Disclaimer: I do not own Slayers, everything belongs to Hajime Kanzaka!

2. fejezet: Ismeretlen ismerős

Órákkal a banditák megtámadása után Lina és Gourry éppen egy kis falu vendéglője felé tartottak. A látogatás célja nyilvánvaló volt, természetesen tele szerették volna tölteni az üres hasukat. Természetesen a banditákat nem csak a vagyonukból, hanem az élelmükből is kirabolták, mindent felfaltak, amit csak találtak, de természetesen ez nem okozott problémát, hogy most, néhány órával később újra egyenek.

A fogadóba lépve Lina mindjárt keresett maguknak egy nagy, üres asztalt, ahova levethették magukat. Magához intette a csapost és közölte vele, hogy minden fogást kérnek az étlapról, méghozzá két adagban. A férfi kis híján elájult, de végül szótlanul bólintott és arrébb támolygott. Lina vigyorogva bámult a távozó ember után, majd Gourry felé fordult.

"Na, megértetted amit mondott a néni vagy nekem is el kell magyaráznom még egyszer?" Kérdezte gyanakvóan a szőke harcostól.

"Hát... Őszintén szólva semmit sem értettem abból, amit az anyó magyarázott."

Lina természetesen a választól padlót fogott és miután felvakarta magát, jól leüvöltötte Gourry fejét.

"Te szerencsétlen, mit nem lehet ezen érteni? Csak a te zselé agyad nem képes felfogni még az ilyen egyértelmű információkat sem!"

"Jól van már Lina, ne kiabálj, mindenki minket néz... És különben is, veszekedés helyett inkább elmagyarázhatnád újra, hogy mire gondolt a néni!"

Lina legszívesebben tovább tombolt volna. Lassan 6 év együtt töltött idő után is ki tudott borulni Gourry hígagyúságán és alacsonyszintű felfogóképességén. De most is, mint minden alkalommal, visszaült a helyére, vett egy mély levegőt és magyarázásba kezdett.

"Na, remélem azt még felfogtad, hogy ez a Hakurai nevű templom egy nagy mágikus erővel rendelkező hely." Bólogatás. "A nagy spirituális energia miatt azonban különböző démonok szállták meg a templomot, ezzel elszívva ezt a nagy szellemi erőt. De ez a hely fontos a varázslók és boszorkányok számára, ez egyike az 5 nagy templomnak, ahova azok járnak, akiknek meggyengült vagy megfogyatkozott a varázserejük. A templom feltölti őket szellemi energiával és így visszanyerik az erejüket. És pont emiatt hatalmas pénzösszegeket ajánlottak már fel annak, aki képes elűzni onnan a démonokat, akik felfalják a spirituális energiát. Állítólag sokan próbálták már meg kiűzni ezeket a szörnyeket, de eddig mindenki csúfos kudarcot vallott."

"És miből gondolod, hogy nekünk sikerülhet elkergetni ezeket az izéket?"

"Mégis micsoda kérdés ez? Természetesen sikerülhet, hiszen én vagyok Lina Inverse!"

Gourry a megjegyzéstől elterült az asztalon. "Rendben, nincs több kérdésem, úrnőm."

"Helyes. Nézd csak, jön is a kaja! A sült csirke az enyém!"

"Micsoda, ne már! Mindig neked jutnak a jó falatok!"

Amelia próbált magára némi nyugalmat erőltetni, miközben az előtér felé sétált. Nem kimondottan félelmet érzett, az érzés inkább volt félelemmel vegyes izgalom. Kíváncsi volt rá, hogy mégis ki lehet ez a titokzatos látogató, aki még a palotaőrséget is minden nagyobb erőfeszítés nélkül hazavágta. A néptelen folyosókon visszhangoztak cipőjének koppanásai, ahogy haladt előre.

Mielőtt az előtérbe lépett volna, hirtelen megtorpant. Támadt egy ötlete. Halkan elmormolt egy lebegő varázsigét, így zajtalanul tudott közlekedni és nem keltette fel az idegen figyelmét sem. Közben odakint néhány sötét felhő kúszott az égre, így az amúgy világos előtérben erős félhomály uralkodott. De a hercegnő még így is ki tudta venni az egyik oszlopnak támaszkodó alakot. Utazóruhát viselt, ami karmazsinvörös és fekete volt, köpenye szintén fekete színű volt. Arcát csuklyája sötétjébe rejtette, így Amelia nem tudta alaposabban megvizsgálni a férfit. Csendesen közelebb lebegett az idegenhez, de úgy tűnt nem volt elég elővigyázatos, mert az alak valószínűleg támadónak vélte és azonnal rá is szabadított néhány tüzes nyilat. A hercegnőnek pont annyi ideje maradt, hogy válaszul néhány fagyos nyilat küldjön vissza. Már felkészült, hogy újabb támadás éri, de a férfi úgy tűnt felismerte vagy valami hasonló, mert nem küldött rá újabb varázslatot. Amelia ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy leszálljon a földre és némileg megigazítsa vendége fejét.

"Sötétben bújkáló árnyék! Te, ki másokra támadsz minden szó nélkül, az igazság ökle le fog csapni rád! A gonosz mindig bűnhődik és az igazság mindig győzedelmeskedik felette! Védd magad!" Ehhez a kis monológhoz természetesen Amelia a nála szokásos mutogatást is bevetette.

Az idegen először nem szólt semmit, csak állt szemben a hercegnővel és nézte őt. Amelia érezte, ahogy a hűvös acél szemek fürkészik, de nem lazított a tartásán. Aztán az ismeretlen egyszer csak megszólalt.

"Nem illik másokra mutogatni." Közölte a maga hűvös, mély hangján.

Amelia összezavarodott. Nem értett semmit. Az előbb megtámadta, most meg egyszerűen közli vele, hogy illetlen dolgot csinál. Mégis ki ez?

Azonban a férfi nem tudta magát tovább tartani, egyszerűen elnevette magát, csak úgy visszhangzott tőle az egész előtér. Ez végképp kiverte a biztosítékot a hercegnőnél.

"Na jó, ebből elég volt, idejössz, kiiktatod az őrséget, bántalmazod a személyzetet és még engem is megtámadsz! Ki vagy te mégis?" Szegezte neki indulatosan a kérdést Amelia.

A férfi lassan elhallgatott, majd a nő felé fordult. " Tudod, csak viccesnek találom, hogy semmit sem komolyodtál, mióta utoljára találkoztunk." Mondta derűsen. "Az viszont némileg rosszul érint, hogy nem ismersz meg. Bár igaz, hogy kicsit megváltoztam..." Beszéd közben pedig szép lassan lecsúsztatta fejéről az arcát eltakaró csuklyát.

Amelia először felhúzta magát azon, amit hallott, de a hallottak felkeltették az érdeklődését. Ismerősnek találta a férfi hangját, de közel sem volt biztos abban, hogy vajon tényleg az az ember-e, akire gondol. Aztán ahogy láthatóvá vált az illető arca, úgy kerekedtek el egyre jobban a szemei.

"Nem lehet!" Ez az egy gondolat suhant csak át az agyán.

A férfi arca kedves volt, egészen emberi, bár látható volt rajta néhány vágásnyom, amiket nem régen szerezhetett. Haja sötét színű volt és rendetlenül meredezett mindenfelé. Ez még nem lett volna elég Ameliának, hogy felismerje, de az i-re a pontot az átható acélkék szemek tették fel. Így összességében nézve az arc már ismerős volt számára, túlságosan is. Végül túltette magát a sokkot és végre képes volt megszólalni.

"Mit keresel itt, Zelgadis?"