A következő hetekben Joe lassan megnyugszik, gondolom időközben Duncan is beszélt a fejével. Ő is sokat tud segíteni neki, csak mások a módszerei, mint nekem. Kevésbé drasztikus.

Szóval az életünk lassan visszazökken a megszokott kerékvágásba. Tanítok, esténként, ha van időm, benézek a bárba, dumálunk. Néha csak kettesben, de legtöbbször Duncan is ott van, így hárman váltjuk meg a világot.

Egyik nap azonban, magam sem tudom, hogy miért, rögtön munka után benézek a bárba. Korán van még, de tudom, Joe már ott van. Ilyenkor szokott egy kis rendet rakni, felmérni a készleteit, előkészülni az esti nyüzsgésre. Mikor azonban belépek, látom, hogy valami megint nincs rendben. Joe az egyik asztalnál ül, egy wiskhys pohárral a kezében.

- Kár, hogy én nem érzem messziről, mikor jöttök – néz fel, mikor odaérek hozzá.

- Miért, bezártad volna előttem az ajtót? – nézek rá felvont szemöldökkel.

- Nem, most kivételesen nem.

- Mi a baj? – nézek rá értetlenül.

- Négy napja semmi hírem Amyről – húzza el a száját.

- Joe, négy nap nem a világ – ülök le vele szemben.

- Én ezt értem, Methos – csattan fel. – Az egy dolog, hogy én nem érem el, megértem, hogy a múltkor elege lett belőlem egy időre, nem is zaklatnám. De se egy jelentés, semmi… ennyi időt nem szoktunk kihagyni két jelentés között.

- Ez igaz – veszem komolyan én is a dolgot.

- Ha minden nap nem is, de azért kétnaponta szoktunk egy rövid beszámolót rögzíteni a rendszerben.

- Tudom. De talán csak… el kellett utaznia valahova. Tudod… hektikus ez az élet.

- Akkor is ír egy jelentést. Ha máshogy nem, telefonról pár mondatot, hogy épp hol vannak. Ez a szabály.

- Ti meg a szabályaitok – csóválom meg a fejem.

- Na azért ti sem panaszkodhattok – néz rám morcosan.

- Methos, segítened kell! Meg kell találnom! – vált hangnemet egy másodperccel később. A szemében már csak aggodalmat és könyörgést látok.

- Mégis hogyan? Kérdezzem körbe az ismerős halhatatlanokat, hogy nem látták-e véletlenül valahol?

- Befejeznéd a marháskodást? – csattan fel.

- Oké, befejezem – hajtok fejet. – De mit tehetnék? Ha nincs jelentés arról, hogy merre jár, hogy találhatnánk meg? Kicsit nagy a világ, és egy halhatatlan után bárhova mehetett. Egyáltalán kire állítottad?

- Mintha ez rajtam múlna…

- Joe, ne etess! – nézek rá számonkérőn. – Van olyan szavad a szervezetben, hogy valami könnyű melót szerezz Amynek. Vagy tévednék?

- Nem – húzza el a száját. – Épp ezért aggaszt az eltűnése.

- Szóval kit figyel?

- Duncan egyik barátnőjét.

- Mert olyan sok van a kölyöknek, mi? – nevetem el magam. - Claudia? – vetem fel az első nevet, ami eszembe jut. Lehetne még Amanda is, de azt hiszem, Joe annál jobban szeretni a lányát.

- Igen – ismeri be egy fintorral.

- Az tényleg könnyű melónak tűnik. Claudia elérhető?

- Ezt kérdezd meg Duncantől – vonja meg a vállát. – Érdekes lenne, ha én felhívnám Claudiát, hogy nem látta-e a figyelőjét valahol.

- Az tényleg érdekes lenne. De nem hinném, hogy bele akarod keverni ebbe Duncant, különben most ő ülne itt a helyemen.

- Nem, tényleg nem akarom, hogy erről most tudjon.

- Remek – sóhajtok. – Köszönöm a megtisztelő lehetőséget. Kivel is tudnánk felhívatni Claudiát? – tűnődöm el.

- Mit akarsz tőle? – néz rám értetlenül Joe.

- Hogy játssza el nekem a Holdfényszonátát – csóválom meg a fejem. - Mégis mit akarhatnék? Ha ő sem elérhető, akkor valószínűleg együtt keveredtek bajba. Claudia még mindig homokba dugja a fejét, ezáltal kiszolgáltatott és sebezhető. És mivel Amy apja lánya, könnyen közbeavatkozhatott, ha Claudia veszélybe került. Két nagyjából egykorú fiatal lány könnyen közel kerülhet egymáshoz minden szabályzat ellenére.

- Ez igaz. Van valami ötleted?

- Persze, hogy van. Fogok egy telefont, és telefonálok.

- Kinek?

- Claudiának, természetesen. Csak előbb meg kell szereznem a számát. Adj nekem egy órát! – mondom Joe-nak, majd fejcsóválva felállok.

- Hova mész?

- Joe… ne kérdezz semmit, annál előbb itt vagyok, oké? – nézek rá felvont szemöldökkel, mire csak megrázza a fejét. – És ne csinálj hülyeséget, míg vissza nem jövök, rendben? – kérdezem, de a választ már nem várom meg, kisétálok a bárból.

A terv rémesen egyszerű. Meg kell látogatnom Duncant, és egy percre el kell valahogy távolítanom a telefonjától, ennyi az egész. Csak reménykedek, hogy a szerencse ezúttal is mellém szegődik, mint a történelem folyamán elég sokszor.

- Methos, muszáj neked sötétben settenkedni? – kérdezi morcosan MacLeod, mikor felrántja előttem az ajtót.

- Én nem settenkedtem, épp kopogni akartam. Legközelebb majd tűzijátékot tartok a parton, hogy észrevedd, hogy csak én jövök – vonok vállat, miközben nem kerüli el a figyelmemet, hogy a fotelba hajítja a kardját. Nagyon helyes, legyen csak óvatos, így más sem lepheti meg.

- Minek köszönhetem a látogatást?

- Csak gondoltam megnézlek, rendben visszatértél-e a nyaralásról.

- Nyaralás… két hétig szakadt az eső – fintorog immár békülékenyebben.

- Most úgy csinálsz, mint aki nem ismeri a szülőföldjét. Ebben az időben mindig esik. Ez a skót klíma.

- Igaz. De már honvágyam volt. Nem volt kedvem tavaszig várni.

- És nem csináltál néhány fotót? Rég jártam azon a környéken. Te még meg sem születtél – ugratom, de nem vesz komolyan.

- Csak a telefonomon van pár – adja azt a választ, amire tulajdonképpen számítottam.

- Sebaj, megteszi – vonok vállat. – Megnézhetem?

- Persze – hagyja rám, és előveszi a telefonját.

- Iszunk közben egy sört?

- Még valami? – forgatja meg a szemét.

- Nem, ennyi elég lesz a szívélyes vendéglátásból – nevetem el magam, átveszem a telefont, amit közben felém nyújt, és még el sem lépett tőlem, de már a telefonkönyvében vagyok. Elég csupán néhány másodperc, hogy a zsebembe készített cetlire felírjam a két telefonszámot, így mire visszaér, már nem is láthat semmi gyanúsat.

Megnézegetjük a képeket, beszélgetünk közben Skóciáról, és ahogy lassan elfogy a sörünk, el is köszönök tőle. Nem veszi fel a villámlátogatásomat, megszokta már tőlem a váratlan, szeszélyes húzásokat, így csak kikísér, én pedig beülök a kocsiba, és elindulok.

Már útközben próbálom hívni Claudia mindkét számát, de mindkettőn csak a hangposta válaszol. Ez nem túl jó jel, csóválom meg a fejem, miközben a neten rákeresek arra, hogy Claudia merre koncertezik mostanában. A honlapján találok egy menetrendet, miszerint négy nap múlva New Yorkban lenne egy koncertje, így szintén még a kocsiból foglalok két jegyet az éjfél előtt induló repülőre. Az, hogy mindeközben nem okozok tömegbalesetet az úton, csak a vakszerencsémnek köszönhető, így végül leparkolok a bár előtt.

Joe már játszik, mikor belépek, de éberen figyel, így azonnal észrevesz, és csak egy biccentéssel jelzi, hogy mindjárt jön.

Még nincsenek sokan, így leülök egy üres asztalhoz, és két számmal később Joe leteszi a gitárt, és letelepszik hozzám.

- Mit szólnál egy new yorki kiránduláshoz?

- Mikor?

- Nagyjából… három óra múlva – nézek az órámra.

- Akkor nem kéne indulnunk? – ráncolja a homlokát.

- De, kéne – bólintok rá.

- Mehetünk – áll fel határozottan. Ezt is szeretem benne. Ha tudja, mit akar, akkor azt tűzön-vízen át keresztülviszi. Csak elmosolyodom, és kifele indulunk. Még vált pár szót Jackkel a pultban, és már a kocsimban is ülünk.

Nekem mindig van egy kis menekülőcsomag az autómban, benne pár váltás ruha, egy törölköző, egyéb apróságok, így csak Joe-hoz kell elugranunk, hogy gyorsan összedobja ugyanezt, aztán irány a repülőtér. Próbálom még hívni Claudiát, de hasonló eredménnyel, mint korábban, így most már biztos vagyok benne, hogy indokolt lesz a kiruccanásunk.

- Szóval, mire jutottál? – néz rám türelmetlenül és aggódva Joe.

- Mint látod, Claudia is eltűnt.

- Talán csak nem kíváncsi a rajongóira – bizakodik Joe.

- Szerinted MacLeodnak azt a számát adja meg, amit a rajongóinak?

- Igazad van. Ez nem jelent sok jót. Lehet, hogy… már nem is él.

- Az ő hozzáállásával… minden nap ajándék. Az első pillanattól elutasítja még a tényt is, hogy halhatatlan.

- De ha… összeakadt valakivel… arról tudnunk kéne – gondolkodik. – Hisz nem… csak Amytől kellene érkezzen egy jelentés, hanem a másik figyelőtől is.

- Claudiára nem kerestél rá, csak Amyre – emlékeztetem.

- Igaz – veszi elő a telefonját, és belép a rendszerbe.

- Semmi – néz rám két perccel később.

- Ez nem jelent semmit – sóhajtok. – Ha Claudiát megölték, és Amyt elkapták, akkor a másik figyelőt is elkaphatták.

- Kösz a bíztatást, Methos. Az optimizmusodért szeretlek.

- Csak próbálok racionálisan gondolkodni.

- Tudom. Csak nem vagyok nyugodt.

- Megértem. De… megoldjuk – bíztatom egy halvány mosollyal. – Hidd el, ezt is megoldjuk.

- Megint belekevertelek – húzza el a száját. – És megint hagytad magad.

- Kell egy kis izgalom, tudod – ugratom. Mit mondjak? Hogy eszem ágában sincs magára hagyni a bajban? Úgysem hinné el. Marad a mindig kissé cinikus poénkodás, ezt már úgyis megszokta tőlem. – Az ilyenek nélkül unalmas az életem.

- Bár az enyém lenne az – csóválja meg a fejét, miközben odaérünk a reptérre.

Amíg várunk az indulásra, Joe lassan magába roskad. Nem igazán tudom eldönteni, hogy elkezdjem-e nyugtatgatni, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, két percen belül összekapnánk. Ilyenkor ingerült, és ugrik az első szóra. Inkább hagyom, hogy az adatbázist bogarássza, addig is elfoglalja magát.

A gépen viszont már iszonyúan feszült, így inkább a gyakorlatiasabb dolgok fele próbálom terelni a figyelmét.

- Hol állunk neki a keresésnek? – vetem fel a kérdést.

- Az egyetlen biztos kiindulópont a koncertterem – tűnődik el. – Hisz még azt sem tudjuk hol lakott.

- Pedig ha elkapták, akkor a legvalószínűbb, hogy a két pont között történt valahol – bólintok rá.

- Akkor reggel odamegyünk, és megpróbálunk puhatolózni.

- Azt hiszik majd, hogy két eszement rajongó vagyunk, és nem mondanak semmit.

- Ezt bízd rám, Adam. Lehet, hogy te jól forgatod a kardot, de az én modorom megnyerőbb.

- Na persze – nevetem el magam, pedig tudom, mindig jó benyomást tesz az emberekre, és tényleg neki lesz több esélye bármilyen információt szerezni. – Rendben, rád bízom – mosolygok még rá, és a továbbiakban próbálok inkább lélekben felkészülni arra, ami ránk várhat.

Hajnali kettőkor száll le a gépünk New Yorkban, így taxiba szállunk, és egy hotel fele indulunk, de Joe kifakad.

- Én reggelig megőrülök, Adam!

- Mégis mit csinálhatnánk?

- Nézzünk körül!

- Mégis hol?

- A koncertterem környékén.

- Legyen – adom meg magam, így bemondjuk az új címet a taxisnak, aki bár furán néz ránk, irányt vált, és a megadott címre visz minket.

- Azt sem tudjuk, milyen irányba induljunk – nézek körül tanácstalanul, mikor a kocsi elhajt mi pedig ott maradunk a kihalt, sötét utcán. – Keressünk elhagyatottabb helyeket – sóhajtok. – Reggelig fogunk bolyongani.

- Majd szólj, ha elfáradtál – gúnyolódik Joe egy kicsit, pedig ez nem nekem fog gondot okozni. Inkább veszek egy nagy levegőt, előveszem a telefonom, és aktiválom a gps-t. Miután beazonosítottam, hol vagyunk, feltérképezem a környékbeli szállodákat, és megnézem a térképen, melyik úton van park vagy egyéb elhagyatottabb szakasz.

- Gyere! – hívom Joe-t, és elindulunk az egyik irányba.

- Mit is keresünk? – kérdezi.

- Joe, ne csinálj úgy, mint aki nyeretlen kétéves a szakmában – nézek rá már én is egy kicsit morcosan. – Nagyon jól tudod, mit keresünk. Kiégett lámpákat, törött üvegeket, égésnyomot, azt már nem is mondom, hogy alvadt vért, ebben a koromsötétben úgysem látnánk meg. Legvalószínűbb, hogy a parkban találunk valamit, de túlélőkészletet nem hoztam, így zseblámpám sincs. A sötétben pedig még nem látok, de ígérem a következő ötszáz évben megtanulom.

- Majd guvasztjuk a szemünket – mondja, és amennyire képes, gyorsít a léptein, mintha bármivel is előbbre lennénk azáltal, hogy esetleg megtaláljuk a helyszínt.

Ahogy beljebb érünk a parkban, már messziről kiszúrok egy sötétebb részt, ahol nem égnek az út mellett álló lámpák.

- Erre – mutatom az irányt Joe-nak, aki most, hogy belátható távolságba került valami felfedezés, inkább lassít. Szeretné elodázni, hogy megtudjon valami rosszat. Ahogy közelebb érek, csak sóhajtok. Az üvegszilánkok csillognak a holdfényben a járda mellett, ahogy néhány lámpabúra szétrobbant, az út melletti padnak csak a beton részei árválkodnak, gondolom a fa annyira megpörkölődött, hogy el is vitték. Mellette itt-ott megfeketedett a fű.

- Mire következtetsz? – néz rám Joe kétségbeesve.

- Arra, hogy Claudiát megölték.

- Biztos, hogy őt?

- Joe – forgatom meg a szemem. – Az a lány egyszer nem vett kardot a kezébe. Még a gondolatától is irtózott. Mit gondolsz, bármilyen kezdővel is hozta össze a sorsa, lehetett bármi esélye?

- De miért avatkozott volna be Amy?

- Talán pont azért, mert felmérte az esélyeket. Talán valahogy meg akarta szöktetni Claudiát.

- És a másik figyelő?

- Joe, nem vagyok látnok, halvány fogalmam sincs, mi történt itt. Egy dolgot tudok, amit találtunk, tipikus nyomai a serkentésnek, tehát nagy valószínűséggel meghalt itt egy halhatatlan. Pont. Ennyi információ áll rendelkezésünkre. Ha akarod, keresünk egy szállodát, és megpróbálok bejutni valami rendőrségi adatbázisba, hátha találunk valamit, de addig nem tudunk többet.

- Rendben, menjünk – adja meg magát, és folytatjuk az utunkat át a parkon.

A hotelben, amiről úgy tippeljük, hogy Claudia is lakott, kiveszünk egy szobát. Nem szentelünk túl nagy figyelmet annak, hogy a recepciós furán néz ránk, mi tudjuk, hogy nem sok időt fogunk tölteni abban a szobában, egyszerűen csak kell egy főhadiszállás.

Ahogy felérünk, előveszem a laptopom, és bekapcsolom. A rendőrségi adatbázisokba általában gyerekjáték bejutni, és még csak észre sem veszik, így egy fél órával később már a jelentések között bogarászok.

- Múlt éjjel történt - nézek fel Joe-ra, mikor rátalálok arra, amit kerestem.

- Mi történt? – ül oda mellém az ágy szélére.

- Két áldozatot találtak a parkban a hajnali kocogók, egy lefejezett fekete nőt, és egy szíven szúrt fehér férfit. Az elkövetés időpontja éjfél és egy óra közé tehető. A gyilkos eszköz feltehetően egy jó nagy és jó éles kés.

- Azzal nem lehet lefejezni valakit. Nem így – zsörtölődik Joe, mert az némi megkönnyebbülést jelent számára, hogy Amy nincs az áldozatok között. – A férfi áldozatot azonosították?

- Nem – olvasom tovább a jelentést. – Nincsenek iratai, az ujjlenyomata nem szerepel a rendszerben. Minő meglepetés. De van egy jellegzetes tetoválása… - köszörülöm meg a torkom, és Joe csak sóhajtva megcsóválja a fejét.

- Beszélek a központtal. Titkosítsák ezt a jelentést vagy csináljanak vele, amit akarnak, mert ebből balhé lehet.

- Rendben, intézkedj! – hagyom rá, és visszasüllyedek a jelentésbe. Semmi egyéb hasznos információt nem találok benne, az egyetlen, ami segíthetne, ha azonosítanák a halott figyelőt, és akkor talán az ő utolsó jelentéseiből kitalálhatnánk, merre tovább.

- Utánajárnak – lép vissza hozzám Joe egy negyed órával később. – Reggelre tudni fogjuk, hogy ki volt, és kit figyelt.

- Akkor már okosabbak leszünk. De most van két-három óránk aludni. Joe… - nézek rá rosszallón, mikor elhúzza a száját. – Az ügyünknek ártasz, ha holnap olyan leszel, mint a mosogatórongy. Használható állapotban van rád szükségem! – mondom szigorúan, mire megint kezdi elfutni a pulykaméreg, de nem hagyom szóhoz jutni. – Tudod mit? Én most letusolok, ágyba teszem magam, te pedig azt csinálsz, amit akarsz, de gondold át, hogy a virrasztással segítesz többet a lányodnak, vagy azzal, ha holnap éber és felkészült leszel – mondom, és tényleg bevonulok a fürdőbe.

Tudom, hogy megint drasztikus voltam, de nem tehetek róla, én már csak ilyen vagyok. És amúgy is tudom, hogy vannak helyzetek, mikor a határozott hang többet segít, mintha nekiállok rimánkodni. Igaz, hogy utálnak érte, de legalább hatékony.

Gyorsan megfürdök, és visszamegyek a szobába. Joe ugyanott ül, ahol magára hagytam, így odalépek hozzá.

- Joe… megoldjuk, hidd el! Segítek. Ketten együtt megtaláljuk Amyt. Fürödj meg gyorsan, és pihenj egy kicsit! Kell… valami segítség? – kérdezem óvatosan, mert tudom, hogy távol az otthon praktikusan kialakított környezetétől lehetnek nehézségei.

- Megoldom – sóhajt végül, majd feláll, és bevonul a fürdőbe, én pedig ellentétben az ígéretemmel visszatérek a rendőrségi jelentésekhez, és egy hirtelen ötlettől vezérelve rákeresek Claudia nevére.

- Van itt még valami – nézek Joe-ra, mikor előkerül.

- Mit találtál? – kérdezi kíváncsian.

- Claudia három nappal ezelőtt feljelentést tett egy ismeretlen férfi ellen, aki követi és zaklatja. Egy begőzölt rajongónak tartották, de felvették a jegyzőkönyvet.

- Van fantomkép is – ráncolja a homlokát Joe, ahogy szemügyre veszi a középkorú férfit a képen. – Ismerős?

- Nekem nem, de ez nem jelent semmit. Nem ismerhetek minden halhatatlant, ha egyáltalán ő az, akit keresünk, és nem csak véletlen egybeesés. Mindenesetre össze kéne vetni a képet a figyelő-adatbázissal, hátha segít.

- És mindent én csináljak? – néz rám morcosan, mire kis híján elnevetem magam. – Neked ugyanúgy van hozzáférésed az adatbázishoz.

- Jól van, ráindítok egy keresőt, de az eltarthat egy darabig. Pihenjünk, úgyis csipog, ha talál valamit.

- Rendben – hagyja rám Joe, és eldől az ágyon, de ahogy rásandítok, látom, hogy üveges szemmel fogja bámulni a plafont, míg nem találunk valamit, amin tovább indulhatunk. Én mindenesetre megpróbálok kicsit szunyókálni, elvégre, amit mondtam Joe-nak igaz, holnap szükségünk lesz a tiszta fejre, ha nem akarunk valami kis gikszeren elbukni. Márpedig nem akarunk, főleg, mert Amy élete múlhat rajta, így lassan lehunyom a szemem, és próbálok kiűzni minden aggasztó gondolatot a fejemből, és nem sokkal később el is szunnyadok.