1. fejezet

Asgard, az Égi Fellegvár. Általában csendes, nyugodt hely ahol az istenek élnek. Hasonló az Olümpuszhoz, csupán az északi népeké. A hatalmas és díszes palota ezernyi tornyát a napsugarak bearanyozták. A fénysugarak játéka során a falak hol arany, hol ezüst színekben tündököltek.

Az épület udvara gyerekek zsivalyától volt hangos az év nagyrészében. A pompás liget megannyi lehetőséget kínált nekik a legkülönfélébb játékokra. A hatalmas kertben együtt játszhattak az állatokkal is. A palota hátulsó udvarán hosszan elnyúló kerítés vezetett végig az út mentén. Tisztes távolságra álltak az istállók. A legelőkön és a kifutókban pompás lovak játszadoztak egymással. Az általánostól a legmisztikusabbakig megtalálható volt szinte minden féle és fajtájú ló.

Azonban a Fellegvár már majdnem másfél éve gyászolt. A gyerekeket átzavarták a kastély előkertjébe, a picinyke díszkertbe, ha játszadozni akartak. Ugyanis Odin és felesége, Frigg még mindig elveszett fiúkat gyászolta, akárcsak Thor és az egész királyság. A gyerekek többségének nem volt kedve játszadozni, a kertet se tüntették ki különösebb figyelemmel. A dicső épület vesztett fényéből.

Egy napon Heimdall, az őrszem beviharzott a palotába és azt jelentette, hogy a halottnak hitt fiú él. Ott van Midgard-ban, az emberek világában. Az öreg király épp csak el merte hinni, amit hallott, míg neje kétségbeesetten várta, mégis mit hoz számukra a jövő. Idősebbik fiúk, Thor hamar rátalált hangjára. Azonnal intézkedett, hogy megtalálják a kiskaput, amin ő is eljuthat a Földre, mivel a Brifröszt, a szivárvány híd még mindig romokban hevert, hiába is dolgoztak rajta naphosszat. Thor szerencsésnek mondhatta magát. Alig egy nap leforgása alatt ráleltek a megoldásra, hogy utazni tudjon. Azzonnal el is hagyta otthonát, hogy halottnak vélt öccsét hazahozza.

A Fellegvár kapui hangos döndüléssel adták meg magukat a súlyos pöröly súlya alatt. A hatalmas kétszárnyú ajtó kivágódott, Thor pedig berobogott maga mellett, láncra verve rángatva Lokit. A kisebbik fivér nehézkesen lépdelve követte bátyját, ám a láncok miatt kissé nehezére esett a mozgás.

Thor meg se állt a trónteremig. Ott a földre lökte Lokit, majd hajánál fogva felrántotta fejét, hogy ő maga is láthassa szülei arcát, majd egy rántással leszedte róla a szájzárat. Loki maga is láthatta, amint anyja, a megtört Frigg alig hisz a szemének és bizonytalanul előrébb lép. Azonban a nőt megállította az öreg Odin kinyújtott keze. A fiú több érzelmet látott egyszerre kavarogni apja szemeiben. Az aggodalomtól a szereteten át a haragig mindent kiolvashatott belőle, így igen hamar lesütötte szemét és inkább a lépcsősort tanulmányozta. A teremben lévő döbbent csendet Odin rekedtes hangja törte meg.

- Loki – Szólt. – Örülök, hogy élsz – Folytatta. – Azonban amit nemrégiben elkövettél már túl ment minden határon. Erődtől megfosztalak, sorsodról pedig a Tanács fog dönteni! – Ahogy ajkait elhagyták a végzetes szavak Loki érezhette, amint mágikus ereje elhagyja testét. Még mindig nem nézett fel apjára. Jól tudta, hogy erre kellett számítania, hogy ez be fog következni. Egyedül csak egyetlen egy dolog zavarta az egészben. Méghozzá a megszólíás. Se egy „fiam," se egy „herceg" vagy valami. Még egy „jó újra látninak" vagy egy közönséges „sziának" is tudott volna örülni, ám mindegyik elmaradt. A megszólítás mindössze ennyi volt: „Loki". Szívének és lelkének egyaránt ez fájt a legjobban, semmi más.

- Kívánsz valamit? – Ennyi volt még Odin kérdése. Összességében itt befejezettnek is tartotta a maga részéről a beszélgetést a „halott-élő" fiával.

- Mindent megbocsájtok, Atyám – kezdte a fiú csendesen, tenyérbemászó modorával. Ám tovább, ha akarta volna, se mondhatta volna. Hiába is szeretett volna kérni bármit is, mivel a mellette álló Thort megütötte a guta.

- Te szégyentelen fattyú! – Csapta rá vissza a szájzárat. – Jobb, ha meg se szólalsz! – Rivallt rá, majd felráncigálta a földről és a börtönblokk felé cibálta a fiút. – Bocsáss meg, Mindenség Atyja! – Vetette még oda apjának. – Hiba volt hagyni, hogy szóljon ez a…

- Loki! – Frigg hangja elcsuklott a rövidke szó végére, hiába is kapott fia után, azt már elráncigálta onnan Thor. A trónterem ajtaja hangosan csapódott mögöttük. A két herceg távozott.

- Sajnálom, Frigg – szólalt meg csendesen Odin, - de ennek így kell lennie. Loki sorsáról majd a Tanács dönt. – Állt fel. Fájó szívvel indult meg hálókörlete felé nyomában csendesen zokogó hitvesével.

Ezalatt Thor eljutott a legelső üres celláig. Egész idő alatt csak szidta Loki nagy száját, javíthatatlan jellemét. A kiismerhetetlenségét, mindenét. Bevágta a fiút az egyik üres helyiségbe, rácsapta az ajtót. A zár kattant, Thor pedig elviharzott. Arról teljesen megfeledkezett, hogy ha a bilincseket nem is, de legalábbis a szájzárat levehette volna Lokiról, mivel elég nehéz volt levegőt venni benne.

Loki mélyet sóhajtva nézett Thor után zöld szemeivel. Isteni alakját vesztve meggyötört emeri testbe kényszerülve húzódott a legsötétebb sarokba. Tisztában volt tettei következményével. Jól tudta, hogy a Tanács nagy valószínűséggel elítéli. Most már csak egyetlen dolgott várt minél hamarabb: a halált. Azonban volt ezzel egy aprócska gondja. Félt tőle. Félt attól, hogy ott fog elvérezni egyedül a zárkában. Még csak nem is a szobájában. Tehát végképp megfosztották mindenétől és mindenkitől, akit ismert. Remélte, hogy ennyire nem mérgesedik el a helyzet, azonban tisztában volt azzal is, hogy a többiek nem fogják megérteni. Ami a kívánságát illeti… Lett volna neki. Nem lett volna nagy kérés, tulajdonképpen jelentéktelen apróságról lett volna szó. Azonban már ebből se lesz semmi, hiszen Thor azonnal, amint kinyitotta száját elrángatta onnan. Nem várta meg, míg befejezi. Tiltakozni pedig nem sok ereje maradt. A vér lassanként átütött mellvértjén. Már esélye se volt az égető sebek elrejtésére, mint a „csata" során. Ha fivérének lett volna némi esze, akkor magától rájött volna, hogy Hulk csapkodása nem árthatott volna számára annyira, hogy fel se kelljen a földről. Sőt, akár le is győzhette volna, ha nem másra koncentrál. Most már úgyis mindegy volt számára. Lassan abba is beletörődött, hogy az ürülékszagú cellában végzi be sorsát néhány patkány társaságában…

Az istállóknál két lány beszélgetett. Az egyik a palotában volt szobalány, aki kihozta a lovász ebédjét. Eija, a szobalány épp a legújabb hírekről mesélt, amik a kastélyban zajlottak. Visszafogott, csendes lány volt és régebben a lovász gyakran beugrott helyette dolgozni. Ennek oka az volt, hogy mindketten nagyon hasonló testalkattal rendelkeztek. A többi nem számított, mivel a palotában szinte senki se ismerte az összes szolgát, kivéve a főnöküket. Ő viszont nem szólt bele a munkacserébe, míg a lányok elvégezték dolgukat.

Eija barna haját kontyba fogta, barna szemeivel pedig a könyveket falta, amikor csak tehette. Vele szemben Chiko, a lovász életteli, vidám lány volt, kész örökmozgó, kissé nagyszájú. Haja neki is barna volt, ám beleszökött egy zöldes árnyalat. Csokoládébarna szemei pedig rendszerint huncutul csillogtak. Most azonban már kezdte unni Eija fecsegését. Neki még rengeteg dolga volt. Kétszáz bokszot rendbetenni nem kis feladat és már majdnem végzett, mikor a szobalány a megszokott ebédidő előtt fél órával korábban felbukkant. Ráadásul be se állt a szája.

- … Tudod épp bort szolgáltam fel a vendégek között, mikor kivágdott az ajtó és Thor Úrfi beviharzott rajta magával vonszolva az öccsét… Annyira megijedtem! De az Úrfi még midig annyira megkapó… - Csöpögött tovább. Chiko már rég nem figyelt rá. Folytatta a munkát, időnként közbevetve egy „ühüm, aha, király, remek vagy nagyszerű-t." A végére azonban kapcsolt.

- Na várj csak, Eija! – Kapta fel fejét. – Azt mondod megkerült a halott?!

- Hát miről beszélek itt neked már fél órája?! – Háborgott a lány. – Thor Úrfi hazahozta Loki Úrfit Midgard-ból.

- Hazajött a Kutya? – Vigyorodott el a lány. – Hé, hallottad, Sleppy? – Kiálltott fel vidáman, félre dobva a vasvillát. – Hazajött jóanyád! Hé – fordult vissza Eija felé. – Nem tudod hova vitte Thor? Vagy hogy mi van most vele? Meg lehet látogatni?

- Nem tudom – rázta fejét a lány. – Mi legyen az ebédjével?

- Tedd csak le… Sőt… Várj csak, mi a kaja? Lefogadom az a barom Thor annyira ideges volt, hogy enni is elfelejtett adni neki – kuncogott. – Mikor jöttek? Fél órája?

- Lassan egy órája – sóhajtott, miközben megmutatta az ételt.

- A leves itt marad… - Dünnyögte Chiko és már el is kezdte átrendezni a tálca tartalmát. – Egy kis hús meg krumpli, mivel valami nekem is kell… Meg egy adag víz… De az van a celláknál is… Hmm, nem baj, a fene tudja abban mi minden lehet. Oké, ezt tedd csak le az öltözőben, rajta a megszokott cetlivel. Kösz a híreket! – Pattant fel, s még mielőtt Eija bármit is mondhatott volna, elviharzott. Egyenesen a kastély keleti része felé, ahol a börtönblokkot találta.

Nem kellett sokáig keresgélnie. Őrség se állt még, hisz fogoly nem sűrűn volt, Loki erejét pedig elvették. Akkor hát milyen esélyekkel indul a szökés terén? Így aztán Chiko minden gond nélkül besétált. A kampóról leakasztotta a kulcsokat, majd beljebb lépett. A barlangszerű helyiségben jéghideg volt a levegő. A bűz marta orrát és a sötétben nem sokat látott. Egyetlen fáklya égett egy cellával szemben. A szakasz további része sötétségbe borult. A lány idegesen indult meg előre. Nem volt biztos abban, hogy a látogatást pont most kellene megejtenie vagy, hogy Loki egyáltalán örülni fog-e neki, ha újra látja annyi év után. Viszont félő volt, hogyha később érkezik, akkor meg már az őrség nem engedi be.

- Loki? – Cicogta a cellánál megállva. Semmi se mozdult csak a fáklya fényét verték vissza a kőfalak. – Loki? – Szólította meg újra a foglyot. – Úrfi? – Még mindig semmi. Mikor a kulcsokkal kezdett játszani, akkor hallotta meg a nehézkes légvételeket. Majd a sarokban megpillantotta a fiú falfehérré vált arcát. – Loki?! – Visított fel, mintha csak szellemet látna. Szerencséje volt, mivel a következő kulcs kinyitotta a cella ajtaját. Azonnal belépett és három hatalmas lépéssel átszellte az aprócska helyiséget. – Loki? – Érintette meg gyengéden a fiú arcát. A zöld szempár, mely máskor elevenen csillogott, most tompán, homályosan meredt rá. – Te jó ég… Igyál – nyomta volna szája elé a poharat. Ebben azonban megakadályozta a szájzár, melyet fél perc alatt levarázsolt a fiúról. Ismét a kiszáradt ajkakhoz emelte a poharat, mire Loki ösztönösen nyelni kezdte az éltető nedűt. A benne lévő víz azonban kevésnek bizonyult. – Várj egy percet – ugrott fel Loki mellől és már szaladt is a csúszós, nedves köveken a folyosó végére, hogy újabb adag vizet vigyen a fogolynak. Ezt eljátszották vagy háromszor, mire a fiú megbírta emelni tulajdon fejét. Tekintete lassan tisztult, de nem olyan ütemben, mint kellett volna. Aztán Chiko végre megérezte a mellvértet átitató nedvességéet. – Ennyire nem ihattad le magad – dünnyögte orra alatt.

- Chi-ko – motyogta Loki, ám a lány leintette.

- Csend legyen – Zsebéből előhalászta azt a kevéske ételt, melyet még le mert csempészni ide, anélkül, hogy az túl feltűnő lett volna. – Tessék, egyél, Loki. Ne merészelj meghalni. Sleppy mindenképp látni akar még élve! – A fiú nehézkesen bár, de magába tömött némi ételt. Annak ellenére, hogy fél órával ezelőtt még a halálán gondolkodott és mindent feladott, most, hogy valaki egy kicsit is törődött vele felébredt benne az élni akarás ösztöne. Ahogy ebbe félkómás állapotban belegondolt, csak egy dolog jutott eszébe. Méghozzá az, hogy mekkora egy féreg, amiért így viselkedik. El kellene löknie magától a lányt, nem kellett volna elfogadnia a felkínált segítséget, ha már ennyire pusztulni akart. Most mégis itt ült, félig a törékeny testnek dőlve, nehezen szuszogva, harapva és nyelve az ételt. Szánalmas.

A börtönblokk folyosóján mozgás támadt. Chiko összerezzent, láthatóan megijedt, hogy olyasvalaki téved le, aki talán még őt is bántani akarja majd. Loki a hangok hallatán félrenyelt, így öklendezve borult térdeire. A lefelé haladók, ahogy immáron hallhatóak voltak a lépések, meghallották a fuldokló hangot, a köhécselést, így sietősebbre vették a tempót.

- Ha ez a barom most képes és megöli magát én elevenen nyúzom meg! – Hallatszott Thor ideges hangja.

- Ezt mégis, hogy óhajtod véghez vinni? – Csipkelődött Siff. – Hiszen ha meghalt, akkor már halott. A halottat meg nem lehet elevenen megnyúzni…

- Kuss! – Csattant fel Thor. – Az már részletkérdés… - Hirtelen megtorpant. A kulcscsomó nem volt a megszokott helyén, nem volt ott, ahol ő hagyta alig egy órája. Kék szemei dühösen szűkültek össze. – KI VAN OTT? – Hangja élesen csendült, ropogott a hideg falak között visszhangot verve. A válasz azonban késett.

Chikot épp az kötötte le, hogy Lokit ne hagyja megfulladni és nem arra figyelt, hogy ki és miért kiabál az ajtóból. Ennek következtében csak valami sértést morgott az orra alatt, amit Thor nem hallhatott, de Loki jót mulatott rajta. Egyetlen hibája a dolognak az volt, hogy épp fulladozott, ami a nevetéssel ötvözve elég érdekes hangot eredményezett. Ugyanakkor félő volt, hogy most már tényleg a torkán akad a falat és megfullad tőle.

- Majd én előre megyek és megnézem ki az, ha kell darabjaira is szedem… - Indult meg előre a nagyszakállú, törpére emlékezető Volstagg.

- Már miért mennél pont te előre? – Kérdezett rá Fandral. – Hisz ki nem állhatod Lokit, nemde?

- Mert te annyira szereted, mi? – Csattant fel a törpe meghallván a francia szöszi megjegyzését.

- Oké, akkor majd megyek én – sóhajtott Hogun, mire mindkettő vérben fürdő szemmel nézett rá.

- Biztos nem!

- Oké… - Hátrált vissza a fiú.

- Srácok lehiggadnátok?! – Csattant fel Siff. – Már ne is haragudjatok, de borzalmasak vagytok. A nő Thor felé fordult. – Mi lesz? Elindulunk végre még ma, vagy itt töltjük az egész napot?!

- Megyünk – bólintott rá Thor kezébe kapva pörölyét. Elvégre is, fő a biztonság. Lassú léptekkel közelítették meg a cellát. Egyre inkább érdeklődve az iránt, hogy mégis miért hörög Loki annyira, de annyira szerencsétlenül.

- Basszus, találd már ki, hogy most lenyeled vagy kiköpöd azt a darab krumplit, te szerencsétlen! – Fakadt ki Chiko idegesen, jól hátba verve a fiút, mire annak sikerült kiköpnie a torkán akadt ételt. – Na végre… Egyáltalán, miért vérzel?!

- Vérzik? – Torpant meg a cella leőtt Thor döbbenten. Chiko ijedten visított fel megpillantva a vendégeket. Róluk teljesen megfeledkezett idő közben. Loki viszont úgy döntött, ezt a percet választja arra, hogy elájuljon. Elernyedt teste a mellette ülő lányon landolt.

- A frászt hozod rám, Thor. Tedd már el azt a vackot… Te meg… - Pillantott a hirtelen rádőlőre. - Szállsz le rólam, te… HÉLÓ! LOKIII! – Rázta meg a srácot. – Ilyen nincs – horkantott megvetően. – Te aztán tényleg tudsz időzíteni…

- Vérzik? – Ismételte meg Thor a kérdést, mintha csak egy ötéves gyerek lenne, aki nem hisz a fülének.

- Igen, vérzik… Vagy szerinted azaz új hobbim, hogy vörösre festem a lovakat? Ha már a lovaknál tartunk… - Itt ismét Lokihoz szólt, noha a fiú az igazak álmát aludta. – Igazán újból átváltozhatnál kancává, hogy kihordj néhány csikót, mert Sleppy igazán csodás lett és hát… Minek beszélek egy ájulthoz? – Kérdezte leginkább magától, majd a kisebb tömegre pillantott. – Most segítetek leszedni rólam és elintézni, hogy lássa egy orvos vagy megvárjuk, míg elvérzik?

- Visszük, visszük – Kapcsolt végre Thor. – De mégis, mikor sérült meg? – A kérdést önmagának tette fel, mivel sehogy se emlékezett arra, hogy olyan ütést mért volna öccsére, mely ennyire súlyos sérülést eredményezne. Hulk pedig elég gyorsan lerendezte a végén a srácot. Ebből kifolyólag már végképp nem értette, hogyan is lehetséges ez. Végülis ezen ráért gondolkozni, míg Fandarl-al karöltve felvonszolták Lokit a hosszú lépcsősorokon egészen a szobájáig, mely idáig érintetlen maradt.

- Egyébként neked nincs semmi dolgod a lovaknál? – Pillantott Chikora szúrósan Siff, mikor a bejárati csarnoknál jártak. Elvégre is munkaidő volt és az állatokat nem érdekelte, ha valakinek gondja, baja volt, nekik csak az kellett, hogy megkapják, ami nekik kijár.

- De igen… - Kapott észhez a lány. – Elnézésüket kérem a kellemetlenségért. Engedelmükkel távoznék – dünnyögte kifordulva a szabad ég alá. Ha tehette volna maga ráncigálta volna fel Lokit az emeletre. Mily sajnálatos, hogy nem bírta volna el a fiút és még csak a börtönből se tudta volna kivonszolni. Viszont máris megvolt a terve, hogy hogyan kerülhet a közelébe ismételten, feltűnés nélkül.