-Évforduló-
Mindenki számára ünnep volt ez a nap. Egész Seireiteit lampionok és gyertyák és díszítették – nagy volt a vigasság, hiszen ez volt az Aizen elleni háború lezárásának ötvenedik évfordulója. A három áruló kapitányt legyőzték, bár a csaták számos áldozatot hagytak maguk után.
Seireitei ünnepelt: Nanao mosolyogva iszogatott kapitányával, a beteges Ukitake sem vette be a gyógyszerét, hogy ihasson, a mindig csak kutatásaival foglalkozó Mayuri Nemuval táncolt. Renji, Ichigo és Rukia hangosan hahotáztak valamin - a Yoruichivel fesztelenül beszélgető Byakuya meg sem szidta húgát érte. Távolabb, az ünneplő tömegben a 11. osztag Ikkaku híres táncát járta, Soifon hadnagyával vacsorázott. Hitsugaya halványan mosolyogva teljesítette osztaga kérését, és jégkorcsolyapályát varázsolt a gyakorlótérből, amit aztán Unohana avatott fel. Minden tökéletes volt, mindenkit boldogság és büszkeség járt át, ahogy arra a réges-régi napra gondolt vissza.
Ám volt négy shinigami, aki nem ünnepelt. Számukra ez a nap nem a győzelem évfordulója volt. Ők veszítettek, miközben Soul Society diadalt aratott: elvesztettek egy kapitányt, aki a példaképük volt, egy személyt, akit csodáltak, egy gyerekkori barátot, egy mestert, aki megtanította őket harcolni. S a négy shinigami, ki-ki a maga szobájában most kisírt szemekkel bámult a sötétségbe burkolózó falakra, s csak egy kérdés járt a fejükben: miért kellett ennek így történnie?