Megjegyzés: Úgy tűnik, eldől Sasuke további sorsa, és Narutóval is egy újabb emléket oszthatnak meg...
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Tisztán látta a plafon apró repedéseit, Orochimaru rejtekhelyén volt alkalma hozzászoktatnia éjfekete szemeit a sötétséghez. Kissé nehezen kapott levegőt, és minden egyes, a szomszéd cellákból érkező horkantásra megremegett, erővel tartva vissza magát a tettlegességtől. Háta lassan már kezdett megfájdulni a csupán egy vékony takaróval leterített ágy keménységétől, de még mindig kényelmesebb volt, mintha a földön hajtotta volna álomra a fejét. Ugyanis nem sokkal azután, hogy rázárták a cella ajtaját, ledőlt fekvőalkalmatosságára, és elaludt. Túl sok emlék tolult egyszerre az agyába a tegnapi napon, amitől rettenetesen fáradtnak érezte magát. Nem sokat aludt, talán néhány órát, de még álmában sem hagyták békén feltörő szörnyű emlékei.
Maga az álom homályos volt, mintha ő maga ködben állva figyelné kívülről az eseményeket, és nem lenne teljesen magánál. Bátyja alakja tornyosult fölötte, de nem látta az arcát, csak azt a vérvörös, rubinként fénylő szempárt, ami egyenesen rá nézett. Próbálta elfordítani az arcát, de képtelen volt rá, azok a szemek fogságban tartották őt. Az alak lassan felé nyúlt a kezével, és látva mozdulatlanságát, a fejébe hatolt vele. Néma kiáltással esett térdre, ahogy elméje megtelt azokkal a pillanatokkal, amiket legszívesebben örökre elfelejtett volna; az éjszaka, amikor Itachi kiirtotta az egész klánt, és szüleik halott teste fölött nézett le rá... amikor Madara elmondta neki az Uchiha klán történetét, és hogy Itachi végig csak neki akart jót... és persze a Narutóval történő utolsó találkozásuk. Könnye nedves csíkot húzott végig arca mindkét oldalán, de mikor felébredt, hiába nyúlt oda egyik kezével, bőre makulátlan és sima volt, mint mindig.
'Csak egy ostoba álom...' gondolta a fal felé fordulva, az ágy megnyikordult alatta. 'Miért nem tudok megszabadulni végre tőlük? Bár teljesen mindegy, ma úgy is meghalok.' Pár pillanatra ismét lehunyta a szemét, de hamarosan ki is kellett nyitnia őket, ugyanis furcsa zajt hallott a háta mögül, Sharinganját aktiválva pedig megállapította, hogy valaki elfordítja a vaskulcsot a zárban, és nyikorogva nyílt ki az ajtó. Csak annyit tudott vörösen fénylő szemeivel megállapítani, hogy egy női alak állt meg az ágya előtt, és őt nézi, de nem volt hajlandó megfordulni. Nem akarta tudni, ki lehet az, biztos csak egy ANBU, amire egész reggel várt.
- Sasuke-kun...
Ez a hang... mélyebb lett, sokkal nőiesebb, de Sasuke ezer közül felismerte volna. Emlékek villantak be az agyába egy padon heverő, eszméletlen lányról, majd ahogy az alatta tátongó mélyedésben az ő nevét suttogja... rózsaszín tincsek. Smaragdként fénylő, zöld szemek. Ő volt az, kétség sem fért hozzá.
Ám továbbra sem vette a fáradtságot, a falat bámulta, kikapcsolva Sharinganját. Nem érzett rá késztetést, hogy lássa egykori csapattársát, soha sem számított neki kitartó ragaszkodása, ahogy belé kapaszkodik, hogy ne hagyja el. Nem számított neki az iránta érzett szerelme, csak nyűg volt az egész; egy ostoba kislány, aki az álmainak él, és elfelejti, hogy körülötte csak a valóság létezik.
- Sasuke-kun - szólalt meg látogatója újra, ezúttal határozottan ejtve ki nevét, bár a férfi hallotta, hogy még csak ízlelgeti azt, olyan régen mondhatta már ki utoljára. - Csodálkozom, hogy vissza tudtak hozni ilyen könnyedén.
A fekete némaságba burkolózott, hát a nővé érett Sakura felsóhajtott, majd folytatta beszédét.
- A dolgok sokat változnak... jót is hoznak, rosszat is. Már tíz éve nem láttalak, de nem vagyok az, aki régen voltam... felnőttem, Sasuke-kun. Az idő múlásával az érzések is változnak, habár van néhány, ami örök. Nos, az enyéim nem voltak azok - kissé felemelte a fejét, karba tett kézzel emlékezve azokra a szép pillanatokra, amit még a hetes csapatként élhettek meg. Amikor még minden rendben volt, és olyan boldogok voltak. Elszomorodott a gondolatra, hogy felnőtt korukra így kell beszélgetnie utoljára a feketével, egy koszos kis cellában, ahol egykori társa még csak rá sem néz. Hiába múlt el az a hamis szerelem, képtelen volt közömbösen nézni a férfire; nem érzett mást a szívében, csak elkeseredettséget és csalódottságot. Bárcsak, bárcsak másképp alakultak volna akkor a dolgok. - A csapattársam voltál... egykor a szerelmem... végül pedig a barátom. Akkor is, ha te talán sosem tekintettél annak. Hiszen az emberek olyan makacsok tudnak lenni, amikor az általuk szeretett emberekről van szó. - itt Sakura megállt egy pillanatra, szemeivel némán kérlelve, hogy a másik legalább nézzen rá, de az nem adta meg neki a megnyugvást. - Nem akarom, hogy meghalj, Sasuke-kun.
Az Uchiha szemei enyhén kikerekedtek, szája pedig hirtelen száradt ki. A nő eddigi szavai szinte teljesen hatástalanok voltak számára, mintha egész végig a kíméletlenül hideg vaságyhoz beszéltek volna; a múltnak vége, jövő pedig nem létezik. A hetes csapat egy boldog időszaka volt az életének, de már soha többé nem hozhatja vissza azokat a pillanatokat, hát mi értelme volna ábrándoznia róluk? Ha megtenné, úgyis csak fájna, és legalább most nem akart fájdalmat érezni. De mind ezek után, azt akarják, hogy éljen... ha nem önmaga lenne, szinte már sajnálta volna belehajszolni magát a Végzetébe.
- Éppen ezért... - egy dörrenés szakította félbe a rózsaszín hajú mondanivalóját. A nő mérgesen felé fordult, de arcán a félelem vette át a helyét, amint megpillantott az érkezőt. Mély hangja a cella szinte összes rését betöltötte, tiszta rettegést hozva minden rab szívének.
- Uchiha Sasuke, most velem jön. Sakura-san, maga is kövessen.
- De Ibiki-san...
- Indulás - hagyta figyelmen kívül Ibiki a nő halvány tiltakozását, és megragadta a Sasuke csuklóit kidörzsölő bilincset, majd maga felé húzta, hogy ezzel ösztönözze a foglyot a megmozdulásra. Sasuke nem szívesen, de felült az ágyon, és megfordulva egy könnyed mozdulattal érintette talpa immár a kemény földet. Ében tincsei eltakarták sápadt arcának nagy részét; felkészült. Ibiki maga elé tolta, miközben kemény tekintettel figyelte a cellából lassan kilépő Uchihát, gondosan ügyelve minden mozdulatára. Sasuke csak egy pillanatra emelte fel a fejét, hogy Sakurára pillantson.
'Megváltozott.' ez volt az első gondolata, ahogy szemügyre vette a mellette álló felnőtt nő finomabb arcvonásait, s azt a halványpiros fényt az ajkain. Haja pár centivel hosszabb volt, mikor legutoljára látta, megjelent néhány ránc sima bőrén; mégis, a legnagyobb változást a szemei hozták. Bár ugyanolyan zölden tekintettek a nagyvilágba, csillogásuk érettségről tanúskodott, egy olyan ember szemei voltak ezek, akik megláttak egyaránt jót és rosszat is, de az utóbbiból egy kicsit többet. Sasuke elmosolyodott volna, ha képes lett volna erre. Hogy is hihette azt, hogy tíz év alatt minden ugyanolyan marad, mint amilyennek ő megismerte. Kivéve egyetlen egy személyt, aki esetében biztos volt benne, hogy a változás szele nem érhette el.
***
Különös menet sétált egészen vissza a tanácsteremig, ahol az egész elkezdődött. Ibiki sétált elöl fegyelmezetten, háta mögött Sasuke lehajtott fejjel bandukolt, úgy érezvén, mintha kísérőjének hátul is lenne szeme, a sort pedig a kezét tördelő Sakura zárta. Már fel sem vették az emberek utálkozó pillantásait, de ez sem tartott sokáig, hamar elfordultak tőlük; folytatták a korai bevásárlást, és élték az életüket, mintha az Uchiha klán utolsó tagja ott sem lenne. Sasuke most nem neheztelte, hogy nem figyelnek rá, jobb volt ez így. Szinte megkönnyebbülést hozott számára.
Reagálás nélkül fogadta a tanácsterem már ismert falait, belegondolva, hogy valószínűleg most utoljára látja őket. Egyszerre rohanták meg a máskor olyan természetesnek vett érzések; az éltető levegő magához vétele, hangok, színek, illatok, a chakra áramlása a testében, mindaz, ami az embert a világhoz és önmagához köti. Különös, hogy az utolsó pillanatokban az ember tényleg visszapörgeti az élete fontos eseményeit, és mindent megjegyez maga körül, tudva, hogy az emlékei úgyis el fognak veszni a túlvilágon, mint ahogy a tűz is sokáig ég, de mikor elalszik, a füstje beleveszik a levegőbe, és megszűnik létezni. Sasuke is hasonlóképpen érezte magát, mint a már alig pislákoló gyertya lángja, tudván, hogy utolsó morzsái is hamarosan a semmibe fognak veszni. Eddig csak legyőzhetetlen ösztöne tartotta életben, de most remélte, hogy sikerül ezzel is megbirkóznia. Méltóságteljesen és büszkén fogja hagyni, hogy a nyaka köré tekerjék a vastagra font kötelet, mint egy igazi Uchiha.
Becsapódott az ajtó mögöttük, és ezúttal két ember ült a kanapén. Szőke üstökük szinte fénylett az ezúttal csak pár fáklya által megvilágított helységben; a szemben ülőt Sasuke azonnal felismerte, Ibiki enyhén meghajolt a szigorú tekintető Hokage előtt. Tsunade jelentőségteljesen, azonosíthatatlan érzésekkel tekintett Sasukéra, majd intett Sakurának, hogy jöjjön közelebb hozzá. A lány bólintott, és odasietett a vele háttal lévő személyhez, mellé ült a kanapén, s hagyta, hogy az alak átölelje a derekát. Mindezt a fogoly nem láthatta, csak a rózsaszín hajtincseket az ismeretlen szőke mellett, ha bilincsei engednék, biztos a szívéhez tette volna a kezét.
'Furcsa... miért ver hevesen ez a valami bennem?' gondolta az Uchiha, érezve, hogy szíve mintha hozzá-hozzáütődne a mellkasához, többször, mint általában. 'Úgyis csak képzelődök, ez a nyomorult életösztön... ha minden érzést ki tudtam irtani magamból, ezt a kettőt miért nem sikerült?'
Ibikivel lassan odasétáltak a Hokagéhez, teljes rálátást biztosítva Sakura továbbra is aggódó arcára, és a mellette ülőre... halvány derengésbe vonta őket a fáklyák fénye, tisztán rajzolódtak ki vastag kontúrjaik, egyértelművé téve személyüket.
Nem, Sasuke nem akart hinni a szemeinek. Egy genjutsu? Még mindig képzelődik? Igen, biztos erről van szó, az nem lehet, hogy ő legyen az, pont Ő. Akire annyi időn keresztül gondolt még aközben is, hogy céltalanul tengette mindennapjait, ide-oda csapódva a falvak között bérgyilkosként keresve a kenyerét. Akit még utoljára látni akart, beszívni mámorító illatát, belenézni azokba az érzelmekkel teli szemekbe, amilyenek az ő szemei sohasem voltak. Legszívesebben felnevetett volna, odarohanva hozzá, és csak hagyni, hogy rég elfeledett könnyei utat törjenek; ám csak állt, immár kiegyenesedve, és arcáról még egy cseppnyi döbbenetet vagy örömöt sem lehetett leolvasni.
A szőke hajfürtök gazdája hozzá hasonló korú lehetett, arcvonásaiban még mindig tükröződött némi kisfiús báj, habár már jounin egyenruhában feszített, kék szemeiből csak úgy áradt a viszontlátás egyszerre maró és csodálatos érzése. Azok a bajszokhoz hasonló csíkok még mindig arca két oldalán virítottak, ajkai ugyanolyan teltek maradtak, bőrének barna tónusa mit sem változott, talán csak egész lénye lett komolyabb egy kicsivel. Sasuke jól sejtette, hogy Naruto soha sem fog megváltozni, akármennyi idő is teljen el az életéből.
De miért? Az az aranybarna, izmos kar miért érinti Sakura derekát? Az előbbi érzéseket egy sokkal másabb váltotta fel, amit még sohasem érzett. Nem akarta ott látni azt a kart, legszívesebben leszakította volna onnan, hogy soha többé ne érhessen a rózsaszínhez. Ráadásul Sakura hogy merészeli, hogy olyan közel van Narutóhoz, miközben őt bilincsek fogják le; szinte érezte magán a nő gúnyos pillantását, bár lehet, hogy csak odaképzelte. Lényegtelen, akkor is hányingere támadt a látványtól, szívébe visszatért a sötétség, ám ezt nem ismerte olyan jól. Azt kívánta, bárcsak letéphetné ezeket a nyavalyás bilincseket, bárcsak a keze ügyében lenne katanája, hogy lassan ahhoz a hosszú nyakhoz illessze...
- Elmehet, Ibiki - állt fel Tsunade a helyéről, tiszteletet parancsolóan.
- Igenis, Hokage-sama - válaszolt ugyanolyan határozottan a mogorva férfi, és láthatólag rosszkedvűen kimasírozott a teremből. Sasuke szeme sarkából szemmel tartotta a távozót, majd a nőre szegezte tekintetét, hogy ne kelljen a másik kanapéra figyelnie, és ismét átadnia magát kellemetlen gondolatainak.
- Uchiha Sasuke, mint tudod, tegnap azt a döntést hoztunk, hogy számodra a kivégzés lesz a legmegfelelőbb büntetés azokért, amiket elkövettél. - Tsunade meglehetősen körülményesen fogalmazott, ami a feketét az őrületbe kergette. Elég volt a süket beszédből, csak mondják meg végre, hogy induljon a kötélhez vagy akármihez, ami rá vár, de még ilyenekkel is húzzák az idejét. Mérges pillantásaiból a nő mit sem vett észre, vagy csak nem akarta észrevenni; egy pillanatnyi hallgatás után folytatta mondanivalóját. - A törvények szerint a missing-nineknek csak a halál, a pusztulás lehet a sorsuk, és nem érdemelnének könyörületet. Igaz, a törvény arról nem szól olyan esetről, amikor a missing-nin nagyon fontos dolgot tesz a falujáért, hiszen eleddig még nem fordult elő ilyesmi.
'Mi van?' volt Sasuke első gondolata. Igazán beszélhetne végre érthetően és világosan, egyre kellemetlenebbé kezdett válni az az ölelő kar, ami nem az ő testét érinti...
- Rendben, elég volt a kertelésből - keményítette meg a hangját Tsunade, mintha képes lenne olvasni a fekete gondolataiban. Megköszörülte a torkát, rápillantva Narutóra, aki csak bólintott egyet. - Az itt jelenlévő Uzumaki Naruto, a Hokage különleges kegyeltje egyfajta kérvényt nyújtott be, hogy Uchiha Sasuke kivégzését elnapolják határozatlan időre.
Sasuke enyhén kikerekedett szemekkel nézett ezután rögtön Narutóra, aki ugyanúgy felelt neki; a szőkét meglepte ez az apró érzelemkinyilvánítás is a másik részéről, a fekete pedig egyszerűen csak nem akarta elhinni a hallottakat. Számtalan meglepetés érte már az órák folyamán, de ez... nem tudott mit tenni ellene, képtelen volt teljes nyugodalommal állni, mintha mi sem történt volna. Akkor ezért mondta Sakura... és ezt akarta neki elmondani... bizonyára mindvégig tudta. Hiszen Narutónak el kellett neki mondania, ha már egyszer csapattársak voltak valaha, és most együtt vannak... kezdett rosszul lenni, Tsunade hangja rángatta vissza a valóságba.
- Tehát az ítélet: teljes, 24 órás ANBU felügyelettel nem a börtön lesz az otthonod, hanem az itt megjelent Uzumaki Naruto és Uzumaki Sakura közös háza. - Sakura vezetékneve miért lett Uzumaki? Hát mégis?... - Naruto személyesen az életét ajánlotta fel annak sikere életében, hogy bebizonyítsa, jogod van visszatérni a faluba, és egy új életet kezdeni. Tehát ha ellenszegülsz a szabályoknak, amiket állítunk ezzel kapcsolatban, akkor veled együtt Narutot is kivégezzük... - halkult el Tsunade hangja, neheztelően odafordulva a szőkéhez. - Biztos, hogy így akarod?
- Bízok benne. - Sasuke szinte már várta, hogy egy végtelennek tetsző monológba fogjon bele, például „a legjobb barátom, nem hagyom, hogy kivégezzék!", vagy „nem szegem meg az ígéretemet, megmentem, bármibe is kerül!" szövegekre számított, ez az egyetlen rövid mondat csak még jobban megzavarta. Egyben valami furcsa érzés kezdett motoszkálni annak hallatára, hogy Naruto a saját életét ajánlja fel... érte. Életében először teljesen összezavarodott, így hát felvette a jól bevált közönyösség álarcát.
- Értem - szólalt meg a Hokage, ismét a fogolyhoz intézve szavait. - Érezd magad szerencsésnek, hiszen más körülmények között már tegnap este halott lennél, hálás lehetnél a társadnak... de térjünk rá a szabályokra. A legfontosabb, hogy nem hagyhatod el a ház területét, értelemszerűen nem járhatsz küldetésekre, és megfosztunk ninja rangodtól. 24 órás felügyelet alatt állsz, ha nem Naruto és Sakura által, akkor ANBU tagok fognak megfigyelni; természetesen úgy, mintha ott sem lennének. Két hónap – ha ennyi idő alatt sikerül bebizonyítani, hogy alkalmas vagy a visszatérésre, eltörlöm a halálbüntetésedet, és geninként kezdheted elölről a dolgokat. Ha nem... akkor tudod, mi a helyzet. - Tsunade gyűlölte a végtelenül felelősségteljes és kegyetlen Hokage szerepét, de nem tudott mit tenni. A tanácstagok elfogadták a döntést, és tulajdonképpen ők is kezdeményezték a kölcsönös halál ötletét... most már biztos volt benne, hogy ezek az öregek sem jobbak az előző kettőnél.
- Ennyi - zárta le a beszélgetést, összevonva szemöldökét. Tisztában volt a helyzet fontosságával, és mondhatott Naruto akármit, nem bízott meg az Uchihában. De az is belevésődött az agyába, hogy Naruto minden áron eléri a célját, hát ha másban nem is, benne bíznia kell. Mindkettőjük érdekében. - Elmehettek.
- Köszönjük, Baa-chan - szólalt meg a szőke, felvéve szokásos rókavigyorát.
- Nem vagyok Baa-chan! - hangzott fel a nő rikító hangja, amint elhagyták az épületet. Tsunade fáradtan dőlt rá a kanapéra, szétvetett végtagjait ritkán érzett fáradtság lepte el.
***
Sasuke szemei vérvörös Sharinganba fordultak, ahogy az előtte lévő Narutot és Sakurát fixírozta, szívét harag lepte el; a szőke puha ujjai a nőébe kulcsolódtak, bár egy szót sem szóltak egymáshoz, ahogy végigmeneteltek a falu utcáján. Furcsán ismerős volt neki a környék, mintha régen már járt volna itt, de nem törődött a tájjal, csak a kis párocskával. Egyre jobban kívánta magához venni a kardját, hagyni, hogy abból a nyakból kispricceljen az életadó folyadék, beterítve a szikkadt, száraz talajt... nem is értette, miért vitték előre a lábai. Meg kellett volna fordulnia, és elmenekülnie ebből a kilátástalannak tűnő helyzetből; de könnyedén észrevette, hogy az ANBU követi őket, ráadásul akkor Naruto meghalna. Persze az is megfordult a fejében, hogy talán jobb is lenne így, ha mindketten... ám minden egyes lépésnél felötlött mindez benne, és el is felejtődött rögtön, látva azt a két szorosan összefogódzkodó kezet.
A falusiak többsége vidáman köszönt az elhaladó párnak, akik ugyanolyan tettetett jókedvvel intettek vissza, Naruto néha egy-egy jókívánságot is kiáltott az elhaladók felé. Ez egészen más volt, mint régen... a fekete nem látta az emberek szemében a gyilkolási vágyat, nem látott kegyetlen csillogást bennük, őszintén örültek az elhaladó férfinak. Az utolsó csatánál azt mondta, hogy sohasem fogják elismerni Narutot, a démont fogják benne látni, akármit is tesz. Talán egy Uchiha tévedett volna? Ez legalább ugyanolyan lehetetlennek tűnt számára, mint egy lila pöttyös vaddisznó... de a körülmények mégis azt mutatták, hogy ténylegesen tisztelik a szőkét. Kissé ironikusnak találta a helyzetet; a nagy Uchihát most jobban megvetik egy kóbor kutyánál, míg a Jinchuurikit elismerik. Néha igazán mulatságosnak találta a Sors kisebb-nagyobb játékait, amit kedvenc játékszereivel, az emberekkel űzhet.
Sasuke csuklói már enyhén égni kezdtek a chakra bilincsektől, erőtlennek érezte magát. Szerencsére alig negyed órát kellett gyalogolniuk a tanácsteremtől, egyenesen az előttük álló házhoz sietve. Nem volt túl nagy és túl kicsi sem, pont tökéletes a párnak, Sasukének viszont nem akaródzott bemennie oda, szinte már visszavágyott kicsi, koszos és büdös cellájába. Naruto előkapta a lakáskulcsokat a zsebéből, és míg azzal bíbelődött, elengedte Sakura kezét; a fekete akaratlanul is kieresztett egy apró, de annál megkönnyebbültebb sóhajt. Amint kitárult az ajtó, a szőke előreengedte partnerét, és Sasukét is, mélyen a szemébe nézve. Az Uchiha arra a pillanatra teljesen elveszett a hullámzó kék tengert idéző szemekben, de egy szó nélkül lépett be a nappaliba. Otthonos és stílusos lakás volt, ezt és patyolattisztaságát is bizonyára csak a rózsaszín hajú nőnek köszönhette, hiszen Naruto sosem volt kifejezetten rendszerető típus, és talán most a hűtőben sem állnak halomszámra a romlott tejesdobozok.
- Leugrok a boltba venni valamit a viszontlátás örömére - mosolyodott el szendén Sakura, és lekapta szokásos bevásárlószatyrát az ajtó melletti fogasról. - Mindjárt jövök.
- Rendben, édesem - vigyorgott Naruto, egy apró csókot nyomva búcsúzásképpen felesége homlokára. Sakura elpirulva fogadta az ajándékot, a következő pillanatban pedig már ki is libbent, becsapva maga mögött az ajtót.
Sasuke csak állt, nem tudva, mit mondjon, vagy hogy lenne-e értelme megszólalnia egyáltalán. Naruto egyre csak közeledett felé, míg a háta mögé nem ért, majd már a csuklójánál érzett néhány finom ujjbegyet.
- Leszedem a bilincseket, maradj nyugton.
A fekete hagyta, hogy a másik kezei óvatlanul végigsimítsanak egyszer-egyszer csuklója fedetlen bőrén, észrevétlenül beleborzongva. Hamarosan megkönnyebbülten engedte le kezeit, már nem kötötte őket össze az a láthatatlan béklyó. Megdörzsölte kezeit, de bal karját maga elé emelte, hogy megvizsgálja a rajta lévő fém karperecet. 'Hát ezért nem érzem, hogy visszatérne belém az erő... a fenébe...'
- Bocs, de Tsunade azt mondta, hogy a chakrád továbbra sem használhatod - szólalt meg bűnbánó hangon Naruto, ismét a másik férfi elé kerülve. - Ülj csak le a kanapéra, csinálok egy kis teá...
- Miért?
Pár másodperc szünet állt be a két férfi között; Sasuke határozottan, míg Naruto értetlenül meredt a másikra.
- Tessék? Mit miért?
- Miért mondtad, hogy meghalsz helyettem? - kérdezte ismét a fekete, lenézve a nála fél fejjel alacsonyabb Uzumakira. - Usuratonkachi.
- Teme! - Sasuke szinte érezte a másik meleg leheletét, olyan közel kerültek a másikhoz, révén, hogy Naruto erősen szorította fehér ingének gallérját. Naruto ugyanúgy kiabált, mint tizenöt éves énje. - Ha nem mentem meg a segged, már halott lennél! Erre csak ennyit tudsz mondani, he?
- Nem én kértem, hogy ments meg - felelt az Uchiha hűvös, mély hangján, szintén megragadva a szőke jounin mellényének gallérját. - Már nincs értelme az életemnek, dobe. Ha nem szólsz bele, végre megöltek volna, és vége lenne az egésznek.
Naruto szemei elkerekedtek; gyűlölte hallani ezeket a szavakat. Ez hazugság, és mindezeket nem Sasuke mondja, hanem csak egy átváltozott ellenséges ninja, egy genjutsu...
- Igen, Naruto... azért hagytam, hogy elfogjanak, mert meg akartam halni végre - árulta el barátjának fülébe suttogva a kegyetlen igazságot Sasuke, még közelebb hajolva hozzá, szinte részegítően hatott rá az az édes krizantém és sakura keverékének illata. - De mit is várhattam volna egy ilyen dobétől, mint te. Lehet hogy magasabb és idősebb lettél, de semmit sem változtál.
- Te is még mindig az a nagyképű és önző alak vagy, aki voltál, Sasuke! - felelte Naruto, kék szemei összeszűkültek. - Szerinted miért tettem olyan ajánlatot, te baka? Mert annyira meg akarok halni, he? Én csak miattad...
- Akkor ne halj meg - felelte hanyagul az Uchiha. - Élj, és felejts el.
- Ígéretet tettem, te gyökér! Hogy visszahozlak a faluba, és ismét barátok leszünk. Végre nem lennél magányos!
Magány? Sasuke sohasem gondolt bele igazából, hogy magányt érzett-e azokon az éjszakákon, mikor Orochimaru rejtekhelyén feküdt az ágyon, vakon bámulva maga fölött a plafont. Jövőképek kúsztak be az elméjébe; Naruto mellette fekszik az ágyon, csak a takaró fedi tökéletesen kidolgozott testét... ő maga átkarolja az alvót, és úgy néz fel a plafonra, hogy tudja, az a valami mellette szuszog és lélegzik, a szíve pedig csak érte ver. Utoljára akkor képzelgett ilyenekről, mikor még az Uchihák éltek, és Itachival aludtak egy ágyban a viharban, átkarolva egymást. Kellemes érzés volt bátyja meleg testéhez nyomódni, érezni átható levendula illatát, és belefúrni arcát a másik erős mellkasába, beleveszni azokba az ölelő karokba... a múlt iszonyatos erővel ütötte pofon, szinte kiabálta, hogy ébredjen már fel végre. Itachi nem létezik többé, a múlt füstje teljesen eloszlott... és hiába hoz létre újat, előbb-utóbb az is el fog tűnni. Ahogy ezek az események is elraktározódnak az elméjében, és meghalnak majd vele együtt. Elmosolyodott a gondolatra.
- Mi olyan vicces?! - kiáltott rá a szőke, arca teljesen kipirosodott a haragtól. - Most már itt fogsz élni Sasuke, akár akarod, akár nem! Soha többé nem engedlek el, mert...
- Kihasználtalak és elárultalak, nem is egyszer - szakította félbe Sasuke, eltávolodva a fültől, és a szemekbe fúrta tekintetét, mintha beléjük akarna látni. - Miért nem érted meg, hogy köztünk nincs semmi sem? Ez a kötelék csak egy vékony cérnaszál, ami régen még kötél volt; de közülünk te vagy az egyetlen, aki még ezt az egyetlen egy cérnaszálat is kötélnek akarod használni.
- Nem érdekel - Naruto hangja a lehető leghatározottabban csengett, különös hangsúllyal ejtve ki a szavakat. - Te vagy az első, aki elismert engem, a legjobb barátom, a társam. Soha nem szegem meg az ígéreteimet, és én azt mondtam, hogy visszahozlak, kerül amibe kerül. Ez a kötelék, még ha már csak egy cérnaszál is, létezik, és ezt te sem tagadhatod, Sasuke... most már úgy is mindegy. Nem fogsz meghalni, mert én nem akarom, felfogtad?
Az Uchiha őrjítő mosolyra húzta a száját, kiváltva a szőke ideges rezzenését. A fekete mindkét kezét Naruto arcára csúsztatta, végigsimítva a rókabajszokon... annak a jelén, hogy az Uzumaki sem fog megszabadulni a bűnétől, amíg csak él... attól, hogy volt mersze megszületni, és testének lakhelyéül befogadni egy tomboló démont.
- Fogalmad sincsen, milyen rosszul döntöttél már akkor, amikor megálltál a családját sirató kisfiú előtt annál a stégnél - suttogta Sasuke, még közelebb húzva magához Naruto rémült arcát, és megcsókolta.