- Ég veled, Lukas.
A Bölcs elengedte a fiú kezét, aztán a másikuk meglökte a hátát. Lukas hiába küzdött, elveszítette az egyensúlyát és beleesett a végtelennek tűnő kútba. Zuhanás közben párszor a falnak csapódott, teljesen összezúzta a jobb karját, aztán egy csattanással érkezett az aljára. Azonnal megérezte a lábában az égető fájdalmat, és felszisszent.
Egy pillanattal később az üveg is a vízbe placcsant, amibe Mathias lelkét zárták. Lukas felnézett a kút nyílására. A Bölcsek elmentek, és itthagyták őt. A lábára szorította a kezét, hogy tompítsa a fájdalmát és megpróbálta összeforrasztani mágiával a törött csontját. Még halvány derengés, szikra sem csapott ki a kezéből.
Lukas dühösen a vízbe csapott. Megfosztották a mágiájától azok a… azok a… a nevelői. Lukas megértette, és mégsem ezt az egészet. Szembefordult a tanítóival és áthágott egy szigorú törvényt. Tudta, hogy hibás, tudta mit tesz, és mégsem lökte el magától Mathiast, mert a szíve mélyén vágyott a férfira. Ha megtette volna, valószínűleg Mathias és a kastélybeliek nem lennének bezárva, Lukas pedig folytathatná a véget nem érő utazását a Bölcsekkel.
Az egész a törvény hibája. Mindenki mennyivel boldogabb lehetne, ha nem létezne! Vagy talán Mathias hibája az egész, hogy nem bírt magával, el kellett hívnia az erdőbe, ahol megcsókolhatta. Viszont Mathias nem biztos, hogy tudott a törvényről, ha pedig mégis, figyelmen kívül hagyta, mert olyan bolond. Igazából a törvény, Mathias és Lukas hibája is.
- Troll! – kiáltotta az ég felé nézve – Troll, segíts!
Nem volt válasz, és a zöld lény sem jelent meg sehol. Valószínűleg Lukas őt is elvesztette a mágiája elvesztésével.
Tehát ott ült egy kút fenekén a vízben, törött lábbal és összezúzott karral, szóval lehetetlen lett volna már csak a kimászást is megkísérelni. Nem reménykedhetett abban, hogy valaki megmenti, hiszen a Bölcsek elmentek, és az egész Densen-udvartartás az üvegben volt Mathiassal. Látogatók biztos nem érkeznek, hiszen mindenki, aki a birtokon tartózkodott ugyanúgy be lett zárva.
Egy kútban fog éhen dögleni.
Lukas fintorgott, hogy milyen kicsinyes halálnemet választottak neki a Bölcsek. Nem lett volna egyszerűbb lecsapni a fejét és kész? Az éhhalál lassú, és Lukas bőven fog szenvedni a halála előtt.
A tekintete a vízfelszínen úszó palackra tévedt. Elhúzta magát odáig, és a fény felé emelte. Az üvege átláthatatlan tengerzöld volt, a zsinór a tetején már átázott.
Lukas nem akarta kinyitni. Tudta, hogy a lelkek nem szabadulhatnak ki a palackból, az örökkévalóságig lesznek bezárva. Ha mégis kinyitotta volna, a rabul ejtettek sikításait, könyörgését és kiáltásait hallhatta volna, ahogy azt kérik, engedje ki őket. Lukas már tartott a kezében egy ilyen palackot, abban egy égő ispotály lakói és dolgozói voltak bezárva. Gyermekek és felnőttek vérfagyasztó kiáltásait hallotta, és még mindig felállt a szőr a hátán, ha csak rájuk gondolt.
Lukas magához ölelte az üveget és lehajtotta a fejét.
- Sajnálom, Mathias, sajnálom…
Minden néma maradt.
- Á, szóval ez az az erdő! – mondta lenyűgözve Tino – És hol az erdész?
- Itt. – válaszolta valaki.
Tino és Berwald a hang irányába fordultak, egy szőkésbarna hajú, szemüveges férfi sétált feléjük kedvesen mosolyogva, bár ahogy Berwaldra nézett a mosolya inkább átváltozott zavart nevetéssé. Tino meglepetésére megismerte a fickót. Eduard von Bock volt, a régi barátja az iskolából. Nem tudta, hogy Dániába jött erdésznek.
-Ed! – kiáltotta boldogan, elérohant és megragadta a kezét.
- Tino, de rég nem láttalak! – derült fel Eduard, aztán átnézett a barátja válla felett, és így találkozott a tekintete Berwaldéval, akié nem túl sok jót ígért. Közelebb hajolt Tinóhoz és a következőket csak suttogni merte- Nem gondoltam, hogy ismeritek egymást…
- Berwalddal lakom. – válaszolta.
- És… te nem félsz tőle?
- Elég ijesztő… - értett egyet Tino ugyanolyan halkan.
Miután ezt kitárgyalták, Eduard felajánlotta, hogy a csomagjaikat hagyják az autójában (mert előzetesen Tinóék még nem pakoltak le sehol) aztán bevezette őket az erdőbe. Tino ugyan már járt Dániában, ez az erdő új volt neki, és bár igyekezett tartani Eduard tempóját, néha mégis megállt megcsodálni egy-egy hatalmasra nőtt, göcsörtös fát.
Egy ponton letértek az ösvényről, amin addig mentek, és bokrokon gázoltak át, ágak elől hajoltak el, és kidőlt fákon másztak át. Elérték az erdő vad részét, és Tino elképzelni sem tudta, hogy Eduardot mi hozta erre, hogy megtalálta azt a kastélyt.
Átvágtak még egy bokorrengetegen, és megérkeztek egy magas füvű tisztásra, amin egy hatalmas kastély kőfalai magasodtak. Borostyán és futónövények kúsztak fel egészen a tornyok ablakaiig, így egy ősi, mégis méltóságteljes látványt tárva eléjük.
- Én azt hiszem, itt kint várok. – mondta Eduard, és lefékezett a bokrok tövében.
- Miért? – kérdezte Tino.
- Kétszer mentem be oda, és a második alkalommal láttam magam mögött egy alakot a tükörben, de amikor megfordultam, senki nem volt ott. – vallotta be Ed.
- Ez pont olyan, mint egy horrorfilmben. – nevetett fel Tino – Nem vagy te túl félős, Ed?
- Én mégis inkább maradnék… - mondta vontatottan.
- Jó. – morogta Berwald – Gyerünk Tino.
Tino rámosolygott a magas férfira, aki ugyanolyan rémisztő tekintettel nézett vissza rá, mint szokott. Átvágtak a magas füvön, és Berwald belökte a nagy kétszárnyas faajtót, és belépett. Tino még visszaintett Eduardnak, aztán ő is követte.
Egy hatalmas előcsarnokba érkeztek, ahova a szemben lévő nagy ablakokon keresztül sütött be a napfény. A bejárattal szemben boltívek voltak, ezek alatt ajtók sorakoztak, talán a konyhába vittek. Az előcsarnok két oldalán lépcső vezetett fel egy erkélyre, ami a boltívek fölött túlnyúlt, és az erkélyről két folyosó ágazott ellentétes irányba a kastély többi része felé. A falakon nagy festmények sorakoztak, dán királyok és királynők, vagy éppen főurak, akik valószínűleg a kastély urai lehettek. Minden tökéletesen úgy festett, mintha csak 500 évet utaztak volna vissza az időben. Sehol egy pókháló, egy megfakult, elsötétült olajkép, vagy összetört üvegek és káosz, amit a fosztogatók hagytak volna maguk után.
-Elképzelni sem tudom hogyan maradhatott fenn így… - suttogta teljesen átszellemültenTino, ahogy körbefordult.
Csak ezután látta, hogy Berwald elindult felfelé a lépcsőn, így követte. Az erkélyen jobbra fordultak, és egyre ridegebb kőfolyosókon haladtak végig. Berwald találomra benyitott egy szobába. Egy szépen bevetett ágy, és egy kisebb, szépen faragott szekrény, valamint egy ablak volt benn, amin ha kinéztek, pont Eduardra lehetett látni, aki nyugtalanul toporgott a bokrok aljában.
- Vendégszoba. – mondta Berwald, aztán kitessékelte Tinót és becsukta maguk mögött az ajtót.
- Egyébként most mit keresünk, Berwald? – kérdezte Tino.
- Hogy kié volt ez a kastély.
- Tehát… egy könyvtárat keresünk, vagy a főúr szobáját, igaz?
Berwald bólintott. Berwald még benyitott pár ajtón, ahol semmi érdekeset nem találtak, mire egy nagyobb, kétszárnyú ajtóhoz értek. Tino elmosolyodott, tudta, célegyenesben vannak. Arra akkor éppen nem gondolt, hogy a kastélynak még van egy földszintje, egy másik szárnya, és még jónéhány tornya.
Berwald belökte az ajtót. Tényleg egy könyvtárszobába értek, legalábbis volt néhány könyvesszekrény a falak mellett, valamint középen egy dolgozóasztal volt elhelyezve. Tino a könyvekhez sietett és csodálattal húzta végig az ujját a gerincükön. Ezek eredeti, 16. századi dán könyvek! Óvatosan levett egyet a polcról és belelapozott. Egy szót sem értett belőle, pedig beszélte a svédet, ami nagyon hasonló a dánhoz.
Hátrafordult Berwaldhoz, aki a dolgozóasztalon lévő papírokat nézte át.
- Berwald, te érted?
- Régi dán szóhasználat.
- Tudom, de te érted?
- Többnyire.
- Hű, mit tudtál meg? – lelkesedett fel a kisebb szőke.
- Itt csak a parasztok földjeiről szóló papírok vannak.
Berwald kivette a kezéből a könyvet és beleolvasott. Tino megpróbált belekukkantani, és most már észrevette a rendszert a lapok között. Ugyanazok a szavak vagy nevek ismétlődtek minden oldal elején, tehát egy család tagjairól írtak.
- Densen. – dörmögte a svéd.
- Ez a család neve?
- Herre Densen itt, meg ott is… ők voltak a kastély urai.
Az utolsó oldalakra lapozott, az utolsó leszármazottra.
- Olvasd fel! – kérte Tino.
- Mathias Densen, született június ötödikén, az ezerötszázhuszonegyedik esztendőben… leírása, szőke haj, kék szem. A föld ura lett az ezerötszáznegyvenedik esztendőben, az idős herre Densen halálakor…
- Tizenkilenc évesen! – füttyentett Tino – Mit írnak még róla?
- Nagy vendégszeretete miatt egyre több látogató érkezett a kastélyba… nagy érdekeltséget mutatott a vándorló mágusok irányába…szeretett lovagolni és vadászni…
- Vándorló mágusok… - ismételte Tino – Mintha egy fantasztikus történet lenne.
Tino gyorsan elhallgatott, ahogy Berwald ránézett. Megint túl élénk volt a fantáziája és nem gondolt bele, hogy akkor még mindennaposnak számítottak a kuruzslók és mindenféle mágikus dolgok. Ki tudja mennyi valóságalapjuk volt…
- És mi történt Mathiassal? – kérdezte Tino.
- Nem írnak a haláláról, vagy arról, hogy mi történt a birtokkal ezután. Pedig le szokták írni, hogy lett-e legalább utódja.
- Érdekes… - motyogta Tino.
Berwald óvatosan visszatette a könyvet a helyére, és Tino arra gondolt, hogy később jönnek majd vissza tüzetesebben átvizsgálni ezt a szobát. Kimentek a folyosóra és továbbmentek rajta, amíg a végén elérkeztek egy erkélyhez és egy csigalépcsőhöz, ami egy magas toronyszobába vezetett. A toronyban semmi érdemleges nem volt, néhány falra akasztott páncélon kívül.
Ezután visszamentek a főlépcsőhöz és a másik irányba indultak. Itt is csak hálószobákat találtak, aztán a folyosó végén, még a csigalépcső és az erkély előtt egy kész lakosztályt találtak. A falai kőből voltak az igaz, de mégis barátságosabb volt a többinél. Az ajtótól jobbra egy nagy ágy volt a fal mellé tolva, szemben az ablak előtt egy szélesebb asztal, mindenféle könyv és egy lúdtoll, valamint egy tintatartó rápakolva. A padlón vörös szőnyeg volt és a szoba jobb oldalán egy könyvespolc volt, a tetején két festmény, mindkettőn egy-egy szőke, kékszemű férfi. A különbség az volt, hogy amíg az egyik hatalmas vigyorral, ragyogó szemekkel állt modellt a festőnek. Vörös ingben volt, és egy egyszerű fémnyaklánc volt a nyakában. A másik inkább a földet nézte, és a mosolynak a leghalványabb árnyalata sem látszott. Szürke utazóköpenyét egy gondosan kimunkált bross kapcsolta össze, hajában fehér kereszt alakú csat díszelgett.
Amíg Berwald az asztalon hagyott könyveket nézegette, Tino közelebb lépett a festményekhez. A baloldali, vigyorgó alakban volt valami szertelenség, örökös kópéság, és ezt soha nem próbálta leplezni. A jobboldali, csatos figurában valami tiszteletet parancsoló méltóság volt. Kik lehetnek ezek? Talán a vár urai voltak hajdanán, akiknek egy későbbi úr akart emléket állítani? Esetleg egyiküké volt a szoba, és a másik pedig fontos volt a számára?
Tino megfordult, hogy megkérdezze Berwaldtól, talált-e valamit. A svéd még mindig a könyvet bújta. Tino azt kívánta, bárcsak értené ezt a régi dán nyelvet, és olvashatna.
- Ber…
A svéd tekintete rávillant, és Tino hátrált egy lépést. Mintha Berwald csak azt üzente volna, hogy még egy szó, és kitépi a nyelvét. Persze ez nem így volt, de a kisebb szőke jobbnak látta inkább nem zavarni őt.
- Körbejárom a többi szobát.
- Menj.
Tino gyorsan kiosont a szobából és elindult a saját felfedezőútjára. Ennek a szárnynak a tornyában egy gyerekszobát talált. Ízlésesen volt berendezve, a gazdája bizonyára rendet is tartott. A szoba egyik sarkában egy valószínűleg ritkán használt fakardot látott meg Tino.
Ezután lement a csigalépcsőn és a főlépcső felé vette az irányt. Még benézett Berwaldhoz, aki már leült az ágyra, és úgy olvasta ugyanazt a könyvet. Fel sem nézett Tinóra.
Tino továbbhaladt, és egy kis idő után lelassított, összekulcsolta a háta mögött az ujjait, és a saját fülében felhangzó zenére sétált tovább. Elképzelte, hogy egy vendég 500 évvel ezelőtt, és akkor is a saját útját járta a kastélyban, álmélkodva az épületen, keresve akárki mást.
Halkan felnevetett. Fel nem foghatta, hogy hogy lehet, hogy az idő nem rágta szét ezt az épületet, és érezte, hogy ez a kérdés még egy jó darabig motoszkálni fog a fejében.