Másnap, bár még magamnak sem vallottam be, határozottan jobb kedvvel mentem dolgozni, és ennek egyetlen oka volt. Az, hogy reménykedtem benne, hogy újra láthatom Dr. Reidet. Pedig egyáltalán nem ígérte biztosra, hogy bejön, én mégis reménykedtem.
A délelőtt ennek a kellemes várakozásnak a jegyében telt, és mondanom sem kell, még a szokásosnál is többet lebzseltem Diana körül. Mesélt nekem a fiáról, jobban mondva, szinte soha nem beszélt másról, mint az ő imádott Spenceréről, és most még szívesebben hallgattam, mint korábban bármikor, hisz a jelenetekhez már kapcsolhattam egy gyönyörű szempárt, egy kisfiúsan félénk mosolyt, és egy bársonyos hangot.
Aztán elmúlt az ebédidő, majd délutánba hajlott a nap, és én kezdtem elcsüggedni. Ahogy közeledett a váltás ideje, egyre kevesebb reményem maradt arra, hogy Dr. Reid még ideér. Aztán azzal kezdtem vigasztalni magam, hogy biztosan valami sokkal fontosabb dolga akadt. Valami fontosabb és veszélyesebb… no, több se kellett, hogy a csalódottságom mellé egy újabb érzés is társuljon, az aggodalom.
Aztán eljött a hat óra, és én nem tehettem mást, minthogy elmegyek átöltözni, és szépen hazamegyek, aztán lemondok a vágyálmaimról. A kavicsos úton lépkedtem a kijárat felé, és már a porta közelében jártam, mikor meghallottam az egész nap úgy áhított hangot.
- Kérem, engedjen be! Csak egy percre szeretnék bemenni az anyámhoz! - vitatokozott Dr. Reid a portással.
- Egy perc alatt még az épületig sem jut el - jött a marcona válasz. - Vége a látogatási időnek, jöjjön vissza holnap.
- Holnap már nem leszek a városban - hallottam a lemondó választ, mire beléptem az aprócska kis épületbe.
- Valami baj van, Dr. Reid? - léptem oda hozzá.
- Elkéstem - húzta el a száját, és már-már kifele indult volna.
Megnyugtatóan rámosolyogtam, majd a portáshoz léptem.
- Nem tudna csak most az egyszer kivételt tenni?
- Sajnálom, Karen nővér - rázta meg a fejét az ötven körüli férfi. - A szabály az szabály. Ha egyszer kivételt teszek, akkor holnaptól már mindenki azt akarja, hogy ő legyen a kivétel.
- Philip, kérem… vállalom a felelősséget - próbáltam vele alkudozni.
- Elviszi a balhét, ha belefutnak a főorvosba? - nézett rám kérdőn, de már éreztem, hogy engedni fog.
- A legteljesebb mértékben - bólintottam rá.
- De ebből nem csinál rendszert! - nézett rám szigorúan.
- Megígérem - kacsintottam rá, majd Dr. Reidhez fordultam. - Jöjjön, bekísérem.
- Most bajba fog keveredni miattam - nézett rám félénken a srác.
- Maga az akadémián tanult rejtőzködést, vagy ilyesmit, nem? Ha meglátja a főorvost, gyorsan bújjon el valahova. Én meg majd azt mondom, hogy az öltözőben hagytam a slusszkulcsom - somolyogtam.
- Hát, ami a gyakorlati tárgyakat illeti, azokban sosem voltam túl jó - hajtotta le a fejét egy mosollyal.
- Hát, azért csak megoldjuk valahogy - nevettem el magam. - És… holnap már tényleg nem lesz a városban?
- Nem. Megoldottuk az ügyet, ami miatt jöttünk. Még a helyiekkel közös papírmunka vár a főnökömre, és holnap elrepülünk.
- És tegnap… nagyon kikapott, hogy elkésett miattam? - sandítottam rá.
- Nem, mivel a metrón ülve rájöttem egy fontos összefüggésre. A vers vezetett rá, tudja? A Shalott hölgye.
- Tényleg?
- Igen.
- Akkor… segítettem megoldani egy veszélyes bűnügyet? - próbáltam ugratni.
- Igen - mosolygott rám, miközben beléptünk az épületbe, aztán felsétáltunk az emeletre.
- Dr. Reid… nem szívesen kérek ilyet…
- Gyors leszek - bólintott rá. - Tényleg csak egy perc.
- Legyen tíz.
- Köszönöm - mosolyodott el hálásan, és besurrant az édesanyja szobájába.
Miközben ő odabent volt, én az ablakon nézelődtem kifelé, és arra gondoltam, milyen szerencsés véletlen, hogy nem egy perccel később mentem ki. Addigra már biztosan felszívódott volna. Aztán letörten arra gondoltam, hogy ugyan mennyit nyertem? Még kikísérem, aztán eltűnik. Vissza az államok másik végébe. Hát, ennyi jut nekem a jóból. Elégedjek meg ennyivel sóhajtottam, majd arra eszméltem, hogy Dr. Reid megköszörülte a torkát a hátam mögött.
- Meg sem mertem szólalni, nehogy megint megijesszem - mosolyodott el, mikor megfordultam, majd elindultunk lefele a lépcsön. - Köszönöm, hogy behozott. Másként nem tudtam volna elköszönni anyámtól. Legfeljebb levélben. Tudja, hogy szinte minden nap írok neki?
- Igen. Sokszor én hozom fel a leveleit. Az édesanyja mindig nagyon örül nekik.
- Hát, legalább ennyi örömet tudok neki szerezni - tűnődött szomorúan, miközben a kopott kőlépcsőt tanulmányozta elmélyülten.
- Ne mondja ezt - néztem rá morcosan. - Nagyon büszke magára.
Nem válaszolt, csak pengevékonyra préselte össze az ajkát. Biztosan lett volna mit mondania, de mégsem tette. Nem hibáztattam, hiszen alig ismert. Miért mondana el olyan dolgokat, amik nem tartoznak egy idegenre?
Kisétáltunk az udvarra, az ösvényen a kavics ropogott a lépteink alatt.
- Szóval… mikor jön legközelebb? - kérdeztem, de nem mertem ránézni, nehogy eláruljam magam. Már most hiányzott, pedig még el sem ment. Csupán a gondolat, hogy holnap már megszámlálhatatlanul sok mérföldnyire lesz innen, lelombozott.
- Nem tudom.
- A jövő hónapban lesz az édesanyja születésnapja - néztem rá reménykedve, mert ennek délelőtt utánanéztem.
- Igen, tudom. De az, hogy… mikor szeretnék jönni, és mikor tudok… köszönő viszonyban sincs egymással. De… tudja mit? Még ha nem is tudok jönni… telefonálok… ezt megígérem - biztosított.
Hát ez is valami. De mennyi az esélye, hogy pont én veszem fel a telefont, mikor majd jelentkezik? Nem túl sok.
- Esetleg… khm… megadhatnám a mobilszámom - villant egy ötlet az eszembe - és akkor az édesanyja esetleg a szobájából is beszélhetne önnel. Bizonyára neki is kényelmesebb lenne. Ez lenne az én szülinapi ajándékom a számára.
- De ez… szabályellenes - ráncolta a homlokát.
- Ahogy az is, hogy ma becsempésztem magát látogatási idő után - néztem rá kihívóan.
- Igaz - látta be, mire elővadásztam egy cetlit a táskámból, de mivel már egészen besötétedett, csak az egyik kandeláber alatt láttam annyit, hogy felírjam rá a számomat. Végül átadtam neki a cetlit, de ő csak rápillantott, és a zsebébe süllyesztette.
Aztán kiléptünk a kapun, de besandítva a portásfülkébe, láttam, hogy a portás még mindig fejcsóválva néz utánunk.
- Már fel sem merem ajánlani, hogy elviszem - nevettem el magam lehajtott fejjel.
- A metró tényleg gyorsabb - nézett rám bocsánatkérőn.
- Tudom… hát… akkor… örülök, hogy találkoztunk - nyújtottam felé a kezem. Egy pillanatig habozott, de végül mégis megfogta, és óvatosan megszorította. Atyám… azt az érintést sosem fogom elfelejteni. A keze végtelenül gyengéd, mégis határozott… már akkor tudtam, hogy ez a pillanat sokáig fogja kísérteni az álmaimat, pedig nem volt több, csak egy egyszerű kézfogás.
- Viszlát - villantott felém egy kisfiúsan bájos mosolyt, majd elengedte a kezem, és elindult. Még néhány másodpercig néztem utána, majd én is elindultam az ellenkező irányba. Erős kísértést éreztem, hogy megforduljak és utána nézzek, de aztán valahogy ellenálltam, és folytattam az utat a kocsim felé.
Már majdnem elértem a sarokig, mikor meghallottam, hogy valaki jön mögöttem, de még arra sem volt időm, hogy felfogjam, mi történik, mikor valaki durván megragadta a karom, letépte a táskámat a vállamról, majd teljes erőből a földre lökött, és elfutott. Mindez olyan hirtelen történt, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy ellenálljak, csak sikoltottam egy nagyot erre határozottan emlékszem, de aztán már csak arra, hogy a földön fekszem.
Kis idővel később Dr. Reid hangját hallottam.
- Karen! Karen, jól van? - guggolt le mellém. - Fel tud kelni?
- Igen... azt hiszem - nyögtem, de egyelőre csak felültem.
- Mi történt? Csak azt hallottam, hogy sikoltott…
- Elvitte a táskámat - csóváltam a fejem döbbenten, és egyben rémülten, de közben Dr. Reid talpra segített.
- Látott valamit?
- Nem - ráztam meg a fejem. - Egy pillanat volt az egész. A fenébe - fakadtam ki. - Most mit csináljak? Itt vagyok slusszkulcs nélkül, telefon nélkül, pénz és iratok nélkül…
- Először is be kell mennie a rendőrségre…
- Mi? - kaptam fel a fejem. - Majd reggel… Most… azt sem tudom, hol vagyok. Levegőt sem tudok venni. Majd holnapra megnyugszom egy kicsit és…
- Nem - rázta meg a fejét határozottan, majd a zsebébe nyúlt, és egy metrójegyet vett elő. - Meghívom egy metróra. De csak ha bejön velem a rendőrségre. És az sem ártana, ha látná egy orvos. Nagyot eshetett.
- Jól vagyok - ráztam meg a fejem. - Nincs szükségem orvosra. Csak megijedtem - tiltakoztam. - Egye fene a rendőrségre elmegyek, de… azt sem tudom, mit kell ilyenkor mondani. Velem még sosem történt ilyesmi.
- Segítek - nyugtatott meg. - Menjünk!
- Jól van - adtam meg magam, és a metró felé indultunk.
- Tényleg nem látott semmit? Minden apróság fontos lehet - próbált faggatni, miközben a mozgólépcsőn döcögtünk le a mélybe.
- Nem sokat. Nagydarab, erős férfi volt, fekete kabátban és fekete sapkában.
- Símaszkban? - nézett rám tűnődve.
- Mi? - kérdeztem vissza nem túl értelmesen.
- Mint a bankrablós filmekben - magyarázott türelmesen. - Amiből csak a szeme és a szája látszik.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Sima, egyszerű fekete sapka volt a fején. Az utcának az a része nincs túl jól megvilágítva… így sem láttam az arcából semmit. De nem beszélhetnénk már valami másról? - ráztam meg a fejem bosszúsan. - Még mindig remeg a gyomrom, ha csak rá gondolok. Sokkal rosszabb is lehetett volna… akár fegyver is lehetett volna nála - kezdett enyhén hisztérikussá válni a hangom.
- Karen! Figyeljen rám - fogta meg a karom. - Szerencsére nem volt nála fegyver, és önnek nem esett komolyabb baja. Csak azért kérdeztem ezeket a dolgokat, mert a rendőrök is erről fogják faggatni. Csak próbáltam felkészíteni…
- Tudom - sóhajtottam. - Jézusom… el sem hiszem, hogy ez velem történt meg… - csóváltam a fejem még mindig döbbenten.
- Ebben a városban naponta átlagosan százötvenhárom nőt ér hasonló jellegű támadás - rázta meg a fejét. - De szerencsére ezeknek csak tíz és fél százaléka jár komolyabb sérüléssel.
- Hát, akkor nem sok esély van arra, hogy a rendőrség nyomra jut.
- Sajnos nem - értett egyet ő is. - De ha esetleg visszaélnének az irataival, csak így tudja levédeni magát. Hogy azonnal bejelentést tesz.
A továbbiakban némán utaztunk a metrón, és én tényleg azon tűnődtem, hogy akár komolyabb bajom is eshetett volna. A támadómnál lehetett volna kés, vagy pisztoly, és ha nem engedem el a táskámat, komolyabban is bánthatott volna.
A rendőrség épülete előtt megtorpantam, és bizonytalanul méregettem a bejáratott.
- Jöjjön, essünk túl rajta - nézett rám bíztatón a megmentőm.
- Dr. Reid… ugye tudja, hogy ez a hely egy hétköznapi ember számára elég ijesztő?
- Tudom. De most muszáj - mondta, és várakozón nézett rám, így kénytelen-kelletlen beléptem az ajtón. Ahogy ígérte ott volt mellettem, és mikor odaléptünk a portáshoz, nem hagyta, hogy megszólaljak. Szerencsére, mert valószínűleg csak értelmetlenül tudtam volna dadogni.
- Egy utcai rablást szeretnénk bejelenteni.
- Földszint tizennyolcas ajtó - mondta a férfi fel sem nézve az újságjából.
- Látja, ennyire érdekel itt mindenkit az én táskám - súgtam neki, mikor már a folyosó közepe fele jártunk.
- Nyugalom - sandított rám, és bekopogott a nevezett ajtón.
- Jó estét, miben segíthetek? - kérdezte a fiatal rendőr, aki kilépett az ajtón.
- Egy utcai rablást szeretnénk bejelenteni - ismételte meg Dr. Reid.
- Jöjjenek be - nyitotta szélesebbre a rendőr az ajtót. - Mikor történt?
Dr. Reid az órájára nézett. - Huszonkilenc perce.
A zsaru meglepődött egy pillanatra, gyanítom, egyáltalán nem számított értelmes válaszra, majd megcsóválta a fejét. - Hol?
- A Bellington szanatórium előtt.
- Szóval a külvárosban - fintorgott. - Ön ott volt?
- Az elkövetés pillanatában nem - rázta meg a fejét. - Egy perccel korábban köszöntünk el a hölggyel, és a közlekedési lámpánál vártam, hogy zöld legyen, mikor meghallottam a sikoltását. Mikor visszarohantam hozzá, már a földön feküdt.
- Értem - nyugtázta a zsaru, majd hozzám fordult. - El tudja mondani, hogy mi történt?
- Nagyon gyorsan történt, de megpróbálom… - mondtam rekedten, majd próbáltam összeszedni a gondolataimat, ami hála az előzetes felkészítésnek, annyira nem is esett nehezemre. - Miután elköszöntünk Dr. Reiddel, a kocsim felé indultam. Talán húsz métert tehettem meg, mikor egy nagydarab férfi mögém lépett, letépte a táskámat a vállamról és a földre lökött. Sajnos nem láttam valami jól… épp egy elég sötét helyen voltam. De azt hiszem fekete dzseki volt rajta és fekete sapka.
- Mi volt a táskájában?
- Mindenem - sóhajtottam. - Kocsikulcs, lakáskulcs, telefon, pénztárca, iratok… Mindent elvitt…
- Értem. Ki kellene töltenie néhány nyomtatványt…
- És ennyi? - fújtam bosszúsan.
- Nézze hölgyem - sóhajtott a zsaru. - Odaküldhetek egy járőrt, de valószínűleg már a város másik végében van, és szinte biztos vagyok benne, hogy ruhát is cserélt. Másfél órája vagyok szolgálatban, és ez idő alatt sajnos ön a negyedik, akivel ez megtörtént. A legjobb tanács, amit adhatok, hogy azonnal tiltasson le minden bankkártyát, és a telefonját is. Hogy holnap reggel első dolga legyen zárat cserélni a lakásajtón. És, hogy töltse ki a papírokat.
Dr. Reidre néztem, aki bólintott, így egy sóhajjal átvettem a papírköteget, és nekiláttam.
Fél órával később léptünk ki újra a friss levegőre. Ahogy kiléptem a rendőrség kapuján, óvatosan körülnéztem, és megborzongtam. Nem tudtam mire vélni ezt az érzést, így magam előtt összefonva a kezeimet, megdörzsöltem a két karom.
- Fázik? - kérdezte Dr. Reid.
- Nem - ráztam meg a fejem, és továbbra is óvatosan fürkésztem a sötétséget. A pillantásom, mintegy véletlenül tévedt az arcára. Láttam, ahogy összevont szemöldökkel, fürkészőn méreget. - Mi az?
- Nos, én nem vagyok orvos, de… azt hiszem, posztraumatikus állapotban van.
- Mi? Nem… nem, ez nem igaz - tiltakoztam.
- Karen - rázta meg a fejét Dr. Reid. - A szeme villámként cikázik ide-oda, keresi a veszélyforrást a sötétben. Fél, mert a szeme előtt újra és újra lejátszódik, ami történt, és az, ahogy összefonja a karjait, a történtektől és a világtól való elzárkózást jelez. Maga is tudja, hogy ez a PTS három legfontosabb tünete.
- És? Akkor most megbilincsel, és visszavisz a szanatóriumba? Néhány adag erős nyugtató biztos segít - mondom cinikusan, de tulajdonképpen én magam sem értettem, miért bántom, hisz egész este csak nekem próbál segíteni.
- Nincs szüksége nyugtatóra - rázta meg a fejét. - Csak arra, hogy hazamenjen a megszokott, biztonságot jelentő környezetébe, igyon egy kamillateát, és pihenjen.
- Biztonság… ugyan - húztam el a számat.
- Ha gondolja, elkísérem - ajánlotta fel.
- Megtenné? - néztem rá hálásan, és ez alkalommal tényleg minden hátsó szándék nélkül örültem neki, hogy velem tart. Biztonságot jelentett a közelsége.
- Menjünk - bólintott rá, és újra metróra ültünk, ezúttal a külváros fele, de útközben mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Ezért lehetett az, nem gondoltam a gyakorlatibb kérdésekre, és csak a házam előtt kaptam a fejemhez.
- Mi a baj? - nézett rám Dr. Reid óvatosan fürkészve.
- Nos… igazán kedves öntől, hogy elkísért, de van egy kis gondom… fogalmam sincs, hogy fogok bejutni… tudja… a kulcsom is oda van.
Tűnődött egy kicsit, aztán elhúzta a száját. - Ha megígéri, hogy nem néz oda… talán bevethetek egy bűvésztrükköt - mondta, majd halványan elmosolyodott.
- Ki tudja nyitni az ajtómat? - néztem rá döbbenten.
- Ez szakmai titok - mondta, de már otthagyott az utcán, és a bejárati ajtómhoz lépett.
Bár mardosott a kíváncsiság, mivel megígértem neki, hogy megőrizheti a titkát, nem mentem utána, csak amikor halkan kattant a zár.
- Nem voltam biztos benne, hogy sikerül - mondta inkább saját magának, mint nekem. - Mondtam, hogy a gyakorlati dolgokból sosem voltam túl jó - sandított rám, majd kitárta előttem az ajtót.
- Lenne kedve csatlakozni hozzám arra a kamillateára? - invitáltam, mire egészen zavarba jött.
- Nekem vissza… vissza kellene mennem. Korán reggel indulunk, és… még nem csomagoltam össze - vágta ki magát.
- Értem - sóhajtottam. - És csak… szóval olyan sokat segített nekem… csak szerettem volna meghálálni.
- Én… nem azért - sütötte le a szemét.
- Tudom - biztosítottam. - De mégis… szeretném, ha elfogadná a meghívásomat. Tudom, hogy ez az… ügy… kutyafüle volt ahhoz képest, amikhez szokva van, de talán önre is ráfér egy… nyugtató tea.
- Hát… - habozott még mindig, de a legkönyörgőbb pillantásom hatására megcsóválta a fejét. - De csak pár percre…
- Hát persze - mosolyogtam rá, és beléptem a lakásba, és felkapcsoltam a villanyt.
Mikor hallottam, hogy becsukta mögöttünk az ajtót, körülnéztem, és felsóhajtottam.
- Igaza volt.
- Miben? - nézett rám kíváncsian.
- Itthon tényleg jobban érzem magam.
- Az otthonunk az a hely, ami biztonságot nyújt, történjen bármi is - bólintott rá.
- Igaz - hagytam rá, majd a konyhába léptem. - Szolidarít velem a kamillával, vagy önnek készítsek valami mást? Van fekete és gyümölcsteám is.
- Jó lesz a kamilla - mondta megállva a konyhaajtóban. Még mindig nagyon zavarban volt. Egy pillanatra ráfeledkeztem, és azon tűnődtem, mennyire másként viselkedett a rendőrségen. Ott határozott volt a fellépése, magabiztos volt, tudta mit akar, mintha a megszokott környezet, az ismerős körülmények és teendők erőt adtak volna neki. Ezzel szemben, ahogy itt állt a konyhaajtómban, kifejezetten zavarban volt. Még a táskáját sem tette le, és úgy vettem észre némileg feszülten próbálta felmérni a környezetét. Hogy oldjam a zavarát, próbáltam újfent beszélgetést kezdeményezni.
- Amíg elkészül a tea, mesél nekem Quanticóról? Sosem jártam még ott. Jobban mondva, az államot sem hagytam el még soha. Szép város?
Rápillantottam, de a furcsa kifejezést az arcán nem tudtam hova tenni.
- Valami rosszat mondtam?
- Nem, dehogy - rázta meg a fejét. - Csak… a legtöbb ember… inkább a munkámról szokott faggatni… és meglepett a kérdése.
- Beszélhet a munkájáról? - néztem rá.
- Nem, nem igazán - rázta meg a fejét. - Néhány sablonmondattal szoktam elütni a kérdést.
- Na, akkor ezt megspóroltam magának - nevettem el magam. - Szóval Quantico? És közben helyezze kényelembe magát!
Egy sóhajjal leakasztotta a nyakából a táskáját, és letámasztotta a fal mellé. - Őszintén szólva… nem igazán ismerem a várost, csupán a Központ, a lakásom, a könyvtár és az egyetem négyszöge által határolt területet - mondta, majd egy pillanatra tűnődve elhallgatott.
- Mi az?
- Szakmai ártalom - csóválta meg a fejét.
- Micsoda?
- Pontos földrajzi profilt állítottam fel saját magamról. Behatároltam a komfortzónámat.
- Tényleg?
- Igen. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy elég sokat utazom, viszont amikor otthon vagyok, ennek a négy helynek az egyikében töltöm az időm. Leginkább a központban - mondta tűnődve, miközben elkészítettem a két bögre teát.
- Kér bele valamit?
- Nem… köszönöm - nézett rám, mire átadtam neki a csészét.
- Jöjjön, a nappaliban kényelmesebb - sétáltam át a szomszédos helyiségbe. Szó nélkül jött utánam, és szinte éreztem, ahogy négyzetméterenként feltérképezi a házat. Elmondhatatlanul kíváncsi voltam arra, hogy milyen következtetésekre jutott, de nem mertem megkérdezni. Valami mást viszont határozottan meg szerettem volna. Elegem volt már ebből a doktorozásból.
- Megengedi nekem, hogy Spencernek szólítsam?
- Anyám szokott így hívni - mondta elgondolkodva.
- Ez nemet jelent?
- Nem… nyugodtan… szólítson Spencernek - mondta végül, de olyan érzésem volt, hogy nincs hozzászokva a saját keresztnevéhez.
Aztán megállt a könyvespolcom előtt, ami az egyik fal jó részét szinte padlótól plafonig beborította.
- Szeret olvasni? - nézett rám.
- Igen - bólintottam rá, de erről eszembe jutott valami. - Az édesanyja azt mondta, ön rendkívül gyorsan olvas…
- Húszezer szót percenként - mondta hátra sem pillantva. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Az igen… nem kellene sok idő, hogy kiolvassa az összes könyvem - csóváltam meg a fejem hitetlenkedve.
Néhány lépést hátrább lépett, hogy egyben lássa az egész polcot, majd soronként végigszaladt rajta a szeme. Mindez nem tartott tíz másodpercnél tovább.
- Három nap és tíz óra - mondta lazán.
- Mi?
- Plusz-mínusz öt százalék. Persze csak akkor, ha folyamatosan olvasok, alvás és evés nélkül. És leszámítva azt a huszonhét könyvet, amit már olvastam.
- Ez eszméletlen - csóváltam tovább a fejem, és letelepedtem az egyik fotelba.
- Igen, ezt mások is mondták már - vont vállat, és leült velem szemben a kanapéra. - Jobban érzi magát?
- Igen - tűnődtem el, bár ez a tény saját magam számára is meglepő volt. - Sokat segít, hogy elterelődött a figyelmem.
- De ha már szóba került a munkája… rólam is állított már fel profilt? - néztem rá kíváncsian.
- Nem - rázta meg a fejét.
- Tényleg?
- Íratlan szabály, hogy kollégát, barátot, családtagot, közeli ismerőst nem profilozunk.
- Miért?
- Mert nem illik mások magánéletébe beleavatkozni… és mert csak bonyodalmakat okoz.
- Értem - bólintottam rá. - És csak úgy magában… önmagának sem szokott?
Félrenézett és összevonta a szemöldökét, ami egyértelműen a beismerés jele volt.
- Gondoltam - nevettem el magam. - Mondja el! Olyan kíváncsi vagyok!
- Szerintem ez… khm… ez nem jó ötlet… - szabadkozott, és tényleg kényelmetlenül érezte magát.
- Miért, ilyen rossz következtetésekre jutott?
- Mi? Nem… dehogy - tiltakozott -, csak…
- Jaj, ne csigázzon már!
- Jó legyen… - csóválta meg a fejét -, de utána elmegyek és hagyom pihenni - ajánlotta, én pedig kaptam a lehetőségen.
- Megegyeztünk.
Még egy sóhajjal megcsóválta a fejét, majd hátradőlt a kanapén, hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.
- A célszemély huszonhét-huszonkilenc éves fehér nő. Mivel a… támadásait… késő délután illetve kora este követi el, azt jelenti, hogy stabil munkahelye és fix munkaideje van. A végrehajtás módja szervezett, és mindent alaposan megtervez előre, ami intelligenciára, iskolázottságra utal. A támadásaiban nincs felesleges agresszió, ami azt jelenti, hogy nincs az életében olyan terület, amit kompenzálnia kellene. Mondhatjuk úgy, hogy elégedett az életével. A rendelkezésemre álló információk szerint sokat dolgozik, gyakran még túlórát is vállal, akár hétvégén is, ami arra utalhat, hogy egyedül él, és senki nem várja haza. Nincsenek közeli rokonai, vagy legalábbis nem itt a városban. A szociális kapcsolatai azokra az emberekre korlátozódnak, akikkel a napi rutinja során találkozik. Kollégák, a postás, a sarki boltban az eladó, néhány udvarias szó a szomszédokkal, ilyesmik. A földrajzi profil megalkotásához eléggé kevés az információm, de úgy gondolom, a komfortzóna két meghatározó pontja az otthona és a munkahelye. Bizonyos jelekből arra következtetek, hogy szeret futni, így a harmadik pont egy közeli park, vagy nagyobb zöldterület lehet. Régóta vágyik valamilyen háziállatra, de mivel sokat dolgozik, nem engedheti meg magának. Mélyen empatikus, így még egy állatnak sem szeretne szenvedést okozni azzal, hogy egész napra magára hagyja. A választott hivatása is arra utal, hogy képes a mély együttérzésre, és nem tudja tétlenül nézni mások szenvedését. Az életstílusa arra utalhat, hogy magányos, bár valószínűleg ez őt magát nem zavarja, vagy legalábbis nem jelent komoly lelki traumát, hisz úgy érzi, így is teljes életet él. A munkája és a kedvtelései tökéletesen kielégítik. Viszont a visszavonultsága okain érdemes lehet elgondolkodni. Talán egy korábbi csalódás vagy elutasítás miatt zárkózott ennyire magába, és nehezen bízik meg az emberekben, mert attól tart, hogy ezt a fájdalmat újra át kell élnie. Az, hogy szereti a blues zenét, szintén arra utal, hogy régi fájdalmakat őriz magában, hisz az ilyen stílusú zene segít felszínre hozni és feloldani a mélyre eltemetett szomorúságot.
Egyre nagyobb elismeréssel, és persze még ennél is nagyobb megdöbbenéssel hallgattam a monológját, de aztán néhány pillanatra felsandított rám, alaposan szemügyre vett, és csak akkor fojtatta.
- Hajlamos az enyhe szorongásra, főleg, mikor olyan helyzetbe kerül, amelyek rossz emlékeket idéznek fel, viszont meg van benne az erő, hogy túljusson ezeken a mélypontokon. Jelen helyzetben viszont fél. Attól, hogy hiába tervezte el a támadásait olyan gondosan, újra át kell élnie azt a bizonyos csalódást, ami azóta is fogságban tartja.
Végül felült, és egy sóhajjal megcsóválva a fejét visszatért a valóságba.
- Nos, pontos a profil? - nézett rám fintorogva, mint aki még mindig nem szereti a gondolatot, hogy belement a játékba.
- Ijesztően pontos - sóhajtottam. - Én azt hittem, alig tud rólam valamit. Hisz csak két napja ismerjük egymást, és mégis… úgy érzem, jobban ismer, mint én saját magamat - mondtam, majd tűnődve felálltam, és az ablakhoz sétáltam.
- Én csak megfigyeltem a környezetét és a viselkedését.
- Egyszer majd elmondhatná, miből vonta le a következtetéseit.
- Egyszerű - tűnődött el, majd odasétált mellém, és ő is a városra szegezte a pillantását. - Anyám szerint rengeteget dolgozik, többet, mint a munkatársnői. Ezt család, vagy állandó kapcsolat mellett nem tehetné. A futócipője a bejárat mellett tiszta por, ami azt jelenti, hogy a természetben szokott futni, és nem aszfalton. A nappalija falán több képen is macskák szerepelnek, és az újságtartóban is láttam macskás újságot, viszont nem láttam macskaalmot vagy etetőtálkát. A vezetékes telefonján a gyorsgombok mellett üres a papír, nem szerepelnek rajta a barátnői nevei, és egy jegyzetfüzet sem áll ott a család vagy az ismerősök telefonszámaival. A konyhájában csak egy csésze volt elől, amit ön használ, amit nekem adott, azt a szekrényből vette elő, és régóta nem lehetett használatban, mert elmosta, mielőtt töltött bele. Ez azt jelenti, hogy régóta nem volt már vendége. Miközben hallgatta a szövegemet végig tördelte a kezét, ami enyhe szorongásra és megfelelési kényszerre utal. Mindezek ellenére az otthona és a viselkedése kiegyensúlyozottnak tűnik, semmi jele annak, hogy mindettől… rosszul érezné magát. Az élete, ha nem is gondok nélküli, de… harmonikus és kiegyensúlyozott.
- És mindezt egy konyhából és egy nappaliból… - csóváltam meg a fejem.
- Az előszobát kifelejtette - mosolyodott el szerényen.
- Való igaz - nevettem el magam, de aztán elkomolyodtam. - És…
- Igen? - mivel nem válaszoltam azonnal rám sandított. - Mit szeretne még tudni?
- Csak azt, hogy… vajon a célszemélynek… újra… át kell élnie azt a… régi csalódást?
Sóhajtott, és csak lassan válaszolt a kérdésemre.
- Nos… ez a profil… leghomályosabb pontja.
- Miért?
- Mert… azt hiszem… ehhez nem… még nem rendelkezem elég információval. De… most már tényleg mennem kellene.
Tiltakoztam volna, de a felvont szemöldöke belém fojtotta a szót.
- Megállapodtunk - nézett rám ártatlanul.
- Igaz - láttam be szomorúan, mire elindult a folyosó felé, és csak menet közben szólalt meg, bennem pedig egyértelműen az a gondolat fogalmazódott meg, hogy menekül a szituációból, csak azt nem tudtam, miért.
- Ezért nem szabad olyan embert profilozni, aki közel áll hozzánk. Ez mindig nyitott kérdéseket hagy maga után - dünnyögte, miközben elhagyta a szobát.
Mire utána mentem, már a nyakába akasztotta a táskáját, és kerülte a tekintetem.
- Spencer…
- Már késő van - sóhajtott. - És önnek pihennie kell. Nehéz napja volt.
- Tudom. És elengedem. Csak még egy kérdésem lehet? - vágott egy grimaszt, de én mégis igennek vettem. - Tényleg támadásnak érzi?
Eltűnődött a dolgon, de végül megrázta a fejét. - Nem. Csak… abban a pillanatban nem találtam jobb szót. A gyakorlatban ezt használjuk... egyszerű megszokás. Ha rólam van szó, már azon is csodálkozom, hogy a gyanúsított helyett eszembe jutott inkább célszemélyt mondani. De a támadást nevezhetjük… talán… akciónak. Ennek nincs feltétlenül agresszív felhangja.
- Egye fene, elfogadom - mosolyodtam el halványan.
- Rendben - nyúlt a kilincsért. - És holnap… ne felejtsen el zárat cseréltetni.
- Nem felejtem el. És köszönök mindent!
Végre rám nézett, és egy alig látható mosollyal az arcán bólintott, majd kisétált az ajtón.