Gondolom kitörő érdeklődéssel vártátok a folytatást, hiszen elég sok kérdést nyitottam meg az első részben. Remélem nem okozok csalódást, jó olvasást!

Sajnos az a tervem, hogy teljesen észrevétlen maradok nagyon hamar dugába dőlt. Az osztálytársaim valami különös oknál fogva nagyon kíváncsiak voltak rám. Én persze mindent elkövettem, hogy a lehető legkevesebbet kelljen beszélnem magamról, vagy arról, hogy ki vagyok és honnan jöttem. De azért mindenképpen tanulságos volt számomra, mert rájöttem, hogy ez nem az a hely, ahol különösen sokáig rejtőzködni tudok. És ott volt az a fiú.

- Üdvözöllek az iskolában! – próbált velem kapcsolatot teremteni a tanóra után, majd mivel nem válaszoltam így folytatta: - Úgy látom, hogy új diák vagy. Körbevezettek már?

Semmiképpen sem szerettem volna, hogy körbevezessen, ezért gyorsan rávágtam, hogy igen, de ez sem tartotta őt vissza a beszélgetés folytatásától. Nagyon rámenősen próbálkozott.

- Fantasztikus – mondta. – Akkor bizonyára tudod, hogy hol van a harmadik zene terem.

- Persze – feleltem, bár valójában fogalmam sem volt róla, hogy mi fán terem az a bizonyos terem.

- Kitűnő – folytatta a fiú. – Akkor hát nincs is más hátra, mint, hogy meginvitáljalak téged az Ouran Akadémia Host Clubjába.

Host Club? – gondoltam magamban. – Csak azt ne!

- Talán benézek egyszer – válaszoltam mosolyogva. – De sajnos most nem érek rá.

A fiú láthatóan elszomorodott. Gondolom azt várta, hogy örömmel mondok igent az ajánlatára, mert már hallottam a híres Host Clubról. Sajnálatos módon csak félig volt igaza, bár a klubról tudtam, eszem ágában sem volt bemocskolni magam velük.

Amikor hazaindultam felháborodva vettem tudomásul, hogy a limuzin még nem érkezett meg. Nem értettem, hogy történhetett meg ez a dolog, mikor világosan megmondtam, hogy pontban negyed négykor legyenek ott. Ekkor már három óra húsz volt. Azonnal telefonáltam Hinakonak.

- Sajnálom, kisasszony – felelte rémült hangon. – Korábban kellett volna értesítenem a dolgokról, de…

- Miről, Hinako?

- Az a limuzin, amivel reggel mentek az iskolába az most az édesapja használatában van. Ezért egy másik limuzint küldtünk a kisasszonyért, de az eltévedt. A régi iskolánál keresi a kisasszonyt.

- Ezt nem hiszem el! – feleltem ingerülten. – És mikor jön értem valaki?

- Kisasszony, én nagyon sajnálom, de a kisasszony édesanyja házon kívül van, ezért nem tudom, hogy én magam milyen ütemben tudok intézkedni.

Idegességemben azonnal lecsaptam a telefont. Nem tudtam, hogy fogok hazakerülni, fáradt voltam, ráadásul az első napom volt azon a rémes helyen. Csak tetézte a dolgokat, hogy borús volt az idő, a hajam nem élné túl, ha elkezdene esni az eső, viszont a ruháért egyáltalán nem lenne kár.

- Kisasszony – szólalt meg mögöttem megint az a srác.

Te jó ég! Nem hiszem el, hogy megint itt van! – gondoltam.

- Nem jó dolog itt ácsorogni, azonnal elkezdhet esni az eső – folytatta, még mindig fülig érő vigyorral.

Normális esetben abszolút oké lenne, ha egy ilyen jóképű – nem japán – srác kerülgetne egész nap, de az után, hogy megtudtam, hogy bármiféle köze lehet a Host Clubhoz rögtön leértékelődött a szememben.

- Semmi gond, nem félek az esőtől, mindjárt eltűnnek azok a felhők – válaszoltam.

Az időjárás azon a napom teljesen ellenem működött, alig fejeztem be a mondatot és csöpögni kezdett az eső. A fiú reflexszerűen lerántotta a zakóját és a fejünk fölé tartotta.

- Óh, erre igazán semmi szükség – mondtam, miközben ki akartam bújni a zakó alól, de megállított.

- Ugyan már! – mosolygott. – Egyre jobban esik, láthatólag jármű nélkül vagy, tönkre menne a frizurád. És ami a legfontosabb: egy úriember nem hagyhatja, hogy egy ilyen bájos kisasszony az esőben álljon, és esetleg megfázzon.

Host Club ide vagy oda, meg kell mondanom, hogy majdnem elolvadtam a szavaitól. Nem számítottam rá, hogy ilyen hallok egy hosttól, már ha az egyáltalán.

A fiú javaslatára visszasétáltunk az épületbe. Egész kihaltnak tűntek a folyosók, hallatszott minden egyes léptünk visszhangja.

- Megkérdezhetem a neved, bájos hölgy? – kérdezte a fiú, miközben a folyosókat jártuk.

- Nem mutatkozom be ismeretleneknek – feleltem ridegen.

- De hisz osztálytársak vagyunk… - képedt el egy pillanatra a fiú, de egy pillanattal később ismét mosoly termett az arcán. – Akkor én mutatkozom be neked előbb, ahogy az illik. Az én nevem René Tamaki Richard de Grandtaine, de egyszerűbben csak Tamaki Suoh.

- De Grandtaine? – kérdeztem. – Ez egy francia név…

- Igen, az édesanyámnak hála francia vér is csörgedezik az ereimben.

Ez megmagyarázza a kinézeted – gondoltam, de nem mondtam semmit, továbbra is tartózkodónak mutattam magam.

- És most a te neved, hölgyem – folytatta, és már kezdtem felfogni, hogy nincs menekvés.

- Tanaka Yoko – feleltem, miközben beléptünk egy terembe.

- Foglalj csak helyet, Tanaka kisasszony – mondta mosolyogva Tamaki. – Üdvözöllek a Host Clubban.

Nem hiszem el, hogy rászedett! – mérgelődtem magamban.

A teremben nem voltak sokan. Nyilván zárva volt a Host Club. Egyetlen lány volt a teremben, akit meg is ismertem, Houshakuji Renge. A szüleink már régi üzletfelek. Volt két teljesen egyforma fiú a teremben, nyilván ikrek, egy magas fekete, egészen biztos, hogy végzős, egy kis szőke fiú, aki viszont biztos eltévedt, mert nem lehet idősebb, mint tizenegy-tizenkettő. A szemüveges mogorva fiút már láttam az osztályban. És volt még egy hatodik fiú is, lányos arccal.

Na, várjunk csak, lányos arccal? Nem, nem csak az arca lányos. Ez egy lány – gondoltam. – De miért van férfi egyenruhában?

- Yoko – ölelt meg kiáltozva Renge, pedig nem is emlékszem, hogy valaha jóban lettünk volna. – Úgy örülök, hogy itt vagy, nem is tudtam, hogy te is ide jársz. Ez az én Host Clubom. Én vagyok a manager.

- Reeenge – feleltem kissé zavarodottan. – Ha te vagy a manager miért engeded, hogy lány is legyen host?

Hirtelen halotti csönd termett a szobában, mintha valami szentségtörést mondtam volna.

- Te hogy… hogy?

- Lányiskola. Kilenc éven keresztül – feleltem, mielőtt még az inkvizíció elé küldött volna a különös társaság.

- Ne áruld el senkinek a titkunkat – nézett rám könyörgő szemekkel Tamaki. – Életed végéig a Host Club tiszteletbeli vendége lehetsz, csak ne add ki Haruhi kilétét.

- Haruhi? – ismételtem meg, Haruhi pedig intett a fejével.

Nem értettem miért kell egy lánynak fiúnak öltözve ugrálnia a Host Clubban, de vállat vontam.

- Nem mondom el senkinek. Amúgy sem érdekel a clubotok.

- De Yoko, ezt nem mondhatod komolyan – Renge teljesen rémült képet vágott.

Megcsörrent a telefonom. Pont a megfelelő időpontban. Felvettem, Hinako volt az.

- Kisasszony – lelkendezett. – Eső, esik az eső, ugye nem ázik a kisasszony?

- Nem. Hol az autóm, Hinako?

Ha tetszett, nyugodtan hagyj nekem visszajelzést. Ezt mindenki megteheti, nem kell regisztrálnod hozzá.
Szeretném felhivni a figyelmét azoknak, akik még nem látták, hogy milyen szép boritója vagy a történetnek. Köszönet érte ismét KENYERES ALETTÁnak. Ugye, milyen tehetséges?