2. fejezet
A bejelentést néma csend követte; Harry tátott szájjal bámult, Madam Pomfrey két kezét arca elé kapva állt, mint akit lecövekeltek, Piton pedig a tökéletes nyugalom szobraként bámult maga elé.
– Ezt komolyan mondtad, Perselus? – kérdezte a javasasszony, amint magához tért az első sokkból.
– A dolog kétségtelen – bólintott Piton. – Potter tévedésből a Dolus-hagymának nevezett növényt használta a szimpla gurgyökér helyett, mely növény a keletkezett bájital mérgező voltért, míg a randalór-szarv őrlemény ugyanezen kotyvalék robbanékonyságáért felelős. Természetesen elvégzek pár tesztet Potter… kísérletének maradványain, de aligha kapok más eredményt. – Harry felé fordult, és kicsit visszafogottabban folytatta. – Amint hallottad, Potter, haldokolsz, mert olyan bájitallal érintkeztél, amelynek jelenleg nincs ismert ellenszere. Az ilyen mérgezés hihetetlenül ritka, csaknem harminc éve történt hasonló eset utoljára. A méreg azonnali hatása abban nyilvánul meg, hogy potenciálisan veszélyessé, sőt, egyes esetekben akár halálossá teszi számodra az összes, tradicionálisan alkalmazott gyógyító főzetet. Az idő előrehaladtával egyre betegesebb leszel, ahogy a méreg kifejti romboló hatását a szervezetedben. Mindenfajta kimerítő tevékenység, amely a testedet éri – legyen az fizikai, vagy bármilyen másféle – káros, akár végzetes hatással lehet rád.
– És nem tehetünk semmit? – kérdezte Madam Pomfrey, aggódó tekintetét hol Pitonra, hol Harryre függesztve.
– Készíthetek egy bájitalt, amely lelassítja a méreg terjedését – felelte a férfi. – Talán még fel is javíthatom kicsit a formulát. Potternek minden nap be kell majd vennie, és természetesen állandó felügyelet alatt kell tartanunk. Mielőtt azonban nyakamba veszem ezt a rengeteg munkát, szeretnék megbizonyosodni állításom helyességéről. Megtennéd, hogy aláveted egy alaposabb diagnosztikai bűbájnak, Poppy? Az általános varázslat nyilván nem mutatja ki az ilyesmit, hiszen azt bizonyára már úgyis elvégezted Potteren. Próbálj egy olyat, ami kimondottan mérgezés kimutatására szolgál.
Poppy bólintott, és orra alatt varázsigéket motyogva, pálcáját végighúzta Harry teste fölött. Alig pár másodpercig tartott egész, majd a javasasszony karja lehanyatlott, s fejét lehajtva az ablak felé fordult.
Harry habozva, összezavarodva, s kissé ijedten bámult fel a javasasszonyra. – Madam Pomfrey? – kérdezte szinte suttogva, de válasz nem érkezett, mert a nő válla megremegett, szorosan szájára tapasztott tenyere mögül pedig zokogás fojtott hangjai hallatszottak.
– Úgy látom, akadt egy kis dolgom – állapította meg Piton. – Ha látja Albust, szóljon neki, hogy a laboromban megtalál. – Ezzel a bájitaltan tanár lobogó köpenyben, ütemes léptekkel elhagyta a helyiséget.
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
Albus Dumbledore csendben állt, és türelmesen várt – legalábbis bárki, aki nem ismerte, ezt gondolta volna róla. Perselus Piton azonban nem tartozott ezen emberek közé; az idős mágus pillantása, melyből hiányzott a szokásos pajkos csillogás, s a mód, ahogyan a bájitalmester minden mozdulatát szemmel követte, pontosan elárulták Perselusnak, hogy mit érez.
Piton, otthonosan mozogva az asztalok között, leemelt néhány üvegcsét a polcról, és a gőzölgő üst mellett kinyitott könyv instrukcióinak megfelelően, sorban a bugyborékoló lébe szórta őket. Mikor mindennel végzett, intett az igazgatónak, hogy megszólalhat.
– Mit tudsz nekem mondani, Perselus? – Dumbledore hangja halk volt, szinte legyőzöttnek tűnt.
– Gondolom, Poppy már úgyis beszámolt a történtekről – mondta, miközben felállított egy időzítőt, és pálcájával kisebbre állította a lángot az üst alatt. – Potter véletlenül megmérgezte magát, amikor a második emeleti lányvécében Perfectus Memoriát akart előállítani.
– Bár a maga idejében meglehetősen híres volt, de nem egy átlagos bájital – jegyezte meg az igazgató. – Felteszem, valami balul sült el.
– Valóban – hagyta rá Piton szárazon. – A hozzávalók között, melyeket Potter, ahelyett, hogy az én készletemből ellopta volna, inkább maga gyűjtött össze, ez is ott volt. – Az asztal eldugott sarkából előhúzott valamit, és átnyújtotta idős mentorának.
Albus, ujjai között forgatva, tüzetesen megvizsgálta a kezében tartott növényt. Hosszú, zöld száron, villanykörte alakú, rozsdabarna gumó ült, és az egész növényen hosszú, pirosas vonal futott végig. – Gurgyökér, nemde? – kérdezte végül.
Perselus tagadólag rázta a fejét.
– A gurgyökérnek nem ilyen barna a gumója, és semmilyen csík nincs rajta.
– Vagyis csak gurgyökérnek tűnik, de valójában teljesen más?
– Legismertebb nevén, Dolus-hagyma – biccentett Piton. – A Tiltott Rengeteg szélén elég nagy számban tenyészik. Mivel alig néhány bájital van, amelybe szükséges gurgyökeret tenni, nem hittem, hogy valaha gondunk lesz belőle.
– Hallottam, hogy ez a növény enyhén mérgező, de arról sosem, hogy halálos is lehet.
– Önmagában nem, csak ha más anyagokkal vegyítik, s utána még fel is forralják. Ebben az esetben igen veszélyes mérget eredményezhet. A főzet fel sem robbant volna, ha Potter nem ad hozzá túl sok randalór-szarv őrleményt, és loccsantja szét a padlón az egész kotyvalékot. Ebben az esetben, még ha iszik is belőle, néhány napos betegeskedés után kutya baja sem lett volna tőle. Ehelyett nemhogy egy, de kettő amatőr hibát is vétett, amivel gyakorlatilag megölte magát.
Egy pálcaintéssel leállította az időzítőt, majd óvatosan kevergetni kezdte a bájitalt, időről időre újabb hozzávalókat potyogtatva bele. Pár perc múlva még egy utolsót kevert rajta, és végleg levette a tűzről.
– Ez az a főzet, amit Poppy is említett? Lelassítja a méreg terjedését? – intett Albus fejével az üst gőzölgő tartalma felé.
– Ideiglenesen – tette hozzá Perselus. – Nagyon régi, mondhatni ősi recept, amely meghosszabbíthatja az életét néhány hónappal. Komolyabb változtatással akár még a tanév végéig is kihúzhatja vele – na persze, ez a fiún is múlik.
– Mennyire fordulhat komolyra az állapota?
– Fogalmam sincs, Albus. Ez egy hihetetlenül ritka és szélsőséges eset, az átkozott méregnek még rendes neve sincs. Mindössze néhány feljegyzett esetről tudunk, s a hatások az összes páciensnél igen különbözőek voltak. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, Potter teste az idő folyamán egyre gyengébb és gyengébb lesz, míg végül teljesen lekapcsol.
– És nem létezik ellenméreg.
– Egy szál sem. Nyilvánvalóan mindent megteszek majd, hogy létrehozzak egyet, de egy ilyen feladat általában éveket vesz igénybe. Egyébként sem szívesen használnék kísérleti alanynak egy tizennégy éves fiút – mondta, miközben tekintete a máguséba fúródott. – Nem hiszem, hogy időben el tudok készülni, Albus. Te is tudod, hogy legjobb tudásom szerint próbáltam megóvni a bajtól a fiút; először Mógustól, majd szabadon garázdálkodó vérfarkasoktól. De ha van valami, amitől még én sem védhetem meg, hát az a saját ostobasága.
Albus kis ideig csendben tanulmányozta a férfit. Ha nem ismerte volna keserű történetét, még azt hihette volna, önként, minden rábeszélés nélkül törődik a fiúval. Persze tudta, hogy ez lehetetlen – Harry, apjának, James Potternek szinte kiköpött másaként, mindig is kudarcára emlékeztette a férfit –, az igazgató ennek ellenére úgy vette észre, Perselus sosem kívánta Harry halálát. Emlékeztesse bár százszor James Potterre a fiú, sosem fogja elfelejteni, hogy amikor ránéz, Lily Evans fiát látja éppen. És ő szerette volna, ha Lily fia életben marad.
– Senki nem várja el tőled, hogy megtedd, Perselus – felelte végül csendesen.
– Talán te nem várod el, Albus – mondta, s bár nem fejezte be, a mágus magától is kihallotta szavaiból a „de én igen"-t.
– Legyen hát – zárta le a beszélgetést az igazgató. – Tedd meg, amit tudsz, Perselus. – A férfi csak bólintott, majd az asztalán heverő molyrágta kötet lapjaiba temetkezve, szaporán jegyzetelni kezdett. Dumbledore pedig fáradt sóhajjal elindult, hogy megvigye a szörnyű hírt: A Fiú, Aki Túlélte, haldoklik.
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
Harry egyszerűen képtelen volt elhinni. Lehetetlen, ez biztos csak egy óriási, hatalmas tévedés. Hiszen egyáltalán nem is érzi rosszul magát, pontosan olyan, amilyen mindig is lenni szokott. Egy mérgezésnek nem kéne fura tüneteket produkálnia, s neki nem kellene éreznie… hát, valamit? Hogyha tényleg… ha valóban a halálán lenne, azt csak meg tudná mondani, nem? Megérezné, ahogy minden ember, aki a halál küszöbén áll.
Hát, akkor ennyi. Piton tévedett. Vagy épp ellenkezőleg, csak ijesztgetni próbálja, s ilyen görény módon próbál bosszút állni rajta. Madam Pomfrey meg issza minden szavát, hiszen Piton tanár, s valami megmagyarázhatatlan okból még Dumbledore bizalmát is élvezi. Egyébként is teljesen abszurd az egész. Ha pont ő, Harry Potter, valami hülye balesetből kifolyólag bármikor halálos mérget tudna kotyvasztani, akkor nyilván más is megtette volna már a suliban rajta kívül. Sőt, még a könyvben is benne lenne, mintegy figyelmeztetésként. De nem szerepelt sehol, így tehát nem is lehet igaz.
Ugye nem?
Talán mégis lehet valami baja… kicsit kavarognak a gondolatai, és a feje még mindig fáj… de nem! Az csak azért van, mert az esésnél beverte a vécé padlójába. Ha valaki, hát ő aztán jól tudta, hogy a fejsérülésektől napokig furán érezheti magát az ember. Ez mindig így van.
Amit Piton mondd, nem lehet igaz. Képtelenség. Szembeszállt nemcsak Mógussal, de dementorokkal, sőt, még egy baziliszkusszal is. Fiatal, életerős, és tökéletesen jól érzi magát – ezek aligha egy haldokló tünetei. Kizárt, hogy haldoklik.
Ugye?
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
– Ezt idd meg, Potter – nyújtott felé Piton egy sűrű, narancssárgás színű trutyival teli üvegcsét, amit Harry gyanakvóan nézegetett. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy szeretné ezt a testén belül tudni. – Most!
Piton hangsúlya rögtön meggyőzte az ellenkezőjéről. Ezt a hangot hallva az ember automatikusan, a létfenntartás ösztöneinek engedelmeskedve tette meg, amit kértek tőle. Egyetlen tanuló sem – akibe legalább egy cseppnyi józan ész szorult, és nem akarta bájital hozzávalóként végezni – mert volna ellenkezni Pitonnal, amikor ilyen hangon adott utasítást. Harry engedelmesen elvette tőle a fiolát, majd tartalmát a szájába döntötte.
És csaknem rögtön felöklendezte az egészet.
Soha azelőtt nem találkozott még ilyen gyomorforgató váladékkal. Szíve szerint azonnal kihányta volna mindet, csak hogy megszabaduljon tőle. Még az ízét sem tudta megállapítani, csupán annyit érzett, hogy legszívesebben egész teste kilökné magából ezt a borzalmas folyadékot. Végül mégis sikerült lenyelnie, és erőnek erejével a rosszullétet is leküzdötte valahogy.
– Tessék. – Piton elvette tőle a fiolát, és egy pohár vizet varázsolt a helyére, amit Harry mohón lehajtott az utolsó cseppig. Egy pillanatra megint felkavarodott a gyomra, de ahogy vett egy mély levegőt, lassan lecsillapodott, a bájital pedig csupán undorító emlék maradt, semmi több.
– Borzalmas egy cucc – közölte Harry kertelés nélkül.
– Vérzik a szívem, hogy nem ízlésed szerint való – vágott vissza minden együttérzés nélkül Piton. Alaposan megnézte magának a fiút, majd megkérdezte. – Hogy érzed magad, Potter?
– Uh, hát… jól vagyok, uram – felelte akadozva Harry.
– Semmi szokatlant nem tapasztalsz? Fájdalmat, borzongást? A gyomrodon kívül minden rendben?
– Igen…
– Remek – nyugtázta élénken a férfi. – Amennyiben ez akárcsak a legapróbb mértékben is megváltozik, azonnal jelentkezel Madam Pomfreynál, világos? Minden nap, reggeli táján kapsz majd egy adagot az előbbi bájitalból, és be is fogod venni az egészet, Potter. Ezenfelül minden szombaton megjelensz itt, hogy Madam Pomfrey megvizsgáljon. Érthető voltam, vagy a korlátolt griffendéles intellektusod igényli, hogy megismételjem az instrukciókat?
Harry erősen összepréselte ajkait, és vett egy nagy levegőt, félve, hogy valami meggondolatlan csúszik ki a száján. – Értem, uram – csikorogta végül, de még így is csak a gyilkos harag egy részét sikerült száműznie a hangjából.
– Nagyszerű. Akkor kis szerencsével csak a következő óránkon látjuk egymást újra. – Ezzel Piton, minden köszönést mellőzve, kisuhogott a teremből, Madam Pomfrey pedig a fiú ágya mellé lépett.
– Remélem, nem kell elismételnem, amit Piton professzor mondott az előbb.
– Nem, asszonyom.
A javasasszony melegen rámosolygott. – Azért mégis megteszem, csak, hogy biztos legyek benne, mindent megértettél – mondta. – Minden nap be kell venned a bájitalt, amit Piton professzortól kapsz. Ha rosszul érzed magad, vagy bármi, a normálistól eltérőt tapasztalsz, azonnal keresd fel őt, vagy engem, szombaton pedig meg kell jelenned itt a gyengélkedőn egy kivizsgáláson.
– Igen, asszonyom. – Harry kezdte úgy érezni magát, mint egy papagáj.
– Komolyan beszélek, Mr. Potter. Ha rájövök, hogy ezen egyszerű instrukciók bármelyikét nem tartottad be, további utasításig itt tartalak a gyengélkedőn – mondta, és szigorú pillantást vetett az elképedt fiúra. – Mivel egyelőre nem számítok semmilyen heves reakcióra, engedélyezem, hogy holnap, reggeli után, visszatérhess a hálókörletedbe.
– Holnap? – tiltakozott Harry. – De asszonyom, én azt hittem, hogy…
– Egy szót sem akarok hallani többet, Mr. Potter. Holnap reggel, és punktum! Örülhetsz, hogy ilyen könnyedén megúszod; ha rajtam múlna mostantól folyton rajtad tartanám a szemem, de Piton professzor ezt nem tartja szükségesnek… egyelőre. Azt javaslom, nyugodj meg, helyezkedj el kényelmesen, és ha jól viselkedsz, talán megengedem, hogy a barátaid is itt ehessenek veled.
– Értem, asszonyom – sóhajtott fel legyőzötten a fiú. A javasasszony még egyszer jól megnézte magának, és Harry figyelmét nem kerülte el az aggodalmas kifejezés, ami átsuhant az arcán. – Nem haldoklom! – motyogta félhangosan, miután a nő elhagyta a kórtermet. Ezt be fogja bizonyítani! Nincs szüksége sem Pitonra, sem az undorító bájitalára. Tökéletesen jól érzi magát.
Lassan visszahajtotta fejét a párnára, és a plafont bámulva várta barátai látogatását.
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0
Harry sikeresen leküzdötte a torkán a nevenincs narancssárga gyógyital újabb adagját másnap reggel, s még panaszait is magába fojtotta annak reményében, hogy Madam Pomfrey nem gondolja meg magát a gyengélkedőről való kiengedésével kapcsolatban. Hálát adott az égnek, hogy legalább Piton nem volt jelen a procedúránál.
Persze nem úszta meg anélkül, hogy Hermione jól leteremtse, amiért megszegte a szabályokat, és titokban próbált bájitalt kotyvasztani. Na persze, bagoly mondja verébnek, nem igaz? Ki is főzte meg a tiltott Százfűlé főzetet másodikban? Még Ron is kissé ferdén nézett rá, bár nem a szabályszegés miatt, sokkal inkább, mert Harry nem avatta be őket is a tervébe.
A feltételezett mérgezésről mélyen hallgatott előttük. Hogy miért, azt maga sem tudta. Elvégre Hermione segítségét kérve, talán még azt is megtudhatná, Piton csak szórakozik-e, vagy valóban lehetséges, amit a tanár állít. Végül csak annyit mondott, hogy a túl nagy adag randalór-szarv őrlemény miatt vált a főzet annyira instabillá, hogy végül felrobbanjon; még hazudnia sem kellett, hiszen végül is ez volt az igazság… vagy annak egy része. Örült, hogy a lány látszólag elhitte a mesét, mert nem akarta, hogy barátai még jobban aggódjanak miatta, feleslegesen.
Hétfő óta egyre nehezebb dolga volt, amikor elérkezett a reggeli ideje. Az étkezést nem hagyhatta ki – Piton és Dumbledore nyilván árgus szemekkel lesik minden mozdulatát –, a tökleve mellé rendre kirakott bájitalt azonban nem volt hajlandó meginni. Első reggel észrevétlenül a Nagyterem padlójára loccsantotta az undorító löttyöt, ami, mint minden más kiömlött étel vagy ital, mágikusan azonnal köddé vált.
Nyilván gyanús lett volna ezt sorozatosan ismételni, így kénytelen volt másik módszert kidolgozni. Előző nap addig túrt a ládájában, amíg egy kiszeparált kis fiolát nem talált, ezt a talárja alatt mindig becsempészte magával a Nagyterembe. Ettől kezdve minden nap észrevétlenül átvarázsolta a narancsszínű gyógyitalt egyik üvegcséből a másikba, s az immár teli fiolát az asztal alatt sietve zsebébe tömte, hogy később megszabaduljon tőle.
A hét vége felé kezdte egyre kimerültebbnek érezni magát, de ezt a durmstrangos és beauxbatons-os diákok érkezésével járó izgalmaknak tulajdonította. A vendégek még csütörtök este, Dumbledore Trimágus Tusával kapcsolatos bejelentése előtt érkeztek.
A Tűz Serlege másnap reggel már ott virított a Nagyterem kellős közepén, hogy a tizenhét éves, vagy annál idősebb diákok bármikor beledobhassák a nevüket. Ron, és még néhány fiatalabb tanuló folyamatosan morgolódott a korlátozások miatt, amelyek persze a Weasley-ikreket egyáltalán nem hatották meg; nemes egyszerűséggel megpróbáltak túljárni Dumbledore korhatár-vonalának eszén. Harry szinte közömbösen szemlélte az eseményeket. Úgy érezte, a véletlen már így is épp elég életveszélyes kalandba sodorta, s talán még fogja is, aligha szükséges, hogy önszántából nevezzen be egyre. Még örült is, hogy az izgalmas események egy időre elterelik a figyelmet a Fiúról, Aki Túlélte.
Jelen pillanatban Harry semmi másra nem vágyott, csak, hogy vacsora után azonnal felmehessen a hálótermébe, és végigalhassa minimum a fél hétvégét. Az este további része amúgy sem izgatta fel túlságosan, feleslegesnek érezte, hogy megvárja, amíg a Serleg kidobja az összes leendő bajnok nevét. Szótlanul a hűvös asztallapra hajtotta a fejét, amíg Dumbledore bejelentésére várt. Valami makacs, tompa fájdalom fészkelte be magát a koponyája belsejébe előző délután óta, két-három napja pedig vigyáznia kellett a hirtelen mozdulatokkal, mert gyakran megszédült, ha túl gyorsan pattant fel.
Talán mégis beteg lesz. A másik, komorabb verziót egyszerűen száműzte az elméjéből, viszont aznap délután olyan cudarul érezte magát, hogy egy pillanatig fontolgatta Piton undorító bájitalának bevételét, mielőtt végleg megszabadult tőle. Nem, nem lesz semmi baja, egyszerűen ki kell aludnia magát, és olyan fitt lesz, mintha mi sem történt volna.
Reménykedett, hogy a narancsszínű váladék megléte – vagy annak hiánya – semmilyen mágiával nem mutatható ki a testében, mert azt aligha tudná értelmesen megmagyarázni.
Hermione nyugtalanul figyelte barátját. Észrevette, hogy a napokban – pontosabban azóta a bizonyos bájital incidens óta – furán viselkedik. Mintha erőlködnie kellene, hogy normálisan tartani tudja magát mások előtt. A lány a reggelivel érkező különös, narancsszínű folyadékra is felfigyelt, amit Harry egyetlen alkalommal sem ivott meg. Tudta, hogy a fiú csak azért érkezik mostanában olyan korán a Nagyterembe, hogy észrevétlenül megszabadulhasson a bájitaltól, amikor azt hiszi, senki sem figyel oda.
Hermione szabad ideje nagy részét a Perfectus Memoria tanulmányozásának, s ezen belül annak a kérdésnek szentelte, vajon mi sülhet el balul egy ilyen bájital elkészítésénél. Eltökélte, hogy kideríti Harry viselkedésének okát, mert nyakát tette volna rá, hogy van kapcsolat a két dolog között. Az iskolai könyvtár azonban eddig nem adott választ a kérdésére. A lány aggódott; akármennyit nyaggatta is Harryt, a fiú nem volt hajlandó meginni azt a bizonyos reggeli főzetet.
– Hagyj már békén ezzel, Hermione! – dörrent rá durván minden alkalommal, amikor a lány szóba hozta a dolgot.
Hermione végül úgy döntött, amíg nem talál magyarázatot, felesleges ezzel nyaggatnia barátját. Az idő azonban múlt és múlt, a lány pedig egyre frusztráltabbá vált mind a megoldás hiánya, mind Harry egyre betegesebben megnyúló arca miatt, így végül nehéz döntésre szánta el magát. Tudta, hogy számolnia kell Harry haragjával, mégis elhatározta, másnap beszámol Madam Pomfreynak arról, hogy a fiú még egyszer sem vette be a bájitalát.
Dumbledore végül szólásra emelkedett, hogy kihirdesse, melyik három bajnoknak lesz esélye „örök dicsőséget" szerezni a Tusa megnyerésével. A Tűz Serlege háromszor izzott fel, hogy apró papírfecniket öklendezve hirdesse ki a verseny résztvevőit, az igazgató pedig minden alkalommal ügyesen elkapta a levegőbe repülő cetliket. Amint a három bajnok neve – Viktor Krum a Durmstrangból, Fleur Delacour a Beauxbatonsból, és Cedric Diggory a Roxfortból – kihirdetésre került, a kiválasztott diákok felálltak, és a Nagyterem végéből nyíló kis ajtón belépve eltűntek a szemük elől, hogy találkozzanak későbbi bíráikkal.
Harry együtt tapsolt a többiekkel, de amint lehetősége adódott, újra lehajtotta a fejét. Mintha lázas lenne… vagy lehet, hogy csak fáradt? Hallotta, hogy az igazgató mond valamit, de agyáig nem jutottak el a szavak, és már épp azon volt, hogy megkérdi Hermionét, nem érzi-e melegnek a homlokát, amikor a teremben hirtelen néma csend támadt.
A diákok és tanárok döbbenten nézték, ahogy újabb név repül ki a seregből. Harry semmit nem értett. Elvégre ez a Trimágus Tusa, nem? A nevében is benne van, hogy három bajnoknál nem lehet több… Dumbledore ezt a cetlit is elkapta, s miután figyelmes-komoran tanulmányozta egy darabig, lassan felpillantott.
– Harry Potter? – Egészen finoman szólt a hangja, mégis mindenki tisztán megértette, s azonnal megindult az izgatott pusmus, és suttogás, miközben Harry csak bambán bámult maga elé, és fogalma sem volt, mi történik. Végül Dumbledore erőt vett magán, hangja pedig immár erőteljesen szárnyalt a Nagyterem falai között. – Harry Potter.
Hermione óvatosan oldalba bökte, mire Harry, majdnem orra esve, ahogy átlépett a pad fölött, ingadozva megindult az igazgató felé. Soha ilyen hosszúnak nem érezte még az utat a Nagytermen keresztül, s bár közben minden szempár rá szegeződött, ő csak egyetlen után kutatott a tekintetével… és az nem Dumbledore-é volt. Nem, Harry átnézett az idős mágus válla felett, és pillantása találkozott Piton feketén szikrázó, intenzív tekintetével.
Harry egészen apró, mások számára észrevehetetlen mozdulattal megrázta a fejét, jelezve, hogy nem: nem ő volt az, aki beledobta nevét a Serlegbe, nem ő akarta, hogy mindez megtörténjen. Valamiért, magának is ismeretlen okból fontosnak érezte, hogy a bájitaltan tanár tisztában legyen ezzel.
Végre elérte a dobogót, ahol Dumbledore állt, és átvette tőle az apró papírlapot. Lebámult a szeme előtt táncoló betűkre, és felismerte bennük a saját kézírását. Pár pillanat múlva mert csak ismét felpillantani. Az igazgató nem szólt, fejével a kis ajtó felé bökött, amely mögött a többi bajnok is eltűnt pár perccel ezelőtt. Harry engedelmesen elindult. Sietve nyelt egyet, mielőtt a kilincsre tette a kezét, majd erőt vett magán, és belépett…
