- Ichigo! Elhoztad?
- El hát, csak ne ordíts a fülembe, Tatsuki! - szólok vissza barátomnak, mert ha tovább kiabál, menten megsüketülök, közben táskám mélyéről előbányászom azt a bizonyos újságot, ami miatt már több mint két napja nem hagy élni. Mikor megvan, nemes egyszerűséggel kirántja kezemből és leül a padjába. Komolyan, hiányzott ez nekem, de most őszintén? Csakhogy nincs időm ilyeneken agyalni, mert kezdődik az óra, legalább addig is békén hagynak a többiek, nincs túl sok kedvem a fecsegésükhöz.
Mikor délután négykor végre elszabadulunk az órákról és minden egyéb elfoglaltságról, Orihimébe és Ishidába botlom az udvaron.
- Mi van veled, Kurosaki? Elég nyomott a hangulatod a héten – kérdez Ishida, amire vállrándítással felelek. Mintha érdekelne bárkit is, hogy mi van velem. Most őszintén, erre mit válaszoljak? Tizenkét hónapja elveszítettem az erőm, azóta csak vegetálok!
Nagyot sóhajtva fordulok a kapu felé, hogy hazasétáljak, mikor is egy vörös hajzuhatag tűnik fel a színen. Szemeim hatalmasra tágulnak, enyhe sokként ér a fruska megjelenése. De valami nem stimmel! Álljunk meg, milyen egyenruhában van ez? Tiszta fekete a ruha, vagyis a közeli középiskola padjait koptatja, viszont még nem vett észre, azt hiszem, nyert ügyem van. Most kiderítem, hogy is hívják, és mi a halált keres ezen a környéken.
-o-o-o-o-o-o-
Ma kifejezetten jól indul a nap, sikerült a buszt elérnem, amivel iskolába járok, ezenkívül nem taperolt le senki és még az órák is jók voltak. Soha nem hittem volna, hogy lehet-e ennél jobb napom, amit talán egy békés délutáni teázással tudnék lezárni. Séta közben ehhez hasonló gondolatok kavarognak fejemben, mikor az egyik középiskola kapujához érve hirtelen jött szél megállásra késztet. A huzat belekap rézvörös fürtjeimbe, szinte körülöleli karcsú testem, miközben fél kézzel próbálom meg arcomba csapó hajam arrébb noszogatni. Másik kezemmel válltáskámat kapom magam elé, szoknyában nem épp a legjobb szél közelbe kerülni. Hajam és egyéb elfoglaltságom miatt észre se veszem a narancshajú srácot, amint engem néz gonosz vigyorral a képén. Mikor végre eláll a „vihar", megnyugodva igazgatom meg magamon fekete egyenruhámat. Először a fehér ing és a hozzá adott fekete blézer, majd a fekete rakott szoknyám kerül megigazításra. Combig érő, hófehér harisnyám is rendben van, a ruhához hasonló fekete, kissé boka fölöttiig érő fűzős csizmával együtt. Hm… azt hiszem, minden oké.
Már raknám is át vállamon fehér táskámat, ekkor szúr szemet, hogy szinte lyukat égetnek az oldalamba, annyira néz valaki. Kicsit oldalra fordítva fejem találkozik tekintetem egy igazán tüzes barna szempárral, a hozzátartozó test pedig megindul felém. No, nekem sem kell több, egyből átrakom magamon keresztbe a táskát, lábaimat szinte nyakamba kapva már szaladok is, hogy minél távolabb legyek attól a veszélyes tekintettől és gazdájától. Nézzenek hülyének, de egy csöppet félek ettől a sráctól, főleg ahogy rám nézett az előbb, azt hittem, menten összeesem.
-o-o-o-o-o-o-
Mi a halál? Múltkor is ennyire jól nézett ki, vagy most én álmodom… Figyelem, hogy a vörös hajzuhatag gazdája a szélroham után rendbe rakja magát, ezután mintha megérezné, hogy őt nézem, felém fordítja smaragd tekintetét. Már meg is indulok felé, a többiek hozzám intézett szavait figyelmen kívül hagyva, mikor ijedtség szikráját vélem fedezni szemeiben, már szalad is előlem.
- Hö… – nyögöm, aztán már rohanok én is utána. Most nem ússza meg a kislány, az ziher. Futás közben táskámat átvetem magamon, ahogy az előbb ő is tette, ezzel könnyítve a mozgást, de még így is alig érem utol. Hogy a francba lehet valaki ennyire gyors, még hozzá magas sarkúban? Valamit tudhat, amit én nem, mert már szinte eltűnik előlem az utcán, mikor hirtelen megtorpanva befordul balra, kikerülve egy az úton haladó autót, és már megy is tovább. Ennyi nekem pont elég, sikerül beérnem, de még így is vagy három méter közöttünk a távolság, és nem lassít. Ez jó mókának ígérkezik, szinte megmozgatja bennem a vadászösztönt. Vadászösztön?! Olyan van nekem? Na jó, hagyjuk a gondolkodást, inkább kapjuk el új keletű ismerősömet, és mai napra letudva minden.
-o-o-o-o-o-o-
Hogy az istenbe lehet még mindig mögöttem?! Ezt nem hiszem el! Kissé hisztérikus módon rohanok tovább, nem lassítva a tempón, de még mindig három méter van közöttünk, ő pedig nem adja fel. Félig hátra fordulva pillanthatom meg a szemeiben fellobbant lángot, ahhoz hasonló módon, mint mikor hétvégén együtt voltunk, de most valami más... Sokkal elszántabb, ráadásul, azaz idióta vigyor is ott terpeszkedik az arcán, amitől a hideg futkos a hátamon. Te jó isten! Mibe keveredtem már megint?! Könyörgöm, csak ezt éljem túl és ígérem, jó kislány leszek, de tényleg. Nem viszek fel magamhoz pasikat, nem szekálom a többieket az osztályban, csak engedd, hogy meglóghassak ez elől a fél isten elől!
Tovább szaladva kerülgetjük az embereket, még mindig nem fékezve a tempón, mikor az egyik zebrán átrohanva épp, hogy elkerülök egy előttem elhaladó autót, s mikor átérek a biztonságos túloldalra, visszafordulva pillanthatom meg, ahogy ez a hülye jön utánam. Mindennek a tetejébe, egy jó nyolcvan-kilencvennel közeledő autó majdnem elcsapja őt. A másodperc tört része alatt történik minden; megfordulok, utána vetem magam egyenese neki a mellkasának, ezzel együtt ő hátraesik, én rá - de legalább kikerülünk a száguldozó vonzáskörzetéből -, közben szétválva belecsapódunk a járdába. Én hason landolok, ő mellettem hanyatt érkezik. Igazából nem is értem, ezt most miért teszem, de fölé hajolva, aggódva nézegetem, hogy minden rendben, és nem ütötte meg magát nagyon. Viszont a cifra káromkodás, amit levág, biztosít, hogy még él, és tuti semmi baja. Nagyot sóhajtva tápászkodom fel mellőle, közben kezemet nyújtva neki, amit meglepődve ugyan, de elfogad, ezzel ő is végre függőleges helyzetbe kerül.
- Hülye vagy, remélem, tudod! - dörrenek rá Ichigóra, ő meg azokkal az imádni való barna szemeivel engem néz, mintha most látna először, aztán csak annyit érzek, hogy egy puha kéz arcomhoz ér, valamit letörölve rólam. Megilletődve nézek fel rá, hogy most akkor mi is van?
-o-o-o-o-o-o-
Nem tudom, hogy lehet ilyen gyors, de valamit megindítva bennem rohanok utána. Úgy tűnik az a sok edzés, ami az Aizen elleni harchoz kellett, most kifejezetten jól jön. Gyorsabb vagyok, mint a legtöbb ember, de meglepődésemre őt nem tudom lehagyni. Kicsit arra emlékeztet, mikor a bankait használtam és még Yoruichit is sikerült megelőznöm, pedig ő aztán rohadt gyors.
Ilyen, és ehhez hasonló ostobaságokon agyalok, mikor átrohan egy autó előtt, de engem valami megállásra késztet. Talán a dudálás, ami felhangzik tőlem nem olyan messze, oldalra fordítva fejem csak annyit látok, hogy ez az autó engem el fog ütni és nekem annyi; mikor egy kicsiny, mégis erős test nekem csapódva lök el a jármű elől, s mi ketten szinte belecsapódunk a betonjárdába. Pár méter gurulás után hátamon landolok csukott szemmel, ez most rohadtul fájt! Nem is figyelve oda, érzem meg azt a fűszeres illatot, amit már éreztem ezelőtt, pontosan azon az éjszakán, mikor nála voltam. Árnyék vetül arcomra, de csak egy cifra káromkodásra telik tőlem. Keményen landoltam a földön, viszont ha most ő nincs: vagy mentők visznek el, vagy épp halottas kocsi. Asszem, egyik sem túl jó választás... Az ismerős illat és árnyék eltűnik homályos tekintetem elől, pár pillanattal később, pedig egy felém nyújtott kéz talpra segít, mellé egy kifejezetten bosszús arcot kapva bonuszba.
Azt hallom, hogy valamit zsörtölődik, mire én nem törődve a helyzet komolyságával, akaratlanul is arcához érek, egy kis maszatot törölve le kifejezetten szép, hófehér bőréről. Ezután egy kíváncsi szempárral találom szembe magam, válaszként zavarodottan rántom el kezem arcától, és értetlenül meredek rá, hogy mi volt ez az előbb.
- Khm… kösz, azt hiszem.
- Csak hiszed?! Na, majd adok én neked, tuskó! – mérgelődik bársonyosan kellemes hangján, amitől még a hideg is kiráz, de bassza meg, mi van velem? Megrázom fejem, hogy kiverjem az ilyen agymenéseket, indulatosan reagálva előbbi beszólására.
- Tuskó a halál! Mi a frászért rohantál előlem?! Alig bírtalak utolérni – vágok vissza dühösen, egy önelégült vigyort kapva reakcióként. Hogy őszinte legyek, ez a nő egyre jobban felpaprikázza eddig sem épp vidám hangulatomat.
- Most meg minek örülsz ennyire?
- Rajtad nevetek. Ezek szerint, ha nem akadályoz meg az autó, lehagylak! – Csap egy nagyot vállamra, amire azt hiszem sikerül egy dühős fejet kiváltania. Megölöm, esküszöm, meg fogom ölni, ha ezt így folytatja tovább! Mérgesen fújtatva lépnék egyet közelebb, de már hűlt helye van a vörösnek, és azt hiszem, igen bamba kifejezéssel pislogok, hogy mi a rák van. Hát ez meg?
-o-o-o-o-o-o-
Azt a rohadt, ez meleg volt! Ha nem húzta volna fel magát ennyire, simán elkap, de így nyert ügyem van. Imádom, mikor így ott tudok hagyni egy-két srácot, de vele érdemes lesz vigyáznom, mert túl kitartó és ügyes ahhoz, hogy könnyen lerázzam. Nem tudom miért, szinte már olyan gyors, mint a sprintelő olimpikonok, mind ezt hosszú távon, amiről meg fogalmam sincs, hogy lehetséges-e egyáltalán. Kifulladva, pár sarokkal odébb végre megállok, és nekidőlök az egyik ház falának, két térdemre támaszkodva. Az biztos, szoknyában és magas sarkúban futni nem épp a legélvezetesebb, de hasznos volt gyakorolni, már csak az ilyen ostoba helyzetek miatt is. Hajam arcomba hullva próbálom meg kifújni magam, közben táskámat levéve dobom le azt a földre, csúszok le a fal mellé, lábaimat alám húzva. Azért szoknyában nem fogok törökülésben ülni.
- Huh… ez veszélyes volt… - jegyzem meg csak úgy, talán hogy önmagamat is megnyugtassam, vagy mit tudom én, de most jól esik kimondani ezen szavakat. Észre se veszem, hogy négy srác áll elém, s lepillantva rám éhes tekintetükkel találkoznak smaragdjaim. Jaj, csak ezt ne, nincs már energiám! Rohadt Ichigo, ez is miattad van!
Még mindig kapkodva a levegőt, kipirult arccal kelek fel a földről, viszont már nem marad időm arra, hogy táskámat felemelve elfussak, mert az egyik elkap, bal kezemet hátra csavarva kényszerít félig térdelő pozícióba.
- No nézzétek csak, meg van a vörös kis szuka! Ráadásul ilyen kihívó öltözékben, azt hiszem, ezt élvezni fogjuk - röhög fel számomra irritáló hangján, miközben próbálok kiszabadulni a szorításból, de nem sok esélyem van négy megtermett idiótával szemben. Talán ha nem rohantam volna lélekszakadva, akkor még lenne mit helyre pofozni, de így csak a verés marad. Eme bájos kis csevely után érzem is az első ütést arcomon, minek következtében a talaj adná a másikat, ha nem fogna az egyik; következésképp nem tudok lejjebb esni, mint amennyire eddig süllyedtem. Dühös tekintettel pillantok fel támadómra, akiből sikerül megint kiváltanom egy undorító nyerítést. Ezt nem hiszem el!
Innentől viszont nincs megállás, vagy jó tizenöt perce tart már a verés - persze a rohadékok azért figyelnek arra, hogy ne öljenek meg -, mialatt én összegömbölyödve próbálom megvédeni létfontosságú szerveimet, midőn fojtott nyögés és ütlegelés hangja üti meg füleimet.
Csukott pilláim és karom alól leskelődöm ki először csak fél szemmel, majd mindegyikkel olyan csodát tárva elém, amit azt hittem, nem fogok látni földi pályafutásom alatt. Egy narancs üstök vegyül el a négy fekete között, úgy beledöngölve őket a talajba, amit még nem láttam, mintha egy harcos támadna neki négy átlag embernek. Minden egyes megmozdulása brutális és gyors, kicsit olyan, mikor táncolni szokott, végül öt perc alatt úgy helyre rakja a bandát, hogy mindegyik fülét-farkát behúzva iszkol el a környékről.
Azt hiszem, most én is megkapom az előbbiért a magamét, de rossz előérzetem ellenére nem ez történik. Táskámat vállára veszi, óvatosan karjaiba emelve engem indulunk meg valahova, amiről fogalmam sincs vajon merre lesz, mert ekkor ér el az a fájdalomküszöb, ami miatt ájultan hajtom fejem mellkasának.
-o-o-o-o-o-o-
Ha most nincs az öreg, azt gondolom, halott lenne a kis mitugrász. Miután csak úgy faképnél hagyott, úgy döntöttem inkább hazamegyek - majd otthon fateron kiélem ölési ingeremet, amint beleépítem őt a padlóba -, mikor egy öreg papa felém rohanva nekem jön, s erősen megrázva mutogat az egyik irányba, valamit próbálva elmagyarázni nekem, de nem igazán értem.
- Várjon már, ne ilyen gyorsan, nem értem, mit mond! Lassítson már, tata – pislogok rá értetlen arccal - egy bosszús, de annál inkább elborzadt kifejezéssel nézve vissza rám -, lassan elkezd beszélni számomra is érthető hangon.
- Egy… egy lányt… az egyik utcában… vernek! Segíts neki! – néz rám kérlelő szemekkel, de még mindig nem vágom, hogy miről van szó. Erre megrántja vállam, majd az egyik irányba kezd el húzni, amerre azt hiszem az említett lány lesz.
- Igyekezz, különben megölik. Amikor eljöttem, már alig volt eszméleténél! – És csak húz maga után, amikor befordulva egy elhagyatottabb utcába érünk, szemeim elé olyan képet vetítve, amit többet nem akarok látni. Négy srác egy vörös kupac köré gyűlve ütlegelik ismerősömet, ahol érik, ott rúgják, tépik, de ő erre nem tesz semmit, csak minél kisebbre összehúzza magát. Az öreget félre lökve rohanok oda, nekirontva az első utamba kerülőnek - kitörve, azt hiszem legalább a fél fogsorát, amekkora erővel bemostam neki -, de a vörös köd fejemben nem enged gondolkodni, testem ösztönösen reagál minden megmozdulásra. A végén már csak annyit érzékelek, hogy a támadók összekaparva egymást a betonról, iszkolnak dühös tekintetem kereszttüzében, végül lenézek a lányra, aki ma megmentette az életem. Szemeiben a félelem enyhe szikrája csillan meg mikor közelebb lépek hozzá, viszont táskáját vállamra kapva, karjaimba veszem a túlságosan is könnyű alakot, mire ájultan simul hozzám.
Sok volt ez neki, meg a ruhája is sok helyen elszakadt, arcán, karjain, lábain mindenhol zúzódás és vágás nyom, plusz biztos, hogy van olyan rejtett is, amit eddig nem fedeztem fel.
A kis csomagot cipelve sietős léptekkel indulok meg Klinikánkhoz - most nem jutnék időben a kórházba, ki tudja, lehet belső vérzése van -, az öreggel a nyomomban. Végre odaérünk házunkhoz, az ajtót berúgva kiáltok faterért, ide most ő kell, nem én. Apám furán nézve rám ugyan, de azonnal a rendelő részhez irányít, utána belépve a kicsiny szobába az ágyra pakolom terhemet, végül engem kirugdalva az ajtón becsapja előttem, én meg várhatok. Közben az öregnek is sikerül utolérnie, hálálkodva fordul felém, aztán megnyugodva int nekem, hogy ő bizony most menni fog. De akkor minek jött el velem idáig? Nem sok idő marad ilyeneken ábrándozni, mert már megy is, én meg ott maradok a néhol véres ruhámmal, meg a lány táskájával.
Tényleg, ha már itt tartunk! Kezemben új szerzeményemmel visszamegyek a konyhába, az asztalhoz leülve Yuzu felháborodott pillantása közepette, elkezdek kutakodni az előbb említett táskában. Egyből egy igazolványt kaparinthatok meg, amin vöröske mosolyog vissza rám, végre egy fekete űrt kitöltve agyamban.
- Nila Rehvenge*. – Ha nem látnám Yuzu megilletődött tekintetét, akkor is tudnám, hogy most arcomon egy igen ádáz vigyor terül el, leginkább a veszélyes kategóriába sorolva ezzel, vagy épp az őrültbe.
-.-.-.-.-.-
*Rehvenge - revenge = bosszú; és egyébként "J.R. Ward - Fekete tőr testvériség" című regényéből a mi kedves obszidián szemű maffiózónk neve, azaz Rehvenge. :)