Másnap reggel Pepper köszöntött, mikor felkeltem. A szoba másik felében ült a bőrfotelon és újságot olvasott.
Kábultan dörzsölgettem a szememet, s csak akkor vettem alaposabban szemügyre a helységet, ahol azon túl élnem kellett. Mélykék falait csíkokban világította meg a nap a rolettán keresztül. A sötétbarna bútorok tetejéről futónövények lógtak, az egyik sarokban pedig hatalmas jukka fát vettem észre. Egészen tetszetős volt. Az üres helyekre már volt is néhány elképzelésem.
- Beírattalak a közeli művészeti gimnáziumba, az utolsó néhány hónapot még ott töltöd, aztán, ha már letetted az érettségit, kereshetünk egy egyetemet…
- Szó sincs róla! – meresztettem el a szememet. – Szakképzőbe jártam, nekem nem kell egyetem.
- De Tony ragaszkodik hozzá – Pepper könyörgőre fogta.
- Vagy úgy. Nem érdeklem őt, de azért legyen valami végzettségem, nehogy kigúnyolják miattam? – gúnyos mosolyra húztam a számat, aztán kinyújtózkodtam. – Nem hinném, hogy bármiből is olyan tehetséges lennék, mint ő! Éppen ezért tanultam tovább a művészeteket. Ez az egy nem tölt el közönnyel…
Pepper felállt, és vigyorogva lépett a pipereasztalhoz. Megigazította magán a hófehér blézert, majd a tükörképemre nézett.
- Ebben egyetértünk – jegyezte meg, s a hajába túrt. – Minden esetre… - egy pillanatra elhallgatott, majd felém fordult. – A háziorvosod megmutatta az aktáidat, tudom, hogy asperger szindrómás vagy. Nem mondtam meg Tonynak, ne aggódj, tudok titkot tartani. Csak annyit szerettem volna… szóval az orvos szerint hihetetlenül jó vagy a számok terén. Boldoggá tennéd őt, ha fizikusnak…
- Nem akarom boldoggá tenni őt – vágtam félbe. Gyűlöltem erről beszélni. A tüneteim sokkal enyhébbek voltak, és habár zseninek vallhattam magamat a számok terén, gyűlöltem. Mindig is magával ragadott a művészet, másról sem álmodtam, csak egy saját műteremről, vásznakról, ecsetekről. Nem tudtam volna megszokni a sok kockás füzetet, gépeket, ellentétben apámmal. – Vannak céljaim.
Pepper nem szólt vissza, csak az arcomat fürkészte, mellkasán összefont karokkal, közben nyilván valóan gondolkozott. Felpattantam az ágyról és a bőröndömhöz guggoltam, hogy kivegyek néhány ruhadarabot. Hallottam, ahogy felsóhajtott.
- Elment itthonról, szóval azt csinálhatsz, amit akarsz. Ami azt illeti, szabadnapos vagyok, ha gondolod, segíthetek kipakolni, berendezkedni – ajánlotta fel, én pedig nem akartam ellent mondani. Hozzá tette: - Otthonossá tehetjük a műtermedet is… - kíváncsi pillantásomra fellelkesedve vigyorodott el újra. – Tegnap este csak úgy az orra alá nyomtam egy életre szóló szerződést, miszerint az egész művészeti részleget átadja neked, ő pedig olvasgatás nélkül aláírta!
Furfangos volt, annyi szent. Nevetni kezdtem, a fejemet ráztam, közben pedig előhalásztam egy fekete legginget és a virágmintás tunikámat. Kiengedtem göndör hajamat, s a szemüveg helyett kontak lencsét raktam be, amitől még pár percig könnyeztem. Pepper türelmesen megvárta, amíg rendbe szedtem magamat, ezért pedig csodáltam. Általában elég sok ideig tartott ez a művelet.
Mindezt követően felmentünk a legfelső emeletre, ahol már tálalva volt a reggeli, s háromszázhatvan fokos kilátás tárult egész New Yorkra. Az asztaltól balra egy pult állt, mögötte kétpolcnyi itallal – ami nem igazán lepett meg -, jobbra pedig néhány kanapé és az elmaradhatatlan plazma tévé helyezkedett el. Mindent matt színek borítottak, már-már irritálóan unalmas kiegészítőkkel, mint az állóóra, absztrakt képek, amikről ordított, hogy gépen lettek szerkesztve.
Leültem Pepperrel szembe, s a tányéromra nézve bizonytalanodtam el.
- Vegetáriánus vagyok – adtam tudtául vontatottan, még mindig a tojásra és a baconre meredve.
- Ó! – kapta a szája elé kezét, és azonnal felugrott, hogy elvigye előlem a kínzó illatot árasztó ételt. Mikor visszatért, jobb kezében salátatálat tartott. – Ne haragudj, teljesen megfeledkeztem róla!
- Ne szabadkozz, előfordul az ilyen! – legyintettem. Mindketten nekiláttunk, habár én kevesebb kedvvel.
- Na, és… - kezdte két falat között. – Miket szoktál festeni?
- Főként portrékat és tájképeket.
- Rajzolni is szeretsz?
- A festés jobban megy, de igen, a rajzolás is közel áll hozzám – nem néztem a szemébe, felszúrtam egy olívabogyót a villámra. – Mindig is vezérigazgató akartál lenni?
- Ugyan – elmosolyodott. – Csak egy normális munkára vágytam, amivel közelebb kerülhetek a tudományokhoz. Sosem hittem volna, hogy Tony Stark asszisztense lehetek, aztán pedig a cégének igazgatója. Ez egy valóra vált álom.
- Megkérte már a kezedet? – kaptam fel a fejemet hirtelen. Már rég meg akartam kérdezni, de mindig megfeledkeztem róla. Pepper vörösödni kezdett, de csak a fejét rázta, mire bólintottam. – Már ideje lenne. Habár meg sem érdemel téged.
- Ez is igaz! – nevette. – De minden hibájának ellenére kedvelem őt.
- Nem tudlak megérteni – vontam vállat. Nyilván nem akart tovább nyúzni ezzel a témával, mert furcsa mód Happyről kezdett beszélni, mennyire rekedt hangja volt ma reggel, és hogy reméli, nem lesz beteg.
Pepper jó barátnak ígérkezett, tudta, mikor kellett valamit abbahagyni, nem hozta kínos helyzetbe sem magát, sem azt, akivel társalgott. Tonyt ismerve először egy pláza mániákus nőre gondoltam, mikor Pepperről és róla olvastam, de meglepett, mennyire magabiztos, céltudatos és nyugodt személyiség is volt ő tulajdonképpen. Tony tényleg nem érdemelte meg.
- Mit gondolsz az ügyről? – ébresztett fel elmélkedésemből, én pedig kissé megrázva a fejemet próbáltam meg rá nézni, de a szemkontaktust messze kerültem.
- Milyen ügyről? – kérdeztem vissza.
- Happy nem avatott be? – döbbent le. – Pedig jogod van tudni róla, Tony ezért olyan szórakozott mostanában.
- Nos?
- Szóval van egy erőforrás, a Tesseract. Olyan, mint az arc reaktor, ami önmagát látja el elektromos árammal, de ez természetfeletti képességekkel bír.
- Az a kocka, amit tegnap is emlegetett?
- Igen – bólintott, majd belekortyolt a teájába. – Az idegbeteg félisten ellopta a legvédettebb helyről. A shield, ami elvileg szupertitkos, toborzott egy kisebb csapatot, hogy megkeressék és legyőzzék a közveszélyes fickót. Úgy nevezik magukat, a Bosszúállók.
- Klafa sztori, de ha olyan titkos, miért mondtad el nekem? – a haját vizslattam, kissé elgondolkoztatott a tény, amolyan kész átverés show szaga volt az egésznek.
- Mert Tony lánya vagy. Éppen annyi jogod van tudni arról, hogy, miért ilyen az apád, mint nekem. Ezen kívül talán tudsz is segítni neki. Tudod ki az a Thor?
- A viking mitológiában tanultam róla – elmeresztettem a szememet, furcsa volt ez a hirtelen témaváltás. – A viharok isteneként tisztelték őt, meg az apját, Odint. Na, meg azt hiszem két éve szállt alá az égből, pöröllyel a kezében. De mégis mi köze van Thornak a Tesseracthoz?
- Az öccse trükközött ki mindenkit és lopta el. Most itt van ő is, hogy megállítsa az ámokfutását. A Fekete Özvegy, Sólyomszem, Hulk, Amerika Kapitány, Vasember és Thor a hatalmas pöröllyel. Azt hiszem, jó csapat lennének, ha egyet is értenének mindenben.
- Micsoda? – nyögtem. - Amerika Kapitány?
- Nem hitted volna, mi? – kuncogta.
Letettem a villámat, hitetlenkedve kaptam el a tekintetét, akaratom ellenére is.
- Mindig is tudtam, hogy Steven Rogers létezett, sőt, nálam van a maszkja, de nem gondolod komolyan, hogy beveszem mindezt! Több mint hetven éve halott! – oldalra fordítottam a fejemet, kíváncsian vártam a válaszát.
Pepper elmagyarázta, hogy nem halt meg, hanem jégbe fagyva aludt. Habár nehezen hittem el, muszáj volt, mert a nő már úgy próbált meggyőzni, hogy a mobilján kereste a képeket, amiket egy bizonyos Coulson ügynök készített, mikor leszedték a kapitányról a jeget.
A fejemet fogtam, nem bírtam az élet sci-fi momentumait.
- Szóval még él… - sóhajtottam. – És mi van akkor Thor testvérével? Ő volt az, aki Új Mexikóba küldte a Pusztítót, nem?
- De.
- Akkor mélységesen gyűlölöm – jelentettem ki, mire felnevetett. – Tönkre tette a virágos kertemet, nem vicces! Olyan sokat dolgoztam rajta! És még a gerberáim sem maradtak meg!
- Nos, akkor üdv a klubban. Nem csak te vagy vele így – hátra dőlt a széken. – Ha jól tudom, akkor még vissza is vágtál neki.
- Csak a festékes dobozokkal hajigáltam és ordítottam vele torkomszakadtából, de rám ijesztett, mikor megfordult és elindult felém – meséltem egykedvűen, majd hozzá tettem, kissé kelletlenül: - Aztán jött Tarzan és kisegített.
Pepper mosolygott, aztán újra a teájába kortyolt. Én csak türelmesen vártam, de mintha megfeledkezett volna a külvilágról, elbambulva gondolkodott. Zavartan köhintettem, de nem vette észre.
- Tehát, miben tudnék segíteni? – kérdeztem kicsit hangosabban, mire magához térve kezdett magyarázni.
Még ő maga is belegabalyodott a végére, de ha jól értettem, akkor Tony páncéljaival kapcsolatban lett volna feladatom, már ha elvállalom. Pepper szerint az apám időhiányban szenvedve hozzá sem nyúlt a páncéljaihoz, nagyjából annyit kellett volna tennem, hogy átnézem őket, nehogy valami meghibásodjon egy esetleges bevetés közben. Az igazat megvallva talán még én csináltam volna valamit, hogy véletlenül felrobbanjon benne, de Pepper lelkiállapotára gondolva elhessegettem az ötletet. Természetesen csak azért kért meg engem, mert egy icipicit konyítottam a gépészethez. Csak az volt a probléma, hogy a Stark féle rendszerrel még nem volt szerencsém találkozni, meg kellett volna azt is vizsgálnom, de akkor időm sem lett volna a festésre, már pedig eléggé sokan rendeltek tőlem abban a pár hétben. Így is elvesztettem két vevőmet, miután a temetésre készülődve megfeledkeztem az életbe vágóan fontos rendelésükről.
Mégis beadtam a derekamat. Látszott rajta, mennyire megviselte Tony munkája, sokat idegeskedhetett miatta. Nem akartam az őrületbe kergetni azzal a tudattal, hogy félkész páncélokban harcolt.
A reggeli után visszamentünk a szobámba és kipakoltuk a bőröndjeimet. Két közmunkás hozta meg a festészeti cuccaimat, s mivel éppen akkor nagylelkű hangulatomban voltam, kicsit megdupláztam az átlagos két dollár borravalót.
Pepper segített felrakni az üres falakra a posztereimet – amiket jobb szerettem magam megfesteni. Az egyiken a kedvenc futball csapatom neve volt - Liverpool -, a másodikon anyám portréja és a harmadikon pedig Willie Nelson virított a gitárjával. A nő számára furcsa és érthetetlen volt Tony ízlése a zenével kapcsolatban, habár ő maga is gyakran hallgatta, meglepte, hogy én inkább a countryt kedveltem.
Felraktuk a világoskék baldachinokat – a fal és a plafon találkozásánál szögezve -, a szekrényektől a karnisokig, aztán előszedtem az üvegből készült gyémántjaimat és felakasztottam a függönyök közé, hogy mikor átsüt a nap a prizmákon, gyönyörű színekkel borítsa el a helységet. Peppernek nagyon tetszett az ötlet, ezért nekiadtam egyet-kettőt, hogy ő is kipróbálhassa.
A műtermet hasonlatosan rendeztük be, de a baldachinokat ezúttal két-két függönytartó között feszítettük ki. Ha az ablak elé lógott volna, fényhiány miatt rontottam volna el a festményeket. A helység színe tökéletesnek mutatkozott. Semlegesnek kellett lennie, hogy ne zavarjon munka közben, s a bézs igazán megfelelt erre a feladatra.
Az állványokat szétszórva helyeztük el, a vásznakat pedig az egyik sarokban sorakoztattuk fel. Pepperrel megpróbáltuk összetolni a szekrényeket, hogy csak az egyik falnál legyenek, nem szerettem, ha össze-vissza kellett rohangálnom a festékekért, meg az ecsetekért. De a vége az lett, hogy majdnem ránk borult az egész, így hívtuk Happyt, aki könnyedén lökdöste a helyére.
A polcokra árnyalatok mintájára raktuk fel a festékeket, továbbá többé-kevésbé szemmagasságba az ecsettartókat, beléjük az ecseteket nagyságuk szerint. Jó mókának ígérkezett, miután Peppernek fogalma sem volt, mit hogyan kellett csinálnia, s én jót szórakoztam a tanácstalanságán, mikor szakszavakkal utasítgattam neki.
Körülbelül délutánra lettünk készen mindennel, és miután bekaptunk egy-két falatot, Pepper levezetett Tony műhelyébe. A szakképző előtt, elemiben foglalkoztam utoljára ilyen dolgokkal, kételkedtem a megvalósítás homályos képében. De már beleegyeztem, nem volt visszaút.
A műhely hasonlóan nagy volt, mint a műtermem, csak dugig volt tömve gépekkel, kocsikkal, s balkéz felől egy üvegajtós szekrényben felfedeztem Tony régi páncéljait. Nem tetszett az arcuk, olyan mogorvának tűntek. Bár nem is vártam el, hogy rózsaszín cica orral és Hello Kittis mosollyal bámuljanak vissza rám.
- Szóval a legtöbbet innen veszi ki – Pepper az üvegszekrénnyel ellentétes irányba mutatott. Félkész, szürke páncélokkal találtam szembe magamat. Inkább robotoknak néztek, ki, de hát az nem robot, amiben ember fér el, igaz-e. Közelebb léptem hozzájuk és alaposan szemügyre vettem őket.
- Nagyon kúl, ahogy a mai fiatalok mondják… - motyogtam, Pepper pedig nevetett.
- Igen, az. Szükséged van valamire, esetleg hozzak valami harapnivalót, hogy ne éhezz közben? – pedzegette, de én csak a fejemet ráztam. – Jut eszembe! Jarvisszal még nem is ismerkedtél meg!
- Tony intelligens gépével? – pillantottam vissza rá, mire hirtelen zúgni kezdett az egész helység és pityegni kezdtek a csúcskütyük körülöttem.
- Szép napot, kisasszony! – hallottam a kicsit torz férfihangot a megafonokból. – A nevem Jarvis, Anthony Stark elsőszámú beosztottja vagyok. Adja meg a jelszót és mindenben a rendelkezésére fogok állni. Mondhatja a sípolás után.
Az éles zaj után gondolkodás nélkül szólaltam meg.
- Pepper Pots.
- Jelszó elfogadva! – mondta a gép, mire döbbenten összenéztem a nővel. Csak szórakozni akartam, nem gondoltam volna, hogy Tony komolyan ilyen hatökör lett volna. A jelszó általában olyan szokott lenni, amire senki sem számít. – Mit kell tennem?
- Szóval… Jarvis – kezdtem zavartan. – Szükségem lenne… a páncélzat alaprajzára, és a félkész modellek jelenlegi állapotának elemzésére.
- Azonnal.
A következő pillanatban megjelent előttem a holografikus képernyő, s Tony összes munkálata. Meglepően hatékony volt ez a szerkentyű. Pepper nem is háborgatott tovább, elköszönt és otthagyott egyedül Jarvisszal, meg az ijesztő páncélokkal.
Míg Jarvis – az utasításomra – festette a robotokat, én a fennmaradt hat hibásat nézegettem. Négy hibásan mozgatta a kar részt, mintha visszafele akart volna hajlani, ezért azokat szét kellett szednem, meg kellett fordítanom bennük néhány fém pántot, aztán újra összeraktam őket. Nehezen tudtam ellenőrizni a végeredményt, miután a Tony mellkasában leledző aggregátor működtette őket, s éppen ezért Jarvis kétes emlékei alapján kerestem meg az arc reaktor terveit, hogy az alapján össze tudjon dobni nekem egyet. Nem értettem, miért nem volt a memóriájában, egyszerűen fogalma sem volt arról, hogyan kellett összerakni, csak a működéséről tudott hablatyolni.
A fennmaradt kettőnek nem akart csukódni a fegyvertartó része, sőt, mikor beindítottam, azonnal kilőtte őket, szép nyomot hagyva a plafonon.
- Na, ezzel mit lehetne kezdeni? – motyogtam, habár jól tudtam a megoldást. Újra programoztam a rendszerét, hogy csak utasításra lőjön, ezen kívül megint csak meg kellett fordítanom a miniatűr zsanérokat. Tonynak mániája visszafelé berakni a pántokat? Miután engedtem, hogy Jarvis azokat is lefújja piros és arany festékkel, megnéztem az órát. Már hajnali kettő is elmúlt, mikor hozzáláttam a takarításhoz. Nem kellett sokat sepregetnem, mert alig-alig hegesztettem valamit, de mikor megmozdult a kezemben a seprű, valami megbökött a vállamon. Lefagyva fordítottam felé a fejemet. Olyan volt, mint egy fogorvosi fúró gép, csak a fúrásra alkalmas rész egy kampóval volt felszerelve. A tetején egy papírcsákót vettem észre, amire tollal ez volt írva: Féleszű.
- Ő Tony egyik alkotása. A neve Féleszű, általában takarít! – közölte velem Jarvis, mire döbbenten átadtam munkámat a furcsa robotnak.
- Rendben, most akkor dobjunk össze egy új páncélt! – tapsoltam, s az asztalhoz kullogtam. Fáradt voltam, de az ígéret, az ígéret. – A tervek szerint húsznak kellene használható állapotban lennie, de itt csak tizenkilenc van! Szükségem lesz az anyagokra, amiket Tony használ az ilyenekhez, több forrasztópákára és egy triplakávéra.
Alighogy kimondtam, már láttam a fém karokat, amik a vasszekrényekben kutattak a szerszámokért, s egy kisebb asztal emelkedett ki a padlózatból, nagyjából az üvegszekrény mellett, azon pedig a kávéfőző lépett működésbe.
Gyorsan haladtam, a legtöbb nehezebb dolgot Jarvis segédkarjai végeztek el, é pedig előszeretettel hegesztettem össze jól fordítva a pántokat. A húzósabb inkább a programozás és a kábelkötögetés volt. Csak egy kábelt kellett rossz helyre dugnom és felrobbant volna a kóceráj.
- Ágyban lenne a helyed! – egy érdes hang ijesztett meg, mikor épp a legkényesebb részeket illesztettem össze két apró csipesszel. Megugrottam, így majdnem leejtettem őket, bosszúsan kaptam fel a fejemet. Az ajtóban állt a néger férfi, szürke pólót viselt, kezében egy tányéron két szendvicset tartott. – Azt hittem Tony dolgozik még mindig, láttam a fényeket, mikor elsétáltam a torony mellett. Aztán, mikor feljöttem, Pepper mondta, hogy te vagy az, eléggé meglepődtem.
Közelebb jött, leült velem szemben az asztal másik felén lévő székre. Nem néztem rá, lecsuktam a kis fegyvertartót a vállrészen és áttértem a karra, ahova tizenhat Stark gyártmányú miniatűrbombát kellett elhelyeznem.
- James Rhodes ezredes vagyok, de nyugodtan hívj Rhodeynak. Te pedig, a hírhedt Lullaby Stark vagy – nevetett fel csendesen. – Hallottam rólad egyet, s mást. Habár Új Mexikó nem tartozik a hatáskörömbe.
Miután nem válaszoltam, mert mélyen megsértett a hírhedt jelzővel, sóhajtott és közelebb tolta a tányért.
- Hoztam ám szendvicset! – jelentette ki. – A jobb oldaliban nincs hús.
- Köszönöm! – egy pillanatra rá néztem, de aztán újra a kütyüknek szenteltem figyelmemet. – Ezek szerint te sem tudod, hol lehet most Tony, igaz?
- Nem, fogalmam sincs, hol van. Azért ilyenkor már ő is húzza a lóbőrt…
- Nekem mindegy. Csak ne legyen láb alatt – morgásomra döbbenten fürkészte az arcomat, látszott szája sarkában az elbújni készülő mosoly. Egy csavarhúzó segítségével az utolsó bombát is becsusszantattam a tartóba, aztán a hegesztővel megszereltem a pántot. Jól szórakoztam az ezredesen, aki rémülten takarta el karjaival az ételt, mikor a fényes fém darabok repkedni kezdtek a hegesztés közben.
- Egyébként hány éves is vagy te?
- Tizenhét éves, tizenegy hónapos, húsz napos, két órás, négy másodperces… öt, hat, hét… - suttogtam, majd zavartan lehajtottam a fejemet.
- Szóval egy tinédzsernek köszönheti, a híres Vasember, strapabíró páncéljait…
- Ez egyszeri alkalom volt, többet nem segítek neki. És amúgy is Pepper miatt teszem, magamtól a világért nem kezdtem volna hozzá – kicsit megpihenve támaszkodtam az immáron kész vasfelszerelésre, s a szendvicsemért nyúltam.
- Nem nézném ki belőled ezt – vigyorogta két falat között, s jobb kezével körbemutatott. – Mondjuk azokon a vandál műveleteken nem lepődtem meg ennyire.
- Csak kipingáltam a városházát.
- Anarchista jelekkel – tette hozzá a szemöldökét rángatva. – Ott volt a szomszédos ház is, amire pedig festék bombákat dobáltál éjfélkor…
- A srác nem hagyott békén, figyelmeztettem.
- És a sintér kocsikerekének kilyukasztása egy konyhakéssel?
- Megölték volna a kiskutyákat.
- Hogy is volt a jelzőtáblák összefirkálásával? – kezét a csípőjére tette, én pedig az ajkamba haraptam, elfojtva egy mosolyt.
- Aznap vicces hangulatomban voltam.
- Ezért átfestetted a stop táblát tilos megállni táblára. Nagyon vicces, dugó lett és egy szaftos per a fiatal festő ellen – bólogatta. – Szerencséd, hogy Pepper mindent elsimított, mielőtt anyád tudomást szerzett volna a dolgokról. Az erdőtűzről ne is beszéljünk.
Nem válaszoltam. Az erdőtüzet nem én okoztam, csak rosszkor voltam rossz helyen, és egyszerűen nem hittek nekem az előző tetteim miatt.
- Kész van a festés, kisasszony. Kívánja, hogy a huszadikat is bevonjam? – kérdezte Jarvis, mire kicsit összerezzentem.
- Feltörted Tony rendszerét? – meresztette el a szemét Rhodey.
Mosolyogva sandítottam rá, aztán átadtam Jarvis fém karjainak a páncélt. Örültem, hogy mindennel végeztem, s kijárt már a pihenés is. Megérte, ha Tony jó párt behúz majd velük az égből alászállt félistennek.
Leültem az ezredessel a bőrkanapéra, ami közvetlenül Tony kocsi gyűjteménye mellett állt, s a fejemet hátradöntve hallgattam őt arról papolni, mennyire élvezetes is szokott lenni az apámmal eltöltött kis idő, amit munka után szánt mindig. Nyilván jó barátok voltak, mert egy rossz szót sem hallottam róla.
Éppen Tony humorérzékét taglalta, amikor eszembe jutott valami. Pepper egy szót sem szólt arról, hogy az a bizonyos csapat kereste-e az említett kocka tolvajt. Ezek szerint vagy elkapták, vagy már nyomon voltak. Vagy a harmadik lehetőség, hogy még maga Pepper sem tudta, hogy haladt Tony, ami annyit jelentett: baj volt. Tony nyilván nem akarta felidegesíteni barátnőjét azzal, hogy esetleg a félisten a városban leledzett. De még ez sem volt száz százalékig biztos, mert ha ott lett volna New Yorkban, Tony azonnal elküldte volna Peppert egy távoli országba, ahol nem eshetett bántódása.
- És te? – zökkentett ki az ezredes. – Mit gondolsz róla?
- Gondolhatod, mennyire gyűlölöm… ugye tegeződhetünk?
- Semmi akadály, kedves! – válaszolta. – Szóval?
- Anya alig volt tizenhét, mikor születtem. Hivatkozhatnánk arra, hogy Tony akkor még más ember volt, de… visszajöhetett volna… ha eszébe jut, hogy anya mégis csak létezett, talán most nem lenne halott. Azért történt, mert nem volt elég pénzünk a kezelésre. A háziorvos azt mondta, hogy a kezeléssel megmenekült volna.
- Szóval Tonyt okolod…
- Nem okolom. Ez egyértelmű. Még ragozni sem kell – vontam vállat. – Habár anya mindig védte előttem. Azt mondta, elfoglalt ember. Csakhogy én igen is tisztában voltam vele, hogy míg én anyát ápoltam, aki félholtan szenvedett egy ágyban, Tony agyon bulizta magát, ünnepelte a saját alkotásait, amikkel újabb lépést tett az emberi faj kipusztulásának érdekéért. Furcsa, hogy a nagyapámra úgy tekintek, mint a példaképemre, az apámat pedig jobban már nem is szégyellhetném.
Rhodey nem válaszolt, jól tudta, hogy minden, amit mondtam, igaz volt, és az vádam pedig jogos.
- Gyűlöltem, hogy mindenki úgy nézett rám, mintha… mintha a Marsról jöttem volna, csak azért, mert egy szuperhős házasságon kívüli gyerekeként élem az életemet. Mikor rendelnek tőlem, többször is végigmérnek, mintha keresnék bennem azt a pluszt, amivel hasonlíthatok rá, a nagy Tony Starkra. Ami azt illeti, túl sok mindenben hasonlítunk már így is. A hajam, a tudásom, ez a nyüves szindróma… mind-mind tőle, illetve a felmenőitől jött, és ezt alig bírom elviselni.
A férfi maga elé bámulva elmélkedett elhangzott szavaimon, biztosra vettem, hogy együtt érzett velem. Kicsit jobb volt, hogy mindezt kimondhattam, megkönnyebbültem e pár őszinte mondat után. Már-már csodálkoztam magamon, milyen játszi módon tudtam azzal a katonával beszélni. Ha jobban belegondoltam, mióta elmentem Új Mexikóból, könnyebben társalogtam idegen emberekkel. Természetesen jó emberismerő voltam, nyilván nem tálaltam ki olyannak, aki azonnal tovább adott mindent. Ezt az egyet anyámtól örököltem.
- Talán beszélnetek kéne ezekről, miután elvégezte a dolgát… - motyogta. – Le kell rendeznetek a múltat egyszer, s mindenkorra. Újra kezdhetnétek.
- Ez nem egy futókapcsolat, amiből csak valami flegmatikus szakítással kivágta magát, ez egy gyógyíthatatlan seb. A probléma ő volt, én pedig a problémának köszönhetően létezek. Néha arra gondoltam, hogy anyámnak jobb lett volna nélkülem, de bárhogy nekikezdtem ennek a sorozatnak, mindig az a válasz jött, hogy Tony hibája az egész, én csak a szimpla emlékeztető voltam.
- Nem fogsz megbocsátani neki, ugye? – húzta el a száját, s felém fordította a fejét, mire a földre meredtem. Nem ment. Még csak gondolni sem tudtam a megbocsátásra.
- Megleszünk a nélkül is…