-Héj, álomszuszék! Ideje felébredni, megérkeztünk.
Kotani homályosuló elméjén ezek a szavak próbáltak áthatolni, mialatt ő a megzavart álomban ringatózott, illetve ringatózott volna, ha a kezek nem rázták volna úgy, mintha valaki belehajította volna egy turmixgépbe.
-Abbahagynád végre?! –motyogta olyan dühös hangvétellel, amilyenre jelen pillanatban tellett tőle, vagyis körülbelül olyan vehemenciával, hogy egy hörcsög se rezzentette volna a bajuszát miatta. Hevesen dörgölve a szemét, hogy kicsit felébressze magát, kipillantott a tájra, és azonnal valami melegség öntötte el a szívét. Otthon volt! A busz éppen begördült egy mellékútra, ami annyit jelentett, hogy pár perc múlva tényleg megérkeznek a helyi állomásra. Mellette Kippei, miután megggyőződött róla, hogy barátját sikeresen felverte, a csomagokat szedegette le a tartóról, amivel nem volt egyedül, a még megmaradt utasok követték példáját.
Nem telt bele sok idő és máris a szabadban találták magukat, körülöttük úgy hevertek csomagjaik, mint hatalmas szigetek egy végtelen tengerben. Ha az ember rájuk nézett, szinte már érezte is, hogy NAGYON nehezek! Hiába vannak teletömve minden jóval, a tulajdonosaik ennek itt helyben kevéssé tudnak örülni, tekintve, hogy az átkozott poggyászok nem tudnak lábat növeszteni, hogy hazamenjenek önerejükből.
A két fiú tekintete találkozott és egymás fancsali ábrázata láttán, nem állták meg, hogy el ne nevessék magukat.
-Hát igen nincs más hátra. –nézte merőn Kotani az egyiket, de egy tapodtat se mozdult a helyéről.
-Igen ragadjuk meg őket és nyomás! –helyeselt Kippei is, meredten fixírozva a másikat.
Mindketten zengzeteset sóhajtottak, de mielőtt megragadhatták volna a csomagok fülét, Kotani egy örömteli kiáltást hallott, a következő pillanatban pedig valaki a nyakába vetette magát.
-Kotani!!! Végre itt vagy! –ölelte át egy lány a fiú nyakát, aki az első meglepetés után ugyanolyan vígan fonta a másik köré a karjait.
-Sayuri! Hát te hogy kerülsz ide? Nem írtam meg, melyik busszal jövünk. –somolygott a fiú rég nem látott húgára és simogatta meg annak szénfekete fürtjeit.
-Te nem, de én igen. –szólt közbe Kippei mosolyogva a testvéri szeretet eme kinyilatkoztatása láttán.
-Még szerencse, hogy valaki gondolkodik helyetted. –mondta egy mély hang, mire Kotani arca (az ugratás ellenére) még jobban felderült.
-Apa!
-Na, hogy van az én híres fiam? Már meg sem öleled öreg apádat?
-Dehogynem, persze, csak ha Sayuri addigra nem szorítja ki belőlem a szuszt. –a lány megjátszott duzzogással elengedte.
-Már örülni sem lehet neked?
Miután mindenki túl volt az üdvözlésen és kölcsönös hátbaveregetésen, a kis társaság felkerekedett és nevetgélve elindultak hazafelé, a csomagok terhe így elosztva pedig már nem is tűnt olyan rémítőnek. Félúton Kippei búcsút intett nekik, hogy elkanyarodjon a saját házuk felé, a három rokon pedig hiába próbálta tartóztatni, hajthatatlan volt.
-Anya biztos fejedelmi lakomával vár minket. Tuti, hogy képes vagy ezt kihagyni? Szívesen látunk, ugye tudod? –próbálkozott Kotani, de barátja csak vidáman megrázta a fejét.
-Otthon ugyanolyan királyi lesz nekem is a fogadtatás, elhiheted. Elvégre több mint egy hete nem láttak. És ki bírná ki olyan sokáig nélkülem? –kacsintott.
-Uramisten! Jobb is, ha mész, az ilyen szövegtől rosszul leszek. –forgatta Kotani a szemét, míg mellette a másik kettő csak nevetni tudott.
A család így Kippei nélkül indult tovább, szegény megtért fiút kérdések özönével ostromolva: milyen Tokio, a munka, az együttes, az ottani élet… hogy szerencsétlen gyerek csak kapkodta a fejét, nemhogy mindre válaszolni tudott volna.
-Héj Kotani… -szólt Sayuri félénken, mikor pár pillanatra kifogytak a kérdésekből és beállt a csend
–Hoztál nekem… tudod…
Bátyja elvigyorodott, mire a lány csak bosszúsan felnyögött.
-Jó, jó ne is kezd, tudom, hogy most jönnének az ugratások, de kímélj meg tőlük, ha lehet. –vágott közbe még mielőtt a másik megszólalhatott volna.
-Megtudhatnám én is, miről van szó? –vonta fel gyermekeihéhez hasonlóan fekete szemöldökét Kazuya Tomoeda.
-Nem! –vágta rá vérvörös ábrázattal lánya és erélyesen Kotani lábára taposott, hátha neki más lenne erről a véleménye.
-AU! Héj, így kell bánni a messzi nagyvárosból megtért testvérrel? Aki ajándékokkal megrakodva tért haza… -tette hozzá sunyin, mire húga hangulata azonnal 360 fokos fordulatot vett.
-Tényleg? Akkor tényleg elhoztad…
-El, persze, hogy el, megígértem vagy nem?
-Kotani, NAGY VAGY! –dobta el Sayuri a kezében tartott táskafület és nyomott egy csattanós puszit mosolygó bátyja arcára.
-Örülök, hogy örültök, de haladhatnánk is, mert anyátok kitér a hitéből, ha kihűl a vacsora, amit főzött. –hűtötte le őket apjuk, vagy legalábbis próbálta, de lánya Kotani bejelentése után majdnemhogy lebegett a föld felett széles jókedvében.
-Héj Kotani… -súgta fia fülébe a férfi kíváncsian, de egyszersmind gyanakodva –Mégis mi az az ajándék, ami miatt így fel van villanyozva?
-Majd meglátjátok otthon. –suttogta vissza hasonlóan lehalkított hangon a fiú –Neked és anyának is van ám itt valami! –somolygott rejtelmesen, a poggyász felé bökve.
-Megmondtuk, hogy nem kell miattunk költségekbe verned magad. Nem lehet olcsó az élet ott Tokióban.
-Ugyan apa, egy pár ajándék nem fog földhöz vágni. Különben is sztár lettem emlékszel? –düllesztette ki szertartásosan a mellét. –A szórakoztatóipar elég jól fizet, igaz jól meg is dolgozunk azért, amit kapunk.
-De remélem, nem dolgoztatnak halálra. Tudod, mennyire aggódtunk anyáddal, hogy milyen társaságba fogsz ott keveredni. –ráncolta homlokát a család feje.
-Emiatt igazán nem kellett volna. –rázta a fejét hevesen Kotani -Csodálatos barátaim lettek ott. És a menedzserünk nagyon lelkiismeretes, nemcsak a munkával, de velünk kapcsolatban is. Jól megdolgoztat, de soha nem a végkimerülésig.
-Tényleg? Egyszer szívesen találkoznék vele.
-Um… -ütközött meg Kotani, mert volt egy olyan érzése, hogy, ha apja vetne egy pillantást a pisztollyal hadonászó K-re, a bizalomgerjesztő menedzser képe, akit most felvázolt előtte, egy pillanat alatt darabokra törne. –Hát, majd talán…. Egyszer… -nyögte, csak, hogy mondjon valamit.
-Hehe. –suttogta most a másik fülébe húga, aki időközben leszállt a fellegekből. –Ebből vágd ki magad. –hangjából szinte áradt a kaján elégtétel, úgy tűnt ő jobban tisztában van a Bad Luck tagjainak és menedzserének dolgaival, mint az apja.
-Egy szót se, mert… -és Kotani fojtogató mozdulatot tett a kezével, ami Sayurira pontosan semmilyen hatással nem volt.
-Hát fiúk-lányok… -szólt közbe apjuk vidáman –Megérkeztünk.
És a kis család meggyorsítva lépteit a házuk ajtajában vadul integető, mosolygó Kumiko Tomoeda felé vette az irányt.
DINGDONG
-Nyitom! –kiáltott Hiro másnap reggel és óvatosan letéve kezében szorongatott gitárját, a bejárathoz sétált. A kukucskálón kipillantva rózsaszín hajkoronát látott, mire meglepetten nyitotta ki az ajtót.
-Héj Shu! Hát te?
-Talán zavarok? –kérdezte kezét szorosan háta mögé rejtve a fiú.
-Dehogy zavarsz, csak nem számítottam rád. Szombat van, azt hittem minden szabad percedet Yuki-sannal töltöd. Várj! Csak nem vesztetek össze megint? –rémült meg, hogy barátja megint ideiglenes szállásért látogatott el hozzá. Na nem mintha nem fogadta volna be szívesen, de az ilyen alkalmak mindig megviselték mindhármójuk idegeit.
-Nem, nem! –tiltakozott Shuichi és cipőjét lehámozva a lábáról, befelé indult. Helyet foglalva a kanapén már épp további magyarázkodásba kezdett volna, mikor a konyhából kijött…
-Ayaka-san? –döbbent meg az énekes elpirulva és úgy ugrott fel, mintha valaki felgyújtotta volna alatta az ágyat.
-Shindou-san! Rég találkoztunk. –nevetett a fiú döbbenetén a barna hajú lány, mire az csak méginkább zavarba jött.
-Sajnálom, nem tudtam, hogy van itt még valaki. Nem akartam zavarni… -hebegte hol egyikre, hol másikra kapva a pillantását.
-Na, ezt is megértem, hogy Shu nem találja a szavakat. –csapott a rocksztár vállára Hiro. –Különben is, megmondtam már az előbb, hogy nem baj, hogy itt vagy. Igaz Ayaka?
-Hát persze, sőt örülök, hogy találkozhattunk. Legalább nemcsak Hiro szájából hallhatom, hogy mi van veled és Yuki-sannal, hanem személyesen tőled. –helyeselt a lány is. –Hozzak valamit inni? –ment át hirtelen háziasszony üzemmódba, Hiro legnagyobb büszkeségére.
-Um… igen köszönöm, egy narancslé jól esne. –kapta össze magát a fiú és ült vissza a helyére.
-Szóval, minek köszönhetjük a látogatást? Ha nem kaptatok össze, akkor… -vette fel újra Hiro a beszélgetés elejtett fonalát, miután Ayakát elnyelte a konyha.
-Yuki épp a kiadójával, vagy szerkesztőjével, vagy mit tudom én, kivel találkozik, hogy megbeszéljék az új regényével kapcsolatban, amit meg kell beszélni. Nem lesz otthon pár óráig. –magyarázta Shuichi kezeit végre az ölébe fektetve, mire a gitáros szeme kerekre tágult.
-Hát veled meg mi történt? Harcoltál valahol? –ült le barátja mellé, hogy megcsodálja annak bekötözött ujjait.
-Nem! –szabadkozott a fiú, sérült kezét szorosan mellkasához szorítva, mire persze felszisszent fájdalmában. –Au!
-Tuti, hogy nem zördültetek össze? Ennyire elfajultak volna a dolgok? –mélázott Hiro, az ujjak felé nyúlva, mire Shu jól rácsapott a kezére.
-Miről hablatyolsz itt? Csak nem képzeled, hogy Yuki ilyet tenne velem? –háborodott fel már a gondolatra is az énekes.
-Ne harapd le a fejem, csak úgy mondtam. –nevetett Hiro –De akkor elárulod végre, hogy miért kellett elhasználni egy guriga kötszert, mikor tegnap délután még semmi bajod nem volt?
-Hát… -Shuichi elpirult és zavartan babrálni kezdte zöld pólója szegélyét. –Yuki… főzni tanított…
-AHÁ! –Hiro mindent értő fejcsóválással újra kezébe vette gitárját, ami ott hevert mellette. –Ne is mondd tovább, el tudom képzelni. Pedig, ha jól emlékszem azt mondta, többet nem enged a konyha közelébe.
-Ez most más volt! –biggyesztette le ajkát sértődötten Shu. –Megkértem, hogy hagy segítsek, és ő megengedte. De… megint olyan béna voltam… -kókadt le mostmár végleg, mikor a tegnap esti fiaskót felidézte. –Mért nem tudok én semmit sem jól csinálni? Pedig úgy megtanulnék főzni, hogy Yukit gőzölgő vacsorával várhassam néha-néha. Ő pedig megdícsérné, hogy milyen finom… -a nagy kék szemek álmodozó pillantással a távolba révedtek.
-Jó reggelt, szállj le a fellegekből! –hűtötte le a lelkesedést Hiro, szabad kezével barátja előtt hadonászva –Ez jelen pillanatban hiú ábrándnak tűnik, főleg a tegnapiak ismeretében. –pillantott ismét a bebugyolált ujjakra, aztán hirtelen támadt egy ötlete. –Ha ennyire szeretnél konyhatündérré válni, mért nem kérsz professzionális segítséget?
-He? Úgy érted pszichiátert?
-Nem, most az egyszer nem cukkolni akartalak. Mért nem mész el egy főzőiskolába?
-Egy hova? –nézett nagyot Shu. –Olyan is létezik?
-Naná, még mennyire! És gondolj csak bele, mennyivel nagyobb meglepetés lenne, ha úgy tanulnál meg kotyvasztani, hogy Yuki-san nem tud róla, hanem egyszer csak előállnál egy terülj-terülj asztalkámmal.
-Nem is tudom… -bizonytalankodott a fiú ép ujjaival tovább morzsolgatva a pólója szélét, és meglepetten pislantott, mikor egy pohár narancslé jelent meg az orra előtt.
-Hiro ötlete nem is rossz. –biztatta Ayaka is, aki időközben visszaérkezett. –Yuki-san úgyis sokszor megfeledkezik az evésről, mikor beletemetkezik egy-egy regénybe, legalábbis, ha jól emlékszem. –tette még hozzá, mire a rózsaszínhajú fiú hevesen bólogatni kezdett.
-Hát ez tényleg így van. De… nem is tudom… hogy titkolhatnék el ilyesmit Yuki elől? Mit mondanék neki, hol voltam, amíg ott vagyok a tanfolyamon?
-Majd mi falazunk neked. –ajánlkozott Hiro. –A nemes cél érdekében… Kotani, Suguru, meg K biztos belemennek a dologba. Semmi gond!
-Öhm… nem akarom lelohasztani a lelkesedést. –szólt közbe lágy hangon Ayaka mosolyogva –De nem feledkeztek meg valakiről?
-Kiről? –kérdezte szinkronban a Bad Luck jelenlevő két tagja.
-Egy bizonyos nagy hatalmú igazgatóról, aki mindenről tud, ami a cégénél történik.
-Ung! Seguchi-san! –eresztett le Shuichi, mikor ráeszmélt a nagy akadályra –Őelőle eltitkolni bármit is, főleg, mikor Yukinak is köze van a dologhoz… -nem fejezte be, de nem is volt rá szükség.
-Na igen, ez probléma. –ismerte el Hiro is.
-Megvan! –csapta össze a lány a kezét –Ahelyett, hogy titkolóztok előtte, mért nem szövetkeztek vele?
A két fiú úgy nézett rá, mintha hirtelen még egy fejet növesztett volna.
-Mi az? Valami rosszat mondtam? –lepődött meg Ayaka.
-Hogy ÉN megkérjem Seguchi-sant, hogy falazzon nekem Yukival kapcsolatban? –nyomta meg erőteljes hangsúllyal az énekes a személyes névmást. –Ha! Hát ez jó vicc.
-Ugyan már, csak nem féltek tőle ennyire? –derült a lány. –Ha Yuki-sannak csak jó származik ebből, akkor szerintem nagyon is számíthattok a segítségére.
Még mielőtt jobban megtárgyalhatták volna az ötletet, Hiro mobilja megcsörrent a zsebében.
-Bocsánat! –kért elnézést a gitáros és kapta elő a telefont. A kijelzőre pislantva felhördült. –K az! Te jó ég, szombat van! Mit akarhat?
-Remélem nem azt, hogy bemenjünk, mert…
-Mindjárt megtudjuk. –nyomott le egy gombot Hiro és tartotta a készüléket a füléhez. –Moshi-moshi.
A másik kettő feszülten figyelte a hosszú hajú zenész arcán elsuhanó érzelmeket, miközben a menedzserrel beszélgetett, megpróbálva leszűrni belőlük, miről folyhat a szó.
-Igen… hogy mi… ja igen ő is itt van –pillantott Shura, aki erre kérdő tekintettel nézett fel –Meg sem kérdezem, honnan tudod… persze, te mindent tudsz, szóval miről lenne szó?
A kérdést pár másodpercnyi hallgatás követte, Hiro arca pedig mindjobban elkomorult.
-K, szombat van… tudod, nem vagyok egyedül… és…
A kagylóból 3 elfojtott dörrenés hallattszott, arra késztetve a gitárost, hogy a telefont elkapja a füle mellől, Shu-t pedig, hogy reményvesztett hangon megszólaljon:
-Azt hiszem, sejtem, mi volt ez. Csak nem azt akarja, hogy bemenjünk?
-Hogy találtad ki? –Hiro úgy markolta a mobilt, mint egy kézigránátot, de nagy nehezen erőt vett magán és biztosította K-t, hogy nemsokára ott lesznek.
-Huh! –mérgelődött, levetve magát a kanapéra. –Már csak ez hiányzott. Valami szuperfontos, halaszthatatlan dolgot akar megbeszélni velünk.
-Ennyit a nyugodt szombatról… -fintorgott Shuichi is –Még Kotani járt a legjobban, őt biztos nem szalasztja ide olyan messziről.
-De Ayaka… -lépett oda Hiro a lányhoz elszontyolodott ábrázattal –Azt ígértem az egész napot veled töltöm és most ez!
Az gyengéden megfogta a fiú kezét és mosolyogva megnyugtatta.
-Nem a te hibád, különben sincs semmi vész, nem kell elválnunk.
-Hogyhogy nem? –kérdezte még mindig lehajtott fejjel Hiro, mert K telefonja annyira felzaklatta, hogy eszébe sem jutott a kézenfekvő megoldás, persze a lágy érintéstől cseppet megvigasztalódott. Shu csak álldogált mögöttük, kicsit megszeppenve, mert ugyan rég tudta, hogy ezek ketten szeretik egymást, de még sosem látta őket ennyire… igazi párnak.
-Ha jól gondolom K-san egy szóval sem említette, hogy nem vihetsz magaddal senkit a stúdióba. Amúgy is rég voltam az NG-ben, jó lesz kicsit nosztalgiázni.
-Jé, tényleg, de hülye vagyok, hogy ez eddig eszembe sem jutott. Látszik, hogy még reggel van. –csapott szertartásos mozdulattal a homlokára a hosszú hajú fiú, aztán barátjához fordult, mintha csak most venné észre, hogy ott van.
-Akkor indulhatunk?
-Jaj, dehogyis, még csak az kéne! –kiáltott fel hevesen az énekes, amikor valami bevillant az agyába.
-Öhm… ez valami idegbaj kezdetének a jele? –érdeklődött a gitáros óvatosan.
-Mi? Ja nem, csak eszembe jutott, hogy nekem még az NG előtt haza kell mennem.
-Mire föl? –kezdett matatni a másik fiú a slusszkulcsa után.
-Yuki csak pár órára ment el. Nem is mondtam neki, hogy idejövök, mert gondoltam úgyis hazaérek addigra, mire ő végez. De K-t ismerve ott leszünk majd a stúdióban egy jó darabig. Haza kell mennem, hogy írjak Yukinak egy cetlit, hogy ne idegeskedjen, hova tűntem csak úgy el.
-És mi lenne, ha egyszerűen felhívnád? –vetette fel a lány, de Shuichi megrázta a fejét.
-Amikor Yuki ilyen szakmai megbeszéléseken van, mindig kikapcsolja a mobilját, hogy ne zavarja senki. Ez van.
-Ebben van logika. –szólt Hiro, hanyagul pörgetve a megtalált kulcsokat mutatóujja körül. –Akkor elvigyünk?
-Nem, nem, ti menjetek csak, nyugtassátok meg K-t, hogy nem nyelt el a föld és hamarosan én is ott leszek. –állt elő ésszerű ötlettel a kis énekes.
-Yuki-san így szokott aggódni miattad? –villant fel Ayaka arcán egy mosoly, az ideges fiút nézve, aki már annak gondolatára is majd kibújt a bőréből, hogy a férfi esetleg nem találja odahaza. Shuichi elpiruló ábrázata pedig érthetően szolgáltatta a választ a feltett kérdésre.
-Akkor én indulok is. –hadarta az énekes, csak hogy ne kelljen válaszolnia. –Ígérem, igyekszem, amennyire csak lehet.
-Azért nem kell összetörni magad. –kiáltott utána Hiro, de a fiú már addigra rég elillant.
-Csak nem miattam viharzott el ilyen gyorsan? –aggódott Ayaka –Talán nem kellett volna szóba hoznom…
Hiro vigyorogva átkarolta a vállát.
-Ugyan, Shu nem sértődik meg egykönnyen, egyszerűen csak majd belehal, ha nem vezetheti le fölös energiakészleteit naponta egy kis rohangálással. Már arra is gondoltam, hogy talán ezért késik el minden áldott nap. Szóval akkor… -kormányozta szerelmét gyengéden az ajtó felé –induljunk, mert a végén még K jön el elénk, és azt nem szeretném.
És a pár mögött is becsukódott a lakás ajtaja.
Shuichi teljes gőzzel vágtatott át a városon, remélve, hogy Yukit esetleg máris otthon találja, ugyan tudta, hogy erre nem sok esély van. Futás közben Hiro és Ayaka jártak a fejében. Alig tudta elhinni, hogy 2 éve még ezzel a lánnyal kellett birokra kelnie Yuki szerelméért. Azóta tudta persze, hogy az író sosem szerette igazán a lányt, és csak a család nyomására lett volna hajlandó összeházasodni vele, ennek ellenére nem szívesen emlékezett vissza az akkori időkre.
Több éve történt mindez, mégis… máig nem felejtette el azt az érzést, ami beléhasított, mikor megtudta ki is valójában az a szende, barna hajú lány, akivel a véletlen folytán Hiroval összefutottak az utcán, és akiről kiderült, valójában annak a férfinak a menyasszonya, akit addigra már teljes szívéből szeretett. Akkoriban szinte az volt az érzése, hogy az egész világ összesküdött az ő és Yuki között kialakult kapcsolat ellen: Mika, Seguchi-san, Ayaka és maga Eiri sem mutatott nagyobb hajlandóságot, hogy a lányé helyett az ő „karjaiban kössön ki". És talán ez fájt a legjobban. Érzések. Még ő maga sem volt tisztában vele azokban az időkben, mit is érez valójában a férfi iránt, csak azt tudta, hogy érez VALAMIT. Valami különlegeset, amit eddig senki iránt.
És Yuki? Amikor Shuichivel volt néha teljesen más embernek látszott. Legtöbbször olyan volt, mint a jég, mégis… voltak pillanatok, mikor felengedett, a jég elolvadt és úgy viselkedett, ahogy a fiú mindig is szerette volna. Legtöbben csak annyit láttak, hogy ez a két ember egymás szöges ellentéte, de az énekes ezt mindig is máshogy fogta fel. Yuki erős volt ott, ahol ő gyenge, de visszafelé ugyanígy működött a dolog: a férfi hűvös jellemével visszafogta túlzott hiperaktivitását, életerejét, amikor erre szükség volt, ő cserébe melegséget, és vidámságot vitt annak sivár mindennapjaiba.
Megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezeket a kellemetlen emlékeket, és emlékeztette magát, hogy épp az imént látta barátját felhőtlenül boldognak egykori vetélytársnőjével. Többé nincs miért aggódnia.
Lehetnének még felhőtlenebbek is, ha K-nek nem jutott volna hirtelen eszébe még szombaton is zaklatni minket. –fújt egyet dühösen, mostanáig sem bírva napirendre térni az eset fölött Fuh! Remélem legalább Kotani hétvégéje jól telik. Bár biztos, hiszen együtt lehet a családjával. Jut is eszembe, megígértette velem, hogy felhívom ma délután. Bár tudnám, mért olyan fontos ez? Elég titokzatosnak tűnt, mikor ezt kérte.
Úgy elmélázott, hogy észre sem vette az egyre jobban elboruló égboltot, amin hasas felhők gyülekeztek, záport ígérve. A szél is feltámadt, és a levegő máris nehéz lett, mint az ólom –tipikus vihar előtti csend volt. A fiúnak azonban legkevésbé az időjáráson járt az esze, így hazaérve, gyorsan lefirkantotta Yukinak a szükséges tudnivalókat: miért nem fogja itthon találni, hová ment és miért, kb. mikorra várható az érkezése, bár utóbbiban ő maga is bizonytalan volt.
Pár perc múlva már az utcán volt megint, bár most nem szaladt, egyrészt, mert nem volt értelme, másrészt, mert a Hiroéktól idáig való rohanás azért még őt is kicsit megviselte. Így csak sietősre fogta lépteit, és néha-néha megborzongott, mert hirtelen erősen lehűlt a levegő, hogy hamarosan csupa libabőr lett a karja. Ekkor vette először a fáradtságot, hogy felnézzen az égre és egyáltalán nem tetszett neki, amit látott.
A fenébe, hozhattam volna egy esernyőt legalább, meg egy kardigán se ártott volna. Na mindegy mostmár nem fordulok vissza, hogy a FENE ESSEN BELE!
Utóbbi káromkodás már az esőnek szólt, ami hatalmas cseppek formájában kezdett hullani, előbb ritkán, aztán egyre sűrűbben, végül már kész zuhatagként borított be mindenkit, aki nem tudott előle behúzódni sehová. A szerencsésebbek és előrelátóbbak azonnal előkapták esernyőiket, de Shuichi néhány pillanat alatt bőrig ázott, így már nem látta sok értelmét beállni egy tető alá, ahogy a legtöbben körülötte tették, persze nagyrészt erősen átkozódva.
Úgyis mindjárt az NG-ben vagyok. BBRR! De hideg ez az eső, hogy lehettem ekkora marha, hogy nem hoztam esernyőt? Bár ebben a szélben nem sokra mentem volna vele, legtöbbször már egy enyhe szélroham is kifordítja. Mégiscsak Hiroékkal kellett volna mennem! Persze én is akkor vagyok okos, mikor már késő.
Így duzzogott, puffogott magában, mire végre beért a biztonságot nyújtó épületbe. A biztonsági őr kissé megütközve bámult rá, mikor erősen csöpögve, és a tőle nem megszokott morcos ábrázattal, dideregve megállt, hogy kifújja magát.
-Shindou-san… -pislogott a férfi, küzdve a kitörni készülő kacagás ellen, mert a fiú olyan látványt nyújtott, amit nem gyakran lehetett nála megcsodálni.
Egyszerűen kawaii! –az őr nem tudott ennél jobb jelzőt találni, de mivel nagyon kedvelte a fiút, aki mindig kedves volt hozzá: mielőtt hazament általában volt hozzá pár érdeklődő szava, így minden erejével azon volt, nehogy megbántsa azzal, hogy „nyomorúságában" még ki is neveti. Így csak nyelt egyet és így szólt:
-Láttom elkapta az eső. –szögezte le az egyértelműt, amire a fiú savanyú mosolya volt a válasz. –Öhm… segíthetek valamiben?
-Felteszem nincs egy törölközője Goushiro-san. –csavarta ki agyonázott pólójából Shuichi a vizet.
-Sajnos nincs. –mosolygott az őr, a reszkető fiúra vetett újabb pillantásra azonban eszébe villant egy ötlet.
A kis énekest hirtelen beburkolta valami meleg és fejét felvetve meglepve, de egyben hálásan állapította meg, hogy az immár mellette álló férfin nincs rajta a sötétkék öltöny, amit minden őrnek kötelező volt viselnie.
-Na, ne nézzen rám ilyen rémült szemekkel, csak nem akarom hogy halálra faggyon, amíg itt van. Hazafelé menet majd visszadja. –mondta és az énekest egy apró lökéssel a liftek felé tessékelte.
-De biztos nem kerül bajba emiatt? –szólt vissza a válla fölött Shu, összehúzva vállán a kabátot, amibe ötször is belefért volna.
-Nem, nem, emiatt ne aggódjon Shindou-san. –ült vissza őrhelyére laza mozdulattal, a fiú pedig hálás intéssel elbúcsúzott és elvágtatott a stúdió irányába, ahol a többiek már türelmetlenül vártak rá. A liftben állva megpróbálta kicsit rendbe szedni magát, hátrasimította csapzott, csepegő haját a homlokából, mikor hirtelen megcsendült a mobilja. Összerezzent, ugyanúgy a hidegtől, mint az ijedtségtől, hogy a nagy süket csendbe így belevisított a Nittle Grasper egyik számának dallamát imitáló géphang. Gyorsan előhalászta a készüléket a zsebéből és az egyetlen száraz dologgal, ami nála volt, történetesen az előbb zsákmányolt kabát egyik ujjával, letörölte róla a kósza esőcseppeket. Meglepve látta, hogy Yuki az, amit a kijelzőn villogó sok-sok szívecske rögtön elárult. (szeretőjének is megmutatta, mikor letöltötte őket, aki felhúzott szemöldökkel és egy dünnyögéssel kommentálta a dolgot, a fiú azon felvetésére pedig, hogy, ha akarja az övére is átküldi, csak mély hangon felmorrant és rágyújtott egy cigarettára.)
-Moshi moshi Yuki! Otthon vagy már?
-Épp most értem haza.
-Sajnálom, hogy el kellett jönnöm, de tudod, hogy K-vel nem lehet kukoricázni. Ha azt mondja jönnünk kell, akkor jönnünk kell. –magyarázkodott sietve, pedig Yuki egy betű szemrehányást nem ejtett ki a száján. (Na nem mintha lett volna esélye szóhoz jutni)
-Ezt én is tudom! Nagy nehezen elolvastam a macskakaparásodat!
A férfi valóban meglepődött, hogy az ajtón belépve nem ugrik a nyakába senki, és a rocksztár helyett csak egy cetli várja az íróasztalán, laptopja mellett. Shuichi ösztönösen érezte, hova tegye az üzenetet, bölcsen tudva, hogy az író első útja mindig dolgozószobájába vezet. A szőke férfi még magán is meglepődött, hogy a csalódottság apró szikrája motoszkál a szívében, hiszen titokban ő is arra számított, hogy a fiú ma egész nap otthon lesz. Nem tudta, mikor mehetett el, de ösztönei megsúgták, hogy nem lehetett az olyan régen, és aggódott, hogy esetleg elkapta a vihar. Egy gyors pillanatás a szekrénybe pedig megerősítette abbeli hitében, hogy ha elkapta az eső, hát meg is ázott, mivel a kék esernyő ott porosodott a helyén, pár régi cipő meg a porszívó társaságában.
-Naa! –hallotta Shu tiltakozó nyafogását a vonalban –Ne már, külön amiatt mentem haza, hogy hagyjak neked üzenetet. És még le is szólod. –sértődött meg Shuichi, egy alattomos tüsszentéssel viaskodva és megpróbálva elrejteni fogai árulkodó kocogását, mivelhogy kabát ide, kabát oda, egyre jobban rázta a hideg.
-Elkapott az eső, igaz? –a férfi mély hangjából áradó aggodalom, szinte simogatta Shuichi szívét.
-Öhm… hát, úgy is mondhatjuk. HAPCI!!!
Már csak ez hiányzott. Ha egész nyáron egyszer lenne zápor, ez a bolond biztosan ott lenne a közepében. –morgolódott az író magában, de az elhatározás máris megszületett a fejében.
-Bocsánat. –szipogta a vonal túlfeléről Shu. –Ha végeztünk itt, majd hazavitetem magam Hiroval.
-Nem mész sehova, ott maradsz, ahol vagy. –szögezte le Yuki, ellentmondást nem tűrő hangon. –Elmegyek érted. Most azonnal!
-De, de, de… mi lesz a megbeszéléssel? –dadogta a fiú ledöbbenve, miközben kinyílt a liftajtó és ő kilépett rajta. –Ennyi idő alatt, biztos nem leszünk készen és…
-Akkor jobb, ha közlöd velük, hogy legyenek gyorsak, mert semmi szükségem rá, hogy megfázz és rám is átragaszd a nyavalyádat, hogy ne tudjak dolgozni egy hétig. –mormogta Yuki, próbálva leplezni, mennyire szívén viseli a fiú egészségét.
-Hai, hai…! –„értett egyet" az énekes mosolyogva, hiszen világosan hallotta, honnan fúj a szél.
-Ne vigyorogj, hanem öltözz fel, valami meleg ruhába, még innen is hallom, ahogy vacog a fogad, baka!
-Honnan tudtad, hogy nevetek? –lepődött meg a másik, de már későn, mert a vonalban csak sípolást hallott. –Nahát, képes volt csak így letenni. Micsoda modortalanság! –húzta el a száját, de visszagondolva a beszélgetésre, tüstént megvigasztalódott.
Köszönöm Yuki… hogy olyan vagy, amilyen.