy kezei ökölbe szorulnak. A fiú hirtelen maga mellé rántotta a lányt, így már csak a hallásukra hagyatkozhattak. Háttal álltak a közeledő párnak, szorosan a fa törzséhez simulva, a hangokból ítélve mégis mindketten tudták, a pár már nincs messze, beszélgetésük egyre jobban hallhatóvá vált.
- Siriusnak ez egyszer tényleg elment az esze. Bazibumm bűbájt szórni Frics macskájára! Az a szerencsétlen állat nem tehet semmiről.
- Ugyan, Lily, ezt te sem gondolhatod komolyan! Az a macska Frics kémje, és fogadni mernék, hogy esténként, amikor csak Frics látja, csábos nővé változik...
A mondat befejezését nem hallották, azt ugyanis megtörte Lily Evans vidám nevetése. A hangokból ítélve már csak néhány lépésre lehettek Perseluséktól, alakjukat csak a fűzfa vastag törzse takarta az érkezők elől.
- Menjünk egy nyugodtabb helyre, ahol tudunk beszélni – javasolta Hermione, és, hogy szavait nyomatékosítsa, néhány lépéssel eltávolodott a fától. Elege volt az értelmetlen rejtőzködésből, az egyetlen, amire vágyott, hogy minél hamarabb megtalálják mihamarabbi visszatérésük kulcsát.
- Ó, ez a hely már foglalt. Gyere, James, menjünk máshova – javasolta Lily. A fiú azonban figyelmen kívül hagyta a kérést.
- Ez egyszerűen hihetetlen. Pipogyusz, neked barátnőd van? – nézett kajánul a párosra, majd külön Hermionéhoz fordult. – El sem tudom képzelni, hogyan tudott erre rávenni téged. Te nem tűnsz hibbantnak...
- James! – Lily hangja szinte remegett a dühtől, látszott, nem bírja, ha barátja ok nélkül támad másoknak. – Menjünk innen.
- A te barátnőd sem idióta, mégis veled van, Potter. De te azt is figyelmen kívül hagyod, amit kér tőled. Talán őt is a zsarnokoskodásoddal láncoltad magad mellé? – Piton szavai csöpögtek a gúnytól, szeme haragos volt, és amikor utolsó mondata nyomán James pálcát rántott, reflexei működésbe léptek, és nem tétlenkedett; pillanatokkal később már kivont pálcával álltak egymás előtt, akár a támadni készülő vadállatok. Hermione és Lily szinte egyszerre sikkantottak fel, és amikor tekintetük találkozott, a lány látta, hogy Harry anyja ugyanolyan dühös és ijedt egyszerre, mint ő.
- Azonnal hagyjátok abba, különben felmegyek, és...
- Felmész, és beárulsz az öreg McGalagonynak? Ugyan, Lily, már nem vagyunk gyerekek – morogta James, de közben tekintetét le sem vette Perselusról.
- Ennek ellenére éppen úgy viselkedtek, mint az ostoba kölykök. Nem McGalagonyhoz megyek. Hanem el innen, és soha többé nem állok szóba veled, James. – Lily elszántnak és rettentő dühösnek tűnt, ezt még a griffendéles fiú sem hagyhatta figyelmen kívül. Kelletlenül bár, de leeresztette a pálcáját, egy utolsó gyilkos pillantást vetve Pitonra.
- Lily... – Piton hangja sóvárgó és könyörgő volt. – Jól vagy?
A lányt láthatóan meglepték a hozzá intézett szavak, ahogy Hermionét is. Úgy tűnt, egyedül James nem csodálkozik, fogcsikorgatva forgatta a szemét a kérdés hallatán.
- Remekül, köszönöm – válaszolta fagyosan a lány, rá sem nézve a fiúra. – Hála a gyermeteg játékaitoknak, el is ment az idő, mindjárt vacsora. Szép estét!
Lily sarkon fordult, és sietve távozott. James még egy utolsó, fújtatásnak beillő hangot hallatott, majd szinte futva követte távolodó barátnője alakját. Bár már messze jártak, Hermione hallani vélte, sőt a pár testtartása alapján látta is, hogy Lily és James fennhangon vitatkoznak.
- Ez meg mi volt? – kérdezte méltatlankodva Pitontól a lány.
- Ne törődjön vele – morogta a férfi. – Tatuepe.
- Tessék?
- Tatuepe biztosan volt a Dumbledore által készített italban, ugyanis az az ilyen fajta bájitalok alapja. A többin még gondolkozom.
- Hát ez egyszerűen undorító. Pedig igazán finom volt az a gyömbér ízű innivaló. – Abban a pillanatban Hermione kevésbé találta érdekesnek a Dumbledore szobájában ivott szörp hozzávalóit, mint a Piton és James között zajló vitát, és a Lilyvel való közjátékot, azonban valami azt súgta neki, hogy nem ajánlatos firtatni az összezördülést, főleg, hogy a fiatal Perselus még mindig feldúltnak tűnt.
- Most mennem kell gondolkodni. Holnap délelőtt megbeszéljük a részleteket – közölte hirtelen Piton, és a kastély felé vette az irányt.
- De hát a vacsora...
- Nincs szükségem vacsorára. Viszlát.
Ha akart volna, a fiú nyomába eredhetett volna, Hermione azonban látta, hogy ez nem az a pillanat, amikor Piton elviselné, hogy ráerőltesse a társaságát. A mardekáros igazán rosszul nézett ki, a lány nem is értette, Dumbledore hogyan gondolhatta, hogy a visszatérés jót tehet a férfinak. Látszott, hogy az iskolás évek minden bizonnyal a professzor életének legboldogtalanabb korszakához tartoznak. Mivel azonban Piton szinte utálta Hermionét, a lány feleslegesnek tartotta, hogy vigasztalni próbálja megfiatalodott professzorát, helyette úgy döntött, megvacsorázik, a takarodóig hátralevő időt pedig arra fordítja, hogy némi információt szerezzen a könyvtárban Dumbledore titokzatos főzetével kapcsolatosan. Úgy érezte, jelenleg ez a legtöbb, amit tehet.
Éjjel, az eredménytelen keresés után pedig – mely legalább egy tucatnyi könyv alapos átlapozásából állt – Hermione még mindig reménykedett benne, hogy ha lefekszik és becsukja a szemét, reggel a saját idejében, a saját griffendéles szobájában ébred fel.
Be kellett látnia azonban, hogy erre, az adott körülmények között a legkisebb esélye sincs meg.