Második fejezet: Kincs

1996

Harry hónapok óta most először érezte igazán kipihentnek magát. Az utóbbi hat hetet a Privet Drive 4-es szám alatti házban töltötte, s minden éjszakát forgolódva szenvedett végig Dudley régi, kopott takarója alatt, próbálva elzárkózni, megfeledkezni a szörnyű emléktől, ahogy keresztapja átesik azon a kapun a Misztériumügyi Főosztályon. Próbálkozásai kudarcba fulladtak, így lassacskán le is mondott az alvásról, mert félt lehunyni a szemét. Ettől függetlenül azért minden este rutinszerűen lefeküdt az ágyba annak reményében, hogy talán pont ez lesz az az éjjel, amikor végre rendesen kialudhatja magát, és megszabadulhat a lelkét kísértő emlékektől.

Ez azonban egészen addig nem valósult meg, amíg egy napon Dumbledore hirtelen fel nem bukkant, és el nem vitte őt magával Weasleyék házába. Harry erősen kételkedett benne, hogy Mrs. Weasley álom-főzete nélkül, amelyet a nő közvetlenül vacsora után nyomott a kezébe, akár itt is képes lett volna rendesen kipihenni magát.

Az asszony addig kínálgatta aznap este finomabbnál finomabb fogásokkal, amíg Harry úgy érezte, rögtön szétpukkad. Alig nyelte le az utolsó falatot, amikor a nő ellentmondást nem tűrően, Ron és Ginny tiltakozását figyelmen kívül hagyva, a szobájába küldte lefeküdni. Harry túl fáradt volt a vitához, így egyetlen szó nélkül követte a számára kialakított ágyhoz, s már ahhoz sem volt elég ereje, hogy átöltözzön hálóruhába.

Az asszony kötelességtudóan felrázta és elegyengette a feje alatti párnákat, betakarta, majd kezébe nyomott egy üvegcsét azzal az utasítással, hogy igya ki az utolsó kortyig. Harry ellenkezés nélkül engedelmeskedett, feje pár pillanat múlva a pihe-puha párnára hanyatlott, s félálomban még érezte, ahogy egy kéz lágyan végigsimít a homlokán, mielőtt az oly régen áhított álomtalan álom magával ragadta.

Másnap reggel behunyt szemmel élvezte kicsit a lustálkodás örömeit, aztán az éjjeliszekrény felé nyúlt, hogy a szemüvege után tapogatózzon. Alig illesztette az orrára a lencséket, máris megpillantotta Ront, aki a mellette felállított ágyon ült, és őt bámulta. Harry pislogott, álomtól homályos elméje próbálta befogadni vörös hajú barátja képét, mielőtt hangosan megszólalt.

– Jó reggelt, Ron.

A fiú elvigyorodott, és felemelkedett az ágyról. – Gyere már, Harry. Még én sem vagyok ilyen lusta. Anya addig nem hajlandó reggelit adni nekünk, amíg te nem csatlakozol, úgyhogy igyekezz! – parancsolta, majd játékosan megbökte az éppen feltápászkodó Harry vállát.

Ő cserébe Ron felé csapott, barátja azonban ügyesen kitért előle. Mielőtt kivágódott volna az ajtón, a válla felett még hátraszólt. – Csipkedd magad, Harry. Hermione is megérkezett, és már alig várja, hogy találkozzon veled – mondta, ezzel magára hagyta barátját. Harry elvigyorodott a hír hallatán; szívét mintha már nem nyomta volna mázsás súllyal az elmúlt hetek emléke, amikor arra gondolt, hogy hamarosan viszontláthatja Hermionét, s valószínűleg Ginnyt is. Hihetetlenül jó érzés volt ismét együtt lenni a barátaival.

Sietve átöltözött, majd letrappolt a lépcsőn, és egyenesen a konyha felé vette az irányt. Amint belépett, rögtön érezte, ahogy szája önkéntelenül még szélesebb mosolyra rándul a látványra: nem csak Hermione és Ginny várt rá, de az asztal körül ott ült Fred, George, sőt, még Remus is. Mindannyiuk arcát a Harryéhez hasonló vigyor öntötte el, amikor meglátták a fiút.

Mrs. Weasley szinte azonnal megjelent, s Harryt ellenmondást nem tűrően az egyik székhez kormányozta, ahol az asztalon már várta egy teli tányér, megrakodva tojással, sonkával. Az asszony még tetézte is a kupacot egy pár bőségesen megvajazott pirítóssal, majd öntött a fiúnak egy hatalmas bögre töklevet, aztán szigorúan csendre intette a többieket, mondván, hagyják a fiút rendesen megreggelizni.

Ez utóbbi kérésnek persze senki nem tett eleget; amint anyjuk eltűnt a színről, az ikrek azonnal felpattantak, majd mindketten megragadva Harry egy-egy karját, lelkesen rázogatni kezdték örömük túláradó jeleként, miközben a fiú igyekezett nem leesni a székről. Amikor az ikrek végül visszaültek a helyükre, Harry gyorsan megigazította csálé szemüvegét, és a társaságra mosolygott reggelije felett.

Ginny és Ron nevettek testvéreik viselkedésén, Hermione pedig elnézően mosolygott. Remus ajkain is mosoly játszadozott, bár Harrynek az is feltűnt, hogy a szemében közben szomorúság bujkál. Összeszorult és hevesen megdobbant a szíve a bűntudattól, amikor eszébe jutott, hogy Remus is elvesztett egy jó barátot, és azért is hibásnak kezdte érezni magát, amiért a saját fájdalmán kívül Remuséra alig-alig vesztegetett egy gondolatot az elmúlt hetek alatt.

Harry félénk, reszkető mosolyt küldött édesapja régi barátja felé, és magában megfogadta, hogy reggeli után első dolga lesz beszélni vele.

– Harry, hogy érzed magad? – zökkentette ki Hermione hangja komor gondolataiból, mire megkönnyebbülten elmosolyodott, és barátja felé fordult.

– Remekül… legalábbis most, hogy végre itt lehetek – tette hozzá mintegy megnyugtatásképpen. Tudta, hogy a lány később amúgy is alaposan kikérdezi majd a részletekről, ennek ellenére már most tudatni akarta vele, hogy nincs oka aggodalmaskodásra. Hermione nagy komolyan rábólintott a szavaira, mire Ron azonnal látványos szemforgatásba kezdett a lány háta mögött, Harry pedig kénytelen volt gyorsan a tányérja fölé hajolni, hogy elrejtse a vigyorát. Végül úgy döntött, amíg Ron lenyugszik, addig az ikrekkel próbál meg diskurálni.

– Hogy megy a varázsvicc-biznisz?

Fred elégedetten összedörgölte két kezét, George pedig szinte elborított egy szelet pirítóst vajjal, miközben megszólalt. – Soha jobban, Harry. Már alkalmazottaink is vannak.

– Tényleg?

– De még mennyire – bólogatott Fred, hatalmas szelet tojást tolva a szájába, Harrynek pedig el kellett hajolnia, hogy elkerülje a felé repülő ételdarabkákat.

Ekkor lépett be Mrs. Weasley, aki Remus és Harry kivételével mindenkit leteremtett, majd sietve átvágott a konyhán, emlékeztetve Harryt, nehogy elfelejtsen enni. Nem is kellett kétszer mondania, Harry derekasan nekilátott a megpúpozott tányérnak. Ezt látva barátai tényleg elcsendesedtek egy időre; talán eszükbe jutott, hogy Harryre tényleg ráfér egy kis „felhízlalás", ahogy Mrs. Weasley olyan találóan elnevezte.

Miután mindenki jól megtömte magát, egyenként felálltak, és kifelé indultak; mindenki, kivéve Harryt és Remust. A többiek természetesen azonnal vették a lapot, és sietve magukra hagyták őket. Ron maradt utoljára, aki még gyorsan átszólt a válla felett, tudatva barátjával, hogy ha végzett, őt, Hermionét és Ginnyt a kviddicspályán fogja megtalálni.

Miután magukra maradtak, szótlanul ültek egy darabig, végül Remus törte meg a csendet.

– Minden rendben veled, Harry?

A fiú kicsit lejjebb csúszott a székén, úgy válaszolt. – Igen, bár nem alszom valami jól. – Látta, hogy Remus arcán elmélyülnek a ráncok, ahogy a férfi aggodalmasan összehúzza a szemét, ezért sietve hozzátette: – De semmi komoly, jól vagyok, Remus. Tényleg. – A férfi bólintott, bár látszott rajta, hogy egy szavát sem hiszi.

– Nem vagy jól, Harry, és senki nem is várja el tőled. – Szünetet tartott, s közben kezével végigszántott őszülő haján. – Szeretnél beszélni róla?

Harry vett egy nagy levegőt, hogy megnyugtassa magát, majd megszólalt. – Sajnálom, Remus. Nem lett volna szabad odamennem aznap este – hadarta, de a férfi nem hagyta neki végigmondani.

– Nem a te hibád volt, Harry. Nem is gondolj ilyesmire. Sirius sem szeretné, hogy így emészd magad.

Harry bólintott, és próbálta lenyelni a torkában képződött gombócot, de a bűntudat súlya valahogy még mindig a mellkasára nehezedett súlyosan, fojtogatón. Hirtelen kinyúlt, és megfogta a férfi kezét. Remus egy pillanatra meglepődött, de aztán lágyan megszorította a fiú ujjait.

– A kérdés az, hogy te jól vagy-e, Remus – mondta végül Harry, elcsukló hangon.

– Dolgozom rajta, Harry – felelte szomorúan a férfi, a fiú pedig érezte, ahogy összeszorul a szíve Remus fájdalma láttán. Megszólalni képtelenségnek tűnt, így inkább csak bólintott. – Harry, nyugodtan kapcsolatba léphetsz velem bármikor, bármilyen okból – mosolyodott el a férfi. – Dumbledore professzor mindig tudni fogja, hol találj meg.

Harry megint biccentett, Remus pedig felállt, és utoljára megpaskolva a fiú kezét, eleresztette. Betegesen sovány teste köré vonta viseltes, szakadt köpenyét, és a hátsó ajtóhoz lépett. – Vigyázz magadra, Harry.

Amit ezután tett, annak Harry később nem igazán tudta volna megmagyarázni az okát; felpattant, és a férfihoz sietve szorosan átölelte őt. A gesztus mintha Remusban is áttört volna valamiféle érzelmi gátat, mert a fiú a következő pillanatban csontropogtató viszontölelésben találta magát. Érezte, ahogy egykori professzora mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, és bár nem tudta, ezzel sikerül-e megvigasztalnia, még szorosabbra vonta körülötte a karjait. Fogalma sem volt, meddig álltak ott némán, de Harrynek úgy tűnt, Remus csak hosszú-hosszú idő után eresztette el, és tolta el magától, bár a fiú még ekkor is visszavágyott az erős karok ölelésébe.

Remus újra elmosolyodott, a fiú pedig örömmel konstatálta, hogy ezúttal nemcsak az arca, de a szeme is vele mosolyog. Ő viszonozta a gesztust, a következő pillanatban pedig már egyedül volt; a férfi minden további szó nélkül távozott. Harry lassan az ajtó melletti falnak támaszkodott, és hagyta, hogy gondolatai Sirius körül kalandozzanak; úgy érezte, mintha a súly, ami korábban keresztapjának említésére nehezedett a mellkasára, most mintha nem lett volna annyira szörnyű, annyira nyomasztóan nehéz. Erre ismét elmosolyodott, majd elindult, hogy megkeresse barátait.

A Weasleyéknél töltött utolsó hetekben Harry csodálatosan érezte magát, s kicsit sajnálta, hogy a nyárnak hamarosan vége. Persze rögtön jobb kedvre derült, amikor a Roxfortra, második otthonára gondolt, s hogy hamarosan újra visszatérhet oda. Legtöbb napját kviddicsezéssel, és a család kertjének törpementesítésével töltötte, Ron és Ginny pedig hiába panaszkodtak folyton, hogy mennyire unják már a dolgot, Harry mindig remekül szórakozott, miközben a fura kis teremtményeket hajkurászta. Ezen kívül szokásává vált a Hop-hálózaton keresztül pár naponként kapcsolatba lépni Remusszal, egy idő után pedig úgy találta, hogy még a kviddicsezésnél is jobban várja ezeket a hosszúra nyúló párbeszédeket.

Harrynek szemvillanásnyi időnek tűnt, s már nyakukon is volt augusztus harmincegyedike, és az iskolakezdet. Persze rögtön az egész család felkerekedett, és Hermione társaságában az Abszol-útra mentek beszerezni a szükséges holmikat. Még Hagriddal is összefutottak közben, s mivel Mr. Weasley aggódott Harry biztonságáért, ragaszkodott hozzá, hogy ő és a félóriás elkísérjék a fiút a Gringottsbeli széfjéhez. Hermione úgy döntött, ő is velük tart, így elbúcsúztak a talárszabászatba tartó ől, Rontól és Ginnytől, és útnak indultak a varázslók bankja felé.

Nem sokkal később már mind a négyen egy csillében ültek, és a sóhajtozó, ámuldozó Hermionével együtt várták, hogy a bank egyik koboldja a megfelelő helyre szállítsa őket.

Amint megérkeztek, Harry azonnal kiugrott a kis kocsiból, majd félreállt, hogy a kobold kinyithassa neki a széf ajtaját. Hermione szorosan a sarkában volt, ahogy belépett a kis kamrába, a másik két férfi úgy döntött, a csillében várnak majd rájuk. A fiú nem nézett se jobbra se balra, a szeme sarkából mégis kiszúrt egy addig sosem látott faládát, félig elrejtve az egyik galleon-kupac mögött.

Visszanézett a lányra, de Hermione épp hevesen magyarázott valamit a faarccal maga elé meredő koboldnak a varázslények jogairól, így Harry hitetlenkedő fejcsóválással egyedül lépett oda a rejtélyes ládához, és térdelt le előtte. Arra számított, hogy kulcs nélkül nem fogja tudni megmozdítani a fedelet, annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a láda teteje egyszerűen kipattant az érintésére.

Harry ijedten hátrakapta a fejét, hátha mindenféle veszedelmes átok csapódik az arcába, mikor azonban semmi ilyesmi nem történt, lassan ismét a láda fölé hajolt, és belekukucskált. Látott odabent elszórtan heverő tárgyakat, de ami azonnal magához vonzotta a figyelmét, az a doboz közepén elhelyezett merengő volt.

Izgatottan előrehajolt, hogy jobban rálásson a kőtálban csillogó folyadékszerű anyagra, persze anélkül, hogy az emlékek közé zuhanna, de pont a tál pereménél valamiféle erőtér útját állta. Meglepve visszahúzódott, és mutatóujjával óvatosan megérintette a peremen végigfutó szimbólumokat. Mivel gőze sem volt az ősi rúnákról, tudta, hogy ezzel nem sokra megy, ezért Hermionét hívta segítségül.

– Hermione – kiáltott hátra, mire a göndör hajú lány – a kobold legnagyobb örömére – abbahagyta álláspontjának módszeres ismertetését, és felé fordult. A Gringotts alkalmazottja gyorsan elhátrált pár lépést; látszólag esélyt sem akart adni a lánynak, hogy esetleg újra letámadja. Nem kellett aggódnia: Hermione kiszúrta a Harry hangjából áradó izgatottságot, és azonnal hozzá sietett, mikor pedig meglátta a láda tartalmát, a fiúét imitáló módon ő is térdre esett a merengő mellett.

– Nahát, Harry, ez egy merengő! – suttogta csodálattal, mint aki épp most bukkant egy névre szóló ajándékra a karácsonyfa alatt.

Ahogy barátjáé, az ő keze is megindult a tálban kavargó folyadék felé, de nem próbálta megérinteni, ehelyett kíváncsiságtól csillogó szemmel felpillantott.

– Harry, szerintem ezt valaki lezárta. Egyfajta sztázisba tették, de hogy mikor, azt nem tudom megállapítani. Biztosan a szüleidé volt – mondta széles mosollyal, Harry pedig bizonytalanul rábólintott.

– El tudnád távolítani az erőteret? – kérdezte a fiú elszoruló torokkal. Ha a merengő valóban a szüleié volt egykor, Harry úgy érezte, egy percet sem akar várni, mielőtt belepillanthat.

Hermione elgondolkodva összeráncolta a szemöldökét. – Ha megtalálom a módját a megfelelő könyvben, akkor talán. De – tette hozzá barátja elkámpicsorodó arcát látva –, biztos vagyok benne, hogy Mr. Weasley könyv nélkül is tudni fogja.

A gondolattól felvidulva, Harry sietve megtömött egy kis táskát különféle pénzérmékkel, talárja zsebébe süllyesztette, majd óvatosan kiemelte a merengőt a dobozából. Elég nehéznek találta, de végül sikeresen elcipelte a türelmetlen kobold mellett. Mr. Weasley és Hagrid meglepetten bámultak, amikor meglátták, mit hoz, s a félóriás már ugrott volna, hogy kivegye a fiú kezéből a tálat, ő azonban gyorsan megcsóválta a fejét; szerette Hagridot, de a férfi nem mindig volt elég óvatos a rábízott tárgyakkal.

– Egy régi ládában találtam – újságolta boldogan Mr. Weasleynek.

A férfi közelebb húzódott, és pont, ahogy Hermione az imént, ő is leeresztette a kezét, amíg a tál pereméig nem ért. Aztán elővette a pálcáját, és a hegyével megkocogtatta a láthatatlan akadályt, mire kékes fény öntötte el a tálat a perem mentén. A férfi pálcáját leeresztve melegen Harryre mosolygott.

– Ez egy sztázismező. Szívesen eltüntetem neked, amint visszatértünk az Odúba.

Harry lelkesen bólogatott, mert egyelőre nem bízott a saját hangjában. Hermione mosolyogva megszorította a karját, Harry pedig magához szorította a merengőt, mintha az élete múlna rajta. Mindannyian sietve visszaszálltak a csillébe, az pedig visszarepítette őket a felszínre.