A két fél nem sokáig szemezett egymással, a sálas férfi eldobott egy hálót, aminek a végén súlyok voltak, egyenesen Gilbert szárnyaira. Azok összecsukódtak, és a férfi ijedtében még Elizabethet is elengedte, aki egy kiáltással kezdett a föld felé zuhanni. A lány összeszorította a szemét és a testét megfeszítette. Nem mintha bármit is ért volna. Talán reménykedett, hogy hirtelen neki is kinőnek a szárnyai.

Aztán érezte, hogy valaki elkapja és megtartja. Kinyitotta a szemét és farkasszemet nézett a félmeztelen férfival, aki kedves mosollyal nézett le rá. Elizabeth először sikítani akart, aztán képen törölni a fickót. Rájött, hogy egyik sem lenne szerencsés, mivel még a levegőben voltak. Gyorsan Gilbert felé kapta a tekintetét, aki vele ellentétben a földre zuhant. Még mindig a hálóval küzdött, amikor Hernyószemöldök leszállt előtte és alaposan végigmérte, aztán elvigyorodott.

- Most pedig elviszünk a bázisunkra és mindent kiszedünk belőled. – mondta – A lánnyal mi legyen?

- Ki tudja mennyit mondott el neki Gilbert, aru! – mondta a Keleti.

- Majd én kiszedem belőle. – mosolygott sejtelmesen Félmeztelen Perverz.

- Francis eszedbe ne jusson! – kiáltott rá Hernyószemöldök az ezek szerint Francis nevű Félmeztelenre.

- Nem vagy a feljebbvalóm, hogy parancsolgass, szemöldök! – kiabálta vissza Francis. Elizabeth felröhögött a karjában, hogy nem csak ő gondolkodik sokat Szemöldök arcáról. Francis persze nem értette Elizabeth min is nevet, tehát zavartan nézett a lányra.

- Szerintem vessük a cellába, Gilbert mellé. – mondta a Sálas.

- Legyen. – sóhajtott Szemöldök, ezzel gúzsba kötötte Gilbertet (a hálóval együtt) ezután ő és Vigyorgó, a másik szőke néhány szárnycsapással a levegőbe emelkedtek és megemelték Gilbertet.

Elizabeth nem sokat aggódott Gilbertért, vagy a helyzetük miatt. Érezte, hogy ez a Francis nevű alak nem akarja bántani, és ha kell meg is védheti. Na meg újra repülhetett, igaz most nem volt az a szabadságérzés, mint Gilberttel.

Újabb sziklás hegyek mellett repültek el, amíg egy barlangba érkeztek, és bevezették őket egészen a járat legmélyébe, majd bedobták őket egy kőrácsos cellába, aztán otthagyták őket. Elizabeth közelebb mászott Gilberthez és elkezdte kibogozni a kötelékei közül. Amikor ez a kezével nem éppen sikerült, a fogával esett neki, és Gilbert nemsokára szabad lett. Lerázta magáról a hálót és kitárta a szárnyait. Éppen csak elfértek hosszában a cellában.

A férfi sóhajtott, összecsukta a szárnyait és a lányra nézett.

- Bocs… - mondta – nem ilyen fogadást terveztem.

Elizabeth legyintett, de ettől függetlenül még mindig dühös volt, és sajnálta, hogy a tenyerén kívül semmilyen ütőképes fegyver nincs nála.

- Kik voltak ezek? – kérdezte.

- Az ellenséges csapat, a Szövetség. Mi a Tengely vagyunk az öcsémmel. – mondta büszkén kihúzva magát Gilbert.

- És miért is háborúztok? Az angyalok a jóság megtestesítői, nem kéne…

- Hát tudod… - vágott közbe Gilbert – csak ti tartotok minket annyira szentnek és jónak, de valójában egyáltalán nem olyanok vagyunk, mint ti képzelitek. Sok nézeteltérésünk van, de most éppen a kicsikért harcolunk. Mi nem úgy sokasodunk, mint ti, emberek a Földön. Itt csak úgy megjelennek a gyerekek, a réteken, erdőkben, és aki megtalálja őket, az tanítja általában repülni. Ez nagyon fontos dolog, mondhatni életbevágó, hogy ki tanítja őket. Kötődünk egymáshoz, mint a madarak.

Elizabeth pár percig gondolkodott a hallottakon.

- Ennyi? Ezért háborúztok?

- Nem, igazából… - vakarta meg a fejét Gilbert –felütötte a fejét valami új kórság, amit Ivan, az a sálas fickó két testvére is elkapott… azt hiszik szándékosan betegítettük meg őket, és vágynak a bosszúra, meg a gyógyszerre.

- Nem ti voltatok?

- Fogalmunk sincs, mi lehet ez. – csóválta a fejét Gilbert.

Elizabeth bólintott.

- Halálos?

- Ha megfelelő ellátást kap a beteg, akkor nem… de soha többé nem képes repülni.

Elizabeth elszörnyedve húzta el a száját. Soha nem képzelte volna, hogy ezek az angyalok sem tudnak örökké repülni. De végül is, a szárnyak ugyanolyan végtagok voltak nekik, mint egy kar vagy egy láb Elizabethnek.

- Nem ismerünk rá gyógyszert… ha valaki megbetegszik, az lemondhat a szárnyairól… rosszabb esetben az életéről is.

- Ez borzasztó. – motyogta Elizabeth lesújtva.

- Szerencsére még nem terjedt el annyira. Úgy gondoljuk, hogy az egyik lápból feltörő furcsa gázok okozzák, megtiltottuk, hogy bárki arra repüljön.

- Szóval nem fertőző.

- Nem hiszem. – biccentett Gilbert. Leült a cella egyik sarkába, Elizabeth pedig mellé mászott. Nekidőlt Gilbert egyik szárnyának, amit a férfi kicsit kirakott, hogy a lány ne a hideg kőnek dőljön. Gilbert tollai puhák voltak, és olyan igazi levegőillatúak. A lánynak tetszettek.

- Én mikor kaphatok szárnyakat? – kérdezte.

- Türelmetlen vagy. – röhögött Gilbert – Arthur, az a vastag szemöldökű fickó lett volna az egyik lehetőség, aki adhatott volna… de hát ő ellenség, szóval maradt egy másik haverom. – egy kicsit elgondolkodott – Jó, igazából ő pont nem a haverom, de egyik csapathoz sem tartozik, semleges. Ahogy a társai is, meg egy csomóan mások is, nem vesznek részt a háborúnkban.

Elizabeth elvigyorodott és bólintott. Belefúrta a fejét a fehér tollakba, mélyen beszívta az illatukat, aztán kikukkantott a férfira.

- Amúgy hogyan fogunk kijutni innen? – kérdezte.

- Várjuk, hogy az öcsémék megmentsenek.

- Pazar terv…

- Addig csináljunk valamit... szólánc jó lesz, azt mindenki szereti. Kezdem, almafa.

- Atomreaktor. – vágta rá Elizabeth, aztán elgondolkodott, hogy ezt Gilbert valószínűleg nem ismeri, de végül csak megvonta a vállát – Most komolyan szóláncozunk? – nevetett fel kínosan.

- Eh… - sóhajtott Gilbert – akkor mit játsszunk?

- Inkább kérdezek, te meg válaszolsz. Ti hogy éltek itt?

- Mármint?

- Például a gazdaság. Mivel foglalkoztok?

Gilbert egy pillanatra elgondolkodott.

- Tulajdonképpen minden család magának termel, vagy gyűjt. Mivel most háború van, ilyenre nincs nagyon időnk, inkább a semlegesektől veszünk ételt, meg szükséges cuccokat. Azt hiszem nálatok van „pénz", mi itt csak csereberélünk.

- De ha nincs időtök termelni, mit adtok az élelemért cserébe?

Gilbert felnevetett.

- Kicsi Elizabeth, a világunk tele van értékes dolgokkal. Egy ritka gyógynövény virága, egy szép ékszer, drágakő, esetleg elejtett vad is lehet egyenlő az árujukkal.

- Tehát gyűjtögettek.

- Ja! Az öcsém barátjának, Felinek tehetsége van hozzá, hogy orra essen az értékes tárgyakban.

- Hányan vagytok ebben a „csapatban?"

Gilbert gyors fejszámolást végzett aztán válaszolt:

- Hatan.

- Ők meg öten.

- Ne becsüld alá Arthurékat. – mondta Gilbert – Állítólag van velük egy láthatatlan szellem is, én még életemben nem láttam, de ezt pletykálják…

Elizabeth újra bólintott, de mielőtt válaszolhatott volna, nagy robaj hallatszódott és mintha az egész cella megrázkódott volna. Dühös „nyughass már, Feli", és nyafogós „de fratelloooo" mondatok hangzottak fel, aztán egy hangos kacagás, majd egy ideges csendre intés.

Gilbert felállt és a cella ajtajához ment. A kanyarban egy vigyorgó, vörös hajú fiú jelent meg, és vadul integetni kezdett. Nemsokára megjelent mellette egy szőke, komoly arcú is, aki nem habozott azonnal kinyitni Gilberték cellájának ajtaját.

- Ez gyors volt. – mondta vigyorogva a férfi, pacsira emelve a kezét. A szőke vonakodva belecsapott.

- Ő ki? – nézett a szőke a még cellában álldogáló Elizabethre.

- Elizabeth, a Földről. – mondta Gilbert – Liza, ez itt az öcsém, Ludwig.

- Látom, hogy földi. – morogta Ludwig, aztán sarkon fordult, és felsóhajtott, ahogy a vöröshajú fiúnak már csak a hűlt helyét látta – Induljunk haza!

Ludwig is elindult, Gilbert megragadta Elizabeth kezét és maga után húzta ki a barlangból.

- Elintéztétek a Szövetséget? – kérdezte vigyorogva Gilbert.

- Nem egészen. – mondta komolyan Ludwig.

- Nem baj, meg vagy dicsérve kisöcsém! – mondta Gilbert, és valószínűleg megpaskolta volna a testvére fejét, ha nem akkor érnek ki éppen a barlangból egy sziklaszirtre és Ludwig nem rugaszkodik el azonnal a talajtól.

Gilbert követte a példáját, megfogta Elizabeth csuklóit, és ezúttal a lány szabályosan az alattuk tátongó mélység felett lóghatott. Így már egy kicsit ideges volt.

A levegőben rajtuk és Ludwigon kívül ott volt még a vöröshajú vigyorgó fiú, kicsit messzebb egy ugyanolyan, csak komorabb arccal, összefont karokkal, mellette pedig egy barna hajú, kedvesen mosolygó fiú volt. Az utolsó egy keleti srác volt, fekete hajjal és éjfekete szárnyakkal, távolabb a többiektől.

Gilbert közelebb repült, és bemutatta Elizabethet.

- Én Feliciano vagyok, ő pedig a bátyám, Lovino! – mondta továbbra is lelkes vigyorral a vöröshajú.

- Én pedig Antonio! – mosolygott a barna hajú – Ő pedig Kiku, de elég furcsa szerzet.

Elizabeth nem akarta hangosan kimondani, hogy mindannyian furcsák voltak, inkább megtartotta magának és felnézett Gilbertre, aki levigyorgott rá.

- Na, ez itt a csapatunk. – mondta büszkén – Üdv a Tengely tagjai között!

Örülök, hogy tetszik, Kiru Amashi! ^^ Majd eljön a serpenyő ideje is... "És akkor új korszak köszöntött be a világon attól a naptól fogva, hogy Erzsi beszabadult a konyhai eszközök közé" xD