II. fejezet

Bűnösök közt cinkos, aki hallgat

Vad szél rázta az ablaktáblákat, beszökött az évezredes fa résein, körbejárta a szobát, meg-meglobbantva a kandallóban hamvadó hasábok lángját. Az íróasztal vastag, méretes gyertyáinak lángja ki-kihunyt a huzatban, teret engedve ezzel az október esti sötétségnek.

Egy pálcaintés, s a lángnyelvek máris állták a szél támadását, sárgás fényük rendületlenül ömlött végig a katonás sorba rendezett pergamenhalmokon. Elvett egy újabb házi dolgozatot a másodéves köteg tetejéről, piros tintába mártotta pennáját.

Név: Keila McKanzie – Évfolyam: másodév – Tantárgy: átváltoztatástan – Ház: Hugrabug – Vérminőség: félvér – Magában olvasta az információkat. Az 52-es oktatásügyi rendelet szerint ez volt a hivatalos fejléc minden dolgozaton, mióta Piton betette a lábát az igazgatói szobába.

Szégyen és gyalázat! Dumbledore bizonyosan forog a sírjában, hogy mivé lett a hőn szeretett iskolája…

McGalagony professzor visszatette pennáját a tintába, két kezébe vette a pergament, s anélkül, hogy olvasta volna, összességében futotta át szemével a szöveget.

A betűk kissé balra dőlnek, hézagosak, tétovák. A sorok lejtenek, köztük a távolság egyenetlen. A negyvenévnyi tanári tapasztalata azt súgta, hogy ez a lány mérhetetlenül retteg és szorong.

És még csak tizenkét éves!

Letette a pergament, kisebb keresgélés után az ötödéves oszlopból kiemelt egy másik dolgozatot.

Név: Caleb McKenzie – Évfolyan: ötödév – Tantárgy: átváltoztatástan – Ház: Hugrabug – Vérminőség: félvér

McGalagony leeresztette a pergament, összepréselte száját, és a kandalló pattogó lánggal égő fahasábjaira meredt. Emlékezett erre a családra a nyárról: a roxforti Nyilvántartó Nagykönyv szerint az apa őrvarázsló a minisztériumban, az anya háztartásbeli, mugliszületésű. Két félvér gyermek: Keila és Caleb. A levelet London egyik kizárólagosan varázslók lakta környékére kellett címeznie. Azt a levelet, amelyben felszólította őket, hogy büntetőjogi felelősségük tudatában az új, 50-es számú oktatásügyi rendelet szerint kötelesek gyermekeiket szeptember 1-én a Roxfort Expressznél megjelentetni. Ez volt a hivatalos értesítés, amelyet minden olyan családnak kénytelen volt kiküldeni, ahol iskoláskorú gyermeket neveltek. A kötelezettség alól nem volt kibúvó. Meg kellett keresnie ezzel a felszólítással azokat a családokat is, akiknek gyermekeik eddig külföldön, másik varázslóiskolában tanultak, azokat, akik gyermekei oktatását otthon, a szülők végezték, éppúgy az aranyvérű magántanulókat és természetesen a mugliszületésű diákokat is.

Július végén kapta az értesítést az Iskolai Felügyelő Bizottságtól, melyben az első tanári megbeszélés időpontja mellett közölték vele az új igazgató személyét valamint néhány jogszabályváltozást, melyeket a minisztérium újonnan létrehozott, Mugliivadék-ellenőrző Bizotsága eszközölt, s amelyek a roxforti diákokat ugyanúgy érintették, mint a varázslótársadalom bármely tagját.

Dolores Umbridge és Perselus Piton szövetségben egy célért. Szép kis társaság!

Az új igazgató egyedül érkezett az első tanári megbeszélésre, nem követte a halálfaló sleppje, azok csak később tették tiszteletüket az iskolában, az értekezlet mégis feszült légkörben zajlott. Ők, a Roxfort tanárai megrökönyödve, néma csendben hallgatták az iskola új vezetőjét, Perselus Pitont, aki még csak nem is szabadkozott, nem is tagadta, hogy megölte volt igazgatójukat. Még arra sem méltatta őket, hogy kitaláljon valami mesét, mi több, egy szóval sem érintette az egy hónappal azelőtti fenyegető eseményeket, csak tömören vázolta a tényt: ezentúl minden angliai varázslógyermeknek kötelező a Roxfortba járnia, legyen bárki fia-borja, bármilyen vérminőségű.

Mindenkinek egyértelmű volt a rendelet mögöttes szándéka: a halálfalók az ellenőrzésük alatt akarják tartani a családokat a gyermekeiken keresztül. Július utolsó hetében a miniszterelnökük, Scrimegour sajnálatos seprűbalesetet szenvedett, melynek során életét vesztette – mármint a Reggeli Próféta híradásai szerint. Helyét Pius Thicknesse vehette át, s azoknak, akik tovább láttak az orruknál, felettébb feltűnő volt a váltás, s a meglehetősen homályos részletekből világosan összerakhatták, hogy a halálfalók átvették a minisztériumban az irányítást. Ezt bizonyították az új, mugliellenes rendeletek, a kentaurok, koboldok és házimanók ki tudja, hányadrendbe sorolása – így nem volt nehéz megítélniük: a halálfalók a Roxfortban is megvetették a lábukat, intézményük ezentúl egyfajta börtönként funkcionál majd. Nem hördültek fel, nem ellenkeztek, a döbbenet és a rémület a torkukra fagyasztott minden tiltakozást. Csak Charity Burbage, a mugliismeret-tanár volt olyan merész, felpattant székéből és szenvedélyesen, indulattól süvítő hangon adta tudtára az új igazgatónak a véleményét a változtatásról.

– Figyelmeztetem, Miss Burbage, ezekkel a nézetekkel és hangnemmel csak bajt hoz a fejére – közölte a mugliismeret-tanárral Piton vérfagyasztó higgadtsággal. – Jobban teszi, ha ezentúl meghúzza magát, és odafigyel arra, hogy kinek a tudtára adja a mugliimádatát.

Mindannyian kihallhatták szavaiból a mögöttes tartalmat: Perselus Piton a jelenlétükben egyszerűen megfenyegette az egyik tanártársukat, s nem lehetett kétségük afelől, hogy rájuk ugyanez a sors vár, ha nem tartják a szájukat és teszik csendben a dolgukat. Csak Charity hagyta figyelmen kívül a figyelmeztetést. A gyűlés után félrevonta őt, és suttogva elmondta a frissen támadt ötletét: megpróbálja felhívni a varázslócsaládok figyelmét a Roxfort keltette veszélyre, még mielőtt késő lenne. Megkísérel az egyik ismerőse segítségével – aki tördelő a Reggeli Prófétánál – átjuttatni egy cikket a cenzúrán, mely felhívja a figyelmet a Mugliivadék-ellenőrző Bizottság rendeletei mögött húzódó veszélyre.

Nem tehet róla, hogy ilyen szenvedélyes, mindig fanatikus teremtés volt, az elvei vezérelték. Okos, értelmes lány, az egyik kedvenc diákja volt a házában, amikor tanította. A Griffendélben.

Ő maga sosem volt ilyen szenvedélyes. Vallott és kitartott elvek mellett, melyek tiszteletre, megbecsülésre, bajtársiasságra és együttérzésre tanítottak, de épp ezért sosem veszítette el a fejét. Sosem lett volna képes pálcával szembeszállni senkivel az igazságért. Tiltották az elvei, hogy tehetségét arra használja, hogy mások, nála gyengébbek fölé kerekedjen erejével.

Dumbledore mindig megértette és tiszteletben tartotta döntését. Bár a Főnix Rendjének tagja volt idestova húsz éve, tőle mégsem várta sosem a hőn tisztelt igazgatója, hogy akciókban vegyen részt, vagy bárminemű összetűzésben. Inkább amolyan csendes szervező volt, motor, háttér azoknak, akik kivették részüket az akciókból.

A tanári megbeszélés után felütötte a roxforti Nyilvántartó Nagykönyvet, és sokáig csak nézte a neveket. Gyerekek, kik semmiről sem tehetnek, ártatlanok, kiket akaratuk ellenére, védtelenül sodort a balszerencse a háború borzalmába. Árulónak érezte magát, miközben megírta az első levelet.

Peselus Piton akkor érkezett, amikor már a sokadik levél címzését kanyarította a pergamenborítékokra.

– Minerva – köszönt oda vontatott hangján. Megállt az asztala mellett, összefonta karjait mellkasán, szeme kitartóan fürkészte az arcát.

– Igazgató úr – biccentett vissza kimérten, erőteljesen megnyomva a szavakat. Szándékosan nem szólította a keresztnevén, azok az idők elmúltak. – Mit akar?

Piton sokáig hallgatott, nem válaszolt egyetlen gesztusával sem a nyilvánvaló megvetésére. Megindult, tett néhány kört az iroda szőnyegén, mielőtt újra megállt vele szemben.

– Hány mugliszületésű tanuló jár a Roxfortba?

Önkéntelenül pillantott a nyilvántartásra.

– Jelen pillanatban, a készülő elsőéveseket is beleértve, huszonhét.

Piton bólintott, sokáig hallgatott. Kifejezéstelen volt a hangja, amikor végül megszólalt.

– Nos, küldje ki nekik a leveleket a megszokott rend szerint, Minerva, de ne számítson rájuk a tanévben. Azonban én kérek róluk egy külön listát. Címmel, az összes hozzátartozójuk nevével.

Úgy érezte, hogy megfordul vele a világ, meg kellett markolnia az asztal szélét, hogy talpon tudjon maradni.

– Mit akarnak művelni velük? Maga meg a halálfaló barátai? – suttogta remegő hangon, amikor szóhoz jutott.

– Az nem a maga dolga, Minerva! – dörrent rá Piton. – Maga azzal törődjön, hogy három napon belül kérem a listát a nevekkel.

Piton megfordult, sebes léptekkel szelte át a szobát, az ő agya meg már azon forgott, hogy hogyan értesíthetné, hogyan menthetné meg ezeket a gyerekeket a biztos pusztulástól – mert kétséget sem fűzött hozzá, hogy mi végből kéreti Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén a mugliszületésű roxfortos diákok neveit.

– És ajánlom, hogy ne járjon semmi ostobaság a fejében, Minerva! – Piton már a nyitott ajtóban állt, amikor elhangzott a fenyegetése.
– Figyelik magát. Nem szeretném, ha arról hallanék hírt, hogy az egyik tanárom ellenszegült nekem, és megszegte az első utasítást, amit tőlem kapott. A pátyolgatott giffendélesei bánnák, Minerva.

Az ajtó nesztelenül zárult mögötte.

Ő kiküldte a leveleket, és megcsinálta a listát. Kettőt is. Egyet a halálfalóknak, egyet a Főnix Rendjének. Az a három nap elégnek bizonyult arra, hogy Hagriddal eljuttassa a titkos listát a Rendnek. A családokat időben biztonságba helyezték. Charity végül megírta a cikkét, s nem fűzött kétségeket aziránt, hogy a Reggeli Próféta hasábjain rengeteg mugliszületésű diákhoz eljutott, akik így időben el tudtak rejtőzni a fenyegetés elől. Charity azóta nem adott életjelet magáról. Csak remélni merte, hogy azért, mert rejtőzködik valahol.

Hogy mi volt a halálfalók terve a mugliszületésű diákokkal, az sosem derült ki. Valószínűnek tartotta, hogy a Roxfortba érkezésük után gyűjtötték volna be őket és vitték volna… Bárhová, bármilyen céllal. Piton átvette a listát, és nem említette neki többé az esetet.

McGalagony mélyet sóhajtott, elhessegette gondolatait, és újra Caleb McKanzie pergamenjére fordította figyelmét. A dolgozat viszonylag rendezettebb volt, mint húgáért, de nála is egyértelműek voltak a szorongás jelei. Úgy emlékezett, talán valaki említette neki korábban, hogy anyjukat még júliusban idézte be kihallgatásra a Mugliivadék-ellenőrző Bizottság a minisztériumba. Azóta nem érkezett hír felőle.

McGalagony eldöntötte, hogy beszél Pomonával a testvérpár ügyében. Talán megpróbálhatna a Rend segítségével hírt szerezni számukra az otthoniakról, a szüleikről. Már ha biztató hírekkel szolgálhatnak…

– Minerva, jöjjön át, kérem. Az igazgatói szobához! Most!

Piton professzor váratlan parancsára felkapta a fejét, és a kandallóba bámult.

~ ~ Á ~ ~

Piton nem várta meg a választ, elfordult a kandallótól, és az ajtó felé indult. Biztos volt benne, hogy Filius és Minerva a következő percekben lélekszakadva fog megjelenni a hívására. Na, nem azért, mert rettegtek tőle, vagy mert messzemenőkig igyekeztek megfelelni az új szabályoknak, ezzel tisztában volt. Tanárai egyszerűen csak minden percben ugrásra készen figyelték a fejleményeket, vadászkutya módjára szimatoltak a levegőbe, hogy késlekedés nélkül ellen tudjanak szegülni neki, ha úgy hozzák az események. Vagy éppen balga módon azt képzelték, hogy nekik kell védelmezniük vele szemben a házaik diákjait.

Kiélezett érzékekkel, csendben figyelve várták a percet, amikor nyíltan felvehetik a harcot a gyilkos áruló halálfalóval szemben.

– Csak ügyesen, Perselus! Ne feledje, úgy kell irányítania az eseményeket, hogy ne derüljön ki, melyik oldalon áll.

– Nem unja még a parancsolgatást? – morogta vissza fogai között a festmény-Dumbledore-nak, majd elhagyta az igazgatói szobát.

Amikor leért a csigalépcsőn, Longbottom a fal tövébe húzva feküdt mozdulatlan, még mindig eszméletlenül. Az arca falfehér volt, a szája sarkából csendesen szivárgó vér a kőre csöpögött, de összességében sértetlennek látszott.

Kellett ez neki?! Talán a szülei sorsára akar jutni? Az ostoba griffendéles! Piton megvetőn elhúzta a száját, de megnyugtatta az a gondolat, hogy amíg Longbottom ájult, addig legalább nem ugrál meggondolatlanul és nem szájal Carrow-ékkal. Mára bőven elég lesz neki a büntetésből.

– Na? Jön a nyanya meg a törpe?

Piton megtorpant a lépcső alján, és végigmérte a kérdezőt. Alecto izgalomtól kidülledt szemmel, vadul zihálva meredt rá; elhájasodott termetével alig volt magasabb a Weasley lánynál, akit fél karjával átkulcsolva tartott fogva, míg másikkal pálcáját szegezte az áldozata nyakához – Piton kétséget nem fűzött hozzá, hogy mindenre készen.

– Hányszor kell elmondanom?! Nem tűröm, hogy az én iskolámban az én vezetésem alatt, az én tanáraim sértegessék egymás. Az egymás közötti hivatalos megszólítás: a professzor. Ha pediglen szoros barátságot ápolnak, akkor viszont szólíthatják egymást a keresztnevükön – jegyezte meg fagyos higgadtsággal.

– A te iskoládban…?! – hördült fel Amycus. – Ez nem a te iskolád! Ez már az övé, a Sö…

– Elhallgass! – dörrent rá Piton a köpcös férfira.

Amycus tekintete villámokat szórt felé. Sértett büszkeségében úgy tett, mintha bizony éppen Piton lenne a hibás, amiért az előbb majdnem elszólta magát a két diák előtt a Sötét Nagyúr befolyásáról. Dühösen préselte össze a húsos száját, mérgében erősebben markolta meg Lovegoodot, kinek lábai ettől csaknem a levegőbe emelkedtek. A lánynak már lábujjhegyen kellett állnia, ha nem akart megfulladni a vaskos karok szorításában.

– Lovegood bármilyen ütődött is, aranyvérű. Kár lenne a tiszta véréért, ha idő előtt eltörnéd a nyakát – vetette oda. – És hogy az eredeti kérdésre is válaszoljak: Flitwick professzor és McGalagony professzor valóban bármelyik percben megérkezhetnek.

– Nem kellenek ide azok a töketlen tanárok, nekem van ötletem a renegátok büntetésére – vetette oda Alecto; kéjes elégedettséggel nyalta meg a szája szélét. – Egyedül is ki tudom csipkézni a csinos kis pofikádat, aranyom.

A halálfalónő végighúzta pálcája izzó végét áldozata nyakán. A Weasley lány felszisszent fájdalmában, de csendben maradt, éppen csak enyhén mocorgott a szorításban. Piton mellkasán keresztbe fonta karját, és némán figyelte a vörös lány vergődést.

Nocsak! Elégedetten konstatálta, hogy Potter nőjének – bár mindig tűzrőlpattant, heves vérmérsékletéről hírlett – mégiscsak van annyi önfegyelme, hogy nem kezd el szájalni és ellenállni a meglehetősen szorult helyzetében.

– Nem. A végsőkig fenntartjuk a látszatot, hogy a Roxfort a régi. Úgy fogunk eljárni, ahogy azt az iskola szabályzata előírja. Átadjuk őket a házvezetőiknek, szabják ki ők a méltó büntetésüket.

~ ~ Á ~ ~

– Maga szerint mi történhetett, Minerva? – Filius Flitwick szaporán szedte kurta lábait, fényes lakkcipője ütemesen kopogott a kövezeten, szokása szerint idegesen igazgatta vastag lencséjű szemüvegét, jobb kezében pálcáját szorongatta.

– Honnan a merlini búbánatos ménkőből sejthetném?! – válaszolta McGalagony, majd a pöttöm termetű professzor pálcás kezére pillantva hozzátette: – Azt meg tegye el, Filius! Mi a Roxfort tanárai vagyunk. Nem alacsonyodhatunk az ő szintjükre!

Flitwick kelletlenül csúsztatta vissza pálcáját talárja rejtett zsebébe.

A kép, ami az igazgatói szoba előtt fogadta őket, letaglózó volt. McGalagony és Flitwick ösztönösen lassították le lépteiket, úgy közelítettek a folyosón összegyűlt társasághoz.

McGalagony egy pillanat alatt mérte fel a helyzetet: a két vergődő lányt a halálfaló testvérpár szorításában, a fal tövében heverő Neville Longbottomot és a társaság egyetlen visszafogott tagját, Perselus Pitont. Összepréselte száját, és állta a rárebbenő sötét szemek tekintetét.

– Á, Minerva, Filius! Csakhogy megérkeztek. Volna itt némi probléma házaik diákjaival. – Piton szinte kedélyesen cseverészett a két ellenséges szempár kereszttüzében. – Ezek a diákok néhány perce behatoltak az igazgatói szobába, és megkísérelték eltulajdonítani onnan Griffendél Godrik kardját. Megpróbálták elorozni az iskola egyik ereklyéjét, meglopva ezzel a Roxfortot.

– Ez csak valami súlyos félreértés lehet, igazgató úr! – vágta rá McGalagony, bár elnézve a három diák személyét, biztos volt benne, hogy a vád megállja a helyét.

– Csakugyan? – Piton felvonta a fél szemöldökét, a helyzet kényes volta ellenére szórakoztatta a játék, amit a megszólításokkal műveltek. Felsőtestével a pattanásos arcú Amycus és foglya felé fordult. – Kérdezzük meg akkor talán Lovegood kisasszonyt. Igaz, hogy ön és két társa ma este, néhány perccel ezelőtt behatoltak az igazgatói irodába azzal a szándékkal, hogy eltulajdonítsák az iskola egyik relikviáját?

Luna alig tudott mozdulni a vastag karok szorításában, de egy bólintásra futotta az erejéből.

– Követelem, hogy azonnal engedjék el a diákokat! – sipította Flitwick professzor a vékonyka hangján.

– Nekem te nem parancsolsz, törpe! – vágta vissza Amycus.

– Válogassa meg a szavait, ha egy professzorral beszél, Mr Carrow! – torkolta le McGalagony a férfit.

– Ő is professzor, nyanya, ha nem tudnád! Ő a Roxfortban a sötét varázslatok tanár!

– Pontosan tisztában vagyok vele, hogy kicsoda a maga bátyja, Miss Carrow! Erre mérget vehet – köpte oda megvetően McGalagony a halálfalónőnek, szándékosan kerülve a professzor megszólítást. Egyszerűen nem volt képes arra, hogy ennek a nőnek – aki már akkor is szemtelen, kiállhatatlan és velejéig romlott volt, amikor másfél évtizeddel ezelőtt tanította – megadja a szabályok szerint kijáró tiszteletet.

– Hé! Rájuk bezzeg nem szól, amiért nem szólítanak minket professzornak! Talán bizony különbnek képzelik magukat nálunk! – Alecto sértett hiúsággal intézte vádjait Pitonhoz.

– Ebből elég legyen! – csattant fel Piton, először kiesvén a béketűrésből az este folyamán azóta, hogy az a szánalmas Longbottom rá merészelte emelni a pálcáját. – Úgy marakodnak, mint a gyerekek! Több tiszteletet várok el a tanáraimtól, megértették?!

Sötét tekintetét végighordozta az összegyűlteken: Filius indulattól hullámzó mellkassal kapkodott talárja rejtett zsebe felé, Minerva pengevékonyra préselte száját, Amycus seszínű szeme nyugtalanul járt-kelt a társaság tagjai között, Alecto idegesen harapdálta sebes szája szélét, a két lány meg rémült tekintettel, de némán várta a sorsát.

– Engedjétek el a diákokat – szólalt meg csendesen, de ennek ellenére a testvérpár – kissé vonakodva bár – de teljesítette az utasítását. Piton egy elégedett pillantással nyugtázta, amikor a két lány végre kiszabadult. – A diákok büntetéséről a házvezetőik fognak rendelkezni. És elvárom – folytatta, s szeme Minervára rebbent –, hogy cselekedetük súlyosságához mérten, tisztességesen megkapják a büntetésüket.

Csak abban reménykedett, hogy Minerva igazságszeretete és szigorú elvei most sem hagyják cserben, így olyan büntetést kapnak a renegátok, amely nem veti rá annak árnyékát Carrow-ék szemében, hogy túl gyorsan és készségesen adta ki kezéből a diákok büntetését.

McGalagony egy pillanatra lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott, csak orrcimpái remegése tanúskodott indulatairól, hangja kissé remegett, amikor végül megszólalt:

– A kentaurok lázadoznak a minisztérium rendeletei miatt, melyek lecsökkentenék a területeiket, és rezervátumba kényszerítené őket. A Tiltott Rengetegbe belépni gyakorlatilag életveszélyes a felfegyverzett hordáik miatt. Azt hiszem, Hagriddal tarthatnának az erdőbe büntetés gyanánt.

A Carrow testvérek vihogtak, Piton halványan elmosolyodott.

Mindannyian megkapták hát, amit akartak. Csak tudni kell megfelelően osztani a lapokat.

Szerző megjegyzése: Én is szeretem ám a véleményeket. ;)