2. fejezet

Jane

- "Én a halál rokona vagyok"... – értem már legalább századszor a kedvenc versem végére. Általában jóval kevesebbszer kell végigmondanom magamban vagy félhangosan, hogy lenyugodjak, de a kudarc keserűsége most sehogyan sem akart elmúlni. Felfoghatatlan volt számomra, hogy az a semmi kis halandó hogyan állt ellen a képességemnek. Nem fetrengett a földön a fájdalomtól, ahogy kellett volna, hanem állt tovább. Halálra rémülten ugyan, de még nem eléggé rémülten! Hiányzott az arcáról az a fajta döbbenet, amikor valakit megérint a halál és életében először veszíti el azt az illúziót, amivel a halandók nap nap után megőrzik az ép eszüket. Hogy neki nem eshet semmi baja, hogy örökké fog élni, hogy nem öregszik meg soha, mert ő különleges és megismételhetetlen. Az általam generált csontig hatoló fájdalom úgy szakítja le róluk ezt az illúziót, hogy soha nem gyógyuló lelki sebeket szereznek. Pontosabban szereznének, ha túlélnék a velem való találkozást.

Nem szokták.

Apropó túlélés! A szobám sarkában kuporgó emberek felé fordultam, akik szorosan egymáshoz simultak, mintha egymás közelsége megvédhetné őket. Jó döntésnek bizonyult ügyelni rá, hogy az egész család hiánytalanul hozzám kerüljön. Egy teljes szett, hogy elmulassza a rossz kedvemet, amit az a semmirekellő halandó okozott.

Kivel is kezdjem – morfondíroztam magamban, miközben végig mértem őket. A csinos, jól öltözött apucit és anyucit, a tízéves forma kisfiút, és a csendesen pityergő hat év körüli kislányt. Tökéletes! A kisfiút fogom először megölni, akkor a szülők végre tényleg elhiszik, hogy képes vagyok bármire. És mindent hajlandóak lesznek megtenni, hogy a még életben maradt gyermeküket megmentsék.

A ruhájánál fogva kiemeltem a fiút az embercsomóból, aki hiábavalóan rúgkapált, és visított. Az apja reflexből utána kapott, és olyan mozdulatot tett, mintha kész lenne megtámadni... Iszonyatos fájdalom lett a jutalma. A földön vonagló férfi látványától az anya teljesen összezavarodott, és hisztérikusan visítani kezdett. Zene füleimnek!

Abbahagytam az apa kínzását, hogy láthassa, ahogy az utolsó csepp életet is kiszívom a kezemben immár ernyedten fekvő kisgyerekből. A vérének tiszta, finom íze volt, mint a gyerekeknek általában, de sajnos csak nagyon rövid ideig élvezhettem. Még szomjas maradtam, amikor megállt a szíve. Dühömben az ajtó mellé hajítottam a testét.

- Kérem! - hallottam meg az apa félőrült hangját. Csodálkozva vontam fel a szemöldökömet! Nocsak! Még van ereje beszélni! Ráadásul azon a nyelven szólalt meg, amin a kedvenc versem íródott. Érdekes!

A férfi felé fordítottam vérvörös tekintetemet, amitől összerázkódott és még jobban meghunyászkodott.

- Igen? - feleltem neki azon a nyelven, amit használt. Láthatóan küzdött, hogy ismét meg tudjon szólalni.
- Kérem... megteszek bármit... csak engedje el a családomat! - a mondat vége csuklás és hüppögés közötti hangba fullad. - Van pénzem... Kérem... bármit, amit akar...

Határozottan érdekes! Ritkán őrzik meg a bátorságukat és józan eszüket az áldozataim. Na, lássuk, mennyire beszél komolyan ez az ember. Fogalma sincs, hogy a bármi az nálam milyen sok mindent jelenthet. Halandó elméjével el sem tudja képzelni...

- Szóval bármit? - kérdeztem meg tőle. Csak bólintott, többre nem futotta az erejéből. - Mit ajánl fel a családja életéért? Nyűgözzön le, és elengedem őket!

A férfi zavarodottan rám nézett. Egyenesen rám! Megkínzott agyát annyira lefoglalta az ajánlatom feldolgozása, hogy félni is elfelejtett. Normális esetben vakmerőségéért újabb fájdalom hullám lenne a büntetése, de nem akartam elmulasztani azt a pillanatot, amikor rájön, hogy az ajánlatom rá nem vonatkozik. Hogy számára nincs menekvés...

De nem tette! A túlélési ösztöne letiltotta agyának ezt a próbálkozását. Ha most tudatosul benne, hogy innen nem kerülhet ki élve, akkor összeomlik és képtelen lesz tovább küzdeni. Mindig meglepett, hogy a halandók milyen messzire tudnak elmenni az önáltatásban. Egész alternatív világokat teremtenek maguknak. Olyanokat például, amiben túlélik a velem való találkozást...

- Mit... mi érdekelné? - nyögte ki végül a férfi, és lopva a feleségére sandított, aki üveges tekintettel ölelte magához a kislányát. Néha még a szemét is sikerült eltakarnia.
- Mondjuk kifejthetné, mit értett „bármi" alatt – ültem le egy hatalmas 18. századi székre, ami kissé kemény volt, és kényelmetlen, de a kedvencem. Úgy döntöttem, hogy hosszabb időt szánok apuci ajánlatának, mint eredetileg terveztem. Régóta nem beszéltem már olyasvalakivel, akinek ez a nyelv volt az anyanyelve. Főleg halandóval nem. Bármennyire is nehezemre esett elismerni, de ők valahogy finomabban beszéltek egy-egy nyelvet, mint a vámpírok. Ha meg kellene fogalmaznom, talán azt mondanám, hogy több életet visznek a szavakba.

- Van pénzem... néhány nap alatt el tudom intézni, hogy mind az öné legyen...

A felesége velőt rázó sikolya szakította félbe a mondandóját. Tapasztalatom szerint némely embereket jobban megviselt mások szenvedése, mint a sajátjuk, bár fel nem foghattam, hogyan lehetséges ez.

- Kérem! - sírt fel a férfi. - Csak mondja meg, mit akar!
- Csak a pénzét hajlandó odaadni a családjáért? - engedtem el a nőt a fájdalom szorításából.
- Nem! Természetesen nem! - nézett rám kétségbeesetten. - Csak fogalmam sincs, hogy mit kívánhat... egy olyan...
- Egy olyan szörnyeteg, mint én! - ugrottam talpra, és megragadtam a hajánál fogva. Addig feszítettem hátra a fejét, míg vinnyogni nem kezdett a fájdalomtól. - Ezt akartad mondani, te kis pondró!
- Áááh... neeeem... - nyöszörögte apuci.
- Nem? - kezdtem unni a játékot. - Fél a haláltól?
- Igeeen...
- Akkor hadd ajánljak valamit magának – térdeltem le mellé, és egészen közel hajoltam a füléhez. Tömény izzadság és félelem szaga volt. Összefutott a nyál a számban. - Mit szólna ahhoz, ha itt hagyná a lányát nekem, cserébe a maga, és a felesége szabadságáért? - suttogtam olyan halkan, hogy csak ő hallja. Hirtelen kiverte a hideg verejték, és kikerekedett a szeme. Láttam rajta azt a pár másodpercet, míg az ellen küzdött, hogy azonnal elfogadja az ajánlatom, és minél messzebb meneküljön.

- Mit tenne vele? - lehelte alig hallhatóan. Becsületére legyen mondva tovább állt ellen a kísértésnek, mint a legtöbben.
- Ugyanazt, amit a fiával – mosolyodtam el semmi kétséget sem hagyva a szándékaim felől. Apuci arca eltorzult, ahogy végig nézett megmaradt, félig alélt családján.
- Nem... tehetem...

Kissé meglepett a válasza. Általában alkudoznak még velem egy kicsit, aztán könyörögnek, majd végül, amikor már úgy érzik kimerítettek minden lehetőséget, és nyugodt lelkiismerettel egyezhetnek bele az ajánlatomba, akkor rábólintanak.

Megvontam a vállam. Nekem így is jó! Apucit hagytam utoljára, de már alig fogta fel, hogy mi történik. Talán azért láttam megkönnyebbülést az arcán, amikor távozott belőle az élet.

Nem sokkal később Felix kopogtatott az ajtómon.

- Takarítsd el a maradékot – utasítottam, anélkül hogy elfordultam volna az ablaktól.
- Ahogy óhajtod – felelte, és a vállára dobta az első holttestet.
- És öltözz át, mert olyan szagod van, mint az üzekedő kutyáknak tavasszal! - fintorodtam el önkéntelenül. Ez is amiatt a halandó miatt van! Az ő kétségkívül csábító illata indította be Felix alantas fantáziáját, és eredményezte ezt a felajzott szagot! Undorító!

A vers idézet Ady Endre: "A halál rokona" című verséből származik.

Chymerea