Baljós kezdetek

A fejem zúgott, alig tudtam az ölemben lévő könyvre koncentrálni. Már vagy egy órája elmentek, s hírük még nem érkezett. Coulson nem mondot egy szót se, szemei kifakulva pásztázták a kabinomat. Egy teljes órája.
Ahogy a falnak dőlt és ismét ránézett, a kifele vezető ajtóra, az órára, a pókra a falon, arca egyre csak halványabb lett. Kezdett teljesen megijeszteni. Hirtelen a nyakkendőjét kezdte igazgatni. Kilazította, megszorította. Kilazította, megszorította, és ismét kilazította. Akaratos mozgásától kirázott a hideg, ugyanakkor arra ösztönzött, hogy a könyvemre figyeljek helyette.
Lehajtottam a fejem és a lapok közé néztem. Egy ideig csak bámultam, s idővel a szemem előtt elmosódtak a betük, a retinám, pedig mintha viszketett volna. Óvatosan becsuktam a szemem és a karommal dörzsölni kezdtem, míg a bőröm pirossá nem vált és sajogni nem kezdett. Égető érzés volt.
Felkeltem, becsukott könyvemet az apró kaszást ábrázoló szobrocska mellé tettem a polcomon. Nem tudom, miről szólhatott a könyv, de remekül passzoltak egymáshoz a kis kaszással.
Elindultam az fürdőszobámba, a legelhagyatottabb helyre, amivel valaha találkoztam. Coulson most először nézett egyenesen rám. Az ajtó melletti apró számítógépbe bepötyögtem valamit, s az ajtó egyből kinyílt.
A csaphoz siettem, s a tarkómon tisztán éreztem Coulson tekintetét. Megengedtem a csapot, s egy kis ideig csak figyeltem, ahogy a folyékony találkozik a szilárd anyaggal. A csap alá raktam a kezem, s vártam, amíg teljesen nedves nem lett, és végigtörölhettem vele az arcomat. Habár imádtam a meleget, mégis a hideg víz érintése az arcomon volt a legjobb dolog, ami jó ideje történt velem.
- Meleged van? - kérdezte Coulson, édes kisfiús hangzással szavai között.
- Egy kissé - feleltem, noha csak a bőröm pirosságát kívántam enyhíteni vele. - Nem kérsz valamit inni? Van...vizem.
Coulson megrázta a fejét.
- Azt hiszem ezt kihagyom - nevetett.
- Hát jó - mondtam, mindenesetre magamnak engedtem egy pohárba, majd gyors és határozott kortyokkal küldtem le. - Biztos? Jó hideg.
- Biztos - mondta mosolygva.
Hirtelen valami felcsipogott.
Coulsonnal pár pillanatig farkas szemet néztünk, s egymás tekintetéből próbáltuk kitalálni, mit is hallhattunk.
Végül Phil megrémült, az arcomra nézett, majd le. Csak reménykedni tudtam, hogy félreértelmeztem a mozdulatot. Mikor zsebéből előhúzta a telefonját megnyugodva sóhajtottam egyet.
- Igen? - kérdezett bele. - Tényleg? Ez remek hír! Rendben, máris megyünk!
Amint visszatette a telefont, az arca kivirágzott, szeme felcsillant, holott, egy perce még sápadt bőr és kifakult tekintet jellemezte.
- Mi történt? - kérdeztem, miközben megigazítottam a pólómat.
- Elkapták! - mondta és átkarolt. Felemelt, pörgetni kezdett. - Jaj, drága Denise! Hát végre elkapták!

Óvatos, s mégis gyors léptekkel haladtunk lefelé. Coulson szüntelenül mosolygott, de az én arcomra képtelen voltam mosolyt eröltetni. Coulson egy idő után elvált mellőlem, de ezt jobbnak láttam nem nehezményezni.
Valószínüleg rossz sarkon fordulhattam be, mert hirtelen jó pár fegyveres közeledett felém. Arréb húzódtam, egyenesen a falhoz, szinte hozzá préselődtem, csak hogy átjuthassanak.
A fegyveresek ügyet sem vetettek rám, én sem rájuk, de akit vittek, annál érdekesebb jelenség volt. Egy férfit fogtak közre, haja fekete, mint az éjszaka, szemei kékek és hidegek, akár a jég. Arcán ördögi mosoly nyugodott. Talán ez volt a legrémisztőbb benne. A mosolya.
Ahogy elhaladtak mellettem, finoman végigmértem ellenségem - ahogyan egy jó ügynökhöz méltő. Ő is végigmért engem, első látásra bizonyosan gyengének tartott. A szemünk összetalálkozott egy pillanatra. Elfordítottam a fejem. Nem láthatja, hogy félek.
Elmosolyodott.
Látta, hogy félek tőle, félem a hatalmát, a vérmérsékletét, a tetteit, a gondolatait, úgy, hogy nem is ismerem.
Vártam, amíg eltűnnek a következő sarkon.
- Jones! - szólalt meg valaki mögöttem. Fury. Bár ne ő lett volna. - Nem tudod merre lehet Coulson?
Megráztam a fejem, s ha jól láttam, ez nem igazán zaklatta fel. - Ez meg ki volt? Loki? - mutattam magam mögé, ahol az előbb még fegyveresek sétáltak.
- Nem számít - vetette oda. - Legalábbis neked nem számít.
- Értettem - mondtam engedelmesen, de azért az orrom alatt egy átkot eldünnyögtem. - De miért?
Fury, aki az előbb még az ajtón készült belépni, hirtelen előttem termett. - Csak nem és kész! - mondta hangosan. - Ne menj a közelébe.
Védekezően magam elé emeltem, hirtelen kitárt tenyereimet és megráztam őket.
- Nyugi van, haver! - mondtam, hogy egy kissé lenyugtathassam. Akkor belépett az ajtón, én pedig csak néztem, ahogy végleg eltűnik előlem.

- Mondott már valamit? - rontottam be a terembe. Steve tisztelgett egyet, a doktor pedig mosolyogva köszönt. Egyedül Natasha nem szólt semmit. Szemei mereven a képernyőket pásztázták.
Hirtelen vettem észre, hogy olyanok is akadnak a teremben, akiket nem ismerek. Az egyik férfit egy pillanatnyi gondolkozás után felismertem, ő volt a milliárdos Tony Stark. Emlékszem, nagy port kavart, mikor a fél világ előtt kijelentette, hogy ő a Vasember. Mellesleg, mikor Nat utána kémkedett, én hackeltem a gépét. Rájöttem: ez a pasas furcsán zseniális.
A mellette álldogáló szőke, kék szemű férfit nem ismertem meg, s ruhája se igazán volt eviláginak mondható. Elgondolkodtam. Hiába nem volt az esetem, be kellett látnom, hogy nála szebb férfit, még életemben nem láttam.
- Nem - szólalt meg Natasha. - Nem egyszerű eset. Van egy olyan érzésem, hogy nem is fog.
- Jones! - szólalt meg a mögöttem álló Fury. - Hadd mutassak be neked valakiket.
Azzal a két férfi elé tolt, mivel a saját lábam nem akart megmozdulni.
- Ő itt Tony Stark - mutatta be, akit eddig csak öntelt bájgúnárként tudtam elékpzelni.
- Tudom - mondtam mosolyogva, miután kezet fogtunk. - Ismerem.
- Mindenki ismeri Tony Starkot! - kiáltott fel olyan hangosan, s olyan nagyképűen, ahogyan csak kitellett tőle, s ahogyan csak elvárták Tony Starktól.
Gúnyosan elmosolyodtam.
- Nagyon sokan voltak, a történelem folyamán, akit mindenki ismer - Stevere néztem. -, és ez nem jelenti azt, hogy felettéb jó emberek lettek volna. Általában épp ellenkezőleg sült el a dolog.
- Én más vagyok - mondta, szünni nem akaró mosollyal arcán.
Öntelt bájgúnár. gondoltam. Mit is vártam tőle?
- És ő itt Thor - mutatott Fury, a számomra eddig ismeretlen férfira. - Loki fivére.
- És egyetlen barátja! - kiáltott fel nevetve Stark. Körbeforgattam a szemeimet.
Kezet fogtam Thorral, és barátságosan elmosolyodtam.
Amikor az asztalon lévő kis képernyőre néztem, amin Loki tömlöcét láthattam, hirtelen felkiáltottam és leültem.
Csak sétálgatott fel és le. Nem ezt vártam volna. Azt hittem őrjöngeni fog és kiabálni. De ő, csak sétálgat fel s alá.
- Egyetlen szót sem? - húztam fel az egyik szemöldökömet. Natasha megrázta a fejét.- Furcsa, hogy ennyire nyugodt.
- Talán csak úgy véli - mondta Tony, s ő maga is leült. -, hogy mi földi halandók nem érünk fel ahhoz, hogy akár a beszédét hallhassuk. Ez a logikus, nem?
- Ez is egy lehetőség - értettem egyet. - Túl nyugodt.
- De ez miért fontos? - kérdezett rá Banner, noha a falnál szinte meg se mozdult, s hangja is halk volt és remegő. - Hisz a Tesseractot keressük, nem?
- Én nem - mondtam és felálltam. - Kérdezze csak meg Fury-tól.
Hirtelen minden szem Fury-ra tévedt. A szeme, az egyetlen, szikrázott a dühtől.
- Miért is nem? - lépett közelebb Steve. - Azt hittem minden segítségre szükségünk van.
- Van is - mondta higgadtan Fury. - De nem célszerű őt - mutatott rám. -, akár Loki, akár a Tesseract közelébe engedni.
- Mégis mit tudnék okozni? - mordultam rá.
- Ezt a hajót azért megtartanám, köszönöm! - mondta, de nem értettem miért. - TE, vagy itt az egyik legveszélyesebb tényező!
- Az mit számít? - szólt közbe Stark. - Az a férfi ellopott egy olyan fegyvert, amivel akár el is pusztíthatja a Földet. Nála senki sem jelentett nagyobb veszélyt még. Szükségünk van rá, ahogy mindenkire!
- Azt hittem egyedül szeret dolgozni, Stark - rázta meg a fejét Fury.
- Úgy van! - helyeselt Tony. - De vannak bizonyos kivételek. Ez is egy olyan kivétel.
- Csak így segíteni akar? - jegyezte meg lenézően Steve. - Ez nem magára vall.
- Javasolnám, hogy Rogerst dobjuk ki helyette - folytatta mosolyogva Stark, s lágyan rákacsintott a Kapitányra.
- Ez már sokkal jobban - sóhajtott egyet Steve.
Én csak álltam közöttük, míg ők tűzharcot vívtak, Stark és Steve, Fury és egymás ellen. Igaz, eléggé komikus jelenetnek számított, mégis elég furcsán éreztem magam.
- A LÉNYEG AZ - emelte ki Tony. -, hogy szükségünk van rá is.
- Erről nem nyitok vitát! - kötötte Fury az ebet a karóhoz. - Én döntöm el, hogy ki beszélhet vele és ki nem! És te Jones, a közelébe ne merj menni!
- Értettem - mondtam unottan, de közben teljesen másra gondoltam. Csak szeretnéd Fury. Csak szeretnéd.

Unottan pattogtattam a labdát a földön, szemeimet körbe forgattam ismét és ismét a pályán, amit Fury-tól kértem. Unatkoztam. Mellesleg bántott, hogy másként bánt velem. Ez az, amit nem vártam volna tőle. Fájt.
- Csatlakozhatok? - kérdezte, egy ismerős férfi hang. Felpillantottam, s furcsa módon, Tony Stark állt előttem.
Lágyan bólintottam.
Hagytam, hogy leüljön mellém és kivegye a kezemből a labdát.
- Szereted a sportokat? - kérdezte és pörgetni kezdte a kosárlabdát a két kezében.
- Valójában csak ezt az egyet - mosolyodtam el. - Ez volt az egyetlen, amit egyedül is lehetett játszani kiskoromban.
Lenéztem. A föld valahogy nagyon értékelhető társaságnak tűnt. Tony felugrott.
- Na akkor játszunk egyet? - kérdezte mosolyogva.
Pillanatnyi csend következett. Csak néztem rá, amíg ő mosolyogva a labdámat dobálta. Nem akartam játszani. Most nem.
- Talán, majd egy másik alkalommal - mondtam neki. - Nem szeretnélek nagyon lealázni.
- Lealázni? - nevetett fel. - Engem? Ugyan!
- Két percig tartana.
- Akkor játszuk le!
Ránevettem, de mást már nem mertem tenni. Magam köré fontam a karjaimat és vettem egy nagy levegőt. Tony közelebb lépett.
- Minden rendben? - fogta meg a vállamat.
- Persze csak - egy hideg fuvallatot éreztem átszivárogni magamon. -, nem értem az egészet. Ha egyszer itt vagyok, akkor miért nem segíthetek? Már nyolc éve, hogy a S.H.I.E.L.D magához vett, már meg kéne bíznia bennem! Akkor mégis miért nem?
- Fury, néha nagyon utálatos tud lenni - öklözte meg biztatásból a vállamat. - Azt hiszi, a S.H.I.E.L.D a világ. Pedig a világ az, amit meg kéne védenie. Önkényes, ugyanakkor csak a biztonságodat akarja.
- Miért akarná? - emletem fel a szemöldökömet.
- Mutatok valamit - mondta majd a palánk elé húzott. Rádobta a labdát. Nem talált be. A mozdulatot többször is megismételte, de csak ritkán sikerült bedobnia. - Fury gondolatait kitalálni igazi rulett. Néha eltalálod - ismét rádobta. A labda még a hálót sem érintette. -, és néha nem. Nincs nagy valószínüsége, hogy eltalálod, hogy miért, hogy hogyan, hogy mikor. Ez miatt olyan kiszámíthatatlan.
- Igen - pördültem meg. -, amióta ismerem, egyszer sem tudtam ki találni, mit akarhat, hogy azt, hogyan akarja megvalósítani. Ettől olyan érdekes személyiség.
- Hát - ellenkezett Tony. -, ezzel nem értenék egyet. Viszont, abban biztos vagyok, hogy szinte az apádnak képzeli magát.
Keserűen felnevettem.
- Sok szerencsét hozzá! - mondtam elkomolyodva. - Az igazság az, hogy nem akarom, hogy az apámként viselkedjen. Az apám egy szörny volt. Ne akarjon rá hasonlítani.
- Én azért örülnék a helyedben - próbált bíztatni. - Meg akar védeni. Ezt nem mindenki mondhatja el magáról.
Egy pár pillanatig csak néztem rá. Nem tudtam megszólalni, nem is mertem. Erre hozzám vágta a labdát. A gyomrom görcsbe rándult.
- Ez mire volt jó? - nyögtem.
- Nem szólaltál meg - rántotta meg a vállát. - Gondoltam, nem vagy magadnál.
Nevetve megráztam a fejem, miközben felemeltem a labdát.
- Tényleg azt hiszi, hogy Loki engem is átverhet? - megpörgettem a kezemben a labdát, újra és újra és újra. - Nyolc éve senki sem tudott átverni.
- De Loki más - ránéztem, ő pedig furcsa módon teljesen komoly volt. - Nem tudom, mire gondolhat, hogy mit tervezhet, vagy mit csinált ahhoz, hogy idejöjjön. Én nem félek tőle, de talán jobb lenne. Egy felnőttet meg tud igézni, manipulálni, te pedig csak egy tizenhat éves naív kislány vagy. Ezt ne feledd!
A szemem izzani kezdett.
- Lehet, hogy gyerek vagyok, de kicsit sem vagyok naív - ökölbe szorítottam a kezem. - Ha én beszélek vele, biztos, hogy nem fog manipulálni.
- Te nagyon beszélni akarsz vele igaz? - mosolygott. - Én a helyedben nem lennék ennyire magabiztos.
Felhúztam a szemöldököm: - Ezt most nem mondhatod komolyan! Pont te?
- Hát, van benne valami...
Felkacagtam. Tony mosolyogni kezdett, s egy időre olyan volt, mint egy testvér. Nem is bántam. Egész életemben szükségem lett volna egy ilyen nagy testvérre. Még csak pár perce beszéltünk, mégis, azon a napon, nem beszéltem ilyen jót senkivel. Illetve, akkor még azt hittem.
Kissé elbizonytalanodtam. A földet kezdtem bámulni. Tony közelebb lépett, a vállamra tette a kezét, mint egy jó testvér.
- Tudod, én elég jól tudok hazudni - mondta nekem mosolyogva. Felkaptam a fejem. Még csak nem is értettem, miért mondta. A szemébe néztem. A mosolya biztatóan hatott, noha ő volt az utolsó, akitől biztatást vártam volna. Szívem vadul kezdett kalapálni. Reménykedtem, hogy reménykedhetek.
- Ezt, hogy érted? - kérdeztem végül, hosszú csend után.
- Mindössze úgy - kezdte. -, hogy tudok neked falazni, és egyébként is, be tudlak juttatni a laborba - a szemem reménykedve csillogni kezdett. - És tudod. Ott van a jogar...

Halkan begépelt valamit, majd a kinyílt ajtón belépett a laborba. Képernyőket láttam, amin gamma sugárzást mértek, de furcsán, doktor Bannert nem láttam sehol. S ott is volt. Középre rakták a jogart, szembe az üvegablakokkal, amik, belátásom szerint biztonsági üvegből voltak kirakva. Tony beszélni kezdett a semmibe.
- Jarvis, a kamerákat!- nem tudtam mihez, vagy kihez beszélt, de mindenesetre, az válaszolt neki.
- Uram - szólalt meg a mély, gépies hang. -, a kamerákat kiiktattam, szabad pályát kaptak - hangja elbizonytalanodott, de úgy, ahogy csak egy emberé tud. -, de van egy érzésem, hogy nem sokáig leszünk képesek átverni az egész S.H.I.E.L.D bázist.
- Nyugodj meg Jarvis! - mondta Tony, mintha egy barátjához beszélne. - Addigra végzünk is!
- Értem, uram - hangja ismét gépes lett. - Ó, üdvözlöm, Miss Jones!
Integetni kezdtem, de nem tudtam hova. Stark felkapta a fejét.
- Ja igen, Denise, ő Jarvis, a házvezetőm - mondta, mikor eszébe ötlött, hogy én is ott vagyok. - Most pedig segíteni van itt.
- Khm - köhögött Jarvis, bár nem tudtam, hogy lehetséges ez. -, uram, mintha elfelejtett volna valamit.
- Ja, persze. És azért is, hogy feltörje nekem a S.H.I.E.L.D titkos iratait.
Elképedtem.
- Én egy S.H.I.E.L.D ügynök vagyok. Ez eszedbe jutott? Jobb lenne nem nekem mesélni a kis terveidről.
- Megbízom benned - mondta, miközben az egyéb gépet kezdte babrálni.
Nevetni kezdtem: - Bizalom. Felesleges, milyen csoda, hogy csak az emberekben van meg!
- Miért, te nem bízol bennem? - kérdezte, s hangjában mintha kis csalodást éreztem volna.
- Én senkiben sem bízom - mondtam neki. - Ezt jobb, ha megtanulod. Egyébként is, csak szólnod kellett volna, hogy fel akarod törni. Beengedtelek volna a rendszerbe.
- Nekem így egyszerűbb - mosolygott. - Jarvis jó ebben.
Rámosolyogtam. Oldalra fordítottam a fejem, s lassan a jogarhoz sétáltam. A kékség megigézett. Kénytelen voltam elfordítani tőle a tekintetem.
- Valami baj van, Miss Jones? - kérdezte Jarvis, gépies, mégis selymes hangján.
- Semmi, mindössze - egy pillanatra elhalgattam. -, ez a jogar, olyan különös.
- Mitől lenne különös? - kérdezte Tony, rövid, barna szakálla mögül. - Csak egy bot. Egy jelentéktelen fogpiszkáló.
- De mágikus - mondtam. És jégkék. - Egyébként is. Lokinak, mikor szembe jött velem, mintha ugyanilyen kék szeme lett volna. A Tesseract is ilyen színű. Mi ebből a tanulság?
- Ööööö - gondolkodott. -, a kék egy jól elcsépelt szín?
- NEM! - üvöltöttem rá. - Vagy azt jelenti, hogy Loki még messziről is irányítja a jogart és a Tesseractot, vagy... - elbizonytalanodtam. Sóhajtottam egyet. - Vagy a Tesseract irányítja Lokit. Ez esetben pedig nem gonosz.
- Ezt nem tudhajuk biztosan.
- De mi van, ha mégis? - körbe járkáltam a laborban. - Erről meg kell bizonyosodnunk.
- Mégis hogyan? - kérdezte Stark. Nem is értettem, miért áll ennyire mellettem.
Ránéztem, elmosolyodtam. Ő egy pillanat múlva megértette a célom, mosolyogni kezdett, szemei felcsillantak.
- Jarvis? - mondta végül.
- Igen, uram?
- Azt hiszem, Denise meglátogatja, a mi kis szardíniánkat. Tudod a dolgod!

Megugrottam egy kicsit, mikor a hatalmas acél ajtó végleg bezárult mögöttem. Loki egy pillanatig csak bámult, de a szeme felcsillant, s látszólag felismert, noha, egyáltalán nem is tudta ki vagyok.
Ahogy közelebb lépdeltem a ketrechez, a lábam remegni kezdett, egy-egy pillanatban úgy éreztem, hogy rögtön összeesek. Van időm. Jarvis és Tony majd falaznak nekem. Meg kell tenniük. Megígérték.
Elég közel léptem az üveghez, hogy közelről láthassam az arcát. Jégkék szemei vadul az arcomat fürkészték, gyenge pontot keresve, de tekintetem megszilárdult, hogy ne tudjon átjárót találni legbelsőbb érzéseimhez. Rámmosolygott.
- Minő meglepő pillanat - kezdte gúnyosan. - Most már gyerekekkel akarnak rávenni arra, hogy megmondjam hol a Tesseract?
Összeráncoltam a homlokom: - Hogy mit? - pillanatnyi csönd következett. - Ja, igen, a kozmikus kocka. Eléggé furcsa volt hallani, hogy valami nem létező skandináv gyerek idejött és ellopta.
Nekidőltem a korlátnak és letekintettem az alattunk lévő mély semmibe. Nem nagyon kívántam volna onnan leesni.
- Fury elmondta, hogy működik ez az izé? - mutattam a ketrec körül elhelyezkedő szerkezetre.
Bólintott.
- Igen, azt mondta, ha az üveg betörik, akkor végem van - megrántotta a vállát. - De nem nagyon érdekelt.
- Hát igen - nevettem fel. -, nem tudtam rájönni, hogy egyáltalán, hogyan gondolta ezt. Mit fog csinálni? Kirágja a plexit?
Felnevetett. Hangja selymes volt, holott ki nem néztem volna belőle.
- Talán neked sokkal fantáziadúsabb ötleteid lennének. Vagy talán tévedek? - kérdezte és közben mélyen a szemembe nézett. Elvesztem a kékségben.
- Lehet - mondtam és belekapaszkodtam a korlátba. -, de az sokkal drasztikusabb lenne és jobban fájna. Persze nem nekem.
Végig sétáltam a ketrec körül, ujjaimat végigvontam a plexin.
- Beszéltem a bátyjával - mondtam végül. - Thorral.
Idegesen felüvöltött: - Ő nem a bátyám! - én csak egyszerűen megráztam a vállam és nyugodtan válaszoltam.
- Nem kérdeztem - látszólag ledöbbent. - Nekem mindegy, hogy a bátyja e, vagy sem, ha én azt mondom, akkor így van és kész!
Rámmosolygott, azzal a kis ördögi mosolyával, ami roppantul jól ment az arcához. Akaratom ellenére elvörösödtem. Loki láthatta rajtam, hogy zavarba jöttem, hisz ismét elővillantotta gonosz mosolyát.
- Te tudod - elkezdett járkálni. - Bár akkor sem a bátyám. Azt hittem elmesél mindent.
- Mit, hogy maga jégóriás? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel. - Igen, tudok róla. Ő sem ér többet magánál, akkor sem, ha asgardi. Maguknak is van mire büszkének lenniük. Maguknak például van szép... jegük.
- Á, a szarkazmus - mondta unottan. - Kedvelt formája a humornak, igaz? A Te, kedvenc humor fajtád is, ha nem tévedek.
- Igen - mosolyodtam el. - Érdekes, hogy mennyire vicces, mikor más szenved és nem te.
- Magam is így vagyok vele - kuncogott. Én sem értettem, de elég érdekes társaságnak bizonyult. - Szóval, a Tesseract nem számít?
- Dehogynem számít. Ez az, ami igazán számít. De miért törődjek vele, ha tudom, úgyse bízhatok magában. Mellesleg Furyékban sem bízhatok. Így mit kéne tennem?
- Nem bízol a saját fajtádban? Miért nem bízol az emberekben?
- Már megválaszolta a kérdését - komolyodtam el. - Azért, mert emberek. Ők pedig hazudnak, átvernek, csalnak. Miért kéne az emberekben bíznom, mikor nem érdemlik meg a bizalmamat?
- Miért ne érdemelnék meg? - húzta fel egyik szemöldökét.
- Az ember, ha olyan pillanat adatik bármit felad azért, amit akar - végigsimítottam az üveget. - Legyen az pénz, tudás, hatalom vagy szerelem. Az embernek semmit sem számít a becsület. Le sem tagadhatnám, hogy ember vagyok.
- Értem - mondta, majd közelebb lépett. Talán, ha egy méter volt közöttünk. - De mit gondolsz, te is elárulnád társaidat? - a szemembe nézett. - Pénzért, hatalomért, vagy szerelemért? Képes lennél mellettem harcolni, barátaid ellen?
- Ember vagyok - én is közelebb léptem egy lépéssel. - Miért ne? Megeshet! De sajnos, az ember semmiben sem lehet biztos. Ahogy ebben sem. Így a kérdést, nem tudom biztosan megválaszolni. Elég ennyi?
- Azt hiszem igen - a plexire tapasztotta a kezét. Körbenézett, s tudta, hogy nem fog még egy jó ideig kijutni onnan. - De nekem nem kellenél. Egy halandó vagy, nem több. Hasznomra nem válnál. Mire lenne jó, egy gyenge halandó?
Megcsaptam az üveget. Az öklöm hatalmasat csattant, s egy pillanatban mintha az egész megremegett volna.
- Nem ismersz! - mondtam felemelt hanggal. - Ne alkoss rólam véleményt!
- Nem is ez volt a célom - mosolyodott el. Tátva maradt a szám, mikor rájöttem, hogy mit tettem. Kihozta belőlem azt, amit akart. A haragot. Erre volt kíváncsi. Az erőmre. - Minden várakozásomat felülmúltad. Legalábbis, eddig így gondolom. Ha lesz időm, még jobban ki foglak ismerni. Könnyen kiszámítható vagy. Mellesleg halandó.
- Igaz, én csak egy gyenge ember vagyok, már el is felejtettem.
- Nem ezt mondtam. De halandó vagy. Viszont az első igazán szép dolog, amit azóta láttam, hogy ideérkeztem - megint rámmosolygott.
- Ilyen naívnak nézek ki? - karjaimat összefontam a derekam körül. - Veszíteni fog.
- Ó, csinos - mért végig újra és újra. -, de ostoba.
- Nagyon vicces - nevettem. - Nem csak én kedvelem a szarkazmust. Bezzeg a bátyja! Hogy mennyivel másabb, mint maga!
- Ő nem a bátyám! - mondta erőteljesen, én pedig válaszként megráztam a vállam. - Mit gondolsz róla? Mármint Thorról. Milyen káprázatos és érdekfeszítő, nemde?
Felkuncogtam: - Csinos, de ostoba.
Hangosan felnevetett.
- Azt hiszem - kezdte hangosan. -, ez egy nagyon szép barátság kezdete lehet!
- Nem hinném! Mások vagyunk. Szinte mindenben különbözünk.
- Nem - lépett még egy lépést közelebb felém. -, teljesen egyformák vagyunk. Ezért vagy olyan érdekes! Senkivel sem találkoztam még, aki nem lenne szöges ellentétem. Csak egy valamit nem tudok. Mégis, ki vagy te?
- Denise Jones - mondtam, furcsán büszkén. - S.H.I.E.L.D ügynök. Gyerekkoromban vettek el a szüleimtől, nem részletezném miért.
- És az erőd, az honnan van?
- Hát - kezdtem hosszú mesémet. -, az elején azt hittem, valami kiválasztott vagyok. Ne értsen félre! Egy kisgyermek, mikor szörnynek érzi magát, bármit képes elképzelni, csak hogy elfelejtse, mi is valójában. Az igazság viszont az, hogy úgy teremtettek meg. Az én drága szüleim, semmit sem tudtak róla, de génmanipulált vagyok. Minden porcikám úgy lett megtervezve, hogy más legyek, mint a többiek. Erősebb, gyorsabb, okosabb...
- Szebb - nevetett fel, s tőlem is hasonló reakciót várt.
- Nem éppen - folytattam komolyan. - De engem a tökéletességre terveztek. Azonban én is ember vagyok. Hibázok. Tévedek. De felejteni nem tudok. Mindenre emlékszem, és emlékezni is fogok. Ez, van akinek jó, de van akinek nagyon rossz. De mégis, ha úgy vesszük, tökéletes vagyok.
- Szemtelen vagy - mosolygott rám. - Látszólag van önbizalmad.
- Én csak azt mondom, amit tudok. Elvben tökéletes vagyok, de az életemmel mégis elég jól megszívtam. Nem mondanám kifejezetten szerencsésnek magam.
- Mert halandó vagy! - hangja ismét lenézővé vált.
Elkezdtem kisétálni.
- Jarvis!
A hatalmas acélajtó kinyílt, én pedig kiléptem rajta. Nagyképűen odavetettem neki: - Igen, halandó vagyok. Magához képest. De, ha úgy vesszük, mind a ketten halandók vagyunk.
- Igen? És kihez képest? - kérdezte, s szemei izzásnak indultak.
- Hulkhoz képest! - vigyorogtam, s hagytam hogy a hatalmas ajtó végleg bezáródjon mögöttem.