Üdvözletemet küldöm! Régen írtam már, s most jólesett újra a billentyűt piszkítani.
Tudom, hogy ez az első részhez kellett volna írnom, csak hát kijöttem a gyakorlatból, s elfelejtettem, a javítás pedig bonyolultabb lett volna, mint megírni a következő fejezetet.
Nos Scotty továbbra is a levél ügyében jár el...
Jó szórakozást!
Eltelt egy hét, kettő, majd három. Eltelt egy hónap, kettő, majd a harmadik közepén visszatért a futár egy levéllel a kezében. Meglehetősen ismerős íráskép, ismerős szöveg tündöklött rajta. Kétségbeesett volt, nem merte nekem átnyújtani.
- Uram, az angol, kihez küldött, nem volt Londonban, mi több, nincs Angliában sem. – jelentette – Más kezébe nem mertem átadni a levelet, így visszahoztam. Nem voltak hajlandóak tudomásomra hozni, hol tartózkodik az illető. – Hagytam, had mondja végig, de belül majd szétfeszített a méreg. Nem ellene, ő megtette, amit tudott, s ennek komoly, maradandó jelei is voltak. Skót, ki Angliában járt, rendszerint ilyen állapotban tért vissza, nyúzottan, tele fájdalmas sebekkel. Már ha visszatért élve…
- Azt mondod, nincs Angliában…
- János herceg ezt állította.
- Hát fogadott téged egy ilyen méltóság? – csodálkoztam. Tudtam Jánosról, hogy gőgös ember, holmi skótok nem fogad, még engem is csak hosszas várakoztatás után hajlandó meghallgatni, hogy ugyan mivel is akarom én zargatni Őfelsége, Richárd király, az ő Kedves bátyjának személyét.
- Igen, uram, a levél címzettjének említésekor azonnal beengedtek.
- Értem. Köszönöm fáradozásodat! Menj és pihend ki magad!
- Köszönöm, uram!
Feje tetejére állt a világ egy ember miatt, aki egy díszes trónon ült valahol Róma közepén. Az angol király őrizetlenül hagyott országát a skót nem támadja, a nyugalmam helyét lassan az unalom nyomasztó érzése veszi át, s még a mindig mindenben ludas öcsémen sem tölthetem ki mérgemet. Hamar – talán túlságosan is – elhatározásra jutottam. A helyőrséget az egyik McRaere hagyva hazavágtattam a kis birtokomra. Ott felöltöttem szép páncélruhámat, míg a lovamat megkíméltem ettől, ám nem az élelem és víz súlyától. Így indultam útnak Londonba.
Egyszer aztán az éjjel egy északi tartomány, Notthingamben ért. Ezen a ködös éjjelen az erdőben pihentem meg. Körülöttem csönd honolt, a csapást messze elkerültem, így nem volt mitől félnem. Mikor álomra hajtottam a fejem, már régen korom sötétté vált körülöttem minden, a nyirkos levegő csípte az arcomat, a páncél pedig szinte rám fagyott. Mégsem gyújtottam tüzet, az túl veszélyes lett volna.
Álmom nem volt túl mély, mivel – mint már mondottam volt – a hideg miatt szakadatlanul dideregtem, ami időről időre felriasztott. A legkülönösebb mégis az volt, hogy a zavaros álom, mely nem hagyott nyugodni, mindig ugyanott folytatódott, ahol abbahagytam.
Ott álltam János herceggel szemben, illetve én felé fordulva, ő udvariatlanul a hátát mutatva nekem, s beszéltem.
- Gyáva, miért nem foglalod el a trónt? – kérdeztem.
- Mit ér az neked, barbár?
- Inkább, te, mint Richárd. Nem vagy ellenfél.
- Mert az oroszlánszívű az? – kérdezte gunyorosan s vigyorogva, noha épp az imént sértegettem.
- hogy lenne, ha itt sincs. Azok ellen megy értelmetlen csaták hadát vívni, kiket nem segít Isten, ugyanis velem nem bír.
Akkor János herceg felnevetett, s lassan felém fordult. Arca helyén egy oroszlánfej vicsorgott rám, s kacaja bőgéssé vált.
- Ki mert gyávának titulálni minket[1], Anglia legnagyobb uralkodóját? – dühös ábrázatáról a szőr lassan lehullott, sörénye vad hajkoronává szelídült. Richard király állt ott.
- Ki vagy te…skót? – kérdezte, s megszólításomat úgy mondta, mintha a világ legnagyobb sértését vágta volna hozzám.
- Scott Kirkland. – válaszoltam rendületlenül.
- Scott… KIRKLAND?! – nevetett fel harsányan – Igaz ez?
- Igaz, jó királyom. – érkezett a válasz a hátam mögül. Arthur állt ott talpig páncélban, s fölém magasodott. Még a válláig is alig értem. Egyedül az arca maradt gyermeki, talán mert nem tudtam őt idősebbként elképzelni.
- A bátyád hát, Skócia, lázadni mer királya ellen?! – ordította berepesztve a dobhártyámat.
- Még hogy a királyom! – vetettem le jó modoromat, s egy kezembe eső tárgyat, egy kulcsot dobtam feléje – Soha nem volt, soha nem is lesz! – ordítottam ilyen gyalázatos gondolat hallatán.
- Királyom, - kezdte kérlelve Arthur – megbomlott az elméje… az is oly' törékeny, mint a teste…
A sértésért meg kellett fizetnie. Tényleg sok mindent mondhatott rám, ami nem volt egy pozitív vonásom, de hogy csenevész testalkattal, s gyenge mentális jelenléttel bírtam volna valaha is egyszerű rágalom. Kardomért nyúltam, hogy belemárthassam a nagyot nőtt, de még mindig gyermek öcsémbe. De nem találtam ott mást, csak egy kopott nadrág, gyenge bőr szíjból készített övét. A kezemen egyszeriben láncok csüngtek, amik egyre nehezebbé váltak, s lassan lehúztak a földre. Végignéztem magamon. Minden nemesi jelvényemtől, a címeremtől, fegyvereimtől, ruházatomtól megfosztottan hevertem a hideg kőpadlón. Arthur lassan elindult felém súlyos léptekkel, melyektől remegett alattam a föld. Fél kézzel felkapott, s maga elé emelt.
- Remélem egyszer újra láthatom az értelmet a szemedben, ha oly' vadul is, mint amilyen néhány évvel ezelőtt ragyogott. Addig is, ég veled… - mondta, s betaszított egy sötét lyukba, ahol lassan a fénypont is eltűnt.
Végre valahára mély álomba szenderültem. Mindvégig jól tudtam, hogy ez csak álom lehet, mégsem tudtam tenni ellene, pedig megtanultam. Megtanultam, hogy ha az ember tisztában van azzal, hogy álmodik, irányíthatja azt, most azonban képtelen voltam rá.
[1]Királyi többes