II. Fejezet

Nehéz Beszélgetések

Tomoya számára az egész világ romokban hevert. Nem elég, hogy elvesztette az imádott feleségét, aki miatt kis híján az életét is eldobta, mert egyszerűen úgy érezte, nem képes élni nélküle, most elvesztette azt az utolsó kis reménysugarat is, aki még ehhez a világhoz kötötte. Ráadásul még ez a furcsa mellkasi fájdalom is, ami időnként rátört… Nem tudta hová tenni.

- Jobban vagy már?

Fujibayashi Ryou lépett a szobába, ahol feküdt. Tomoya egy ideje már több időt töltött ébren, miután sikerült nagy nehezen lenyugodnia. Kyou volt az egyetlen, akit maga mellé engedett eddig, de a nővérként dolgozó kishúgát sem zárhatta ki.

- Igen... Azt hiszem...

Tomoya sápadt volt, és gyenge, ami az utóbbi időben megszaporodó rosszulléteinek és a sok nyugtatónak is betudható volt, amit a pánikrohamai miatt kapott, hogy megnyugodjon. Ryou a nővérruhájában volt, tehát még munkában volt, csak szakított egy kis időt, hogy hozzá is benézzen.

- Hogy vagy?

Ryou kedvessége sosem ismert határokat, még ha törékeny idegekkel is rendelkezett ami miatt gyakran sírt is, de azok az idők már elmúltak. Ma már erős, határozott, független fiatal nő volt, és csak egy ember szólhatott bele az életébe, és ez a férje volt, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett.

- Komolyan kérdezed?

- Tudom, hogy nem a legjobb kérdés tőlem, de az udvariasság megköveteli nem?

Tomoya egy mosolyt próbált magára erőltetni, de nem igazán ment.

- Te mindig ilyen kedves voltál Fujibayashi?

- Hányszor mondtam már neked, hogy szólíts a keresztnevemen Tomoya!

Ez igaz volt, már jópárszor mondta neki, de ez a rossz szokás még a gimiben ragadt Tomoyára.

- Na igen... Igazából én magam sem tudom hogy vagyok.

- A rosszulléteid? Még előjönnek?

Tomoya a melkasát simogatta, ami elég gyakran fájt az elmúlt időben.

- Nos... Eléggyakran, hogy őszinte legyek, de nem tudom mi ez...

- Mit érzel olyankor?

Tomoya elgondolkodott, és próbálta felidézni az élményeket, még ha fájdalmas is volt.

- A Mellkasom szorít olyankor... A szívem nem ver rendesen, a végtagjaim zsibbadnak... És elhagy az erőm.

Ryou lesütötte a szemeit, és egy ideig gondolkodott.

- Nem vagyok orvos, de nekem ez a Szívinfarktus egyértelmű jeleinek tűnik.

Tomoya döbbenten nézte a lányt, aki most könnyes szemmel bámult vissza rá. Komolyan aggódtak miatta mindketten, ő és a nővére.

- Ez komoly?

- Igen, bár eszerint több, enyhébb lefolyásúról van szó, amik szerencsére nem halálosak... De fordulhat rosszabbra is... Vigyáznod kellene...

Tomoya döbbenten hallgatta ezt a megállapítást.

- Szóval... Ushio halála...

Erre a gondolatra csak jobban összeszorult a szíve.

- Nem... Nem is akarok ebbe belegondolni!

- Pedig kénytelen vagy... Előbb utóbb fel kell fognod!

Ryounak igaza volt, de Tomoya minden fájdalmát és szenvedését ez a katasztrófa okozta az elmúlt pár napban.

- Oh, Ryou, te is itt vagy?

Kyou tért vissza és most ő is leült a húga mellé.

- Remek, már ketten pátyolgattok?!

Tomoya szarkasztikus humorának visszatérése jó jel volt.

- Látom jobban vagy, úgyhogy én megyek is a dolgomra, mindjárt lejár úgyis az ebédszünetem!

Ryou ezzel távozott. Tomoya csak nézett az "Ebédszünet" kifejezésre, mivel a szobában nem voltak órák, így nem is volt tisztában az idő múlásával sem. Kyou most visszaült a szokásos székére és csak most szólalt meg.

- Egyébként látogatóid vannak!

- Kik?

- A Barátaid és a családod, mit gondolsz?

Tomoya el is felejtette, hány barátja és ismerőse van a városban.

- Ez komoly? Még a Furukawák is?

- Mindenki! Épp csak édesapád nem... De Akio-san azt mondta, hogy ő is el fog jöni!

Tomoya bólintott.

- Rendben akkor küldd be Sunoharát!

- Ahogy akarod!

Kyou kiment a szobából, és egy darabig csend volt, majd Sunohara Youhei lépett be, Tomoya ősrégi barátja, és egyetlen hűséges társa minden bajban. Ellentétben a régi napokkal, most Fekete volt a haja, és nem szőke.

- Te meg ki vagy?

- Most muszáj ezt? Minden alkalommal végig kell mennünk ezen?

Egy darabig mindketten meredten bámultak egymásra, majd mindketten nevetni kezdtek.

- Semmit sem változtál barátom!

- Te sem sokat... Mármint...

Youhei elhallgatott, mert nem akarta hangosan kimondani, és ezzel fájdalmat okozni neki.

- Nem kell visszatartanod! Már beletörődtem a gondolatba.

- De sosem fogod megszokni igaz?

Tomoya keserűen bólintott.

- Na igen... Elvesztettem... Őt is... !

Tomoya arca elborult, de Youhei szipogása magához térítette.

- Te sírsz?

Youhei nem felelt, csak a nagy könnycseppek pottantak le a földre.

- Ne csináld haver! Te miért sírsz?

- Nem nyilvánvaló?

Youhei letörölte a könnyeit, majd nagy nehezen megint szóhoz jutott.

- Az a kislány nekem is közel állt a szívemhez ugye tudod?!

- Hogyhogy?

- Amíg te nem voltál a közelében, én voltam a pótapja te hülye!

Tomoya döbbenten nézte a könnyekkel küszködő barátját. Nem is sejtette, hogy ő ilyen dolgokat tett meg a kislányáért.

- Ezt... Komolyan mondod?

- Még szép, hogy komolyan! Az a kislány a szemem fénye volt! Én voltam az ő Youhei Bácsija, miközben ő a papáját kereste rajtam folyton! Téged te marha!

Nagyot csapott Tomoya vállára.

- Minden nap meséltem neki rólad, hogy milyen jó barátok voltunk, hogy mennyi nagy kalandot éltünk át, és hogy mennyire fájt, hogy te lettél aztán Nagisa párja!

- Azt ne mondd... !

- De igen! Én is szerettem őt! Igaz nem annyira, mint te, de úgy éreztem, én is boldoggá tudnám tenni őt!

Tomoya teljesen felakadt ezen a kijelentésen, de be kellett lássa, hogy bármekkora idióta is volt, Youheinek hatalmas szíve volt.

- De amikor láttam, mennyire boldogok vagytok... Nem tudtam közétek állni!

Youhei őszintesége épp olyan volt, mint mikor Nagisára rátörtek ezek a szókimondási rohamok.

- Ez... Én...

Tomoya is elkezdett sírni. Férfi volt a tapán, de az ilyen alkalmakkor neki is rendesen eltört a mécses. Youhei vállára hajtotta a fejét, és így adta ki a fájdalmát. Youhei tudott volna egy ízléstelen poént erre, de nem akarta kimondani. Épp elég nehéz volt Tomoyának ez az egé hamarosan el is hagyta a szobát, és sorra jöttek a barátok és a család is, de egyikük sem tudta megnyugtatni Tomoyát eléggé, még Tomoyo sem, aki most is a szokásos, talán kicsit furcsa humorával próbált mosolyt csalni a férfi arcára.

- Sajnálom Tomoyo... Egyszerűen... Nem vagyok önmagam...

- Semmi baj! Megértelek. Kit küldjek be következőnek?

- Kotomi itt van?

- Csak holnap ér ide!

- Akkor már késő lesz... Holnap reggel kiengednek, ha minden igaz!

Tomoyo bólintott, és kiment a szobából. Alig pár perccel később Aztán Furukawa Akio lépett be a szobába, Tomoya Apósa.

- Rémesen nézel ki kölyök!

- Kösz, ez már dícséret tőled!

Tomoya felemelte a Letargikus tekintetét és végigmérta a nála majdnem kétszer idősebb férfit, akivel már megismerkedésük óta egy amolyan szeretlek-utállak kapcsolata volt. Csak Nagisa, később pedig Ushio miatt tűrték meg egymást.

- Amúgy hol van Sanae-san?

- Kint sírja ki magát a lányok vállán... Szerinted?

Tomoya szomorúan sütötte le a szemeit.

- Gondolom most a pokol fenekére kíván...

- Ne beszélj hülyeséget!

Aki nagyot csapott Tomoya fejére, aki most behúzta a nyakát.

- Miattad sír te barom! Ne hidd hogy mi nem gyászoljuk a kislányt.. Az unokánk volt, de is számítasz nekünk! Félig meddig a fiunk vagy Nagisa miatt!

Tomoya elnézte az idősebb férfit, aki mindig keményen beszélt vele, és mindig nagyon kegyetlennek hangzott amit mond, de most ő is könnyes szemmel nézte a vejét.

- Öreg...

- Ne is monddj semmit kölyök! Mind aggódunk érted! Ne hidd hogy nem!

Tomoya keserűen bólintott, és nem is tudott mit mondani, csak egy kérdés fogalmazódott meg benne.

- Apám mikor ér ide?

- A temetésre már ide tud jönni!

Tomoya bólintott és a takarójára tett kezeire bámult, amik most remegtek. Akio leült mellé és karbatett kézzel nézte egy ideig.

- Komolyan Szívbeteg vagy?

Tomoya végre felemelte a tekintetét és bólintott.

- Legalábbis Ryou ezt mondta... Nem hiszem el...

- Ha Ryou ezt mondta, akkor biztos igaza is van. Azt hallottad, hogy orvos akar lenni?

- Komolyan?

- Igen... Talán nem tudtad?

- Nem igazán tartottam a kapcsolatot a többiekkel...

- Ja persze...

Ez teljesen igaz volt, mert Kyouról is csak utólag tudta meg, hogy Ushio óvónője volt.

- Nos, örülök, hogy megmaradsz kölyök! De mostantól vigyázz magadra!

Tomoya bólintott, és Akio is elhagyta a szobát, nyomában pedig Kyou jött vissza.

- Kyou, nem is mondtad, hogy Ryou orvosnak készül!

Kyou meglepve nézett vissza, de hamar megvilágosodott.

- Ja, Akio-san mondta igaz?

- Igen. Szóval, Igaz?

- Igen az! Most tölti a második évét, de közben dolgozik is. Elég nehéz neki így, de a gyógyításnak akar élni.

Tomoya nem tudta megmosolyogni ezt, mivel mindig is kedves barátai voltak a Fujibayashi ikrek, és most mindketten közelebb kerültek hozzá egy kicsivel. Kyou a maga vad, kemény hangú természetével, és Ryou az ő hatalmas, ártatlan kék szemeivel és csendes modorával.

- Holnap kiengednek igaz?

- Igen! Ryou legalábbis ezt mondta... Nem mutattam semmilyen tünetet az ekmúlt időszakban így gyógyszerekkel, de kiengednek.

- Akkor még a temetés előtt kijutsz innen!

- Igen... Nem kéne innen mennem oda is... Elég gyászhuszár vagyok így is...

Tomoya még lehangoltabb volt az eddiginél is, de Kyou meglapogatta a hátát, és Mosolyogva folytatta.

- Próbálj már meg nem erre gondolni, te buta!

Ezzel magára is hagyta és behúzta maga mögött az ajtó. Megállt a falnál, és a szívén tartotta a kezét egy darabig, és nagyokat fújtatott. Ryou jött arra, és a vállára tette a kezét.

- Még mindig Bolondulsz érte igaz, nővérkém?

Kyou felnézett rá, és könnyes szemmel bólogatott.

- De... Nem akarom őt így látni!

- Majd csak lesz valahogy! Ő sem marad örökre ilyen, Kyou!

Kyou csak bánatosan bólogatott és visszatért a többiekhez.