2.
Néha, gondolta Zuko, még a legunalmasabb lecke is megérte.
A Tűz Népe általában szenet használt fűtőanyagnak. A Föld Királyság mindent felhasznált a fától kezdve a szénen keresztül a fura gázokig, amik kő-só vermekben szivárogtak fel. Figyelembe véve, hogy arra képezték, még többet hódítson meg belőle, mindről tudnia kellett egy kicsit.
Ezért is vette észre a fa-füst állhatatos szagát és követte egy szénégető halmához. Aminek egy részét épp óvatosan kiásta, egy kis, de sűrű mélyedést építve még el-nem-szenesedett fából a halom oldalában.
„Ugyan, Zuko herceg, ez felesleges…."
„Nem használok olyan felszerelést, amit nem próbáltam ki, Bácsikám." Odatartotta a kezét. „Kavicsokat. Most."
„Felmelegíthetjük őket kézzel. Nem kell tönkre tenned egy szegény favágó kemény-„
„De azt tettem!" De nem mozdult. Nem támadott. Nem számít mennyire szét akart zúzni valamit, csak hogy ellazítson néhányat a zsigerein levő csomók közül. „Bácsikám, egyszerűen megbíznál bennem ebben?"
Iroh bácsi a homlokát ráncolta, de átadta a zacskónyi kavicsot.
Végre. Zuko minden dísz nélkül a rögtönzött kemencébe borította őket, lángokat ütött le, aztán hátrébb állt. Várakozva.
„A füst fel fogja kelteni a figyelmet," figyelmeztette Bácsika, ahogy a lángok belobogták a fából való fészket. „Bármire is készülsz, kisöcsém, Nem lehet olyan fontos, mint elkerülni a figyelmét-„
Reccs.
Zuko kieresztette lélegzetét, gyanúja beigazolódtán, ahogy még több robbanó reccsenés rázkódott keresztül a füstölő fán. Megkönnyebbülés, igazából. Talán az univerzum megelégszik ezzel balszerencséjüknek és egy darabig nyugton hagyja őket.
Bácsika egy szót sem szólt.
Megvárta, míg a tűz elcsendesedik és még néhány percet. Kezei egy tolásával elfojtotta a lángokat és túlélő kövek után kezdett ásni.
Bácsika még mindig csendben volt, a válla felől figyelve őt. Valótlan.
Végre megvoltak a túlélők, még mindig forrón az érintésre. És két félig-elszenesedett hasáb, teletűzdelve olyan kőszilánkokkal, mint Mai pici kései. „Azt mondtad néha patak volt," mondta Zuko nyersen. „Nem bízhattam bennük."
„Víz a kövekben," mondta Bácsika lassan, a csillámló élekre meredve. „Igen, persze." Zukora pillantott. „Honnan tudtad?"
„Zuzu, felmelegítenéd ezeket nekem? Játszani akarok egy játékot…."
„Óh nézd csak, Zuzu földidomár! És még azt sem sikerül neki rendesen!"
„Hogy tanulok én bármit is?" kérdezte Zuko mogorván, a kavicsokra fújva, hogy lehűtse őket, mielőtt visszaejtette volta őket Bácsikája tasakjába. „A nehezebb módon."
Ne nevess, szólt magára Iroh erélyesen, direkt figyelmen kívül hagyva Zuko remegő kezeit, ahogy meleg kavicsokat helyezett egy nyűgös kovács hátára. A legtöbb ember egy rezzenést sem vett volna észre. Csakugyan, a bámészkodók kis csoportja, akik déli szünetüket tartották ebben a fogadóban semmit sem láttak; túl kíváncsiak voltak az idegenekre és túl elővigyázatlanok, hogy tartották volna a szájukat, ha ők is azt teszik. De ismerte unokaöccsét. Mi több, embereket vezetett háborúba sok éven keresztül. Tudta, még ha a fiú maga nem is, mikor volt egy fiatalember szívbe markolóan félő. Félő és futásra kész. Vagy támadásra, a félelem szégyenét tettekbe temetve.
Ne nevess. Ez egy csata – nem a testé, hanem a léleké. Emlékezz a tábornokra, aki valaha voltál és vezess.
Eddig a meséjük a helyi fogadósnál – hogy gyógyító és tanítványa voltak, Tűz Népe rajtaütés történt, minő szerencsétlenség, még arra sem volt idő, hogy összeszedjenek készleteket – kitartott. Már kezeltek pár embert; úgy tűnt a falu gyógyítója könyökéig benne volt három nehéz terhességről való gondoskodásban és ezek csak egyszerű sérülések voltak, amik várhattak. Bár, talán pácienseik kihasználták a tényt, hogy az idegenek menekültek voltak és szinte kényszerítve voltak, hogy kevesebbet kérjenek bármilyen üzletért.
Nem számított. Elég harctéri kezelést ismert, hogy elmehessen gyógyítónak, ahogy Zuko is. Elégnek kell lennie, amíg senki sem kér tőlük semmi túl bonyolultat.
Vagy bármit, pillanatnyilag. Szerencsére a kovács egy fogadóbeli padon feküdt, nem láthatta Zukot a fejét lehajtani és lélegezni, lassan és szándékosan egyenletesen. Ha lettek volna elöl gyertyák, Iroh kényelmetlenül biztos volt benne, hogy egy ritmusban lángoltak volna. Csoda volt, hogy a fogadó tűzhelye nem lobbant.
Nos, talán mégsem olyan csoda. Zuko tudta, hogy figyelték őket. A fiatalember óvatos volt. Néha.
De miért fél? Tűnődött Iroh, letelepedve, hogy hosszú, vas-kalapálta reggel becsomózta izmokon dolgozzon. Itt nincs veszély, nincs mit harcolni. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk ezen az emberen, ahogy segítettünk a szomszédain-
Hmm. A nagybátyját leszámítva mikor segített Zuko bárkin is, anélkül, hogy megszenvedte volna?
A kormányosunk, a viharban. Az Avatár.
Heh. Unokaöccse talán azt hiszi, hogy Iroh nem tudott semmit arról a kis kiruccanásáról, de öreg volt, nem vak. Egyik nap kétségbe esve, biztos lévén, hogy Zhao elvesz mindent, amire vágyott – a következőn meg egyszerűen lefekszik aludni? Nagyszámú zúzódással ráadásul.
Ah, bárcsak láthattam volna milyen arcot vágott Zhao.
Iroh ezt a derűt egy helyeselő mosolyba vezette, ahogy Zuko belépett és munkához látott. Óvatosan, hogy úgy látszódjék, mintha a hő csillámlása a fogadó tűzhelyén levő tábori edényükből ki-be halászott kövektől nem pedig a kezeitől lenne. „Finoman," oktatta Iroh, tényre törően, mint bármely mester a tanítványát. Viselkedj úgy, mintha ez mindennapos lenne és mindenki úgy is hiszi majd, hogy az is. „Mindig az izmokat lazítsd először, hogy bizonyos legyen, hogy nem feszülnek tovább."
„Ha!" morajlotta páciensük, nem egészen elmozdítva a sima köveket. „Azt hiszed nem bírom, öreg?"
„Valóságos forrása vagy a yang chínek kovács mesterem," szólt Iroh derűsen, intve Zukonak, hogy folytassa a munkát, mikor a fiatalember tétovázott. „De a gyógyítás egyensúlyt igényel. Így némi finomság szükségeltetik."
Tanács, amit jól teszi, ha maga is megfogad. Az a bemutató a kavicsokkal-
Elmondhatta volna. Hittem volna neki.
De, úgy tűnt ezt Zuko nem hitte.
Nem. Több ennél. Iroh fontolóra vette Zuko tetteit és a végeredményüket. Azzal, hogy nem magyarázott, elnyerte a cselekvés szabadságát és így eltávolította a veszélyt mindkettőnktől.
Ami azt jelentette, hogy Zuko számított rá, hogy aggodalmait félre söprik. De hogy miért hinné az unokaöccse, hogy bárki megtagadhatná a koronahercegtől a jogot, hogy megvédje magát-
Tényleg bolond vagyok.
A nehezebb módon tanulta, igaz-e?
Ozai. Vagy Azula.
A lány a legvalószínűbb. Fivére kegyetlensége valószínűleg inkább szavakban és tűzben nyilvánult meg, semmint egy kisfiú becsapásában, hogy kárt okozzon saját magában. Folyami kavicsok, hogy egy ártatlan arcába robbanjanak – oh igen. Ez egyértelműen Azula volt.
Ami azt jelentette, hogy úgy fogta munkára az unokaöccsét egy idegenekkel teli fogadóban, hogy még mindig a fülébe csengett Azula gúnyolódásának emléke. Egek.
Hát. Legalább még nem futott el. Vagy gyújtott fel bárkit is.
De akkor is. Bölcsebb lenne ezt lezárni, míg még tartottak unokaöccse idegei. Fájdalom és veszély, Zuko ezekkel rezzenéstelenül szembe nézne. A saját elméje démonaival….
Három év és azt hittem mindet legalább felderítettem. De azok az évek Ozai és Azula nélküliek voltak.
Ellenségeim erői mélyebben sáncolták magukat el, mint azt valaha is hittem. És sokkal erősebben, mint képzeltem.
Ahogyan Ba Sing Se-nél….
Nem. Nem veszítem el még egy fiamat-
„Bácsikám!" sziszegte Zuko, könyékkel megbökve.
Ah, igen. Jobb lesz, ha koncentrál, ha nem akarja most elveszíteni unokaöccsét. „Javasolnám, hogy pihentesse néhány napig," közölte a kováccsal míg Zuko elkezdett összepakolni. „Vagy legalább egyenlőre ne legyen több struccló-emelő-verseny, hmm?" kuncogta. „Inkább hagyja, hogy azok vigyék."
Horkanó nevetés. „Hol van abban a móka?"
A szívélyes hátbaverés, ami kísérte elég volt, hogy a legtöbb embert térdre kényszerítse; Iroh hagyta magát mozdulni vele, csak annyit támolyogva hozzá, ami megerősítette figyelőik képét róla, mint egy szerencsés, ártalmatlan öregember. Még mindig mosolyogva, magában visszatartotta a lélegzetét; Zuko megrándult, egy szívdobbanásnyira volt, hogy megtámadja a férfit-
Legyűrte a dühöt és mozdulatlan maradt. Bár Iroh gyanította, hogy a kavicsok az edényükben sokkal, sokkal forróbbak voltak a kelletüknél.
„Köszönetem a tűzhelye használatáért, asszonyom," Iroh meghajolt a nyíltan hallgatózó fogadós felé. „De ha mostanra nincsenek többen, most jutott eszembe néhány dolog, amire az unokaöcsémnek és nekem szükségünk lesz utunkon."
„Visszajöhetsz a vacsoratömeg előtt aranyoskám," mosolygott rá az idős asszony.
„Ah, túl kedves." Újabb meghajlás és finoman kirángatta hitetlenkedő unokaöccsét edényestül mindenestül.
Egyszer balra, kétszer jobbra és a pékség szilárd fala mögött voltak. Nem túl közeli házak a tűzveszély miatt – és senki sem lepődik meg pár kósza füstfoszlányon. „Kisöcsém. Lélegezz."
„Lélegezzek? Nem kell lélegeznem, bácsikám! Ha eleget szedtünk össze, szedjük össze a készleteinket és tűnjünk el-„
„Lee," szólt Iroh, nagyon szándékosan. „Úgy vélem, mint a mestered, mikor azt mondom lélegezz – lélegzel."
Döbbenet, Zuko arcára festve. Árulás. Harag-
Vállait megadóan lesüppesztve, Zuko lélegzett.
Ez nem fog soká tartani, gondolta Iroh. Támadj és harcolni fog. Ez az, amit tesz. Amit tud. De ha másfelé manőverezek…. „Mikor még fiatalabb voltam, foglalkoztam olyan katonákkal, akiket egyszer elkaptak az ellenségeink. Akikkel nem… bántak jól." Elfintorodott, visszaemlékezve milyen volt akkor; büszke és heves és közel sem olyan kedves, mint Zuko azt elképzelhette. „És nem bántam velük jól. Nem veszítettem el azt, amit ők és nem értettem."
„Bácsikám," szólt Zuko hűvösen, „a múlt katonái nem fontosak. Nem összehasonlítva azokkal a katonákkal, akik talán itt lehetnek, éppenséggel most-„
„Fontosak," szakította félbe Iroh. „Fontos vagy, Kisöcsém."
Zuko óvakodva vizslatta. „Nem vagyok katona, Bácsikám."
„Névben nem," ismerte be Iroh. „Elzártak és bántottak azok, akiknek nem volt más választásod, mint engedelmeskedni és képtelen voltál kiszabadítani magad, segítség nélkül."
„Ne beszélj így apámról!"
„És mikor azt hitted elnyerted a szabadságod," folytatta Iroh kegyetlenül, „a rémálmod visszatért és új láncokkal fenyegetett. Láttam ezt a félelmet, Kisöcsém! Ismertem a szívükben. Ismerem a tiédben!"
„Nem félek tőle!"
Sebesen, mint a lecsapó kígyó, Iroh mozdult. „Én igen."
Karjai ölelésében Zuko értelmetlenül hebegett.
„Ügyes és halálos," mondta Iroh halkan. „Kísérti az elméd és nem tudsz nyugodni. De muszáj, Kisöcsém. Emlékezz, mikor meglátogattuk az Északi Levegő Templomot, évekkel ezelőtt." Zuko megesküdött, hogy átkutat minden Levegő Templomot az Avatár nyomai után kutatva és unokaöccse soha nem a levegőbe beszélt. De még egy sebhelyes, dühös tinédzser is látta a bölcsességet abban, hogy Ji a mechanista munkáját a Tűz Népének titokban tartsa. Nem ez volt az első alkalom, hogy ők ketten a Föld Királyság barnájában utaztak.
Ugyanakkor az csak órákra volt, hogy csendben kutassunk, Iroh tudta. Ez már napok óta van.
De nem tétovázhatott. Zukonak szüksége volt az önbizalmára, most jobban, mint valaha. A száműzetés összeroppantó volt a lélek számára; a száműzetés a kínhalál fenyegetésével sokkalta rémisztőbb.
„Lee és Mushi csupán egyszerű menekültek," mondta, szándékosan szilárd hangon. „Hogy mindig őrködjünk, mindig ellenséget keressünk az árnyakban – megjelöl minket. És olyannak kell lennünk, mint két levél az erdőben. Ez az egyetlen módja a túlélésnek." Szorosan fogta, megdörgölve túl-vékony vállakat. „Itt vagyok. Nem hagylak el neki megint."
„…Nem félek tőle." Halk, keserű suttogás.
Nem, gondolta Iroh fanyarul. Nem jobban, mint mindenkitől, Kisöcsém.
Nem a sérüléstől, vagy haláltól való félelem. A harcmezőn unokaöccse szembe tudott nézni bármely ellenséggel-
Kivéve kettőt.
De, hogy azok közt járjon, akik talán nem lennének az ellenségei… erre soha nem volt alkalma megtanítania Zukot. Nem is volt tudatában, hogy szükséges.
Ennek vége. Most.
„Tudnod kéne, Kisöcsém," mondta Iroh tárgyilagosan, még mindig halk hangon, „hogy amit csinálunk, az egyike a legnehezebb és legveszélyesebb feladatoknak ezen a világon. Túlélni egy nemzetben, amely nem a sajátod, utak és szokások közt, amik idegenek mindahhoz képest, amit ismersz – kemény. Nagyon kemény. Nem hinném, hogy Azula képes lenne rá." Visszahúzódott annyira, hogy elmosolyodjon. „De tudom, hogy te igen."
Arany szemek pislogtak, hitetlenkedve és kétkedőn. De Zuko nem húzódott el. „…Hogyan?"
„Nem hallottad a példabeszédet a sárkányról és a hegyről? A hegy erős. Sebezhetetlennek tűnik. És sokminden számára az is. De, ha elég heves csapás éri, csupán kő és por." Megmarkolta Zuko vállát, finoman, de erélyesen. „A sárkány gyengébbnek tűnik. Halandó; ha megsebzik, vérzik. De a sárkány tud mozogni, és kitérni a csapás elől, és kiválasztani a saját idejét a lecsapásra."
Helyes, gondolta Iroh, érezve, ahogy Zuko légzése egyenletessé válik a kezei alatt. A félelem messze még a haláltól, de meggyengítettük. Gondolkodik-
„A sárkányok meghaltak, Bácsikám."
Ah. Nos. Ez őszinte tiltakozás volt, az alapján, amit Zuko tudott.
Merjem? Még mindig szereti fivéremet, és féli. A kockázat, ha tévedtem….
Az ár magas lehet. De az ár az unokaöccse számára, a világ számára, ha hagyja visszaesni Zuko-t a kételkedésnek annak a szörnyű vermébe-
Magában keresztbe téve ujjait, Iroh fohászkodott. „Ezt mondták az Avatárról is."
Zuko most már kiszabadult, megrendülten. „Hazudtál Nagyapának?"
Óvatosan. Vigyázva. „A Hold Szellem tanította a vízidomárokat, kisöcsém. Követted volna Zhao útját és vérét ontottad volna?"
„Nem!" Zuko visszahőkölt, elborzadva. „Ez az, amiért jött – és én…." Elrándult, kezei ökölbe szorultak.
Iroh megmerevedett, felismerve az összekuporodó szégyent, ahogy Zuko elfordult, hogy a sebhelye elleplezett minden kifejezést. Soha nem sír. Nem, mióta Ursa úrnő….
„Az én hibámból halt meg?"
Yue. Mindent elmesélt unokaöccsének, azokon a végtelen napokon, míg a tutajon sodródtak. A hercegnő ritka bátor volt, hogy feladja a saját életét a népéért. Megérdemelte, hogy emlékezzenek rá. „Nem," mondta Iroh erélyesen. „Nem ismerted Zhao tervét. Én sem ismertem Zhao tervét. Nem tudtam időben megállítani. A halála bátor volt és a saját döntése. Nem a te hibád."
„De én vagyok az, aki elvitte az Avatárt." Zuko száraz torokkal nyelt. „Ha ott lett volna… ha az a vízidomár nem követett volna, ő ott lett volna, és – ha tudom, akkor…."
Iroh egyenletes hangon szólt, érezve a szakadékot, ami felett unokaöccse állt. „Mit tettél volna?"
„…Vártam volna."
Ne kiabálj vele, szólt magára Iroh, képtelen elnyomni egy sóhajt. Nagyon régóta elveszett. Nem várhatod el tőle, hogy egy pillanat alatt felismeri az ösvényt. „És ha ott lettél volna és Zhao lebírja őket? Mit teszel?"
„Nem vagyok áruló!"
„Nem, nem vagy az," bólintott Iroh. „Nem hiszem, hogy valaha is az lehetnél. Nem számít mit választasz."
Zuko a fejét rázta, mintha el akarná hessegetni a fájdalmat. „Már nem számít. Meghalt."
Valami megenyhült Iroh szívében, felismerve az igazságot. „Segítettél volna a Holdnak."
„Nem segítettem volna az Avatárt!"
„Egy szóval sem említettem a légidomárt, Kisöcsém," mondta Iroh szánt szándékkal. „Ketten, akik ugyanazon ügyért harcolnak, nem mindig szövetségesek." Vállat vont, mintha nem lenne fontos. „Bevallom, kíváncsi vagyok, miért választanál így. Nemes törekvés lett volna, de általában nem helyesled a szellemekkel való foglalkozást."
„Azok sem egészen helyeselnek engem, vagy mindez nem történt volna meg." felelte Zuko mérgesen. Behunyta szemeit és megmarkolta orrnyergét, hogy visszaverje a frusztrációt. „Bácsikám. Ha nem vetted volna észre, az elmúlt három évben egy hajón éltünk. Ha nem figyeltünk volna oda a holdra, halottak lennénk." Kirobbanó sóhaj, csak jelzésnyi gőzzel. „Készletekre van szükségünk és indulnunk kell."
Bólintva, Iroh követte unokaöccsét a piactér felé. Még mindig kissé sajgó lábbal, de sokkal könnyedebb szívvel.
A szelleme sérült, de még mindig harcol. Csak időre van szüksége. És egy kis… bátorításra.
„Nézzenek oda, ha ez nem egy kis dezertőr," nyújtotta el egy önelégült hang. „Túl melegnek találtad a frontot?"
Szellemek, gondolta Iroh sötéten a nagydarab, feléjük somolygó Föld Királysági katonát vizslatva, nem igazán segítetek.
Türelem. Türelem és árnyak.
„Mit képzelsz kit bolondítasz, vénember? Az a fiú nem gyógyító."
Várj. A megfelelő pillanatra, hogy lecsapj.
„A családja fizetett neked, hogy magadhoz vedd, vagy csak felszedtél egy csavargót?"
Lélegezz. Lapulj. Ott.
„Ki van ott?"
Kardforgató, igen. Jó, nem. Ragadd meg, ránts, használd a kemény falat a kevésbé kemény koponya ellen-
A férfi kiütötte magát. És a kardok….
Perdülj és szeld a levegőt. Érezd a mozgásuk; nem külön pengékként, hanem egy egész két feleként.
Nem rossz. Nem a legjobb, de nem rossz.
Hogy egy hetvenkedő söpredék hogyan jutott mesteri-minőségű kardokhoz, soha nem fogja megtudni. A fattyú nem viselte tisztességes gondjukat, az biztos.
A hüvelyében levő daoval beleolvadt az éjszakába. Itt nem volt igazi városi őrség, de mindig megvolt az esély, hogy kószáló részegekbe botolj, főleg ilyen teliholddal.
Visszajutott szállásukra egy istálló szénapajtájába; a fogadós egyáltalán nem idegenkedett ennek az elrendezésére fizetős szoba helyett, miután Bácsi megdolgozta forró kövekkel és hízelgéssel. Amibe igazán nem akart belegondolni. Soha.
A maszkot Zuko a készlet-kupac alá dugta, amit Bácsi reggel majd elcsomagoltat vele. Ugyanezt kéne tennie a dao-val….
Nem. Elnyertem őket. Jobbat érdemelnek.
Nem terhelte le magát kardokkal, hogy rajtaüssön az Északi Sarkon, nem, mikor szinte tervezte, hogy fürdeni fog. De mindig hordott magával tisztító készletet, mióta elkezdte tanulni a pengéket. A megszálláson, a tutajon, Azulától való őrült menekülésükön át – mindig.
Előhúzva az ikerpengéket, Zuko az egyik élére meredt, csorbulások és karcolások után kutatva és munkához látott.
„Kíváncsi voltam megtalálod-e."
Fenőkővel a kezében Zuko habozott, aztán folytatta a munkát. „Nem akarod, hogy visszaadjam őket."
„Nem, nem akarom," felelte Iroh elmélázva, keresztbe tett lábbal ülve ágyneműjén. „Az esélyeink javulnak ha fel vagy fegyverezve. Bár csakugyan jobb, ha korán távozunk." Megsimogatta szakállát. „És mivel az embereink soha nem beszéltek a különleges képzésedről, még akkor sem, mikor Zhao kérdezte – és nekem elhiheted, megkérdezte, mikor besorozta őket a flottájába – senki sem fogja ezt a lopást velünk kapcsolatba hozni."
Zuko megpróbált nem megrezzenni. „Lopás? Hadban állunk!"
„A Tűz Népe talán. Mi nem." Iroh szigorúan nézett rá. „Mindig megtartottad a becsületedet, Zuko herceg. Ne veszítsd el a kétségbeesésnek. Egy vezető nem hagyja a katonáit fosztogatni. Azon az úton a Tűz Népe iránti gyűlölet hever és nem egy harmonikus uralom jövője, hanem egy véres hódításé ami soha nem lesz kielégítve." A szigorú tekintet megenyhült. „Egy bölcs vezér először magának parancsol."
Az acél mintha égette volna a kezeit. Zuko nyelt egyet és letette. „…Hazugnak nevezett téged."
„Mindig is lesznek olyanok, akik a legrosszabbat hiszik az emberről," mondta Iroh könnyedén. „Te nem vagy dezertőr, Zuko herceg. Ezt mindketten tudjuk."
Csakugyan? „Senkit sem győzök meg gyógyítóként!" Uralkodj magadon. Uralkodj. A széna és a tűz rossz párosítás. „Bácsikám, ez őrültség, én soha – az igazi gyógyítást évekbe telik megtanulni, nyilvánvaló lesz, hogy én – nem tudom megcsinálni!"
Sóhaj. De nem tűnt megadónak, vagy csalódottnak. Inkább… eltökéltnek. „Kisöcsém," szólt Iroh halkan. „Gyere ide."
Az ajkába harapva Zuko úgy tett.
„Ülj le," utasította Iroh, meggyújtva egy apró lángot a tenyerén. „Tűz és gyógyítás sokkal szorosabban összefonódnak, mint a legtöbben valaha is tudhatják. A tűz nem csak pusztítás; szenvedély, akarat és maga az élet. És ez az élet megérinthet más életeket." Zuko elé tartotta a lángot. „Anyád megmutathatta ezt neked."
Az anyám?
„A mozdulatok olyanok, mint amiket arra használsz, hogy hőt emelj a kezeidben. De a tested hője helyett a lángét használod. Finoman… ne vond, hanem csalogasd magadhoz… vegyítsd a láng energiáját a sajátodéval…."
Olyan volt, mint a talp alatt megrepedő jég. Az egyik pillanatban láng volt. A következőben-
Fényesebb. Más.
A körkörös mozdulatok a helyükre kerültek, emlékeztetve őt az Avatárnak a nyugodt levegőből viharba suhintására, a vízidomár lökésére, ami a hullámokat jéggé fagyasztotta. A tűz több volt, mint láng, de oda kellett csalogatni, tartani, győzködni….
„Jó," mondta Bácsi puhán. „Most pedig lássuk mit tehetsz egy vénember fájós lábáért."
Pislogva – mióta voltak a tüzének zöld részecskéi? – beletelt egy pillanatba, míg befogadta bácsikája értelmét. Nem gondolhatja komolyan.
„Próbálkozz," sürgette Iroh. „Csak próbáld. Ha nem megy – akkor igen, hívhatod idős nagybátyádat bolondnak és találunk más módot."
„Ne mondj ilyeneket!" csattant fel Zuko fájó szívvel. Én mondtam. Mert el akartam hinni. Mert máskülönben Azula megint hazudott és én annyira haza akartam menni…. „Nem vagy bolond és nem vagy hazug és nem volt joga!"
Senkinek sem szabad ezt mondania Bácsikámnak. Soha.
Zöld. Fényes, mint a holdfény. Nem forró, de meleg, mint a nyári dél.
Nem tudom sokáig tartani….
Közel, de nem érintve a bőrt. Immár mindkét tenyér kifelé tartva; úttól meghúzódott bokák fölé tartotta őket, érezve, ahogy erő szivárog ki belőle és felfoszlott energiákat táplál. Lelki szemei előtt réz nyomai melegedtek óarannyá.
„Elég," szólt Bácsi szilárdan, megmozgatva lábujjait. „Nyúlj vissza és engedd, hogy elvezessem, amit tudok."
Egy hullámnyi melegség és a fájdalom szikrái holt levelekként égtek el. Zuko elvesztette a mozdulatot, a lángok füstté estek. „…Nem tudtam tartani." Nem fog sírni. Még ha – fáradt is volt. Fáradt a kudarcba.
„Az, hogy egyáltalán elő tudtad hívni több mint amire én valaha is képes voltam."
Zuko rámeredt.
Iroh fanyarul rámosolygott. „Anyád sokszor megmutatta nekem a katát, mégsem tudtam soha elsajátítani. Azt mondta, a családján belül adták tovább. Egy legendákon alapuló technika. Egy titok és ajándék Byakkói Kuzontól.
„Kuzon?" Zuko elsápadt.
„Anyád nagyapja. Erős tűzidomár, jókora adag humorral a leveleiből ítélve." Iroh kíváncsian felvonta szemöldökét. „Hallottad a nevet?"
Zuko nyelt egyet. „Az Avatár…. Hallottam mondani." Mondjuk. „Valaki, akit ismert, száz évvel ezelőtt."
„Kuzon tizenöt lehetett," mondta Iroh elgondolkozva. „Lehetséges. És talán ez az, amiért soha nem sikerült elsajátítanom. Tanulmányoztam a vízidomárokat, de soha nem álltam meg a helyem egy légidomárral szemben."
Megálltam a helyem. Két egész percig. „Miért tanulmányoznál vízidomárokat?"
„A bölcsesség sok helyen megtalálható, Zuko herceg. Tán nem tanulmányoztad a vízidomárt aki lebirkózott?"
Zuko megpróbált nem vicsorogni. „…De." És jobb lesz, ha legközelebb új trükkökkel jön. Nem fogja még egyszer agyonnyomni egy pillérnyi jég.
„Ne csak azért tanulmányozd, hogy legyőzd, hanem, hogy megtanuld mi lehet hasznos a saját formádnak," javasolta Iroh, óvatos kézzel végigfutva unokaöccse hátán. „Ez fáj?"
Zuko a homlokát ráncolta. „Nem." Aminek nem volt értelme.
Nagybátyja elmosolyodott. „Akkor úgy tűnik, Zuko herceg, hogy nem hazudunk."
A felismerés beivódott és Zuko a karjaiba temette fejét, hogy elfojtson egy hitetlen nyögést. Oh Agni. Ezt véghez kell vinnem….
„Most pihenj." Borzolta meg Iroh rövid haját. „Reggel befejezzük a pengéidet."
