2. fejezet

„Nem, még nem tehetem, Pansy" mondta nekem. „Ha megtalálnák rajtad a Jegyet, akkor elveszne az esélyünk. És én bízom benned."

Csalódottan néztem akkor rá. Tudtam, hogy igaza van, hogy túl veszélyes lenne, ha a bőrömbe égetné most a Sötét Jegyet. Mindent elrontana az, ha valamelyik auror, vagy tanár észrevenné. Ha más nem is, Potter előbb-utóbb biztos felfedezte volna rajtam, és utána hasztalan lett volna bármilyen csábítási hadművelet.

Én azonban mégis vágytam rá… hiszen azóta ezt akartam, mióta az apám először ütötte meg a szemem láttára anyámat. Azóta, hogy Draco tejfehér karján először megláttam kirajzolódni a sötét vonalakat. Azóta, hogy először találkoztam Vele… Ő volt az Erő az én szememben. A Hatalom. Valaki, aki végre nem csak egy egyszerű lányt látott bennem. Valaki, aki nő létemre esélyt adott nekem, hogy kitörhessek ennek az elévült patriarchális világnak az ódon falai közül.

Ha volt valami, amit titkon irigyeltem a mugliktól, az az egyén szabadsága volt. Hiába voltak esendők és szánalmasan gyengék, mégis úgy élték az életüket, ahogy akarták. Ezzel szemben a mi világunkban még a régi törvények éltek, ahol a nő szava semmi volt. Mit értem volna a varázserőmmel, ha a háztartás vezetésén kívül más mire szinte nincs is alkalmam használni? Mit értem volna a szépségemmel, ha úgyis előre el van döntve, hogy kihez adnak majd hozzá, hogy aztán majd egy vadidegen minden kívánságát mosolyogva lessem?

Milyen ironikus, hogy míg egy oktalan, mindenre vak mugli azt tehet, amit akar, addig én, akiben a mágia kivételes adottsága lobog, alárendelt szerepet kellene játszanom egy férfi mellett. Bármit megtettem volna, hogy kitörjek ebből a sorsból.

Nem akartam többé kiszolgáltatott lenni, soha többé. Nem akartam még egyszer megadni bárkinek is a lehetőséget, hogy újra gyengévé tegyen. A Sötét Jegy volt az én kulcsom a felszabadulásomhoz; a hatalomhoz, amire mindig is vágytam. A belépő egy olyan világba, ahol végre én lehettem a játékmester, nem pedig a magatehetetlen bábú. De ehhez meg kellett mutatnom, hogy méltó vagyok rá.

„Látom a szíved, Pansy" suttogta a fülembe a Nagyúr. „Tudom, hogy telve vagy keserűséggel és fájdalommal. Tudom, hogy bosszút akarsz állni azokon, akik összetörtek. Legyen ez az erő, amiből táplálkozol; ami majd segít neked, hogy feléjük emelkedhess, és sokszorosan fizesd vissza a téged ért sérelmeket. Én meg fogom adni majd neked a lehetőséget rá… de előbb meg kell mutatnod nekem, hogy igazán akarod."

Igen, először bizonyítanom kellett neki. Először meg kellett mutatnom, hogy képes vagyok bárkit a játékszeremmé tenni. Látni akarta, hogy képes vagyok-e rá, hogy egy másik emberen uralkodjak… hogy méltó vagyok-e a hatalomra.

Mikor elmondta, hogy mi lesz majd a feladatom, először a hitetlenkedéssel vegyes undor ült ki az arcomra. Persze, sejthettem volna, hogy a Nagyúr majd valami ilyesmi feladatot szán nekem, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy pont Pottert kell majd elcsábítanom. Ő látta rajtam a leplezetlenül hullámázó érzelmeket, és vörös tekintete fenyegetően villant meg.

„Talán nincs kedvedre a feladat?" kérdezte tőlem fagyosan.

„Nem arról van szó, uram" hebegtem remegő hangon, hiszen szobormerev, szenvtelen arca megrémisztett. „Csak épp Potter… önmagamtól biztos nem nyúlnék hozzá…"

„Megértem Pansy, hogy nincs épp ínyedre a dolog" mosolyodott el fölényesen. „De tudod, ha valóban hatalmat akarsz, akkor azt meg is kell tudnod szerezned. Bizony, a hatalom felé mocskos és sötét utak vezetnek… ha félsz végigmenni rajtuk, akkor az csupán annyit bizonyít, hogy te sem vagy különb, mint a többi gyenge nő. Egy nő, aki megérdemli, hogy uralkodjanak felette."

„Nem fogok megfutamodni!" mondtam szenvedélyesen, mert jéghideg gúnytól csöpögő szavai felsértették az öntudatomat. „Meg fogom tenni, amit kér, hogy bebizonyítsam, méltó vagyok a Sötét Jegyre, nem számít, mennyire undorodom Pottertől."

„Rendben, Pansy" sziszegte olyan halkan, hogy hangjának hatására furcsa borzongás futott végig a testemen. „Vedd úgy, hogy ezen áll, vagy bukik minden. Csak olyanok lehetnek méltóak a hatalomra, akik a háttérbe tudják szorítani az ostoba érzéseiket, hogy az érdekeik érvényesülhessenek. A tested, a szépséged nem több, mint pusztán egy eszköz, ami segíthet téged a céljaid elérésében. Úgy bizony, önmagában a szépség is lehet hatalom, ha tudja, hogy használja az ember… Ne hagyd, hogy a tested irányítson, hanem te irányítsd a testedet, és így akár segíthet is elérni a céljaidat. Ez a világ nem a szerelemről szól, Pansy, a szerelem csak a gyengék betegsége… hagynád, hogy elpusztítson?"

„Soha" leheltem.

„Okos kislány…" nevetett fel halkan. „Soha ne a szívednek élj, hanem a céljaidnak. És akkor majd megkapod végül azt, amire a legjobban vágysz…"

Végigsimított meztelen alkaromon, és én beleremegtem az érintésébe. Hófehér, hosszú ujjai hidegek voltak, jéghidegek, a testemet mégis valami lázas forróság borította el… Lassan felnéztem gyönyörű, de nem emberi arcára, és elfogott egy furcsa vágy az után, hogy megcsókoljam azokat a vértelen ajkakat… Visszanézett rám, majd halványan elmosolyodott, mint aki mindent tud.

„Rajtad áll, Pansy" suttogta. „Én várok."

A szavai képzeletemben újra és újra körbefontak lágy selymességükkel, és erőt adtak, hogy képes legyek elvonatkoztatni a feladatot a személyes véleményemtől. Akkor is ezekbe kapaszkodtam, mikor a hosszú nyár után először láttam viszont Pottert a Roxfort Expresszen, és a váratlan, megdöbbentően vonzó kisugárzása darabokra törte bennem azt a képet, ami eddig róla élt bennem. Ezek éltettek, és jéggé fagyasztottak bennem minden vágyat, hogy hideg fejjel tudjak neki látni a feladatomnak.

Az első napok leginkább megfigyeléssel teltek, meg akartam tudni róla a lehető legtöbb mindent. Észrevétlenül figyeltem, ahogy időről időre Grangerrel és Weasleyvel fojtott hangú társalgásba mélyed, miközben aggodalmas, gondterhelt kifejezés ült ki az arcukra. Nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjek, az „aranyhármas" ismét tervez valamit, és az is nyilvánvaló volt, hogy ki ellen.

Már maga az ötlet is egyszerre volt szánalmas és nevetséges. Ezek tényleg azt hitték, hogy ők, majd pont ők szembeszegülhetnek a Sötét Nagyúrral? Tényleg ennyire elvakult lenne önmaga iránt a griffendéles hősködés? Elképzelésem se volt, hogy mégis hogy jön ahhoz három tizenhét éves kis zöldfülű, hogy egyáltalán megforduljon a fejükben maga a gondolat, hogy majd ők legyőzik minden idők leghatalmasabb fekete mágusát, akit még maga Dumbledore se tudott elpusztítatni! Ez még így, kósza gondolatként is röhejes volt.

Persze, tény, hogy amióta csak ide jártak, a Roxfortot érintő összes zűrös eseménynek (és botránynak) benne voltak a kellős közepében, de az életük legtöbbször csak egy hajszálon függött. Ők maguk nem kerültek ki győztesként egy csatából se, hiszen mindig volt valaki, aki a segítségükre sietett, és küzdött helyettük, vagy épp mentőövet kínált. Igen, így aztán tényleg baromi könnyű hősnek lenni.

Fájt ezt mondanom, de hármójuk közül egyedül épp Granger volt az, aki sárvérű létére tudta, hogy használja a mágiáját, és az évek alatt felhalmozódott tudását. Igen, belőle kinéztem, hogy tényleg tud párbajozni, de így egymaga nem ért ezzel sokat. Weasley sosem volt egy IQ bajnok, Potter meg… na igen, hiába volt ő a Kis Túlélő, a Kiválasztott, a Csodafiú, meg Merlin tudja milyen hangzatos jelzőt aggattak még rá, de ha a „legendás" tettei mögé néz az ember, akkor hamar rádöbben, hogy bizony igazából nem sok csodálnivaló van köztük. Hiszen ezek nagy része tulajdonképpen nem szólt másról, csak a túlélésről… a Kis Túlélő, végül is ezt tényleg stimmelt. Nagy tehetség kell hozzá hagyni, hogy más megmentsen. Lehet, hogy többször állt már szemben a Sötét Nagyúrral, de az életét általában mindig valaki másnak a halála mentette meg.

Lássuk csak, ki van még a listádon Potter? Kinek a nevét nem húztad még át? Kit fogsz még feláldozni csak azért, hogy te maradhass a Kis Túlélő? De ne aggódj, előbb-utóbb elfogynak mind; és te magadra maradsz… nem lesz, aki megmentsen a haláltól… ami lehet, hogy már olyan nagyon közel van hozzád, és mégse veszed észre. A halál, ami az én személyemben jön majd el hozzád, hogy magához öleljen kegyetlen karjaival. De nem baj, Harry, nem sok ember mondhatja el magáról, hogy szeretkezett a Halállal…

Kihallgatni azonban sosem tudtam őket, hiába próbáltam. Gyanítottam, hogy valami bűbájt alkalmaztak, mert érdekes módon ilyenkor mindig csak valami tompa zúgást hallottam a közelükben, semmi mást; még akkor is, ha közvetlenül mellettük mentem el.

Persze vigyáznom kellett; nem lehettem túl feltűnő, nehogy gyanút fogjanak. Így is időnként magamon éreztem Potter fürkésző pillantását, mikor azt hitte, én nem tudok róla, hogy figyel. Egy darabig mindig hagytam, hogy tekintete rajtam pásztázzon, hogy aztán a gondolataiból mintegy kiszakítva kacéran, leplezetlen szemtelenséggel rámosolyogjak. Ilyenkor kivétel nélkül mindig villámgyorsan elkapta a pillantását, és úgy tett, mintha csak véletlenül siklott volna rám a tekintete, de ő nem tudta olyan jól megjátszani magát, mint én.

Szinte láttam magam előtt a fejében szélsebesen örvénylő kérdéseket ilyenkor, amiknek a nagy része ugyan gyanakvó volt, de mégis, pontosan tudtam, hogy bár ritkán, de fel-felötlik benne egy egészen másmilyen magyarázata is a dolognak… igen, az ösztönök ugyanúgy tomboltak a griffendéles Csodafiú testében is, mint bármelyik más fiatal férfiéban… és nekem óvatosan kellett felszínre hoznom benne ezeket a vágyakat.

Ravaszul taktikáztam; távol tartva magam a mardekárosoktól, akik csak árthattak volna a tervemnek. Nem kötekedtem, és nem voltam már hangadó se, de épp ez a hirtelen jött, titokzatos magányom zavarta meg. Az engem körülvevő csend egyszerre volt sokat sejtető, de mégis kifürkészhetetlen, megfejtésre váró rejtélyként emelve engem az ő számára. Már pedig egy valamit biztosan tudtam Potterről: talán büszkeségből, talán önérzetből, de soha nem nyugszik addig, míg meg nem fejti az őt körülvevő rejtélyeket…

Binns óráján továbbra is egymás mellett ültünk, de a pálca-leejtős incidens óta feltűnően próbált nem tudomást venni arról, hogy ott vagyok a közvetlen közelében. Tekintete makacsul meredt hol a táblára, hol az előtte lévő pergamenre, mikor gyenge kísérleteket tett arra, hogy jegyzeteljen, vagy épp nemes egyszerűséggel a padra borulva próbálta azt tettetni, hogy alszik. Csakhogy én pontosan tudtam, hogy éppolyan éber, mint én voltam…

Tudtam, hogy a lehunyt szemhéjai mögött kétségbeesetten próbál valami ésszerű magyarázatot találni arra, hogy mi rejlik a számára túlságosan is zavarba ejtő viselkedésem mögött.

Én pedig nem kíméltem… minden egyes alkalommal találtam rá okot, hogy káoszát még hatalmasabbra duzzasszam.

Szerinted nincs itt túl meleg? – jegyeztem meg látszólag közömbösen, miközben kínzóan lassú mozdulatokkal meglazítottam a nyakkendőmet, és kigomboltam a blúzom legfelső két gombját, láthatóvá téve az alatta rejlő puha bőrt.

Ő nem válaszolt, mintha meg se hallotta volna azt, hogy szólok hozzá, azonban a szeme sarkából a tekintete ösztönösen követte a mozdulataimat.

Élveztem, hogy bizonytalanságba hozhattam; külön mámort okozott, ahogy végig követhettem, ahogy próbál küzdeni magával, és elnyomni a velem kapcsolatos forró gondolatait. Láttam rajta, ahogy utálja magát érte, hogy egyáltalán felötlenek benne ezek a képek; hogy gyűlöli a tényt, hogy már nem csak egy mardekárost lát bennem, hanem egy nőt is, és elszántan próbált meg küzdeni ellene. Csak hogy arról fogalma sem volt, hogy amíg újra és újra felkeltem az érzékeit, addig esélye sincs rá, hogy leküzdje őket…

Az egyetlen dolog, ami számomra adhatott volna némi aggodalomra okot, az a Potter és a véráruló kis barátnője között szövődött megható love story volt. Bár első ránézésre nekem nem tűnt többnek egyszerű gyerekszerelemnél, azért nem ártott egy kicsit jobban utánajárni a dolgoknak… Ahogy elnéztem őket, a külvilág számára ők tűnhettek a Roxfort első számú álompárjának. A Kiválasztott, és legjobb barátjának bűbájos kis húgocskája, akit bár évekig senki nem vett észre, most hirtelen mindenki hanyatt vágta magát tőle. Rendben, csinos volt, ezt még nekem is el kellett ismernem, de mégis valahogy… túlságosan műnek hatott. Idegesítő volt, ahogy próbálta megjátszani a vagány, ki-ha-én-nem csajt, holott ott belül bizony nem volt több egy ártatlan kislánykánál. A Potterrel való nyilvános bájolgásokon túl volt egy-két olyan jelenet, ami alátámasztotta az én elméletemet… például, egyik este vacsoránál a négyes szokás szerint elmélyülten beszélgetett egymással, majd egyszer csak hangosan felnevettek valami nagyon vicces dolgon. Weasley miután visszanyerte lélegzetét, lesmárolta Grangert, és Harry is mohón húzta közelebb magához a barátnőjét. Figyeltem, ahogy megcsókolják egymást, ahogy Harry karjai szenvedélyesen fonódnak a teste köré, végigsimogatva a lány hátát, majd az oldalát… egyre feljebb… de még mielőtt a keze észrevétlenül végigszánthatott volna a mellén, a kis megjátszós ribanc lefogta a csuklóját, és egy határozott mozdulattal visszatette a derekára. Lehet, hogy csak bátyjának a jelenléte idegesítette, de a Potter arcán átsuhanó csalódott, dühös felhő nem erről árulkodott…

Ó igen, a gyanúm beigazolódni látszott, miszerint Ginny azoknak a szűz kislányoknak a mintapéldája, akik arról álmodoznak, hogy az első alkalom majd tökéletes lesz. Tökéletes; egy tökéletes estén a tökéletes pasival; ágyban, párnák között, rózsaszirmok, gyertyák és más érzelgős dolgok tengerében. És aztán majd kivétel nélkül mind egy tökéletesen nagyot csalódnak. Szép dolog az álmodozás, de a romantikus badarságok ködjétől elvakulva sokszor nem veszik észre a valóságot, és elszalasztják a pillanat szülte örömöket.

Nem tudják még, hogy egy álom megvalósulása sosem lehet tökéletes, hiszen a képzelet és a valóság között hatalmas szakadék tátong, és ezért soha nem azt kapod, mint ami után vágyakozol. A tökéletességre csak akkor találhatsz rá, ha képes vagy felismerni a pillanat varázsát, és átengedni magad neki… akár a legsötétebb pecrcekbrn is.

De sebaj, talán mindenkinek darabokra kell törnie egyszer ahhoz, hogy ezt megtanulja. És Ginny drágám, a te leckéd most következik… Aztán ki tudja, lehet, hogy még hálás is leszel érte egyszer.

Minél többet figyeltem őket, annál jobban vártam már azt a percet, amikor végre kacagva taszíthatom a bukásba ezt a naiv kislányt, megízleltetve vele a fájdalom keserű ízét. Szerencsére sosem voltam az, akit forrófejűnek mondanak, pedig Merlin rá a tanúm, hogy néha nagyon ingerem volt rá, hogy rá küldjek egy adavát. Néztem, ahogy évődve csókolóznak, miközben éreztem, ahogy a mellkasomban egy jéghideg feketeség árad szét, szétfeszítve belülről azt. A szívem dobogása tompán visszhangzott a csendben, miközben egyre elviselhetetlenebbé vált az előttem lévő harmónia, és a bennem lakozó káosz ellentéte. Meg kellett törnöm… el kellett pusztítanom mindazt, ami nem lehet az enyém. Mint mikor kis koromban, az egyik lány szebb babát kapott, mint én… olyan könnyű volt letépni annak az ostoba játéknak a fejét. És egy egyszerű mozdulattal tönkre tenni valakinek az örömét…

Milyen egyszerű lett volna akkor is darabokra átkozni mindkettőjüket. De nem tehettem… óvatosnak kellett lennem. Nem üthetett vissza én rám a dolog. És különben is: pontosan tudtam, hogy a végső győzelem majd mámorítóbb lesz, mint egy kis pillanatnyi élvezet…

Így némán figyeltem, ahogy az álompár végül elszakad egymástól, és ki-ki elsiet a saját óráira. Már így is késésben voltak, a folyosó üres volt. Bűn lett volna kihagyni egy ilyen lehetőséget… Egy nonverbális varázslat, és Potter táskája kiszakadt, szétszórva a tartalmát a kövön.

Basszus – szitkozódott, ahogy lehajolt összeszedegetni a cuccait.

Pár pillanat múlva kiléptem az árnyékból, és hangtalanul odasétáltam hozzá, egészen addig, amíg olyan közel nem értem hozzá, hogy majdhogynem intim közelségből csodálhatta meg kivillanó combjaimat. A keze egy másodpercre megállt a pakolásban, ahogy tekintetével önkéntelenül is végigpásztázta meztelen lábaimat. Csábító mosolyra húzva a számat lenéztem rá, mire zavartan elkapta a pillantását, és kapkodva próbálta begyűjteni a holmijait, azonban nem volt elég gyors… A tekintetünk szinte egyszerre esett, egy kicsi, négyzet alakú fekete tasakra. Riadtan nyúlt volna utána, én azonban gyorsabb voltam, és a pálcám egy könnyed intésére az ujjaim a tasakra záródtak.

Mugli óvszer, Potter? – búgtam gúnyosan. – Tudod, már régen feltaláltak erre is egy bűbájt, ami kényelmesebb megoldás ennél… vagy talán nem tudod, hogy használd a pálcádat?

Potter lángvörös arccal pattant fel, zöld szemei haragosan villámlottak meg.

Fogd be Parkinson, és add azt ide – sziszegte.

Megpróbálta kivenni a kezemből, én azonban hátraléptem.

Engem nem zavar, ha te így szereted – néztem rá ártatlanul. – Tudod mit? Meg is tartom, hátha egyszer még szükség lesz rá – tettem hozzá leplezetlenül vigyorogva.

Add vissza Parkinson, mert nem fogom még egyszer kérni – tornyosult fölém.

Majd visszaadom, ha elfog a vágy, hogy kipróbáljam, hogy működik – fúrtam a tekintetem az övébe leplezetlen kacérsággal. – De most szerintem inkább ne velem törődj, már így is elkéstünk az óráról. És tudod nem szeretném, hogy pont McGalagony szopasson meg.

Az arcán a dühöt ismét átvette a zavarodottság, ahogy döbbenten pislogott rám. Akárhogy is, ez egy eléggé nyilvánvaló provokáció volt, főleg, hogy tekintetemet nem vettem le róla, hanem sokat sejtetően végigmértem.

Pedig lehet, hogy rád férne, ha már ennyire intim kapcsolatba akarsz kerülni valakivel – szedte össze magát, és elkapva rólam a pillantását ismét lehajolt a maradék holmikért, de visszavágása nem volt túl meggyőző.

Nem hiszem, hogy ezt pont neked kellene mondanod, Potter – mosolyogtam rá bájosan, mire láttam, hogy ismét elvörösödik.

Törődj a magad dolgával, Pansy – vetette oda dühösen.

Hát, ha valóban ezt akarod – mondtam könnyedén, és elindultam, de alig tettem meg pár lépést, visszafordultam hozzá:

Ó igen, amit már az elején is akartam mondani. Nem csak a fogamzásgátlásra van bűbáj, hanem erre is – mutattam a szanaszét heverő dolgokra. – Tudod, invito és reparo.

Küldtem még felé egy széles, elbűvölő mosolyt, majd kecses léptekkel folytattam az utam a tanterem felé.