II. Fejezet
~Betegségek~

Ült az asztalnál, és unottan tologatta a papírokat. Fogalma sem volt, mit kellene kezdenie velük.
(Még jó, hogy egyedül nem tudod tönkretenni a vállalatot.)
 Kopogtatás az ajtón, felélénkülve szólt ki, hogy bejöhet az illető. Csalódottságára azonban nem Claude, hanem Tanaka-san érkezett, hóna alatt egy igen vaskos dokumentummal. Észrevétlenül pillantott végig az asztalon, ami majdnem ugyanúgy állt, mint mikor elrendezte az ifjú gróf számára a vállalattal kapcsolatos ügyek papírjait. Máskor ilyenkorra régen készen szokott lenni…
- Meghoztam a legfrissebb jelentéseket a gyártól és a boltoktól – jelentette.
- Tegye csak le őket – intett, mire a paksaméta az asztalra került. A megfelelő helyre. Ciel mégsem nyúlt érte.
- Nem nézi át őket? – hangzott a nyugodt kérdés.
- De, máris – biccentett, és maga elé húzta a köteget, hogy utána felcsapva a mappát a kezébe vegye az első papírt. Jelentés a gyárvezetőtől, hogy minden rendben van. A következő a tervezési osztály kivonata a legújabb játékokról, a szállítmányozó cég jegyzőkönyveinek másolata, a csomagolást intéző osztály iratai, egy új bolt költségvetése, ami valahol Wales-ben van, és a többi, és a többi. Aloist valójában teljesen hidegen hagyta az egész, s eddig nem is igen gondolt bele, hogy mi mindenre kell Cielnek figyelni. Egészen más életet éltek.
A csendet csak a papírok zörgése törte meg olykor, és úgy tűnt, hiába várja a kínos szótlanság végét, az egész köteg papíron át kell rágnia magát, és utána mondani valamit, amitől az öreg elhiszi, hogy átlátja ezt az egészet. Holott nem. Nagyon nem. Egyáltalán: mi szüksége volt Cielnek erre az egész hacacáréra? Bizonyára ő is nagyon jól tudta, hogy nem sokáig kell szerepet játszania, minek rendezkedett így be?
A csendet kopogtatás, majd az ajtó nyílása törte meg végül.
- Meghoztam a teáját, Bocchan – szólt Claude, ám egy pillanatra megtorpant, mikor megpillantotta Tanakát is.
A fiú abban a percben felugrott a székéről, és sietve a komornyik felé indult.
- Kimegyek levegőzni a kertbe – jelentette ki. (Te is nagyon jól tudod, hogy rájött.) – A papírokkal minden rendben van – vetette még hátra, s már rájuk is csukta az ajtót.
Hűvös csend ereszkedett a helyiségre, de az idős úr nem zavartatta magát, odasétált az asztal mögé, és módszeresen kezdte összerendezni a dokumentumokat. A komornyik csak állt, nézte, ahogy tintába mártja a tollat, és a megfelelő helyekre hamisítja alá Ciel írását, majd mindent egymásra halmoz. Felvette a méretes papírköteget, s azzal együtt indult ki a dolgozószobából.
- Bocchan megint remek munkát végzett, nem igaz? – érdeklődte derűsen, s egyszerűen kisétált. Mintha mi sem történt volna. Claude kezében megremegett a tálca, majd egy bosszús fújást követően ő is elhagyta a helyiséget.

~*H.S.P.T.L.T.Y.*~

A tökéletes hófehér rózsák tökéletes illata. Pont annyira édes-fanyar, mint amire szükség van, és a millió virág tökéletesen egyforma, akárhová nézett is, a végére villódzni tetszett a rengeteg fehér. Lassan sétált a bokrok által kialakított ösvényeken, mígnem hirtelen megtorpant. Talán ez a varázs teszi, hogy Ciel annyira ragaszkodik a virágokhoz? Hogy szinte el lehet veszni közöttük? Tett egy hátraarcot, hiába ment annyit, a kastély ott magasodott nem messze. Mégis, mintha…
(Sebastian rózsái.)
 Egy pillanatra ökölbeszorult az egyik keze, majd megfordult, s ekkor már sietősen, csak előre nézve indult el az ösvényen. Dühösen összeszorította a fogait, és léptein egyre gyorsítva haladt. Csendes szél suttogott közvetlenül mellette, megrezgette a virágok szárát, felkavarta kissé a tömény illatot, játékosan elcsent pár szirmot, kergette őket, hajtotta maga előtt, egészen fel az égig, hogy utána kiszaladjon alóluk, s hagyja földre hullni mindet. Aztán kezdte elölről az egészet, megcibálta a fiún lévő könnyű kabátot, a selyemszalagok szárait, beleborzolt a kékesfekete hajba, aztán csak szorosan a nyomában járt, akár az a baljós sejtelem, ami miatt már szinte futott a kerten keresztül előre.
Hirtelen torpant meg, ekkor már a száján át vette a levegőt zihálva, szabálytalanul. Valami mozdult előtte, zörgött az egyik rózsabokor. Egy perc feszült várakozás után feketeszín macska osont elő a virágok közül, s a fiú hosszan fújta ki a levegőt. Nem tehetett róla. A kert valahogy… kísérteties volt.
(Nem szeretem a macskákat.)
 Elmosolyodott, lehajolt, kinyújtotta az állat felé a kezét tenyérrel felfelé, és halk ciccegő hangot hallatott, hogy odacsalogassa magához. A zöldarany szemek rávillantak, a fekete, bolyhos fülek felé fordultak, ahogy az egyszerű kóbormacska megtorpant az ismeretlen hangra.
- Gyere csak… - suttogta neki halkan, vidáman mosolyogva. Az állat közelebb óvakodott hozzá, megszimatolta a kezét, aztán dörgölőzve odabújt. – Megvagy! – kiáltott fel győzedelmesen, mikor egy hirtelen mozdulattal felkapta, és hiába a rémült lény tiltakozása, magához vonta, a bundáját cirógatta, orrát egészen a selyemérzetű szőrbe fúrta.
A következő pillanatban pedig hatalmasat tüsszentett, hogy még a macskát is elejtette. Az állat egyetlen szemvillanásnyi idő alatt eltűnt a kertben.
(Mondtam már, hogy allergiás* vagyok a macskaszőrre?)
 Nem tudta abbahagyni a tüsszögést, ráadásul az orra is egyetlen pillanat alatt eldugult, alig kapott levegőt.
- Átkozott… - sziszegte maga elé dühösen.
- Bocchan! Bocchan, jól van? – A kertész volt, a szalmaszőke fiú, nagy, zöld szemekkel.
- A macska…
- Találkozott egy macskával? – pislogott rá a fiú. – Bocchan allergiás a macskákra! – kerekedtek el a szemei, aztán aggodalmasan megcsóválta a fejét. – Jöjjön, bekísérem! – Elfogadta a felé nyújtott kezet, és a kertész úgy vezette végig a kerten, amiben ő visszafelé eltévedt volna, mintha csak utat engedtek volna neki a növények. – Mey-Riiiiiin! – kiabált már messziről, mire a szolgabejárat ajtaja kivágódott.
- Mit kiabálsz, Finny? – morgott ki az ajtón Bard zsémbesen. Aztán, mikor megpillantotta az ifjú grófot, hirtelen vigyázzba vágta magát. – Miben lehetek a szolgálatára, Bocchan?
- Egy zsebkendőt… - próbálta, ám a tüsszögése továbbra sem múlt, szinte már szédült belé. Ekkor jelent meg az ajtóban a vörös üstök, s Mey-Rin azonnal ott termett, kezében egy ruhazsebkendővel.
- Meg kell fürödnie és ezeket a ruhákat kimosni – mondta a szobalány.
- Bard, keress mentát a fűszerek között, Mey-Rin, menj, készíts egy fürdőt – hangzottak fel az utasítások Tanaka szájából, mire mind a ketten a dolgukra siettek. – Úgy hiszem, összefutott Sebastian-san macskájával.
- Sebastian… macskája? – kérdezte, mikor úgy tűnt, legalább a tüsszögést abbahagyja.
- Igen, párszor adott neki ételmaradékot, és ezért ideszokott a hátsó ajtóhoz, de egy ideje nem láttuk – magyarázta az idős úr. – Nem gondoltuk, hogy problémát fog okozni önnek, ezért nem szóltunk róla, sajnáljuk.
- Itt a menta! – jött elő a szőke férfi egy dobozzal a kezében, amit átadott Tanakának, közben összevillant a tekintetük, s ekkor jött rá: bizony nagy bajban van. Ki tudja, mit terveznek ellene a Phantomhive-szolgák…
- Kérem, fújja ki az orrát, aztán szagoljon bele a dobozba, ettől majd újra tud rendesen levegőt venni – kérte nyugodtan az idős úr, s nem tehetett mást, mint engedelmeskedett. Claude úgysem hagyná, hogy baja essen. Ciel Phantomhive teste túl fontos neki.
Valóban jobb lett a menta illatától, már nem kellett folyamatosan tüsszögnie, csak az orrát csavarta a kényszer, de ez már mindegy volt. Mély levegőt vett, sokkal jobban érezte magát. Vajon Cielnek is meggyűlt a baja a macskákkal korábban, vagy ő csak egyszerűen nem ment a közelükbe, s ezzel letudta a problémáját? Jobban belegondolva Alois még soha nem találkozott allergiás emberrel.
(Asztmással* igen?)
 Hirtelen fájdalom nyilallt a tüdejébe, felköhögött, mire a Tanaka finoman a hátát kezdte dörzsölgetni.
- Nyugodjon meg, kérem, ne izgassa fel magát, akkor sokkal tovább tart – mondta, miközben leültette egy székre. A kapkodva vette a levegőt, a köhögés újra megrázta, a tüdeje kellemetlenül sípolt és szúrt. Melege lett, és úgy érezte, menten elszédül.
- Kész a fürdővíz! – libbent Mey-Rin a helyiségbe.
- Szellőztesd ki a fürdőszobát, amíg felkísérem Bocchant – szólt Tanaka, mire a szobalány újra eltűnt. – Jöjjön, a melegvíztől jobban fogja érezni magát – biztosította, ahogy felsegítette.
Tanaka-san megnyugtató szavakkal terelte el a figyelmét az állapotáról, s hiába tüsszögött vagy köhögött párszor, míg felértek, egészen meg tudott nyugodni, bár fogalma sem volt, mégis miért érzi magát ilyen betegnek hirtelen.
(… minden bajával együtt… )
 Mey-Rin akkor csukta be az ablakot, mikor beléptek. A fürdőolaj és a gőz nehéz keveréke helyett friss, kellemesen meleg levegő fogadta őket. Tanaka-san elhagyta a helyiséget arra hivatkozva, hogy hozza a hálóruháját – „Jobb lesz, ha egy kicsit lepihen, nehogy belázasodjon estére." – így csak a szobalány maradt vele. Mégsem érezte magát egyedül: a fiatal nő vidáman dúdolgatott, míg körülötte tett-vett.
A fürdővíz ellazította, megnyugtatta, már csak olykor-olykor bukott fel belőle a köhögés, a tüsszögés teljesen elmaradt, és a mellkasa, a tüdeje is rendben volt. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy elhallgatta a vidám dalt, valami kellemesen nosztalgikus, valami, amit már nagyon régen nem érzett.
És akkor jött a hideg. Kopogtatás az ajtón, csak félig fordult arra, így is megdermedt, amikor meglátta a démont belépni. Érezte, hogy a szíve felgyorsul, gyomra görcsbe ugrott, a köhögés is újult erővel tört rá, a szája elé kapta a kezét.
- Nyugodtan hagyja rám a többit – szólt Claude nyugodt, érzelemmentes hangon. Mey-Rin letette a kezében tartott, félig összehajtott inget, és felegyenesedett. Meghajolt az ifjú gróf felé.
- Remélem, hamarosan jobban lesz, Bocchan – mondta, majd elindult az ajtó felé. Menet közben megigazította szemüvegét, metsző pillantása egy pillanatra a komornyik arany szemébe fúródott, aztán kiment.
- Vigyáznia kellett volna magára – jegyezte meg, ahogy egy szempillantás alatt elpakolta a ruhákat.
- Fogalmam sem volt róla, hogy allergiás! – fakadt ki, aztán hátradőlt, és percekig küzdött a köhögéssel.
- És asztmás – tette hozzá mintegy mellékesen. – De ez csak egy gyengébb roham volt. Most le kell feküdnie.
Claude csendben maradt, míg ő próbálta abbahagyni a köhögést, és újra megnyugodni, ám ez nem ment olyan egyszerűen. A komornyik könnyedén összetörte a nyugodt légkört, ami már belengte a környezetét, s most megint minden olyan kétségbeejtőnek és sötétnek tűnt, mint eddig. Újra ráébredt a lehetetlen helyzetre, amelybe került.
Még csak délután volt, mégis úgy érezte, talán elmúlik az asztma minden utóhulláma, ha alszik egy kicsit. A hálószobát erős félhomály uralta a hatalmas sötétítőfüggönyök miatt, egészen olyan volt, mintha már éjszaka lenne. Nem volt nehéz elaludnia.

Ciel ajkain ugyanaz a gunyoros félmosoly bujkált, ami már a múltkor is ott volt. Fölényességét csak emelte, hogy a kézfejére támaszkodva könyökölt a széke karfáján. Alois dühösen igyekezett felé, könnyedén átjutott a határvonalon, mely a sötét, furcsa világot választotta el Ciel saját emlékbirodalmától. A kastélybéli társalgóban találta magát, a sötét hajú a kerek kis asztalnál ült, amelyen nyitott sakktábla állt a bábuk rendezett soraival. Alois olyan erővel csapott az asztalra, hogy a bábuk nagy része feldőlt és szétgurult a falapon.
- Miért nem szóltál, hogy ilyen nyavalyáid vannak? – kérdezte számon kérőn, mire Ciel csak egy lesújtó pillantással illette. Intett, néma parancsára a bábuk a helyükre lebegtek a táblán.
- Ha nem akarsz mindenáron idegesíteni engem, most nem lenne semmi bajod – mondta nyugodtan. – Úgy viselkedsz, mint akinek soha senki nem tanított illemet – jegyezte meg csak úgy, mellékesen, ahogy felpillantott. Alois villámokat szóró tekintettel nézett rá, ám ő rezzenéstelenül állta a pillantását.
- Túl nagy a szád ahhoz képest, hogy nincsen semmid – morogta felegyenesedve.
- Elfelejted a személyzetemet, pedig azt hittem, kezded megkedvelni őket – jegyezte meg, s figyelte a hatást, mely nem is maradt el. Alois elfordította róla a pillantását, tekintete csak lassan vándorolt vissza rá.
- Mégis miből gondolod? – kérdezte mogorván.
- Érzed a különbséget, nem? Hannah nem egy éneklős típus, igaz? – Elmosolyodott, látva a másik felvillanó tekintetét. Felállt a székből, csettintett egyet, mire megváltozott a környezetük: a legutóbbi kezdőképhez volt hasonló, egy füves, ligetes, napsütötte kellemes táj, az akkor mozgó alakok dermedve álltak. – Valahol itt tartottál, nem? Csak, hogy értsd: ő ott az apám, Vincent Phantomhive, az anyám Rachel Phantomhive, a húga Madam Red, és Elizabeth-tel mi is ott vagyunk. És a kutyánk, Sebastian. – Még önmaga is érezte, mennyire máshogy ejti ki a nevet. Hangosan még nem is mondta ki, mióta…
- Egy kutyáról nevezted el…? – hökkent meg a szőke.
- Semmi közöd hozzá – közölte hűvösen, aztán elindult.
- Hé! Hová mész? Semmire nem mész most a testeddel! – szólt utána Alois, s mintha kicsit kárörvendő lett volna a hangja.
- Van egy kis dolgom – vetette hátra, ahogy átlépett a határvonalon.
Felköhögött, amikor kicsit feljebb tornászta magát az ágyon. Sehol senki. Odakint már sötét volt, ezt biztosan tudta. Visszadőlt a párnára, vett pár mély lélegzetet. Nem olyan erős roham, nem lesz semmi baj. Lehunyta szemeit, aztán arra az apró emlékfoszlányra gondolt.
- Kiderül, igazat mondtál-e akkor… - suttogta a sötétbe.

*: Ciel macskaszőr allergiája és az asztmája (melyet édesanyjától örökölt) az animében nem bukkannak fel, ám a mangában mindkettőnek szerepe van, és itt is pont jól jöttek.
Az allergia, mivel a légutak nyálkahártyájára hat elsősorban, képes asztmarohamot is okozni, szóval szegény gyereknek duplán nem ajánlatos macskák közelébe kerülni.