1939 ősze
Egy olasz faluban

.

- Ne menj nagyon messze, Feliciano!- Kiáltotta Róma nagypapa. Napsütéses őszi reggel volt, a faluban nagy volt nyüzsgés ahogy Lovino és Róma nagypapa kényelmesen bandukoltak a macskaköves utcákon. Az elmúlt hónapokban Lovino megszokott egyhangú élete fenekestől felfordult. Már a piacon sem volt elég árú. Az emberek összesúgtak a utcasarkokon, innen-onnan baljós félmondatokat lehet hallani. Róma nagypapa a Cantina Verde-ben beszélgetett, ahelyett, hogy a földeken dolgozott volna. De ma a zsúfolt, napsütéses utcákon sétálva szinte olyannak tűnt a falu, mint egykor régen. Derűs változás volt ez. Az emberek gyakran megálltak, hogy köszönjenek Rómának, vagy vidáman üdvözöljék Feliciano-t, és egyáltalán nem lepte meg Lovino-t, hogy vele senki sem törődik. Ők hárman a cantina-ba mentek, és mint általában mindig a minden apróságon fellelkesedő Feliciano előrefutott.

- Nem tehetek róla, hogy ti olyan lassan mentek!- Kiáltott vissza Feliciano. - Siessetek, meg kell állnunk a szökőkútnál! Lovino-val mindig megállunk a szökőkútnál, ha a városba megyünk, van is egy pénzérmém, és már azt is tudom, hogy mit fogok kívánni, oh, szia Antonio!-

Lovino majdnem elbotlott. Pulzusa felgyorsult, ahogy meglátta, hogy Antonio sétál keresztül a tömegen vidáman integetve. - Jó napot Feli! Róma!- Antonio mosolya még jobban felragyogott. -Lovino!- Lovino gyorsan elfordította a tekintetét.

Antonio az elmúlt hónapokban gyakran megfordult a faluban, de az utóbbi pár napban maradt itt a leghosszabb ideig, mióta tavasszal visszatért. Lovino ezekben a napokban sikertelenül próbálta figyelmen kívül hagyni Antonio-t és az iránta táplált érzelmeit. Bár a spanyol semmit olyat nem mondott neki, ami miatt ismét pofon vághatta volna Lovino, mindig sikerült a fiú szívét kényelmetlenül megdobogtatnia, és elérnie, hogy zavarba ejtően elpiruljon egészen a nyakáig. Ez különösen akkor történt meg, ha rajtakapta, hogy Antonio őt nézi… bár ebben soha sem lehetett biztos, mivel a spanyol rögtön elkapta a tekintetét. Antonio annyira barátságos, annyira vidám volt, és annyira más volt, mint a többiek, akik észre sem vették őt, és csak az öccsével foglalkoztak. Antonio

még Lovino nevét is másként mondta ki. Lovino nem is tudta, hogy értse meg ezt az egészet. Egy felnőtt férfinak nem szabadna így éreznie. Frusztráló, zavarbaejtő, kissé félelmetes volt, de titokban különösen újnak és izgalmasnak tartotta.

Róma megállt, és barátságosan megrázta a férfi kezét. - Antonio! A cantina felé mész? Te ugye pont szemben laksz vele?
- Igen, de most olyan kellemes idő van, hogy kijöttem egyet sétálni. Ha ti is oda mentek, veletek tartok.- És így sétáltak tovább, Antonio-val együtt. Lovino ügyet sem vetett a férfira, Feliciano izgatottan ugrabugrált körülötte.

-Antonio, eljössz velünk a szökőkúthoz? Lovino-val érméket dobunk bele, ahogy Rómában szokták a Nagypapa szerint, és kívánunk egyet, és …

- Azt te csinálod, Feliciano, én nem szoktam ilyeneket csinálni. - Szólalt meg gyorsan Lovino.

Feliciano megfordult, és furcsálló tekintettel nézett a bátyjára.
- Dehogynem!.-

Lovino próbált nem elpirulni. -Régebben, gyerekkoromban, persze, hogy szoktam!-

- De emlékezz csak, hogy múlt héten is dobtál bele egy érmét és gitárt kívántál, mint mindig... jaj! Miért rúgtál meg, Lovino?-

Antonio hangosan nevetett. - Ez jó mókának tűnik, Feliciano! Azt hiszem, hogy én is dobok a kútba egy érmét!

- Mit fogsz kívánni?- érdeklődött lelkesen Feliciano.

-Ah, ha elmondjuk a kívánságunkat, nem válik valóra. - Antonio Lovino-ra kacsintott, a fiú ezt egy haragos tekintettel viszonozta.

Feliciano arca elnyúlott. - Tényleg? De én mindig elmondom Lovino-nak, hogy mit kívántam, és mindig megvalósul...

- Ez azért van, mert pasta-t kívánsz. - mondta kissé bosszankodva Lovino. - Minden egyes alkalommal azt kívánod, hogy pasta-t együnk, és mikor hazamegyünk, és pasta–t eszünk, teljesen meg vagy lepve, hogy teljesült a kívánságod.

- De semmi más nem jut eszembe, amit szeretnék!-

Lovino a szemeit forgatva nézett Róma nagypapára, aki csak elnevette magát, és szemében szeretet csillant. Ha Feliciano bármit választhatna a világ összes kincsei közül, ő biztosan egy tál pasta mellett döntene.

- Ne törődj a bátyáddal, Feliciano,- szólt vidáman Róma, -vannak rosszabb dolgok, amit…-

Az utca hirtelen elcsendesedett, Róma körülkémlelt, és menetelő csizmák egyre közeledő hangját hallotta. Lovino nem látott még senkit, mikor Róma nagypapa már eléje állt, és karjaival tolta vissza a fiút az utcára. Mellette Antonio ugyanezt tette Feliciano-val. Az utcán mindenki meglapult az menetelő léptek egyre közeledő neszére. Lovino körbenézett Róma vállai mellett, és fekete egyenruhásokat látott vonulni feltűnően fitogtatott fegyverekkel, csizmájuk hangja baljósan visszhangzott a csendes épületek között, és úgy tűnt, hogy tekintetük a Napot is elhomályosítja. Lovino akaratlanul is megremegett, ahogy nézte őket elmasírozni, harag, félelem, és bizonytalanság különös keveréke öntötte el lelkét. Mellette Feliciano behunyt szemmel, reszketve markolta Antonio ingének a hátát. Mikor a csapatok végre elérték az utca végét, és befordultak a főtérre, Lovino mélyen felsóhajtott, és Róma nagypapára, majd Antonio-ra nézett. Mindketten el voltak képedve.

- Kik voltak ők?- Kérdezte Feliciano halk, remegő hangon.

-Fasci di Combattimento. - mondta Antonio. -Fekete-ingesek.

-Senkik,- szólalt meg hirtelen Róma. -Lovino, vidd Feliciano-t a cantina-ba! Menjetek a másik úton.

- Miért?- kérdezte mérgesen Lovino. - Merre mentek?

-Lovino,- szólt Róma figyelmeztető hangon. -Vidd Feliciano-t a cantina-ba! Nem fogunk soká elmaradni.

-Ugye ők a kormányerőkhöz tartoznak?- Kérdezte Lovino elszántan, hogy addig hagyhassa figyelmen kívül Róma parancsát, amíg csak lehet. Lovino tudta, hogy Róma nagypapa mindig szemben állt a fasiszta kormánnyal. De ezek a dolgok soha nem tűntek olyan fontosnak Olaszországnak abban a kis zugában, ahol ők éltek, és ahol szinte nem is esett szó a kormányról, és a hozzá közeli mozgalmakról. Vagy legalábbis mostanáig. - Ők a fasiszták, akik egyetértenek a ném...

-LOVINO!- Lovino összerezzent Róma kiáltására, Feliciano fel is kiáltott. Róma behunyt a szemét, tekintete megenyhült, és mosolyt erőltetett az arcára. Kissé előrehajolt, és halkan így szólt. - Igazad van Lovino. De ilyesmiről nem beszélünk az utcán. Na, ugye vigyázni fogsz az öcsédre?

Lovino hunyorgott. Ez nem igazság... persze, hogy vigyáz Feliciano-ra. Az öccsére pislantva látta, hogy Feliciano meg van rémülve. Lemondóan sóhajtott, és megfogta testvére kezét, aki rögtön belekapaszkodott. - Jól van. A cantina-ban leszünk.

- Jó fiú,- mondta Róma. Lovino zavarba jött és Antonio-ra pislantott, de szinte meg sem tudta figyelni a férfi arcát, mert olyan gyorsan elkapta a tekintetét.

- Gyere, Feliciano, igyunk olyan limonádét, amit annyira szeretsz!-

Feliciano lelkesen követte. Lovino vonakodva sétált el, de még sikerült elcsípnie Róma szavait a háta mögött. - Végül elértek ide is. Ez nem jelenthet mást, mint hogy listájuk van a lakosokról.

- Ne aggódj, Róma.- Antonio szavaira eddig ismeretlen remegés futott végig Lovino gerincén. - Megszerzem neked az a listát.

.

Lovino egyedül és elfeledve ült a cantina-ban, hanyagul lógázta a lábát, és mogorván összefonta a karjait. Feliciano egy sarokban ült, és úgy elmerült a rajzolásban, hogy egy órája a fejét is alig emelte fel. Lovino csendesen morgolódva a szomszédos teremhez vezető zárt ajtót nézte, ami mögött Róma nagypapa és Antonio bizalmas beszélgetést folytattak, amiből persze ő már megint ki volt zárva. Elege volt abból, hogy soha semmit nem mondtak el neki, úgy kezelték, mint egy gyereket. Róma nagypapa azt már elmagyarázta, hogy ők ellenállók, de Lovino nem tudta pontosan, hogy ez mit is jelent azon kívül, hogy soha nem beszélhetett erről, és soha nem tudhatta meg, hogy pontosan miről is van szó. De tudni akarta. Tudni akarta, mi is az az „információ" amit Antonio hoz nekik. Tudni akarta, hogy hova megy Antonio, mikor hetekre eltűnik. De mindenekelőtt azt akarta tudni Lovino, hogy mit csinál Nagypapa, Antonio, és a Resistenza többi tagja, mikor fontosnak tűnő „küldetésekre" mennek, és napokat töltenek a tervezéssel térképekkel, fegyverekkel körberakva.

Lovino Feliciano-ról a zárt ajtóra nézett. Az öccse biztosan nem venné észre, ha ő felállna és hallgatózna… Lovino-t teljesen eluralta a kíváncsiság. Most már eléggé hozzászokott ehhez a megoldáshoz, hiszen mi más választása lenne, ha senki semmit nem mond neki. Felugrott az asztaltól és az ajtóhoz sietett, hogy hallgatózzon, de úgy tűnt, hogy már csak a beszélgetés végét csípte el.

- Menj oda, és juss is ki onnét, Antonio. Viszel nekik hamis információt?

- Teljesen fel vagyok készülve. Ne aggódj, Róma. Már volt dolgom ezzel az emberrel azelőtt, pár perc alatt megszerzem a listát.

- Tökéletes. Mert csak perceid lesznek erre. Az utca végén vár egy kocsi. Az, amelyiken piros jel van.-

Lovino gondolatai vadul pörögtek. Ha átgondolná mire készül, elkezdene önmagával vitatkozni. Megállásra kényszerítené magát. Talán arra is rájönne, hogy hihetetlenül nagy hülyeséget csinál. De nem akart erre gondolni. Hanem kirohant a cantina-ból, és megtorpant, amikor észrevett egy magányos járművet ami az utca végén parkolt, és ablakából apró piros rongy lógott ki. Inkább teherautó volt, mint személygépkocsi, platója sötét színű vászonnal volt befedve. Lovino Hevesen dobogó szívvel, izgatottságtól lángoló arccal odafutott, és habozás nélkül félredobta a nehéz szövetet. Aztán elszánva magában, hogy nem gondolkodik azon, hogy mit tesz, bemászott a teherautó hátuljába, és magára borította a sötét szövetet.

Sötétség borult rá, és erős, kellemetlen fémszag vette körül. Lovino próbált úrrá lenni hevesen dobogó szívén, és nehéz, kapkodó lélegzetén. Próbált megnyugodni. Végre látni fogja, mi történik. Része lesz az eseményeknek. Végre rá fogja őket kényszeríteni, hogy mondják el neki, hogy pontosan mit is tesznek az ellenállók. De most, hogy maga körül csak feketeséget látott, csend vette körül, csak a saját vérének zúgását hallotta, Lovino elkezdett gondolkodni. Mi a fenét csinál? Miért csinálja ezt az egészet? Mi a bánatért kuksol itt a teherautó platóján, ami Isten tudja, hogy hova megy, és milyen célból? Talán mégsem annyira jó ötlet...

Mély motorzúgás ütötte meg a fülét, a jármű megrázkódott ahogy a motor beindult. Félelem szorította össze Lovino torkát. Gyorsan megragadta a borítóvásznat, de már elkésett. A teherautó elindult, és Lovino nem tehetett egyebet, mint ült a sötétben, és próbálta hevesen kalapáló szívét lecsendesíteni, és gondolatait elnémítani. Szerencsére az út nem tartott sokáig, bár Lovino biztos volt abban, hogy ő hosszabbnak érezte mint amilyen valójában volt. Azt azonban nem tudta biztosan, hogy megkönnyebbülést vagy rémületet érzett-e, mikor a teherautó megállt, és a motor zaja elhalt. Amikor közvetlen közelről meghallotta Antonio hangját, nem tudta, hogy mit akar: kiugrani és kétségbeesetten a spanyolba kapaszkodni, vagy kiugrani és elmenekülni amilyen messze csak lehet. Azonban a legjobbnak tűnő megoldást választotta, vagyis ott marad, ahol van, egészen addig, amíg ennek az egésznek vége nem lesz. Senki sem fogja megtudni, hogy ő itt van...

- Egy civil sincs az épületben?- hallotta Antonio hangját. Lovino furcsamód biztatónak tartotta, aztán rögtön düh fogta el, hogy így érzett.

- Egy sincs bent,- válaszolta egy ismeretlen hang. - Csak az a két fekete-inges tartózkodik az épületben. Húsz perce van, Carriedo. Húsz perc múlva felrobbantom ezt az autót.-

Lovino biztos volt abban, hogy szíve megáll a rémülettől. Levegőt sem kapott.

- Addig beszerzem, amire szükségem van.- szólt Antonio.

-Rendben,- válaszolta az idegen hang. -El fogok tűnni a színről. Tehát ne késlekedjen, megértette?

-Rendben.- Lovino annyi ideig várt, amíg csak bátorságából tellett, szíve vadul kalapált, halántékán vizes volt a haja az izzadságtól. Végül, tudva, hogy nem maradhat a teherautóban tovább, és remélve, hogy az idegen is elment, Lovino kétségbeesetten belerúgott a plató belső oldalába, és egy röpke másodperc múlva a borítóvászon eltűnt a feje felől, és ő szaporán pislogott a vakító napfényben, és Antonio állt mellette hangosan átkozódva. -Mierda!(1)

-Kérlek, ne robbantsál fel..- Suttogta Lovino.

- Mi a … ay Dios mio (2)… a fene essen beléd, Lovino? Ki kell jönnöd innét!- Antonio megragadta Lovino-t a karjánál fogva, és segített neki kikászálódni a teherautóból. Elképedve nézett a fiúra. - Mi a fenét keresel te itt? -

Ahogyan botladozva földet ért, Lovino mérgesen húzta össze a szemöldökét, és felkészült a visszavágásra. - Én csak azt akartam látni, hogy mit csináltok, soha senki nem mond nekem semmit, és azt gondoltam…

-Hallgass rám!- Lovino elhallgatott, ahogy meghallotta Antonio figyelmeztető, barátságtalan hangját. Ilyennek még soha nem hallotta a spanyolt azelőtt. - Nem tudom, hogy mit gondolsz, de most azt kell tenned, amit mondok, megértetted? -

Lovino csak annyi bosszúságot gyűjtött össze lelkében, amiből kitelik egy felháborodott válasz. - Mi a fenét gondolsz...

-Lovino, ezt halál-komolyan mondom.- És ekkor ismét elhallgatott a fiú. Antonio azelőtt soha nem beszélt így vele. Olyan volt, mintha egy teljesen más személy lenne. - Maradj csendben!- folytatta Antonio. - Ne szólj egy szót sem!. Maradj mellettem! És ígérd meg, hogy azt csinálod, amit mondok, kérdés nélkül!

- Én...

- Ígérd meg!- Antonio tekintete kemény volt, hangja parancsoló. Lovino magába fojtotta a szájára toluló ellenkezést.

- Megígérem.- Lovino szinte meg volt döbbenve saját szavaitól, de úgy tűnt, nem tehet mást.

Hirtelen feltűnt valaki a mellettük lévő épület kapujában, és mérgesen feléjük kiáltott. -Carriedo,most jössz hozzánk, vagy mi lesz?- Lovino döbbenten vette észre, hogy a kapuban álló férfi fekete-inges, vagyis egyike a fasiszta kormányerőkhöz tartozóknak, akik csak most jöttek Olaszországnak erre a részére. A fekete-inges furcsán méregette Lovino-t, majd eltűnt az épületben, és Lovino végül beismerte magában, hogy mekkora nagy marhaságot csinált. Rettegés homályosította el agyát, és megkövülten állt, még akkor sem volt hajlandó megmozdulni, mikor Antonio megfogta a kezét, és el akarta húzni.

-Nem lesz semmi bajod, Lovino. Nem engedem, hogy bármi is történjen veled!- Antonio megszorította a kezét, és egy pillanatra ismét felragyogott arcán a vidám mosoly, és szemei ismét felcsillantak. Lovino-t ez kissé megnyugtatta, de még mindig vonakodott a férfival tartani.

- Én… én megvárlak itt kint…-

Antonio szinte sajnálattal nézett rá. - Az túl gyanús lenne. Csak tartsd be, amit ígértél, és nem lesz semmi baj.

- Jaj Istenem.- Lovino összefonta a karjait, ami régi rossz szokása volt, és Antonio ismét megfogta a kezét.

A szoba úgy nézett ki, mint egy elhagyott kocsma. Ütött-kopott pult húzódott az oldalsó fal mellett, és pár törött asztal, felborított székek hevertek a padlón. A fekete-inges, aki a kapunál odakiáltott nekik, egy papírokkal borított asztal fölé hajolt, egy másik pedig egy asztalon ült, és gyanúsan méregette őket. Lovino Antonio kezébe kapaszkodott, és azon aggódott, hogy mit fognak az egészhez szólni a fekete-ingesek, míg végül a spanyol elengedte a kezét, és hűvös tekintettel ránézett. Egész viselkedése megváltozott egy pillanat alatt. - Menj és ülj a pulthoz, fiú! -

Lovino szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, és a haragtól, de gyorsan eszébe jutott az ígérete. Odasietett az ajtóhoz legközelebb lévő bárszékhez, és magában azon imádkozott, hogy minél hamarabb vége legyen ennek az egésznek.

-Carriedo, már jó ideje nem láttuk.- Az asztalnál álló fekete-inges Antonio felé intett, aki óvatosan visszamosolygott. Lovino-nak az volt az érzése, hogy ő a magasabb rangú tiszt.

- Tudja barátom, az események felgyorsultak. Egyre jobban szorít az idő. Tehát ezt gyorsan meg kell ejtenünk. De meglepő magát errefelé látni. -

A tiszt a szemeit forgatta. - Ezt a fene megaláztatást! Egy ilyen nyavalyás porfészekbe küldeni engem. Szánalmas, taknyos ellenállókat letartóztatni. Ez egy vicc. -

Antonio nevetett, de ez nem az a gondtalan, vidám nevetés volt, amit olyan jól ismert Lovino. Hideg, kegyetlen nevetés volt, ami megijesztette a fiút. - Éppen ezért vagyok itt, ahogyan már biztosan tudja is. A feletteseim a listájukat szeretnék elkérni. El kell pusztítani ezt a zöldfülű Resistenza-t, amíg nem mennek a dolgok túl messzire. -

A széken ülő fekete-inges a homlokát ráncolva fonta össze a karjait maga előtt. - És miért … ezt szeretném tudni, és erről szeretnék további információkat,... hogy miért kéne magának ennyire fontos iratokat átadnunk? Az ellenállás letörése a mi feladatunk is. -

Antonio békülékenyen széttárta a karjait és mosolygott. De mosolya hideg, és örömtelen volt, akárcsak a nevetése. - Barátom! Mi itt mind egy oldalon állunk. Ugyanannak dolgozunk. És ahogy a barátom is tanúsíthatja,- Antonio a tiszt felé bökött, - A feletteseim mindig megjutalmazzák azokat, akik segítenek minket a célunk elérésében. Egyébként sem gondolom, hogy csak a két szép szememért segítesz nekem. - Antonio vastag iratköteget vett elő ruhájának belsejéből, odalépett a tisztekhez, és az asztalra rakta, a többi, ott tornyosuló papírhalom közé. - Azt hiszem, hogy ez az információ sok előnyhöz fogja juttatni magukat, és jó pontokat szereznek a feletteseimnél, annak ellenére is, hogy nem maguk az egyedüliek, akik az ellenállás felszámolásán fáradoznak. - A két férfi rögtön keresgélni kezdett a papírok között.

Lovino szinte elkábulva nézte. Ez nem az az Antonio volt, akit ő ismert. Aki mindig kész a nevetésre, akinek mindig csillog a szeme, és túláradóan nagylelkű, aki mindig ajándékokat hoz, és buta kis történeteket mesél, és belemegy Feliciano együgyű játékaiba. De hát, Lovino nem ismeri Antonio-t olyan régen. Talán most látja a férfi igazi arcát? Dühítő félelem és furcsa, ismeretlen kíváncsiság között vergődött. Azonban azonnal minden gondolata tovatűnt, mikor az üldögélő fekete-inges sötét, és kíváncsi tekintetét megérezte magán. - Ki ez a fiú, akit magával hozott, Carriedo?-

Lovino szíve olyan hevesen dobogott, hogy elszédült, nyaka égett a forróságtól. Kétségbeesetten próbálta legyőzni az egyre növekvő pánikot, ami úrrá lett rajta. Antonio azt mondta, hogy nem engedi, hogy bármi is történjen vele. Lovino-nak bíznia kell benne, nem tehet mást.

- Ó, ő senki.- Mondta Antonio gyorsan, ajkán azzal a hamis, kegyetlen mosollyal.

- Senki?- A fekete-inges gyanúsan méregette. - Senki, és csak itt ül, és hallgatja a mi szigorúan titkos beszélgetésünket?-

Antonio a fekete-ingesről Lovino-ra nézett. Lovino visszanézett rá tágra nyílt szemeiből a vad, elképzelhetetlenül nagy félelem nem enyészett el. Antonio szemei viszont nem árulkodtak semmi érzelemről. - Csak valami, amit a szomszédos falvak egyikében szedtem fel. - Mondta simulékonyan, a fekete-ingesre nézve. - Na, nem tudnánk gyorsan túl lenni ezen? Nem fogok többet fizetni ezért a kölyökért, mint amennyit kell. -

Mindkét fekete-inges elnevette magát, mint akik megértették, miről is van szó, tekintetük egyre gúnyosabb, és kellemetlenebb lett. Lovino vállai megfeszültek, nyakán tovaterjedt a forróság. Szinte belebújt a mögötte lévő padba, és nagyon megbánta azt a hülye ötletet, ami ide vezette. Egyre csak azt kívánta, hogy bárcsak visszamehetne és kikerülhetne ebből az egészből. Próbált szavak nélkül odakiáltani Antonio-nak: Mentsél ki innen, te idióta... ne viselkedj így.. jaj Istenem, ne engedd, hogy így nézzenek rám…

- Hát, most már tudjuk, hogy miért sietsz ennyire!- Mondta a fekete-inges ahogy felállt, hátratolta a széket, és vad tekintettel fixírozta Lovino-t. A fiú olyan erősen harapdálta ajkait, hogy nyelvén a vér ízét érezte.

- Pontosan! Na, legyünk rajta túl! A lista? - Antonio a tiszt kezében lévő papírok után nyúlt, de a férfi gyorsan elhúzta a kezét, és félreérthetetlen tekintettel nézett Lovino-ra. Mosolyától végigfutott a fiú gerincén a hideg, a hűvös hang a bőre alá hatolt.

- Nem hiszem, hogy az információ, amit ad nekünk megfelelő ellenszolgáltatás azért az információért, amit magának adunk. Talán van valami más is, amit fel tudna kínálni nekünk. -

Antonio vállai megmerevedtek. Lovino észrevette, hogy a spanyol tekintete feltűnés nélkül a két férfi oldalán lévő fegyverre siklott. Lovino kétségbeesetten gondolt arra, hogy Antonio-nak van-e egyáltalán fegyvere. Tekintetének elkalandozása azonban csak egy másodpercig tartott, és Antonio ismét elmosolyodott. - Miért ne lenne. Mit szólnának ahhoz, ha találkoznánk a helyi kocsmában, és ott folytatnánk a csereberét? Ahogy lezártuk az ügyünket, már indulok is oda.

- Miért megyünk olyan messzire?- Kérdezte a tiszt, és fenyegetően előrelépett. - Ez is van olyan jó hely, mint bármi más. Fent szobák vannak. - Lovino egész testében megremegett. Összehúzta magát, ahogy csak tudta, és a kényelmetlen padhoz simult.

Antonio kezei ökölbe szorultak, majd ismét kisimultak. A másik fekete-inges is előrelépett. Lovino nem értette mi folyik itt, nem is akarta megérteni. Most sem tehetett mást, mint bízni Antonio-ban. A feszült hangulatot Antonio törte meg. Megpaskolta a magasabb rangú tiszt hátát, és hangosan nevetett. - Hát, mi mind jóban vagyunk, ugye? Csak ne nyújtsuk el nagyon.- Lovino azt mondta magában, hogy Antonio szerepet játszik. Ez nem az igazi énje… Antonio ezt nem gondolja komolyan…

-Ah, nem kéne, elég csinos. Egyébként pedig, hátulról mind egyformák.- A tiszt szeme szinte átdöfte Lovino-t a szoba másik oldaláról.

- Ő is fiatal, ez mindig segít,- tette hozzá a másik fekete-inges. Fenyegető kacsintásiktól, és nevetésüktől Lovino megborzongott, hátán végigfutott a hideg. Antonio velük együtt nevetett, karját az egyik tiszt vállára tette; és akkor, gyorsan és könnyedén kezébe kapta a listát. Rögtön zsebre vágta és elhátrált.

- Örülök, hogy megegyezésre jutottunk. És kérem, még ahhoz is ragaszkodom, hogy maga legyen az első. - Lovino-nak még a lélegzete is elakadt. Nem tudta, hogy mit tegyen… pánikba fog esni, kiabálni fog, el fog rohanni... - De először, - folytatta Antonio, - Itt meg lehet fagyni. Igaz, hogy meg lehet itt fagyni? Hé, kölyök!- Antonio ránézett, beszélt hozzá. Lovino könyörgő tekintettel nézett rá, de Antonio arca közömbös maradt. -Fuss ki, és hozd ki a kabátomat a kocsiból!-

Lovino-nak nem kellett kétszer mondani. Felugrott és kirohant. A kinti hűvös levegőn megállt, és megkönnyebbülés futott keresztül rajta, hogy kiszabadult a szörnyű, fullasztó szobából, megszabadult az aljas tekintetektől, ocsmány röhögésektől. De fogalma nem volt, hogy mihez kezdjen. Elfusson? Várjon? Lovino tanácstalanul nézett szét a kihalt utcán. Dühös volt és elkeseredett könnyek gyűltek a szemébe. Csendben könyörgött Antonio-nak, hogy igyekezzen. Lélegzete egyre szaporább lett, kezei remegtek, és nem sok választotta el attól, hogy pánikba essen… Lovino szinte felzokogott a megkönnyebbüléstől, mikor látta, hogy Antonio siet ki a kapun. Megragadta a fiú kezét, és szó szerint lerángatta az útról.

- Csak menj és ne állj meg!- Antonio arcán hideg, és merev kifejezés ült, amit Lovino soha nem látott, acélos tekintete a távolba meredt, szája szinte vicsorgott. Szinte rohantak, és egyre távolabb kerültek az épülettől.

- Mi történt?- kérdezte Lovino, akinek jeges félelem öntötte el a testét.
- Mit csináltál?

- Csak menj!

- Mi folyik itt? Mit akartak?

- Semmit, Lovino. - De az olasz fiú soha nem látta a gondtalan, vidám spanyol arcát ennyire dühösnek.

- De mi...- Hirtelen erős robbanás hallatszott a hátuk mögül, fülsiketítő robaj rázta meg az üres utcát. A levegő pár másodpercre forró és nehéz lett. Lovino teste megremegett a sokktól. A válla mögé nézett, és látta, hogy a kocsi darabjai szerteszét hevernek, és az épület lángokban áll, homlokzati fala leomlott. Lovino lábai elgyengültek, megbotlott, de Antonio rögtön utánanyúlt, és levezette az útról. - Jaj Istenem... - zihálta Lovino. - Jaj Istenem…-

Egy üres kocsi állt a sarkon. Antonio kinyitotta az ajtót, segített beszállni Lovino-nak a járműbe, majd ő is beült a vezetőülésre, és elhajtott. Lovino a karfát markolta szinte bénultan a sokktól, és egész testében reszketett. Semmi nem tűnt valóságosnak, mivel nem lehet valóságos. Túl gyors, túl szürreális, túl sok volt ahhoz…

- Nincs semmi baj, Lovino. Csak lélegezz. Biztonságban vagy. Velem vagy. És már minden rendben van.-

Lovino próbát engedelmeskedni Antonio-nak, próbált lélegezni, de mellkasa túlságosan összeszorult, torka túlságosan kiszáradt. - Azok az emberek... még bent voltak…

- Igen.

- Azt mondtad... azt mondtad, hogy soha nem tudnál senkit megölni…

- Azt mondtam, hogy soha nem tudnék ártatlan embereket ölni. Azok az emberek nem voltak ártatlanok, Lovino. Ez nehéz, tudom, és nem egyszerű megérteni. De a halálukkal sok embert mentettünk meg a mai napon. - Antonio ujjai elfehéredtek ahogy megragadta a kormányt, tekintete még mindig túlságosan hideg és kemény volt. Lovino-nak ez egyáltalán nem tetszett. Ő azt akarta, hogy Antonio mosolyogjon, nevessen, és mondjon valami bolondságot azzal a derűs spanyol akcentusával. Antonio személyiségének ez az oldala megijesztette. Ugyanakkor azonban kíváncsisága alábbhagyott. Szóval ez a Resistenza, ez az, amit Antonio csinál... ezt akarta megtudni. Lovino megpróbált egyenletesen lélegezni, hogy megnyugodjon.

- Ők… azt hitték, hogy nekik dolgozol.- Mondta Lovino halkan.

- Sokan azt hiszik, hogy nekik dolgozom.

- Mi van azon a papíron, amit elkértél tőlük?

-Lista a helyi lakosokról, akiket a kormány gyanúsnak tart.-

Lovino nyelt, hogy leküzdje a váratlanul rátörő hányingert, aztán olyat kérdezett, amire talán nem is akarta tudni a választ. - Mit tettek ... azok az emberek...azt mondták, hogy akarnak valamit cserébe…

Antonio a gázpedálra lépett. Lovino megmarkolta az ülés szélét, ahogy az autó felgyorsult. - Semmi érdekeset, Lovino. Ne gondolj többé erre.-

Lovino rákényszerítette magát, hogy a rövid autóút hátralévő részében csendben maradjon. Antonio ugyanott állt meg, ahol azelőtt a teherautó parkolt. Lovino követte a lefelé keskeny utcán, és felfelé a lépcsőkön, amik Antonio bérelt lakásához vezettek, pont szemben a cantina-val. -Csak el kell tennem a papírokat.- Mondta gyorsan Antonio. - Aztán hazaviszlek. Rendben? Nincs semmi baj, Lovino, már minden rendben van.-

Olyan gyorsan történt ez az egész, és Lovino teljesen meg volt zavarodva, úgy érezte, mintha forgószél söpört volna keresztül a fején. Antonio még mindig más volt. A szoba forgott, ahogy Antonio gyorsan keresztülvezette Lovino-t a kapun át a szedett-vedett bérelt lakásba, közben egész végig beszélt, ugyanazt ismételgette. Különösmód úgy tűnt, mintha magában küzdene. - Csak el kell zárnom ezeket a papírokat... egy perc alatt kész leszek vele, aztán hazakísérlek… Már minden rendben, Lovino… Csak hadd tegyem el ezeket, és rögtön indulunk…- Antonio akcentusa egyre erősebb lett, és Lovino nehezére esett megértenie, mit is mond, miért hadar olyan kétségbeesett gyorsasággal, miért van az, hogy forog és elködösödik körülötte a világ, és miért...

A forgás akkor szűnt meg körülötte, mikor Antonio halomba rakta a papírokat, megfordult, és erősen magához ölelte Lovino-t. A fiú megdermedt, karjai tehetetlenül lógtak teste mellett, fejében zavaros forróság és döbbenet kavargott. - Soha… SOHA… soha többé ne tegyél ilyet, megértetted? - Antonio szinte kiabált.

Lovino képtelen volt megmozdulni, képtelen volt gondolkodni. Nem tudta, hogy Antonio haragszik-e rá, vagy aggódik érte, vagy teljesen megőrült. - Én …

- Istenem, Lovino, ezt … ne …- Lovino érezte, ahogy Antonio karjai szorosan ölelik, átfogják; arcánál érezte a férfi mellkasának emelkedését és süllyedését, a haján pedig meleg leheletét. Antonio hangja lágyabb lett, mikor ismét megszólal. - Kérlek, ezt ne csináld még egyszer.-

Lovino-nak fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Így nagyon lassan, tétovázva felemelte kezét, és Antonio vállaira tette. Mert ez a szörnyű élmény már elmúlt, és mindezek ellenére biztonságban érezte magát így.
- Rendben. - Válaszolta halkan. De Antonio nem mozdult. A szoba túl csendes, túl nyugodt volt, a nehéz levegőben csak ziháló lélegzetüket lehetett hallani. Az egész borzalmas délután tovatűnt, és csak ez a pillanat létezett. Lovino gyomra összeszorult, és torka megremegett. Nem tudta, hogy kibontakozzon-e Antonio erős karjaiból, és azt sem tudta, hogy ezt akarja-e tenni. Így hát még szorosabban ölelte a férfit, felé fordult, és annyira közel érezte magához Antonio ajkait és leheletét. Pulzusa úgy száguldott, hogy alig tudott lélegezni, bőre pedig úgy lángolt, mintha a nyár közepe lenne. Füle Antonio mellkasához simult, és hallotta, hogy a férfi szíve is majdnem olyan sebesen ver, mint az övé.

Lovino-n bizonytalan szédülésérzet söpört át, mikor Antonio karjai szorosabban ölelték. És ekkor testük olyan szorosan simult össze, hogy csípőtől a mellkasukig szinte összeolvadtak. Antonio a fiú nevét mondta, ami úgy hangzott, akár egy imádság, így Lovino közelebb simult, amíg Antonio ismét a nevét mondta, ami úgy hangzott, mint egy feloldozás. Lovino mellkasából indulva szűk, forró spirál futott át a gerincén, keresztültekergőzött a gyomrán, és egyre lejjebb terjedt, amíg a fiú zihálni kezdett a testén keresztüláradó ismeretlen, de gyönyörű érzéstől. És Antonio ajkai annyira közel voltak, és lélegzete olyan meleg volt; karjai olyan erősek és illata olyan ellenállhatatlan... Lovino képtelen volt megmozdulni, képtelen volt megszólalni, képtelen volt gondolkozni. Semmi másra nem volt képes, csak arra, hogy a férfihez simuljon, és érezze, hogy az a forró tekercs összeszorul, és egyre közelebb mozdul, tekeredik valami felé... Lovino hangosan felsóhajtott, és lágyan suttogta… -Oh...

-Nem! A fene egye meg! BASTA! (3)- Lovino hátratántorodott, ahogy Antonio váratlanul teljes erejével ellökte. Minden ügyességére szüksége volt, hogy ne essen a földre. Mikor teljesen visszanyerte érzékeit a szoba ismét hideg, sötét, és csendes volt. Antonio a szoba másik végén állt háttal Lovino-nak, arcát a kezébe temetve. Zavaros szégyenérzet kezdett motoszkálni a fiú fejében, amíg teljesen magával nem ragadta a gyötrő, elkeserítő megaláztatás. Antonio ellökte magától. Lovino biztos túlságosan elragadtatta magát, Antonio ezt félreértette, és most biztosan undorodik tőle. Lovino még a szoba másik oldaláról is hallotta a férfi lélegzetét. - El kell menned, Lovino! - Antonio hangja remegett. - Azonnal. Azonnal el kell menned.-

Lovino elszörnyedve a szája elé kapta a kezét, és megtántorodott. - Bo… Bocsá…- Lovino nem tudta befejezni, igyekezett elkergetni a csendes harag könnyeit, melyek szemeibe gyűltek. Zavara hirtelen haraggá változott. Szemei összeszűkültek, kezei ökölbe szorultak. - Te szemét, hogy merted!- Hogy merte Antonio ellökni őt? Hogy merészelt benne ilyen érzéseket kelteni? Hogyan merészelt átváltozni egy teljesen ismeretlen személlyé? Lovino haragja fokozódott, mikor látta, hogy Antonio nem fordul meg. Olyan hangosan kiabált, amilyen hangosan csak mert, hogy legyőzze a megaláztatás undorító érzését, ami bőrébe égett, és ami miatt el akart rohanni, hogy örökké elbújjon a világ elől. - Gyűlöllek! Takarodj a falumból, takarodj az életemből! Soha, de soha ne kerülj a szemem elé! Megértetted? Gyűlöllek, te idióta barom!-

Lovino kifutott a szobából. Nem volt hajlandó észrevenni a könnyeket a szemében, és a fájdalmat a szívében. Csak a haragjára figyelt. Lefutott az útról, ki a faluból, és próbálta meggyőzni magát, hogy nincs elkeseredve, és nem csalódott; hogy szíve nem tört darabokra. Mert ő csak dühös, mérges, és haragjában vesztette el az eszét. Lovino utálta Antonio Carriedo-t. Utálnia kell. Mert túlságosan is fájdalmas lenne belegondolnia abba, hogy mi van akkor, ha ez nincsen így.

.

Lovino hetekig nem látta Antonio-t. Szándékosan kerülte a cantinát, és Antonio sem kereste fel őket. Lovino azt mondogatta magában, hogy ő ennek örül. De napokon át, akárhányszor lehunyta a szemét nem látott mást, mint a fekete-ingesek ocsmány tekintetét, a lángoló épületet, és a felrobbantott autót. A csendben egyre csak a robbanás erős hangját hallotta; és Antonio lélegzését. Nem érzett mást a hajnali sötétségben, mikor nem tudott aludni, és gondolatainak sem volt képes parancsolni, mint Antonio ölelő karjait; lélegzetét a nyakán; azt a csodálatos érzést, amire Lovino nem tudott szavakat… és akkor Antonio kezei erőteljesen eltaszítják. Úgy tűnt, hogy Róma nagypapa sejtette, hogy valami nincs rendben, bár nem kérdezősködött. Szerencsére azonban Feliciano olyan feledékeny volt, mint mindig.

-Lovino,ez nem szép tőled, most én jövök! - Feliciano Lovino mellé futott, és próbálta kirúgni bátyja lába alól a labdát. Lovino ezt ügyesen megakadályozta, és szinte nevetve szaladt vissza a hátsókertbe, és futotta körül a házat.

- Magadnak kell átvenned a labdát, egyébként hogyan tanulnád meg?
- Kiáltotta vissza Lovino, majd belerúgott a labdába, és utána futott. A délutáni Nap fényesen ragyogott a rövidre nyírt füvön, az őszi szellő meglepően hűvösen fújdogálva rázta meg a környékbeli fák leveleit. Lovino tulajdonképpen hálás volt Feliciano-nak, hogy elvonta a figyelmét. Először történt meg a héten, hogy alig gondolt Antonio-ra.

- De Lovino, te gyorsabb vagy nálam, ez nem igazság!

- Nincs igazság a világon, Feliciano. Na gyere csak! Tudom, hogy tudsz ennél gyorsabban is futni! Gyere és vedd el tőlem a labdát! - A labdát maga előtt rugdalva Lovino a ház sarkához futott, át a füvön és kiszaladt a keskeny ösvényre, ahol kishíján beleütközött Antnio-ba. Lovino elfojtott egy meglepett kiáltást. Szíve a torkában dobogott és megtántorodott ahogy hirtelen megtorpant. A labda elfeledve hevert az ösvényen. A fiú omlokát elöntötte az izzadság, vállai megmerevedtek, ahogy óvatosan hátralépett.

- Jó reggelt, Lovino!- Antonio hangja olyan vidám volt, mint mindig, egyszerű, derűs mosolya ismét visszatért. Ismét olyan volt, mint régen, nem az az ismeretlen Antonio, aki olyan baljóslatúan beszélgetett a fekete-ingesekkel, és aki olyan különösen viselkedett, mikor őt a bérelt lakásába vitte. Lovino érezte a jól ismert bizsergést a gyomrában, de ezúttal haragot is érzett, így csak faarcot vágva megrázta a fejét. Közben Feliciano is odafutott a kertből, és kifulladt hangon nevetve kérdezősködött.

-Antonio! Hoztál nekem ajándékot? Mit hoztál nekem?

- Hát persze hogy hoztam, Feli! Hát nem hozok nektek mindig valamit? Neked hoztam egy…- Antonio letette a nagy táskát, amit a kezében vitt, és kicsi kerek tárgyat húzott elő belőle. Feliciano furcsállva nézett rá.
- Ez egy csörgődob!- Magyarázta mosolyogva Antonio. - Zenélhetsz vele. Így ni!- Antonio megrázta a dobot, és az apró fémlemezek vidáman csilingelni kezdtek. Feliciano arca felderült, kivette a csörgődobot Antonio kezéből, és rögtön vadul rázni kezdte, majd nevetésbe tört ki.

- Húha! Ez csodálatos!-

Lovino egy pillanatra behunyta a szemét. Más sem hiányzott: Feliciano újabb lehetőséget kapott, hogy zajt csapjon. Hogy ez az Antonio miért ilyen feledékeny mindig? - Köszönd meg, Feliciano!- Figyelmeztette Lovino az öccsét.

- Köszönöm, Antonio! Megyek, és megmutatom Nagypapának!- Feliciano berohant a házba, egész végig a csörgődobot rázva, és egyedül hagyva Lovino-t és Antonio-t. Lovino, aki bizonytalanul érezte magát, és zavarban volt, hátrált pár lépést, aztán megfordult, és Feliciano után indult.

- Lovino.-

Lovino megállt, szíve áruló módon, hevesen dobogott. - Mi van?

- Egy ideig távol leszek. - Antonio túl könnyedén mondta ezeket a szavakat. Lovino nem vett tudomást az érzésekről, amik elfogták. Csak azért sem vett róluk tudomást.

-Ó. Jól van. Nagypapa a házban van, biztos vagyok benne, hogy ő tudni akar erről.-

Lovino ismét kihallgatta a beszélgetésüket, amit persze neki nem szabadott hallani. Megpróbált elmenni az ajtótól, győzködte magát, hogy el akar menni az ajtótól, de végül mégsem tudta rávenni magát, hogy ne álljon a konyhaajtónál borospohárral hallgatózva. Így próbált elcsípni pár szót. Végül csak annyit tudott kiszedni az egészből, hogy Antonio elmegy. De hát, ez várható volt… Antonio jön-megy, gyakran hónapokig van távol. Most mi van ebben olyan meglepő?

- Nem értem,- mondta Róma. - pont most, mikor a helyzet egyre fokozódik?

- Te jól ellátod a feladatot. A tagok, akiket irányítasz helyiek, tapasztaltak, és elszántak, számíthatsz rájuk. Attól tartok, hogy Olaszországnak ez a nyugodt kis zuga hamarosan valamelyik oldalnak a stratégiai központja lesz.

- Éppen ezért van óriási szükségünk informátorra. Egyszerűen nem értem, miért pont most mész el, amikor igazán nagy szükség van rád.

- A távolból jobban tudom szolgálni az ügyet. A fekete-ingesek befolyása egyre nagyobb lesz, és azt rebesgetik, hogy az ország megszállása már elkezdődött. Mielőtt a dolgok túlságosan veszélyesre fordulnának, biztosítanom kell egy menekülési útvonalat Spanyolországba.

Róma habozott egy pillanatig. - Igaz, persze, ez igaz. De azért gondolom még látunk téged.

- Igen. De nem egyhamar. Legalább egy évig leszek távol, vagy inkább két-három évig. -

A borospohár a földre esett és hangos csörömpöléssel tört darabokra. De Lovino ezt már nem hallotta. Úgy érezte, mintha gyomorszájon ütötték volna, vére megfagyott forró bőre alatt. Kifutott a konyhából, át a napsütötte kerten, ki az útra. Lerohant a hegyek felé vezető úton, nem törődve a hideg széllel, fülében Antonio szavai visszhangzottak:… Legalább egy évig leszek távol, vagy inkább két-három évig Lovino addig nem állt meg, amíg el nem ért az út szélén álló törött kerítésig. Nekidőlt, kifulladva kapkodta a levegőt, kezei remegtek, és mellkasában olyan érzést dúlt, hogy attól félt, hogy össze fog esni. Két-három év... Az rengeteg idő. Egy örökkévalóság. Nem kéne ennek ennyire fájnia... Lovino mondogatta magában, hogy haragszik Antonio-ra, dühös rá, gyűlöli őt. De mindez nem használt. Bármennyiszer is mondogatta magában Lovino, ez nem így volt. Egyáltalán nem gyűlölte Antonio-t. És ez még jobban feldühítette. Hogyan érezhet így valaki iránt, aki folyton fájdalmat okoz neki?

Lovino a kerítésre ült, nézte, az egyre sötétedő kék eget, a közeli fákról a fűre hulló leveleket. Hát így állunk. Többé nem fogja látni Antonio-t. Legalábbis jó néhány évig biztosan nem. Így végződik ez az egész hülye, értelmetlen történet. Úgy gondolta, hogy bizonyos fokig meg is könnyebbült. Annak ellenére, hogy mennyire fájdalmas ez az egész. Lovino kezdett elálmosodni, ahogy belefeledkezett egy szélben kavargó falevél táncába. Pörgött-forgott, ahogy a szél tovasodorta a levegőben, felrepült, majd lejjebb ereszkedett, és a távoli hegyek felé röppent. Lovino érezte, amint feje elnehezedik, szemei lecsukódnak...

- Lovino.-

Lovino összerezzent és felkiáltott, aztán felnézett. Antonio állt ott, lefelé nézve, mivel táskáját éppen a földre tette. Lovino kirázta az álmosságot a szeméből, kiegyenesedett, és nem törődött reszkető szívével. - Menj el!

- Kérlek...- Volt valami abban, ahogy Antonio ezt a szót kimondta, ami megállásra késztette Lovino-t. Pár pillanatig óvatosan nézte a férfit, térdeit maga elé húzta és átkulcsolta.

- Azt gondoltam, elmész.

- El is megyek. A hegyi úton fogok utazni. A kocsim ott van lent. Nem gondoltam, hogy olyan szerencsém lesz, hogy útközben rád találjak!

- Fogd be a szád!.- Ez ostoba, gyerekes válasz volt de Lovino-nak nem jutott más az eszébe. Antonio úgy tett, mint aki meg sem hallja.

- Hát, örülök, hogy rád találtam.- Antonio lassan a kerítésre ült, de ügyelt arra, hogy bizonyos távolság legyen közöttük. - Még oda sem adtam az ajándékodat.-

Lovino óvatosan nézett a férfira. - Miért kéne nekem ajándékot adnod? Utálsz engem. Ezért is mész el.-

Antonio kissé döbbenten nézett a fiúra, aztán elnevette magát, és a fejét csóválta. - Oh, ez nagyon távol van az igazságtól.-

Lovino a szemöldökét ráncolta. - Akkor nem miattam mész el?

- De miattad. De nem azért, mert utállak.

- Ennek nem sok értelme van, te idióta.

- Talán egy napon majd megérted.-

Lovino elhallgatott. Nagyon kételkedett az utóbbi állítás igazában. Antonio a mellette lévő táskába nyúlt, és Lovino hihetetlen meglepetésére egy gitárt húzott elő. - Tessék, ez a tiéd.-

Lovino csak bámult, döbbenten és hitetlenkedve. Évek óta szeretett volna gitárt, de most, hogy a háború kitört, minden reménye szertefoszlott, hogy valaha is gitárja legyen. El nem tudta hinni, hogy mindezek után, ami történt, Antonio ilyen magától értetődően megajándékozza eggyel. - Oh.- Lovino megérintette a hangszert, aztán Antonio mosolygó arcára nézett, és kezei lehanyatlottak. Kérdő tekintettel nézett a spanyolra, mivel nem tudta, mit kérdezzen, és hogyan kérdezzen. - Múlt héten,- magyarázta Antonio, - a faluban, Feliciano azt mondta, hogy beledobtál egy pénzérmét a szökőkútba, és egy gitárt kívántál. -

Lovino kissé zavarba jött, és vállat vont. - csak azért mondtam, hogy Feliciano ne nyaggasson tovább.

- Hát akkor nem is szernél gitárt?- Kérdezte Antonio és elkezdte visszasüllyeszteni a hangszert a táskába. Lovino gondolkodás nélkül utána nyúlt, hogy ezt ezt megakadályozza.

-Nem, én szeretnék, én …- Antonio diadalittasan elvigyorodott és Lovino érezte, hogy elvörösödik. Miért csinálja mindig ezeket a hülyeségeket Antonio? Lovino földre szegezte a tekintetét, úgy motyogta:

- Nem tudom, hogyan kell rajta játszani.

- Majd megtanulod. Könnyű. Hallgasd csak.- Antonio kézbe vette a gitárt, és lassacskán egy lassú, lírai dallam bontakozott ki a húrokon. Lovino-ra mosolygott. - Ez egy új szám, amit mostanában hallottam először. Te jutsz róla az eszembe. - Lovino még fel sem fogta teljesen amit Antonio mondott neki, mikor a spanyol énekelni kezdett. Lovino nem értette a spanyol szavakat, de Antonio hangja csodaszép volt: könnyed, lendületes, és magávalragadóan hömpölygött a hangszer kíséretében. Lovino-t akaratán kívül is teljesen elbűvölte, megigézte a gitárból és Antonio ajkairól áradó dallam, hogy úgy érezte, szinte együtt lélegzik a dallal, ahogy nézte Antonio húrokon száguldó ujjait, és hallgatta azokat a gyönyörű szavakat, amiket a spanyol énekelt, végül szinte úgy tűnt, hogy az utolsó sort értette is… - „Bésame mucho, szeress örökké, és váltsd valóra az összes álmomat." - Lovino fejében egy pillanatra megfordult az a gondolat, hogy talán ezt a sort olaszul énekelte Antonio, de nem , biztosan félrehallotta. Lovino nem szólt egy szót sem, de óvatosan átvette a gitárt, mikor Antonio felé nyújtotta. - Mikor legközelebb találkozunk, már te is tudsz nekem valamit játszani.-

Lovino végigfutottatta az ujjait a fényes faanyagon, szíve sebesen vert, lelkében zavaros és ellentmondásos gondolatok dúltak. - Lehet, hogy beteszem a szekrényembe, és soha többé nem nézek rá. -

Antonio vidám vállrántással nyugtázta a választ. -Azt csinálsz vele, amit akarsz, most már a tiéd!-

De Lovino úgy gondolta, hogy Antonio haragszik rá. Nem számított arra, hogy jókedvűen, barátságosan felbukkan, gitárt ajándékoz neki, énekel neki, és ezzel még jobban összezavarja, és… - Mi rosszat tettem?- Lovino rögtön összerezzent, amint kiszaladt a száján a kérdés. Nem kellene ilyeneket kérdeznie. A fenébe is, nem szabadott volna ilyet kérdeznie.

Antonio megrázta a fejét, arca hirtelen komollyá vált. - Semmi rosszat nem tettél...-

Lovino tudta jól, hogy nem kellene ilyeneket mondania, és mégsem tudott parancsolni a szájának... - Tudom, hogy nem szabadott volna elbújnom a kocsiban azon a napon, én igazán nem akartam összezavarni a dolgokat, én...

-Nem, Lovino, hallgass ide. Nekem kell bocsánatot kérnem tőled. Annyira sajnálom!- Antonio a fiú felé nyújtotta a kezét, majd gyorsan visszahúzta, és nevetni kezdett magában. - Huszonöt éves vagyok, és még mindig nem tudok megfelelő módon reagálni dolgokra. Egész idő alatt hülyén viselkedtem. Soha nem szabadott volna hagynom, hogy egyedül elrohanjál, azután a robbantás után, azután, amit én …. - Antonio felsóhajtott, és végigsimított a szemein. Lovino nem tudta megérteni, mit is akar mondani neki Antonio. - Lovino, te semmi rosszat nem tettél. Én tettem rosszat. Ezért is megyek el.

- De vissza fogsz jönni. - Lovino ezt próbálta úgy mondani, mintha őt ez az egész nem is érdekelné. Magát is erről próbálta győzködni.

- Miután biztosítottam a menekülési útvonalat Spanyolországba, és szereztem néhány új összekötőt, visszatérek. Ez pár évbe bele fog telni. De ennek a háborúnak nem egyhamar lesz vége.

-Nem.- Lovino a sötétedő égre nézett, mert magán érezte Antonio szemeit. Így ültek egy ideig csendben, körülöttük csak a szél zúgását lehetett hallani. Végül Antonio ismét megszólalt.

-Indulnom kell. A kocsi már vár rám.

- Rendben.- Lovino most sem vette le a szemét az égről, kezeiben a gitárt szorongatta.

- Hamarosan találkozunk, Lovino. Vigyázz magadra! Ne csinálj semmi butaságot. Ezt ígérd meg nekem!-

Lovino végre Antonio-ra nézett, aki ismét vidáman mosolygott rá. Lovino összeráncolta a homlokát és próbált nem tudomást venni a bizsergésről a gyomrában. - Miért kérsz tőlem mindig ilyen hülye ígéreteket?-

Antonio nevetve felállt, és kézbe vette a táskáját. Rámosolygott Lovino-ra, barna hajába bele-belekapott a szél, ragyogó szeme a fűnél is zöldebb. -Adios, mi corazón. (5)- Aztán megfordult, és elment.

Lovino nézte, ahogy Antonio távolodik az úton, a táskáját lóbálva és dallamtanul fütyörészve. Lovino nézte, ahogy elmegy Spanyolországba, a veszélyebe, Isten tudja merre. Elmegy évekre. Lovino addig nézte, amíg a spanyol el nem tűnt egy útelágazódásnál. És eltűnődött, hogy ez miért is fáj neki annyira.


Folyt köv…

Sz r :-) (spanyol)Olyan értelemben használják, mint „fenébe, francba", stb)

ay Dios mio Jaj Istenem (szintén spanyol)
3. Basta – Elég

4: Viszlát szívem (spanyol)

*(YouTube)/watch?v=ORGQ9df3ZbY