2. fejezet: Karin ereje
Az Emberek Világában, Karakurában is dúlt a vihar, de az éjszaka beálltával kicsit csitulni kezdett.
Ichigo fáradtan forgolódott az ágyában. Az ablakát veregető esőcseppek és a sok égdörgés miatt nehezen tudott elaludni. Bezzeg Kon békés hortyogással durmolt az ágya végében. Ő sosem zavartatja magát.
Az éles sikítást azonban maga a vihar sem nyomhatta el. Ichigo azonnal lerúgta magáról a takarót és a folyosóra sietett. Biztos volt benne, hogy az egyik húga hangját hallotta.
- Ichigo! – kiáltotta Yuzu. – Ichigo, segíts!
- Yuzu! – szólt vissza a fiú és nagy sebességgel rontott be a húgai szobájába.
Amint belépett, az erős szél az arcába csapta a hideg esőcseppeket. Értetlenül takarta el az arcát, mire végre megláthatta, hogy az ablakuk tárva-nyitva áll, beeresztve az ítéletidőt.
- Yuzu!
A lány az ablaknál állt és kezeivel takarva el az arcát, próbált látni valamit.
- Mi történt? Hol van Karin? – kérdezte Ichigo és a lányhoz rohant.
- Furcsán viselkedett – sírta Yuzu. – Én… kint van az udvaron. Azt hiszem kiesett. Ichigo, ugye nem esett baja?
- Megnézem! – felelte keményen a fiú és kirohant a folyosóra. Majdnem visszaszólt Yuzunak, hogy szóljon az apjuknak is, de Isshin már az előző nap elment itthonról fiára bízva imádott lányait.
Ichigo kirohant az udvarra és ott kezdett el kiáltozni. – Karin! Hol vagy?
A hatalmas esőcseppeken át végre észrevehette kishúgát. A lány az udvarukon növő egyik fa tövében feküdt mozdulatlanul.
- Karin! – kiáltotta a fiú és odarohant. Óvatosan megrázogatta a vállát, de nem reagált. – Karin…
Karjaiba vette az eszméletlen kislányt és bevitte a házba. Yuzu már rohant is feléjük három pléddel a kezében. Míg Ichigo lefektette Karint a kanapéra, Yuzu jó alaposan betakarta, majd bátyja vállára dobta a maradék anyagot.
- Mi történt? – aggodalmaskodott Yuzu. Apró könnycseppek gyülekeztek a szemeiben, de minden erejével megpróbálta visszatartani őket.
- Főznél egy kis teát? – kérte a lányt Ichigo.
- De most…
- Kérlek – toldotta meg, hogy Yuzu végre megértse. Szeretne egyedül maradni Karinnal.
A lány bólintott és elsietett a konyha felé.
Ichigo lehajolt a kanapé elé és gyengéden kezdte el újra rázogatni.
Karin halk nyöszörgést hallgatva mozdult meg. Legalább reagált valamit. Ezen felbuzdulva a narancssárga hajú tovább próbálkozott, míg a lány ki nem nyitotta a szemét.
- Ichigo? – kérdezte halk hangon.
- Jól érzed magad?
- Igen – bólintott és már próbálkozott is az ülőhelyzetbe keveredéssel, de Ichigo nem engedte.
- Azért még pihenj. Mi történt?
Karin szégyenkező ábrázattal kerülte bátyja tekintetét. – Én… a… kiestem… - hebegte tőle szokatlanul visszafogottan.
- Ha kiestél, hogy kerültél a fa alá? – próbálkozott a fiú. Nem akart egyből a lényegre tapintani, de tartott tőle, hogy olyan dolog történt vele, amin nem segíthet. Már nem.
- Mindegy – rázta makacsul a fejét és azért is lerúgta magáról a plédeket, hogy felülhessen. Ichigo akkor vette észre. Kékes véraláfutás helyezkedett el a bal karján, ami igencsak erős szorításra utalt.
- Karin, mi történt? – folytatta egyre erélyesebben, mivel egyre jobban uralkodott el rajta az aggodalom.
- Mondtam már, nem fontos. – Azzal már el is sietett a lépcső felé, de megszédülhetett, ugyanis megbotlott a második lépcsőfokban és a korlátban kellett megkapaszkodnia.
Ichigo egyből utána rohant és felsegítette. – Szellemet láttál? – kérdezte fojtottan. – Vagy lidércet?
- Nem volt semmilyen lidérc!
- Szóval szellem volt.
Karin nyelt egyet, majd újra elfordította a fejét. – Sajnálom… Én… - Sóhajtott egyet, majd megerősítette a hangját. – Egyre nehezebben különböztetem meg őket.
A fiú tudta mire gondol, hiszen ő is átesett ezen. Karin egyre élesebb képet kap a szellemalakokról. Megérintheti őket, azok is őt. Pont, mint egy átlagos embernél.
- Nézd, én tudom, hogy már nem érek annyit, de ha kérdezni akarsz valamit, nyugodtan szólj!
A kislány csak bólintott és vigyázva a lépteire, felsietett a szobájukba.
- Kész a tea – hallatszott Yuzu hangja, amint sietős léptekkel halad, kezében tálcával, rajta a bögrék össze-összekoccantak. – Karin?
- Menj, vidd fel a szobátokba – kérte Ichigo. Yuzu értetlen pillantást vetett testvérére, végül csak fellépdelt a lépcsőn.
Ichigo már nem volt halálisten. Egyszerű ember volt, mint akárki más. A szellemeket csak olyan módon észlelte, ha azok bosszantották a húgát, akkor ő visszafogott mozdulatokkal reagált rájuk.
Már Ishida látta el a lidércek kiirtásának feladatát, míg néha Chad és Orihime is besegített neki.
Fájó szívvel, de beletörődött, mégsem tudta figyelmen kívül hagyni az előző életét. Még mindig segíteni akart a szerettein. Bárhogyan.
Másnap reggel nagyon hamar felkelt, és úgy robogott le a földszintre, hogy majdnem elsodorta Yuzut, aki éppen a reggelit készítette elő.
- Bátyó, hová rohansz így? Vigyázz egy kicsit jobban!
- Bocsi, Yuzu, sietek! – intett hegykén és már bújt is a cipőjébe.
- És a reggeli?
- Azt ma kihagyom. – És már el is tűnt az ajtón túl.
- Ichigo! – kiáltott bosszúsan a lány. – Pedig mennyit vesződtem vele – morogta az orra alatt és visszament a konyhába, hogy folytassa a főzést.
Pár perccel később Karin jelent meg a bejárati ajtó előtt ugyanilyen szélvész módon és már ő is öltözködött.
- Karin, te meg hová mész? Pihenned kellene! – Ezt már Yuzu sem tűrhette. Le sem rakta a fakanalat, úgy rohant ki.
- Már kicsit jobban vagyok, de mondd meg a tanárnak, hogy beteg vagyok, és nem megyek iskolába – kérte és lenyomta a kilincset.
- Na de Karin! Akkor hová mész?
- Ne aggódj – mosolygott rá ikertestvérére. – Mire hazaérsz, én is régen itthon leszek. A reggelit tedd be a hűtőbe, majd megeszem. Szia! – Az ajtó becsapódott, míg Yuzu csak állt ott rizzsel beborított kötényben.
- Ezeknek, meg mi baja? – kérdezte magától fennhangon és bosszúsan visszatrappolt.
Ichigo bár viselte az egyenruháját és a megpakolt táskáját is a kezében lóbálta, mégsem az iskolába sietett annyira. Pont, hogy az ellenkező irányba ment.
Tempóján egy picit sem lassított, amíg el nem ért a céljába, de nem is érezte szükségét. Az a két és fél hónap edzés az átjáróban nagymértékben megerősítette a testét. Jóval nagyobb az állóképessége és az ereje, mint egy egyszerű emberé, mégis olyan, mint ők. Erőtlen. Ez fájt neki a legjobban.
Az Urahara bolt előtt Jinta és Ururu nagyban söprögetett. A fiú szeme alatt sötét karikák gyűltek. Talán csak a fáradtság miatt nem hozta a formáját. Nem lazsált, nem próbálta meg elkerülni a munkát, még csak nem is heveskedett a lánnyal szemben. Csak söprögetett, igaz elég lomhán.
- Sziasztok. Urahara itt van? – kérdezte Ichigo a gyerekeket.
Jinta álmatagon oldalra pillantott, erősen hunyorítani kezdett, majd meglepetten kapta fel a söprűt.
- Ichigo? Te meg mit keresel itt?
- Na, de Jinta, lehetnél kedvesebb! – dorgálta meg a kislány. – Jó reggelt, Kurosaki-san. Urahara-san éppen teázik. Bekísérlek.
Azzal már oda is lépett a tolóajtóhoz és elhúzta narancshajú emberünk előtt.
Ichigo félszegen lépdelt be az aprócska üzlethelyiségbe. Elég régen járt itt, ezért zavartan pillantott körbe. Ahogy az édességes polcra nézett, észrevett egy kicsi cukorkaadagolót, aminek kacsafej alakú volt a kivezetése.
Pont, mint Kon első tartója! – elmosolyodott magában a gondolatra.
Ez mind még akkor történt, amikor a halálisten fogalomhoz csal Rukiát kötötte. Még nem ismerte a Lelkek Világát, a tizenhárom őrosztagot, a kapitányokat és hadnagyokat… csak Rukiát és az izgága mesterséges lelket, Kont.
Csak megrázta a fejét, majd újult erővel lépdelt tovább a folyosó felé. Bár Ururu vezette, egyedül is odatalált volna. Még mindig emlékezett erre a helyre. A helyre, ahol igazi halálistent faragtak belőle röpke tíz nap alatt.
Az emlékek egyszerre rohamozták meg a gödörben eltöltött időről, hogy a léleklánca hogyan emésztette fel magát, ezzel először lidérccé, majd halálistenné változtatva őt.
Majd hirtelen arra eszmélt fel, hogy az emlékeiben szereplő, kalapban vigyorgó ember a szemei előtt áll.
- Kurosaki-san, rég találkoztunk – köszöntötte Urahara.
- Izé… igen. Jó reggelt – hebegte Ichigo.
- Foglalj helyet – intett a férfi az asztalka felé. – Teát?
- Köszönöm, kérek.
Mikor mind elfoglalták a helyüket – és a két gyerek is tökéletes pozícióban maradt, hogy hallgatózhasson – Ichigo végül megtörte a csendet.
- Nos… én… tanácsot szeretnék kérni – bökte ki végül.
- Mivel kapcsolatban? – Urahara belehörpintett a zöldteájába, de a kalapja árnyékából továbbra is figyelemmel kísérte az ifjú embert.
Megdöbbentette a fiú eljövetele. Azt gondolta, egy ideig biztosan nem találkoznak, hiszen a fiú már csak ember. Nincs szüksége a férfi segítségére. Már nem kell Senkai kapukat és gargangátak nyitogatnia és tanítani sem kell őt.
Erre Ichigo betoppan hozzá két nappal az után, hogy Isshin a Lelkek Világába ment. Persze tudta, hogy Isshin hazudott a gyerekeinek az igazi úti céljáról, de akkor Ichigo miért van itt?
- Karinnal kapcsolatban – felelte csendesen.
Ahogy sejtette. Már korábban is érezte a kislány egyre növekvő lélekenergiáját. Még messze nem volt olyan nagy és erős, mint a bátyjáé a halálistenné válása előtt, de még nincs is abban a korban. Ki tudja, mit hoz a jövő.
- Tudom, hogy egyre erősödik. Régen csak halovány foltokat látott a lelkekből, már meg is érinti őket, látja a halálisteneket és a lidérceket is és… attól tartok előbb-utóbb bajba kerül.
- Mikor támadta meg utoljára lidérc?
- Hát – nehéz volt visszaemlékeznie a napra, hiszen olyan sok dolog történt. – Azt hiszem a Nagy halász volt az utolsó a temető mellett.
- A lélekenergiája jelenleg sokkal kisebb, mint a tiéd volt, de ugyanolyan rejtett is. Egyelőre még biztonságban van – jelentette ki Urahara és újra belekortyolt a csésze tartalmába.
- De hát… - próbálkozott Ichigo, de ekkor hirtelen valami motoszkálást érzett a lábainál, majd valami felkúszott az ölébe.
Értetlenül pillantott le és ijedtében hátrább ugrott, leverve magáról a fekete macskát.
- Yo… Yoruichi? – kérdezte félve.
- De kis ártatlan vagy, Ichigo – nevetett a macskanő a férfihangján.
Urahara csak kicsapta a legyezőjét és a mögött kuncogott a pároson.
- Akkor sem kellene mások ölében mászkálnod! – vágta rá a fiú, fülig pirulva.
- A macskák ezt csinálják, nem? – kérdezte somolyogva.
- De te nem vagy macska! Te ember vagy, viselkedj is úgy… - morogta Ichigo és visszahúzódott a helyére, kis távolságot tartva a nőtől.
- Viselkedjek úgy, azt mondod? – Közelebb sétált a fiúhoz és a jobb mellsőmancsát a fiú combjához érintette. – Ha ennyire azt akarod, hogy ember legyek, akkor visszaváltozhatok.
- Ne csináld! – szólt rá azonnal, ismételten elpirulva. Amikor a barna bőrű nő először változott vissza, az élete egyik legkellemetlenebb pillanatai közé tartozott.
A cica pajkosan dorombolt párat, majd átballagott Urahara mellé és békésen leheveredett a tatamin.
Ichigo megrázta a fejét és próbálta visszaterelni a gondolatait az előző témára.
- Szóval Karin… - kezdte sóhajtva. – Nem akarok az után cselekedni, hogy megtörtént a baj. Megelőzhető valahogy?
Újra keserű ízt érzett a szájában. Már nem védheti meg a családját. Azért áldozta fel az erejét, hogy megvédhessen mindenkit, most mégsem tehet semmit a tényleges veszély ellen. Ha valami, hát ez fájt a legjobban neki az összes elveszített dolog közül. A tehetetlenség.
- Rendben – bólintott a férfi. – Megoldjuk valahogy, ne aggódj! De nem fogsz elkésni az iskolából?
Először úgy gondolta, nem fog, de aztán belekalkulálta az idejébe, hogy nem csak a saját házuktól kell rohannia, hanem innen a bolttól, a város másik felébe.
A fiú egy perc alatt elköszönt, kirohant a házból és tökéletes röppályára állva száguldott az iskola felé, félve, hogy
Amit el kellett intéznie, azt eltudta. Majd később visszatér a témára.
- Tessai-san! – szólt ki Kisuke a férfinak.
- Igen? – lépett be az említett kezét törölgetve egy ronggyal.
- Megtennél valamit?
- Kuss! – pisszegett fojtottan Karin a mellette legyeskedő férfiszellem felé. – Menj innen! Ne bosszants már! – Végül sikerült egy gyors rúgással messzebb kerítenie magától a szellemet, de az csak gonoszul kuncogva provokálta a lányt. – Te nyavalyás!
Hirtelen a szellem megdermedt, majd azonnal eltűnt a helyszínről. Karin értetlenül állt a gyors felszívódás előtt, de amint egy hatalmas árnyék vetült rá, azonnal sarkon fordult és reflexből hátrált pár lépést.
- Elnézésedet kérem, ha megijesztettelek – kezdte illedelmesen a férfi. -, Kurosaki Karin-san.
- Honnan tudja a nevem?
- Ismerjük a bátyádat – felelte Tessai.
Szóval Ichigo tényleg ide jött – morfondírozott magában a lány.
- Urahara-san szeretne veled is beszélni.
- És miért mennék be? – kérdezte dacosan és elfordította a fejét.
- Kérlek szépen, gyere be te is.
Karin akkor érezte meg a férfi erős lélekenergiáját. Váratlanul érte az erő, mert ritkán találja szembe magát ilyen különleges emberekkel. Döbbenten nyelt egyet, majd végül bólintott.
Az agya azt súgta, hogy nem szabadna bemennie idegen házba, de arra gondolt, talán ők segíthetnek neki. Akkor Ichigo sem szenvedne.
A kisméretű szobában két másik erős energiát is észlelt, de csak egy hóbortos, idegesítő ember látott, aki a macskájához beszélt. A fekete cica úgy tűnt, érti, amit mondanak neki, mert szokatlan figyelmet szentelt a gazdájának.
- Á, Karin-chan, kérlek, foglalj helyet – mutatott az asztal túloldalára, ahol nem sokkal korábban még a lány bátyja terpeszkedett.
- Kik maguk? – kérdezte Karin gyanakodva. – És mit akarnak tőlem?
- Segítséget nyújthatunk a problémáidra – kezdte lelkesen Urahara, s közben bőszen legyezgette magát, valamint a levegőt maga előtt, miközben gesztikulált.
- Problémákra?
- Egy kismadár azt csiripelte, hogy újabban előszeretettel környékeznek meg szellemek.
Nem lepődött meg azon, hogy tudnak a szellemek létezéséről. Az ilyen erős szellemi erő nem lehet emberi. Sőt, a megjelenésük is nagyon különös. Olyan érzetet keltenek, mint Rukia is. Ha nem figyel oda az ember, észre sem veszi, de a kisugárzásuk csak részben hasonlít egy emberére. Egyszerűen más.
- És? Miben segítenének maguk abban? Elüldöznék őket, vagy mi?
- Attól függ – somolygott a szőke férfi. – De segítség nélkül, egyedül is elüldözheted őket, sőt akár a Lidérceket is, ha az Urahara bolt termékeit használod. – Azzal már elő is rántott egy spray-t és egy dobozkát is, mindet előre nyújtva. – Egy üveg Szellem-riasztó a leggyengébb lelkek elűzésére, ha azok kísértenének téged. Egy fújás és a szellem eltűnik a közeledből egy időre. Helyhez kötött szellemekre nem hasznosítható. A doboz pedig Lidércvakító-bombát tartalmaz. Ha neked ugrana egy Lidérc, tépd le a kis szalagot az oldaláról és hajítsd neki a testének, vagy a talajnak. Garantáltan összezavarja a Lidércet, amíg te elmenekülsz. És még sok mást is árulunk, amik nagy hasznodra lehetnek!
Karin köpni-nyelni nem tudott. Végülis, hogy reagálhatna erre az ember lánya? A szellemek létezésével már megbarátkozott, de ez az alak, még náluk is különösebb szerzet volt.
Kezébe vette az árut és szemügyre vette. Olyan hétköznapian reklámozta a hatásait, mint egy egyszerű rovarirtó spray tubusát.
- Ki maga? – kérdezte meg újra. – Mert ez nem földi cucc, az biztos.
- Nos, ha arra érted, hogy ember vagyok-e, akkor azt kell feleljem, hogy nem. Nem vagyok ember, halálisten vagyok.
Halálisten. Pont, mint Ichigo is volt!
- Akkor mit keres az Emberek világában?
- Az hosszú és kacifántos történet, de ha törzsvásárlóvá válsz, mesélhetek magunkról egy keveset, bizonyos kereteken belül.
- Nem, annyira nem érdekel – vonta meg a vállát, visszatekintve a dobozra. – Mije van még?
- Ó, sok minden… - mosolyogva lejjebb húzta a kalapját, majd letéve a fekete macskát, felállt és kivezette új vásárlóját a szobából, hogy bemutathassa a készlet többi darabját is.
Miután Ichigo elkésett az első óráról, alig élte túl a napot. Igaz, a dolgozatokat maradéktalanul teljesítette, de keserűen vette tudomásul, hogy Ishida a japán óra kellős közepén elrohant a „mosdóba", mert feltűnhetett egy Lidérc a környéken.
Hazafelé már Tatsuki társaságában rótta az utcákat.
A lány aggódva figyelte, hogy Ichigo arcán újra felfedezte azt az arckifejezést, amelyet már nagyon régen nem látott.
Miután a fiú elveszítette a halálisteni képességeit, szörnyen búskomorrá vált, de egy idő után feldolgozta a változást. Most megint nagyon magába szállt. Egész nap kattogott az agya valamin.
- Akarsz beszélni róla? – kérdezte magát is meglepve a hirtelenséggel.
- Huh? – Ichigo értetlenül szakadt el gondolataitól.
- Valami nagyon aggaszt mostanság, főleg ma. Mitől tartasz ennyire?
- Semmitől.
- Ne gyere nekem ezzel! – fakadt ki a lány. – Mikor utoljára titkolóztál, annak sem volt jó vége. Most mi bánt?
- Hagyd csak Tatsuki – mosolyodott el a srác. – Nem érdemes rágnod magad rajta.
- Nem én rágom, hanem te!
Csak megvonta a vállát és sétált tovább.
Tatsuki fejet csóválva követte, de eltökélte, hogy hamarosan újra felhozza a témát.
Többet nem volt idejük beszélgetni, mert az útjuk ott elvált. Tatsuki elköszönt és lefordult az utcán, Ichigo pedig tovább sétált a folyó mentén.
Fáradtan nézte a lemenő Nap fényétől narancssárgán fodrozódó vízfelszínt.
Vajon, mit tehetne, hogy segítsen Karinnak?
Elmélkedését félbeszakította egy esemény.
Érzett valamit. Alig volt több egy kicsi rázásnál, ami például akkor érheti az embert, ha a sokat pattogtatott labda és a keze között ugrálnak a töltések és pattan egyet.
Az apró, de cseppet sem kellemetlen érzetre oldalra kapta a fejét és még pont elkapta, ahogy a nő átveti magát a korláton, egyenesen a folyó vízébe esve.