Itt van a második fejezet is, azért külön, mert így, körülbelül, egyenlő hosszúak a fejezetek. És azért egyszerre az elsővel, mert az előző nem fanfic, hanem gyilkolászás. Ami mondjuk a sztori része, de ez mégiscsak egy fanfic portál, nem?

Egy fiatal lány sétált az erdőben. Nem hitte, hogy valaha ilyen helyre jut, de mikor nagyapja meghívta a nyárra, nem habozott, hogy igent mondjon. Azóta két hét telt el, és már az egész erdőt úgy ismerte, mint a saját tenyerét. Most azonban nem volt ideje csodálkozni, el kellett rejtenie a zászlót. Az összes helyi gyerek együtt játszott, és mostanra már őt is maguk közé fogadták. Ahogy át akart lépni egy kidőlt fát, bokája beakadt. Ahogy nagyot esett előre, és valami furcsára érkezett.

Ha nem esett volna el, meg sem tudta volna mondani, hogy ott más volt a talaj, de így, rá fekve, érezte, hogy, a föld besüpped alatta. Olyan volt, mint egy régi homokvár. Látszatra beleillett a környezetébe, mégis más volt.

Ahogy a kislány megpróbált felállni, keze mélyen a talajba süllyedt. Valami furcsát érzett. Nem tudta volna megmondani, hogy mi volt az, de nagyon kíváncsi lett. Ugyanakkor valami furcsa érzés is hatalmába kerítette. Megpróbálta kihúzni a furcsa, puha dolgot, de mintha csak egy gyökeret próbált volna kihúzni, az nem hagyta magát. Végül pár pillanat után sikerült a felszínre cibálnia azt, amit megfogott. Az első pillanatban rá sem eszmélt, hogy mit szorongatott. Aztán egy pillanattal később, miután jobban szemügyre vette, rájött, hogy egy emberi kéz az.

Nagyot sikoltott. Olyan volt, mintha egy rémálomban lett volna, de nem tudott felébredni. Sikolya után alig másodpercekkel meghallotta az egyik nagyobb gyerek hangját, ahogy őt hívja, de nem bírt mozdulni, vagy megszólalni. Csak ült, az őt elgáncsoló törzs tövében, és halkan zokogott.

Négy órával később már az FBI ügynökei vizsgálták a terepet. A férfi, akit a gödörben találtak, több mint három hónapja halott volt. Tudták, hogy nem fogják egykönnyen azonosítani. Mégis volt egy erős érzésük az áldozat kilétével kapcsolatban. És a csapatvezető ügynök még egy dolgot tudott. Segítséget kellett kérnie. Tudta, hogy kitől, mégsem akarta megtenni.

Három hosszú órával később a férfi belépett a CBI főhadiszállásának ajtaján. Lealacsonyítónak érezte, hogy ide kellett jönnie segítségért, mégis tudta, hogyha nem akar több halálesetet, meg kell tennie. Céltudatosan lépkedett a lift felé. Útközben sokak megnézték maguknak, mivel annyira lerítt róla hovatartozása, és mivel látták rajta a lenézést. Néhányan halkan összesúgtak mögötte, mások csak a fejüket rázták, megint másoknak pedig volt jobb dolguk is, minthogy a jövevényre figyeljenek.

Ahogy a férfi kiszállt az első emeleten, Patrick Jane szinte abban a pillanatban nyitotta ki kék szemeit. Nem tudta mi lelte, talán a vészjelzője, talán az idegen léptek kelttették fel korábbi nyugodt, mély álmából. De akármi is volt, ébren volt. És egy idegen is volt a szinten… Ennek utána kellett néznie!

Illetve csak nézett volna, de nem volt rá alkalma, ugyanis az idegen gyors, szabályos léptekkel haladt el a kanapéja mellett, és nyitott zakója láttatni engedte a jelvényét. Az FBI jelvényét. Jane egyik fele megijedt, a másik, kíváncsibb, és nem mellesleg dominánsabb, fele viszont felpattant, és követte a férfit. Végig a folyosón. Az FBI ügynök, nem meglepően, Teresa Lisbon különleges ügynök irodája felé tartott. Tehát Jane is.

A férfi belépett a nyitott ajtón, maga után becsukva azt, éppen Jane háta mögött.

Lisbon az íróasztala mellett ült, éppen telefonált.

-… akkor tehát legyen az, de pepperóni feltéttel, de csak akkor ha va-

Ezen a ponton az asztalhoz lépő ügynök egy, azaz egy, elegáns mozdulattal bontotta a vonalat.

Lisbon meglepve követte a látóterébe pofátlankodó kézfejet. Nem lett volna meglepve, ha a kar másik végén Patrick Jane-t találja, de így, hogy egy vadidegen volt az, és Jane csak az ajtó mellett állt, így meg volt. Aztán, mikor pár pillanattal később ráeszmélt arra, ami történt, dühbe gurult. Nem érdekelte semmiféle jelvény vagy igazolvány, hiszen ez a férfi csakúgy besétált ide, és megakadályozta az ügyvégi-pizza megvásárlásában! Ez nem tetszett neki. És e nemtetszésének hangot is adott!

- Mit gondol, ki a fene maga, hogy besétál ide, és megakadályoz az ügyvégi-pizza megvásárlásában?

Az FBI ügynök már korábban eldöntötte magában, hogy akárki is lesz az intézkedő ügynök, ő csak a száraz tényeket fogja vele közölni, azt is bunkón. De mikor szemével végigkövette a telefonzsinórt, ráeszmélt, hogy ezzel a nővel nem tud bunkó lenni. A földre is csak Lisbon dühös szavai rángatták vissza. Istenem, ez a nő még szebb, amikor haragszik!

- Én… én… - ebben a pillanatban sikerült magát annyira megnyugtatnia, hogy értelmes mondatokban tudjon beszélni – Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Jane Patrick vagyok, FBI. Nem szakítottam volna meg a telefonbeszélgetését, ha nem ártatlan életek lennének veszélyben. Engedje meg, hogy felvázoljam a helyzetet!

Közben kint, az asztaloknál, a többi ügynök halkan tanácskozott a furcsa idegenről. Éppen Grace beszélt.

- Ti is láttátok, hogy az a férfi pont úgy néz ki, mint Jane, csak kék a haja és szőke a szeme?

Jól szólottál, Grace leányom! Mert bizony a férfinek tényleg kék haja és szőke szeme volt. És amit hőseink nem láthattak, az az inge alatti mellénye volt.

Most Rigsby-n volt a meglepődés sora.

- Az hagyján, de hallottam, hogy Jane Patricknek hívják!

- Ez több mint véletlen! – kontrázott rá Cho

De ekkor nem volt idejük tovább pletykálni, mert Lisbon a hátuk mögé lépett.

- Csapat! Rossz hírt kell közölnöm. Ugyan megoldottunk egy ügyet, de most nem tudunk pizzázni. - Lisbon hallotta a csalódott sóhajokat, de nem törődött velük, folytatta - Most mindenki hazamegy és összepakol. Van rá olyan – itt az órára pillantott – negyvenöt percetek.

- De Lisbon! Én egy órára lakom!

- Nem baj, majd megoldod.

- És miért kell összecsomagolni?

- Majd a kocsiban elmondom.

- Hol találkozunk?

- Itt. Még negyvennégy.

Mindenki sietve indult hazafelé, hogy összepakoljon. Lisbon is megtette volna, de mivel túl sok Gyilkos Elméket nézett, neki mindig volt az irodában összepakolt úti csomagja.

Negyvennégy és fél perccel később mindannyian útra készen álltak az autóik mellett.

És most, mindenki vegyen egy nagy levegőt! Most mindenki fog hagyni egy kommentet, jó? Igen? Akkor hajrá!