2 fejezet
Dementor-vadászok Tonks reggel szokás szerint nehezen ébredt Bele kell húznom, ha időbe be akarok érni a Minisztériumba! - gondolta.
A munka alapvetően más volt, mint amit diákként elképzelt. Morcosan gondolt a papírhalomra, ami az asztalán várja. Rengeteg akta, jelentés jelentés hátán. Auror lett és ennek minden reggel örült, hiszen gyerekkorától ez volt az álma. Talán, azért mert úgy érezte, ezzel is törleszt egy kicsit utált rokonainak, akik miatt a szülei bujkálni kényszerültek. Anyján és Siriuson kívül nem is volt normális ember a Black családban! -motyogta miközben kikelt az ágyából. És már Siriust sem számíthatja ide. Sirius Black, anyja unokatestvére volt, ritkán találkoztak, ő mégis jól emlékezett rá gyermekkorából. A varázsló volt az egyetlen, aki szülei házassága után sem szakította meg a kapcsolatot velük. Tonks még kislány volt, amikor a férfi az Azkabanba került gyilkosságért. Emlékezett micsoda döbbenet és fájdalom látszott anyja arcán, amikor megtudta a hírt. Gyerekként úgy gondolta, Sirius bűnös. Csaló, hiszen neki is hazudott. Milyen kedves volt vele és ő mennyire szerette őt. Fekete hajával, csinos arcával, olyan volt számára, mint egy romantikus hős. És annak is tartotta: bátornak, becsületesnek, rettenthetetlennek, erősnek. Olyannak, aki haláláig harcol a gonosz ellen. És a végén kiderült, hogy ő maga volt a megtestesült gonosz. Sokáig inkább nem is gondolt rá, eltemette magában az emlékeit, amelyek csak fájdalmat és csalódást jelentettek.
Csak amikor auror lett, akkor bukkant fel újra az életében Sirius Black. Az Auror Főparancsnokságon a kollégái több mint egy éve próbálták kézre keríteni a férfit. Tonks valahol örült neki, hogy ez nem sikerült. Felnőtt boszorkányként és aurorként túl jól ismerte az Azkabant és a dementorokat. Úgy gondolta akármit tett is Sirius annak idején, azért már megbűnhődött a tizenkét év alatt. Siriusra gondolt, akinek képe ismét elfoglalta a Reggeli Próféta címlapjának nagy részét – felöltözött és ivott egy kávét, hogy magához térjen majd munkába indult. A lakása csak pár utcányira volt a Minisztériumtól és gyakran gyalog ment be. Pont, mint apa - vigyorodott el magában.
Ted Tonks mugli származású volt és ha elmerült gondolataiba néha elfelejtett hoppanálni és inkább gyalog indult el, bármilyen messze is volt az úticélja. Mennyire hiányoztak a szülei! Lassan kezdte megszokni a magányt és megnyugtató volt a tudat, hogy biztonságban vannak.
Így neki nem maradt más, csak a munka és annak is pont a holt unalmas része. Időnként már úgy érezte, teljesen beleőszül. Talán még a Mágikus Közlekedésfelügyeleti Osztályon dolgozni is izgalmasabb ennél. Caramell mást sem csinált, csak jelentéseket kért, mintha azt evett volna reggelire és vacsorára és nála már csak Umbridge volt rosszabb, mert ő el is olvasta és újra is íratta a beszámolókat, ha nem tetszettek.
Végül is a papírmunkát is el kell végezni valakinek- gondolta. Lehet hogy csak ő türelmetlen, még egy kicsit várnia kell, míg igazi, aurorhoz méltó feladatot bíznak rá. Érthető, hogy az izgalmasabb, legveszélyesebb feladatokkal nem a gyakornokokat kínálják meg. Még csak egy éve auror, mások is éveket várnak míg egy igazán fontos megbízatást kapnak! - még a gondolatra elborzadt. Talán nem is tapasztalatlansága az ok… Lehet, hogy a hajával van baj, túl feltűnő? Megállt egy kirakat előtt és a paradicsompiros árnyalatot egy visszafogottabb rózsaszínre változtatta.
Az eredeti hajszínére már alig emlékezett. Talán barna volt, mint az anyjáé? Ahogy kiderült, hogy metamorf mágus, rögtön megváltoztatta a haja színét. Ki akarna ilyen közönséges és unalmas színt? Volt ugyan egy rövid – de annál emlékezetesebb időszak – amikor nem tudta irányítani e képességét, és a haja színe a hangulatától függően változott. Piros lett, aztán fekete, egyszer pedig egy bájitaltan dolgozat előtt szabályosan megőszült. Hát igen, Pitont soha nem bírta. Ránézett a mellette elsiető mugli órájára és rohanni kezdett. Így még éppen időben ért fel az Auror Parancsnokságra. Scrimgeour lépett be mögötte az ajtón és azonnal kezdte is az eligazítást. Tonks igyekezett visszafojtani egy ásítást és remélte, hogy főnöke hamarosan befejezi a szónoklatot. Egyszer csak a nevét hallotta. Nem akart hinni a fülének, lázasan kutatott emlékezetében, hogy miről is volt szó. Scrimgeour azzal zárta le az eligazítást, hogy az akció vezetője Kingsley Shacklebolt. Tonks gyorsan a fekete varázsló mellé lépett.
– Minden világos, Tonks?- villantotta ki fehér fogait a férfi.
Legalább már arra sikerült rászoktatnom, hogy ne Nymphadorának szólítson - gondolta elégedetten a lány:
- Ööööö, nem igazán! Az elejéről lemaradtam !– a varázsló erre hitetlenkedve megrázta a fejét. - Már egy éve itt dolgozom és még soha nem kaptam feladatot Scrimgeourtól, azt hittem nem is tudja a nevem! - mentegetőzött a boszorkány. - Nem is értem, hogy miért pont én jutottam az eszébe! - folytatta.
- Én javasoltalak! – dörmögte az auror, mély hangja mintha a pincéből jött volna.
Tonks csodálkozva bámult rá.
- Remélem, nem lesz okom megbánni! – vigyorodott el a férfi – Scrimgeour egyszerűen azt mondta, hogy válasszak valakit magam mellé. Mivel hallottam a patrónusodról, úgy gondoltam, ez neked való feladat lesz.
Shacklebolt menet közben röviden vázolta, mit kell tenniük. A feladat nem volt megszokott és egyszerű sem. Néhány dementort Caramell az év végén Roxfortba vitt a Trimágus Kupa után. Ennek okáról a Minisztériumban is különböző találgatások keltek szárnyra, de biztosat senki nem tudott. A dementorok közül csak egy tért vissza az Azkabanba, jóllehet az eset óta már egy hét eltelt. Az ő feladatuk most az volt, hogy felkutassák és visszavigyék a börtönbe az elszökött dementorokat.
Mindig ez van – gondolta Tonks miközben a lift felé indultak. - Caramell elszúr valamit, az aurorok meg majd helyrehozzák. Aztán meg arról zeng a Reggeli Próféta, hogy milyen kiváló és előrelátó miniszter is Cornelius Caramell.
Scrimgeour utánuk szólt:
- Shacklebolt, Tonks egy percre jöjjenek csak!
Az irodában a parancsnok leült, de őket nem kínálta hellyel.
– A miniszter úr nem akarja, hogy Dumbledore értesüljön erről a „kis malőr"-ről, hogy a miniszter úr által használt kifejezéssel éljek… - mondta szigorúan Scrimgeour és kutatóan nézett rájuk, szemüvege mögül.– Szerintem viszont, - nyomta meg az első szót, miközben felállt a székéről és fel- alá kezdett járkálni, mint egy ketrecbe zárt oroszlán - szerintem viszont Dumbledore előbb szerzett tudomást a dologról, mint Caramell! - Újra feléjük fordult és így folytatta: - Nyugodtan menjenek először Dumbledore-hoz, de elvárom, hogy bizalmasan kezeljék az ügyet! A miniszter úr ugyanis attól tart, hogy az ügy esetleg „nem kívánt publicitást kap"! – dörmögte gúnyosan a parancsnok, majd hátat fordított nekik és egy morranással kísért elégedetlen kézmozdulattal útjukra bocsátotta őket.
Shacklebolt elindult a lift felé és Tonks követte. Fapofát vágott éppúgy, mint benn az irodában, de belül ujjongott. Végre egy izgalmas feladat! – eltöltötte az izgalom és a várakozás, kifelé menet lendületes mozdulattal lesodort egy magas irattornyot Dawlish íróasztaláról. Gyorsan előkapta a pálcáját és visszavarázsolta a papírokat, de ránézésre is látszott, hogy Dawlish az iratok rendezgetésével fogja tölteni a nap hátralévő részét. Tonks körülnézett és abban reménykedett, hogy senki sem látta a történteket, aztán Shacklebolt után sietett.
- Roxmortsba fogunk hoppanálni, a birtok határánál várni fognak, Dumbledore már számít az érkezésünkre! – szólt az auror – Remélem, ott nem fogsz felborítani semmit! – fűzte hozzá komoly képpel.
Tonks nem válaszolt csak magában mérgelődött. Nem lennék ilyen béna, ha nem folyton máson járna az eszem! Koncentrálj, Tonks!
- Most, hogy együtt dolgozunk, azt hiszem nyugodtan, szólíthatsz Kingsley-nek! – mondta nagylelkűen az auror, amikor elindultak a faluból a birtok felé.
- Te pedig nyugodtan szólíts Tonksnak!- válaszolt a boszorkány morcosan.
- Hogy te milyen szemtelen vagy! – vonta fel a varázsló a szemöldökét és elnevette magát.
- Vajon mit kever már megint Caramell? – morfondírozott a lány.
- Talán most majd kiderül! – dörmögte Kingsley – Én eleve rossz ötletnek tartottam a dementorok bevetését, de Caramell nem bízik az aurorokban. Azt gondolja, hogy Scrimgeour a helyére pályázik. Mintha a dementorokban meg lehetne bízni! Két évvel ezelőtt ide Roxfortba is betörtek, nem is egyszer. Volt már szerencsém hozzájuk és nem értem, ilyen visszataszító lényekkel hogyan őriztethetnek embereket! A te nagybátyád is az Azkabanba raboskodott, nem? – nézett kiváncsian a boszorkányra.
- Sirius Black az anyám unokatestvére, nem a nagybátyám… és nem szívesen beszélek erről! – mondta Tonks félrenézve, aztán kelletlenül folytatta – Anyámon kívül ő volt az egyetlen normális rokonom a Black ágról, vagy legalábbis annak tartottam…
- Tudod, lehet, hogy én kapom meg a Black ügyet, nem akarsz nekem segíteni? - állt meg Shacklebolt.
- Nem, őszintén szólva örülök, hogy kiszabadult és remélem nem is találják meg! - a végét már csak maga elé nézve suttogta.
Egy ideig némán sétáltak a birtok felé, majd újra a varázsló törte meg a csendet.
- Nem mondtam el mindent, amikor azt kérdezted, miért téged választottalak. Az igazság az, hogy bár nem ismerjük egymást túl régóta, megbízhatónak és tehetségesnek tartalak, és arra gondoltam érdekelne egy különleges munka, ami kockázatos és nem a minisztériumi kereteken belül folyik – nézett komolyan a boszorkányra.
Tonks értetlenül meredt rá, de mielőtt még kinyithatta volna a száját Kingsley közbevágott:
- Többet egyelőre nem mondhatok, de rövidesen mindent megtudsz. És még egy dolog… Talán gondolkodtál már rajta, hogy miért nem kapsz komolyabb megbízásokat. Caramell nem bízik benned, Sirius Black miatt. Ezért vagy még mindig gyakornok, és ha teheti, megakadályozza azt is, hogy fontos feladatot kapjál!
Tonks először csak tátogni tudott, mivel jó nevelést kapott inkább nem mondott semmit, de közben nagyon csúnyákat gondolt Caramellről és az összes felmenőjéről.
Roxmortson végigsétálva, végre birtok határához értek és megálltak a kapuban. A kapunál már várta őket Frics úr, a gondnok a lábához Mrs. Norris dörgölőzött.
- A igazgató úr már várja önöket! - szólt mogorván Frics.
Szótlanul baktattak az iskola felé. ahogy kanyarodott az út,végre meglátták a tavat és a kastélyt. Tonks szíve megdobbant, eszébe jutott mennyire szeretett ide járni. Oldalra nézett és látta hogy Kingsley szája is mosolyra húzódik.
- Te melyik házban voltál?- kérdezte Tonks:
- A Hollóhátban, és te?
- A Griffendélben. Csak én és Sirius kerültünk a Griffendélbe az egész családból.
Frics egészen az előcsarnokig kísérte az aurororka, ott McGalagony várta őket.
– Kingsley, Nymphadora jöjjenek utánam! – szólt komolyan és elindult az igazgatói iroda felé.
Az igazgatói iroda ismerős hely volt Tonks számára, diákként gyakran megfordult itt - hiába nem a kiváló magaviseletéről volt ismert.
Dumbledore szívélyesen fogadta őket és rögtön a tárgyra tért:
- Gondolom nem Caramell javasolta, hogy nézzenek be hozzám?
- Nem, Scrimgeour – felelte Kingsley.
- A dementorok – mert ketten voltak - most a Szellemszálláson vannak. Az épület egy mágikus korláttal van lezárva, amelyen nem tudnak áthatolni, de nektek nem jelenthet problémát! Hazafelé menet megtaláljátok őket. Sajnos Caramell a biztonság kedvéért hármat hozott, pedig az az egy is túl sok volt, aki végül is bejutott Roxfortba. Elég sok időmbe került megtalálnom őket, szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy senkit nem támadtak meg.
Egy másik ügyről is szeretnék beszélni veletek! Kingsleyvel már váltottunk néhány szót erről korábban, de te, Nymphadora még túl fiatal vagy ahhoz, hogy emlékezz azokra a veszedelmes időkre. Ezért elmesélem a történetet a Főnix Rendjének megalakulásától. Hozzá kell tennem, hogy a történet néhány tragikus részlete csak nemrégiben vált világossá számomra is. Igyekszem rövidre fogni, de a türelmeteket kérem!
Dumbledore hosszan beszélt, de amit elmondott egyáltalán nem volt unalmas, ellenkezőleg. Tonks úgy látta maga előtt a harcokat és a Halálfalók rémtetteit, mintha csak most történne minden, a szeme láttára, a füle hallatára. A falon függő festményeken, a régi roxforti igazgatók is figyelemmel hallgatták Dumbledore-t és csak néha szúrtak közbe egy- egy megjegyzést. Amikor a Dumbledore befejezte, a boszorkány Kingsleyre nézett. Látta, hogy a férfi ismerte az elhangzottak nagyobb részét, de arca elárulta meghökkenését. Tonks lehunyta a szemét és megpróbálta a fejében újra összerakni a történetet, amelyet az imént hallott. Végül megkérdezte:
- Ez azt jelenti?
- Igen - bólintott Dumbledore – Sirius Black ártatlan!
Tonks elborzadt, ugyanakkor megkönnyebbült. Nem tudott tovább ülve maradni Fawkes-hoz lépett és végigsimított az állat rubinvörös nyakán, szemeibe könnyek gyűltek.
- És most hol van? Él még egyáltalán? –kérdezte kétségbeesetten.
- Nyugodj meg, Nymphadora! Siriusnak kutya baja és – mondta Dumbledore és elmosolyodott – hamarosan találkozhatsz vele!
Shackleboltot jobban érdekelték a Trimágus Kupa után történtek.
– A Minisztérium soha nem fogja elismerni, hogy tévedés történt, Caramell már eddig is mindent megtett, hogy eltussolja az ügyet!- mondta komoran.
- De hát fel kell vennünk a harcot Tudjukkivel! – kiáltotta Tonks hevesen.
Dumbledore csendet intett.
- Nymphadorának igaza van, mint ahogy neked is Kingsley! Ezért kell újjászületnie a Főnix Rendjének, és természetesen új tagokra is szükségünk van! Sok kitűnő varázsló és boszorkány vesztette az életét a Sötét Úr elleni küzdelemben - mondta szomorúan a varázsló - őket senki sem pótolhatja. De eddig is és ezután is lesznek mások, akik a helyükre állnak és megteszik, amit kell! Mindkettőtöket tanítottam, becsületes és kivételes képességű embernek ismerlek benneteket! Felteszem hát a kérdést: akartok-e csatlakozni a Főnix Rendjéhez és harcolni Voldemort ellen, kockára téve magatok és szeretteitek életét, amíg a Sötét Úr és csatlósai ki nem pusztulnak a világból?
Tonks azonnal igennel válaszolt, rövid gondolkodás után Shacklebolt is követte a példáját. Mielőtt elindultak volna, az auror még elmondta Dumbledorenak, hogy őt fogják megbízni Sirius Black kézrekerítésével.
– Ez különösen hasznos lehet a számunkra!- jegyezte meg az igazgató elgondolkodva - A Rend újjáalakítására holnap este kerül sor. Majd Arthur Weasley elvezet oda benneteket!
Tonks fordult Dumbledorehoz:
– Professzor úr, nem lehet bebizonyítani Sirius ártatlanságát?
- Sajnos akik tanuskodhatnának Sirius mellett még kiskorúak. A két másik varázsló pedig, aki az ügyben érintett és még él, Remus Lupin és Peter Pettigrew…
Dumbledore egy mozdulattal magához intett egy hatalmas bőrkötéséses könyvet. A könyv lapjai szélsebesen forogni kezdtek, majd megálltak. Kingsley is közelebb lépett.
- Így nézett ki Peter Pettigrew, amikor végzett Roxfortban!
Mutatott a varázsló egy tejfölszőke hajú, zömök, alacsony fiatalember képére. A fiú szélesen mosolygott, de a szeme komoly maradt és gyanakvó, időnként ide-oda tekintett, éles pillantással fürkészve környezetét.
- Ő nem fog maga ellen vallani, és ami még ennél is sajnálatosabb, visszatért urához és újra emberi testhez juttatta Voldemortot! Ez itt Sirius, - lapozott a következő oldalra Dumbledore, a képen egy jóképű, hosszú fekete hajú fiú állt, hanyagul a képkeretnek támaszkodva, féloldalasan mosolyogva és integetett.
Tonks pont így emlékezett rá. Már 17 évesen is milyen férfias és milyen veszedelmesen jóképű volt. Aztán jött tizenkét év az Azkabanban, újra könnyek gyűltek a szemébe a gondolatra, mi lett a varázslóból. Felnézett és Shacklebolt arcán is látta hitetlenkedést.
- Ez itt James Potter és Lilly Evans. A fényképen egy helyes szemüveges varázsló állt, mellette vörös hajú boszorkány, gyönyörű zöld szemekkel. A fiú eszelősen boldognak tűnt, a lány kezét szorongatta, aki szégyellősen mosolygott. Néha nevetve rángatták egymást ide-oda.
- Ő pedig, Remus Lupin!- lapozott a varázsló tovább.
A fotón egy világosbarna hajú, magas fiatalember állt. Ruhája kopott volt, arca sápadt, betegnek tűnt. Nymphadorát csak kifejező és szomorú acélkék szeme ragadta meg.
- Remus, Sirius legjobb barátja volt. sajnos sem elég befolyással, sem elég pénzzel nem rendelkezik, maga is kitaszítottként él. Senki nem hinne neki! - fűzte hozzá Dumbledore.
Tonks még szívesen nézegette volna a képeket, de látta, hogy Shacklebolt már felállt és kezet fogott az igazgatóval.
- Akkor hát holnap! - mondta a lány és ő is elköszönt.
Amikor Roxmortsba értek Kingsley megkérdezte:
- Nekem úgy tűnt, egyáltalán nem lepődtél meg azon, hogy Tudjukki visszatért!
- Amióta csak az eszemet tudom, apám folyton ezt hajtogatja, ő mindig is Dumbledore-ral értett egyet! Sok helyen épp ezért vált nemkívánatos személlyé, többen bolondnak tartották, mert nyíltan elmondta erről a véleményét.
- De te nem tartottad bolondnak! - ez inkább volt megállapítás, mint kérdés.
- Apám a legjózanabb és legőszintébb ember, akit valaha is ismertem. Tudtam, ha ezt mondja, akkor komolyan is gondolja! – vonta meg a vállát a boszorkány.
A Szellemszállás elé értek, az épület rozoga volt és minden széllökésre fülsértően nyikorgott. Tonks ránézett és arra gondolt, amikor Roxfortba járt akkor is pontosan így nézett ki a ház. Mint, ami bármelyik percben összedőlhet. Az épületben volt valami hátborzongató, szinte áradt belőle a hideg. Tonks megremegett, eszébe jutott mennyi időt töltöttek el itt a legjobb barátnőjével Mathilda Kirke-kel és Bill Weasleyvel, Bill akkoriban fülig szerelmes volt Mathildába. Beléptek a rozoga kapun és néhány lépés után megérezték a mágikus korlátot, egy határozott mozdulattal tovább léptek. A szabályzat szerint most alaposan meg kellett volna vizsgálniuk, nehogy veszélybe kerüljenek, aztán óvatosan hatástalanítani. De mindketten megbíztak Dumbledore szavában. Az épület ajtajához érve elővették a pálcájukat. mielőtt Shacklebolt kinyitotta volna az ajtót, Tonks megszólalt:
- Egy nyikorgó falépcső vezet fel az emeletre, gondolom a fenti szobában lehetnek. A hetedik lépcsőfoknál vigyázz! - figyelmeztette társát.
- Te már jártál itt? – nézett rá csodálkozva Kingsley.
- Egyszer, harmadéves koromban! Fogadásból. - tette hozzá a lány láthatóan kényelmetlenül érezve magát - Nem hiszem, hogy az óta sok minden változott!
- Bemegyünk, ha lent nincsenek, felmegyünk a lépcsőn. Már tudják, hogy itt vagyunk, így gyorsnak kell lennünk! Megidézzük a patrónusokat és egészen az Azkabanig kísérjük őket. Készülj fel egy hosszú repülésre!
Tonks biccentett és a feladatra koncentrált. A férfi kinyitotta az ajtót és szétnézett majd gyorsan a lépcsőhöz lépett, a lány szorosan a nyomába maradt. Ahogy egyre feljebb mentek egyre hidegebb lett. A leheletük fehér felhőként gomolygott a jeges levegőben, a lépcső karfáját dér borította és a boszorkány úgy érezte, a csontjaiban is megfagy a velő. Kingsley egy pálcamozdulattal kinyitotta az ajtót. Tonks mellé állt és látta, hogy két foszladozó rongyokba burkolózott, lebegő lény emelkedik fel. Az egyikük nyálkás, csontvázszerű ujjait karomként begörbítve feléjük indul. A két auror egyszerre kiáltott fel:
- Expecto Patronum!
Tonks pálcájából egy ragyogó ezüst fonál csapódott ki és egy pillanat alatt alakot öltött. A unikornis kecses szökkenéssel a dementor előtt termett és leszegezett fejjel feszült a rémalaknak. A boszorkány csak ezután nézett Shackleboltra, a varázsló patrónusa, egy ruganyosan mozgó nagymacska - talán párduc – a másik dementort vette célba. Egymásra néztek és Kingsley jelzésére egyszerre küldték előre a patrónusokat, akik maguk előtt űzve a dementorokat eltűntek a szobából. Elindultak a seprűkért, Tonks még visszanézett a szobára és megpróbálta elképzelni a jelenetet, amint Sirius és Piton vitatkozik egymással, de nem nagyon sikerült neki. Képtelenségnek tűnt, hogy Pitont bármi kizökkentheti hűvös nyugalmából. Nem esett viszont nehezére elképzelni, ahogy Pitont a falhoz vágja lefegyverző bűbáj. Mennyiszer álmodozott erről diákként. Elismerően gondolt Harry Potter -re és egyre jobban fúrta a kíváncsiság az oldalát, milyen lehet valójában a fiú.
Shacklebolt hangját hallotta így lerohant a lépcsőn, majdnem kitörve a bokáját a billegő hetedik lépcsőfokon.
- Még nem végeztünk! – szólt rá szemrehányóan a varázsló és a boszorkány kezébe nyomta a seprűt,- még az Azkaban előtt szeretném utolérni őket!
- Ne aggódj! - kiáltotta lány a seprűjére pattanva – hajtó voltam a Griffendél kviddicscsapatában, tudok repülni!
Felkaptak a seprűjükre és pillanatok alatt eltűntek a felhők között.