_._
«.¸¸.°´¯`*A kihasznált forradalma*´¯`°.¸¸.»
_._
«.¸¸.°´¯`*Második fejezet*´¯`°.¸¸.»
_._
_._
Szokásos zene a Merengőre feltöltött fejezet elején.
_._
Két napig nem látták a férfit. Több bosszúálló is Tonytól érdeklődött a Kapitány hollétéről, de mivel jómaga amúgy is legtöbbször bütykölt a laborban és csak ritkán mutatkozott a közös helységekben, erre hivatkozva hárította nemleges válasszal a kérdéseket. Aztán, mikor összefutott vele az egyik folyosón, a szőke először nem túl feltűnően, de kerülte a pillantását. Rutinszerűen köszöntek egymásnak, semmi több. A következő alkalommal az étkezőben találkoztak, ekkor Tony többször is észrevette Rogers méregető pillantásait. És hamarosan eljött az ideje a közös bevetésnek is.
Fury rádión keresztül tájékoztatta őket az odaút alatt. Az autópálya kimenő oldalán egy hatalmas baleset miatt hosszú kilométeres dugó alakult ki. A dugó felé egy üzemanyagot szállító teherautó tartott nagy sebességgel, aminek a vezetője néhány perccel korábban jelezte a segélyhívó vonalán, hogy meghibásodott a fékberendezése. Már elhagyta az utolsó lehajtót is, mikor észlelte a hibát. A csapat azonnal elindult, hogy segítsen megelőzni a katasztrófát, de pár perccel az érkezésük előtt kapták a hírt, hogy a teherautó becsapódott, és az első tartálya felrobbant. A másodikat a helyszínen próbálták hűteni, így próbálva meg késleltetni a robbanást.
Tony már a baleset helyszínén tevékenykedett, mikor a többieket szállító repülőgép leszállt a közelben. Óriási volt a pánik. A robbanás hatósugarában lángokban állt minden, a fojtogató füsttől alig lehetett látni. A mentőcsapatok mintegy kétszáz méterre húztak kordont mindkét irányból, ahová a kimenekítetteket vezették. A másik tartálykocsit az autópálya mellől próbálták a tűzoltók lehűteni vagy egy tucat tömlővel. Emberek kiabáltak és sikoltások harsantak a levegőben. Rengetegen szorultak a kocsijukba és sérültek meg.
A bosszúállók azonnal megkezdték a civilek kiszabadítását és biztonságba helyezését. Szétszóródva dolgoztak, hogy gyorsabbak lehessenek. Steve autótól autóig haladt a tartálykocsi irányába, sorban ütötte be a járművek ablakait, kisegítve rajtuk a bent rekedteket. Kormos arcán verejtékcsíkok húzódtak a szörnyű melegtől; a robbanás miatt a szétszóródott benzin mindenfelé tüzet okozott. Pár perccel később Natasha hangja szólalt meg a rádiójukon:
– Fiúk, a tűzoltók azt mondják, hogy a tartály egy-két percen belül robbanni fog!
Barton hangja is becsatlakozott.
– Én a keleti oldalon végeztem, indulok ki.
Tony szintén felelt a hívásra.
– A nyugati oldalon tiszta a terep, felszálltam.
Aztán Steve hangját hallották.
– Az északi oldalon mindjárt végzek, csak egy kis akadályba ütköztem.
Az a kis akadály egy oldalára fordult pénzszállító páncélautó volt. A két őr ijedten dörömbölt a szélvédőn, az egyikük arcát vér borította; nyilván beverhette a fejét a robbanáskor. Steve hátrébb lépett és lehúzta a pajzsát az alkarjáról.
– Húzódjanak le! – intett a két őrnek, akik lekucorodtak a betont érintő ablakhoz. Rogers pislogott néhányat, hogy a füst okozta szemszúrást és könnyezést csillapítsa, bár ez nem segített semmit. Célzott, dobott és talált: a szélvédő berepedt. Pajzsa beleállt a mellettük álló jármű ajtajába, de nem foglalkozott vele. Sietve közelebb lépett, jó néhány ökölcsapással beverte az üveget és kirántotta a helyéről, utat nyitva a két férfinak.
– Köszönjük! – mondta az egyik.
– Megmentette az életem! – hálálkodott neki a másik is, de ő csak bólintott és rekedten utat mutatott nekik.
– Arra menjenek, a mentőosztag ott ellátja magukat! – Felugrott a jármű oldalra és körbenézett.
– Maga nem jön velünk?
– Még akadt egy kis dolgom, de maguk induljanak!
Leugrott a betonra és magához vette a pajzsát. Mikor körbenézett, a tartálykocsi irányában, attól egy tíz-tizenöt méterre, észrevett egy tetejére borult Hummert, egy mozdulatlan férfival a volán mögött. Zihálva ugrált át a járműveken és aggódva pillantott a közeli tartálykocsira, amit több vízsugárral locsoltak. Hallotta nyikorogni a fémet, ahogy az óriási hő kikezdi. Közben megszólalt a rádiója.
– Steve, hol vagy már? – türelmetlenkedett Natasha.
– Egy pillanat türelmet! – nyögte Rogers épp földet érve a jármű mellett. Benézve az utastérbe látta, hogy a férfi lába beszorult az eldeformálódott műszerfal alá. A nyakán ellenőrizte a pulzusát.
– A tűzoltók most kaptak parancsot az oltás abbahagyására! – tudatta vele Barton.
– Az a tartálykocsi bármelyik pillanatban felrobbanhat! Azonnal indulnod kell! – sürgette Natasha.
– Találtam egy férfit… – Steve köhögött a füsttől. Úgy érezte, mintha a torkában és a tüdejében sünök fészkelődtek volna. – Életben van, de beszorult. Kiszabadítom a lábát és kiviszem magammal! – Közben kifeszített egy műanyag és egy fém elemet a járműből, így szabaddá vált a beszorult végtag. Alig látott a sűrű füsttől, ami nem elég, hogy köhögésre ingerelte, még szédülni is kezdett tőle. A hőség elviselhetetlen volt az üzemanyag-szállító közelében.
– Hol vagy? –Tony hangja sürgetőnek hangzott.
– Úgy tizenöt méterre a tartálykocsitól, északra. Elindultam. – Köhögve és szédelegve a karjánál fogva a vállára emelte a sérült férfit, majd nehéz, bizonytalan léptekkel elindult.
– Máris késésben vagy! Azonnal ott...
A mondat végét azonban Steve már nem hallotta. A pénzszállító mellett járt, amikor a tartály felrobbant, óriási lángesőt, nyomást és hőt szabadítva a közelében álló járművekre és a betonra. A robbanás több autót a magasba repített vagy elmozdított. A többi bosszúálló elhűlve nézte a detonáció által hátrahagyott romokat és lángtengert.
– Steve! Steve! Jelentkezz! – Natasha hangja ijedten csengett, de felelet nem érkezett rá.
– Kihozom! – közölte Tony határozott hangon. Magában szitkozódott, egyrészt, mert Rogers a kocsiban rekedt civil életét a sajátja fölé helyezte, másrészt pedig, mert ő maga nem ügyelt eléggé Steve biztonságára. A tűzoltók tudták volna a segítségét nélkülözni a déli kordonnál, és ha előbb elindul onnan, akkor korábban odaérhetett volna segíteni a Kapitánynak. Aggódott érte, ekkora robbanást nem lehet csak úgy megúszni ép bőrrel, és hiába a szérum a szervezetében, Steve sem bír ki mindent.
A cél fölé érve a sűrű, fekete füsttől semmit sem látott, és ha nem lett volna a páncél szűrőberendezése, levegőt sem vehetett volna olyan könnyen.
– Jarvis, keresd meg! – Ahogy körbefordította a fejét, egy vörös célkereszt felvillanással jelezte az irányt, és ő nem tétovázott. A rendszer a sűrű füst okozta nehéz látásviszonyok miatt radar-módra váltott, aminek következtében a tárgyak kéken körvonalazódtak az arca előtt, így akadály nélkül tudott le szállni a járművek között. A pénzszállító mellől úgy tíz métert ellépdelve, egy Ford Escort közelében fekve talált egy eszméletlen férfit, akinek a ruházata lángra kapott. Tony sietve elfojtotta a tüzet a férfi ruháinak meglapogatásával és felegyenesedett, hogy tovább keresse Rogerst. Újabb célkereszt jelent meg a jármű irányában. Amint odaért, bepillantott a hátsó, kitört szélvédőn. A Kapitány az utastérben feküdt, mozdulatlanul. A bal karja furcsa, z alakban állt és az ajtó leszakítása után látta, hogy a férfi ruháját átáztatva csöpög belőle a vér. A lapockája alatt is megsérült, egy tenyérnyi vérfolt figyelmeztette erre.
– Picsába! – szitkozódott Tony, befogadva a látványt. Óvatosan, a mellkasa alá nyúlva emelte meg és húzta ki a férfit. A betonra leengedve a hátára fordította. A feje vérben úszott és az arca igen sápadtnak tűnt. Finoman megrázta a vállainál fogva, de semmi reakciót nem kapott, pedig a karján ezáltal átfutó fájdalom eszméletlen mértékű lehetett. Tony leoldotta a jobb kezéről a páncélt és remegő ujjaival próbálta megtalálni Steve vércsíkos nyakán a pulzusát. De hosszú másodpercekkel később sem érzett semmit. Gyengéd mozdulatokkal hátrahajtotta a fejét és az idegességtől szinte hadarni kezdett.
– Jarvis, a tízedik után, ha nagyobb levegőt vettem, nyisd fel a panelt, hogy lélegeztetni tudjam, majd zárd vissza és ismételd, amíg szükséges a lélegeztetés! – Nem várta meg a választ, nem is volt rá szükség. A tenyereit keresztbe fordította – felülre került a páncélos keze – és Steve mellkasára helyezte. Pumpálás közben hangosan számolt, és ahogy elért a tízhez, azonnal nagy levegőt vett, a panel felnyílt és ő lehajolva belefújta a levegőt Rogers szájába, miközben összeszorította a szőke férfi orrát. Felemelkedett, a panel lecsapódott és tiszta levegőt szűrt Tonynak, aki nagy levegővétel után megismételte a műveletsort. Három sorozat után a Kapitány felköhögött és levegő után kapott. Ahogy a vonásai fájdalmasan megkeményedtek tovább köhécselt, és ha Tony nem nyomta volna a vállát a betonnak, az oldalára is fordult volna. A Milliárdos nem tartotta jó ötletnek a feltétlenül szükségesnél többet mozgatni a Kapitányt, mert igen nagyot lökött rajta a robbanás; a karja állapotából ezt biztosan meg tudta állapítani. Szinte biztosan voltak törött csontjai, illetve belső sérülései.
Steve tele volt kisebb-nagyobb karcolásokkal, Tony a nyakán látott egy kisebb égésfoltot is, a fején lévő sérülés pedig erősen vérzett. A hátára még szinte rá se nézett. „Most mi a fenét csináljak vele?" – gondolta a kétségbeesett bosszúálló. El nem vihette anélkül, hogy meg ne mozdította volna, de ott sem hagyhatta tovább; szinte elviselhetetlen volt a füst és a meleg, Rogers szinte fuldokolva kapkodott levegő után. A jobbik megoldást választotta.
– Figyeljetek! Megtaláltam, de azonnal el kell vinnem egy kórházba. Van itt egy civil sérült, be tudtok jönni érte? Jarvis majd segít betájolni.
– Megoldjuk! Csak siess! – hallotta Barton határozott hangját.
Tony gyengéden a félig eszméletlen Kapitány háta és térdei alá nyúlt.
– Jarvis, több energiát a stabilizálásba! Keresd meg a legközelebbi kórházat, vedd fel a kapcsolatot a sürgősségi osztályával, tájékoztasd és utasítsd őket a fogadásunkra való felkészülésre!
Közben felemelkedett és elindult az arca előtt felvillanó térkép segítségével a kórház felé. Rogers továbbra is eszméletlen volt és nem mozdult az út alatt. Tony élete leghosszabb nyolc percét élte át, míg elérte a kórházat. Útközben Jarvis angolos akcentussal tájékoztatta, hogy a kórház felkészült a fogadásukra. Az épülethez közeledve látta, hogy legalább harminc fehérköpenyes alak várja őket a tetőn egy hordágy körül. Finoman lassított és landolt a hordágy mellett, majd ráfektette a szőke férfit. A nyüzsgés azonnal megindult, ő pedig a fal mellé lépdelve kibújt a páncéljából és a ténykedő, rohanó csapat után futott.
A műtők csapódó ajtói előtt érte be őket, de egy nővér megállította.
– Ide nem jöhet be! – mondta szigorúan.
– De nekem...
– Itt kell várnia! – a nő hangja sürgetővé vált.
– Kérem! Nem hagyhatom magára! Nagyon kérem! – A könyörgő kiskutyaszemek végül hatottak. A nővér megenyhülten intett.
– Kövessen! – Elvezette egy mellékajtóhoz, fel egy lépcsősoron és át egy folyosón. Kitárta az ajtót előtte, majd bezárta utána. Tony körbenézett. Néhány széket látott és egy óriási ablakot. Kinézve rajta a műtőt látta elterülni maga alatt. A helység közepén, a műtőasztal körül nagyon sokan sürgölődtek. Rogerst már kihámozták a ruhájából. Az üvegen semmilyen hang nem szűrődött át, viszont Tony hamar megtalálta az üveg melletti hangszórót és a hozzá tartozó kapcsolót. Eltolva a gombot a hangszórón sürgető, aggódó hangok szűrődtek át rendszertelenül, az emberi beszéd sípoló és pittyegő géphangokkal volt aláfestve.
– Esik a vérnyomás!
– Gyengül a pulzus! Nincs légzés!
– Intubálni emelt oxigénkeverékes levegővel! Kössön rá két egység csoport-azonos vért! – Egy kör alakú szerkezetet toltak végig az ágy felett, melynek nyomán a szoba oldalán, óriási monitorokon különböző képek jelentek meg a fekvő férfi teljes csontozatáról, belső hőmérsékletéről, szerveiről. Közben egy csövet toltak le a torkán és lélegeztető-gépre kötötték.
– Belső vérzés, törött bordák elmozdulva, többszörös, nyílt, bal kari trauma, kisebb, idegen fém tárgy a lapocka alatt, azonnal felnyitjuk! A csontokat sürgősen helyre kell tenni, különben rosszul indul meg a forradás! – hangzottak egy férfi szájából az utasítások.
Az orvosok megbolydított hangyabolyként nyüzsögtek. Csoportokra bontódva dolgoztak és voltak, akik a csoportok között munkálkodtak. Három köpenyes alak dolgozott Rogers bal karja körül, nem kis erőkifejtéssel rántva a helyükre az elmozdult csontokat. Egy másik orvos a bordáit nyomogatva „igazgatta", mintha külsőleg akarná visszailleszteni őket a megfelelő helyükre.
– A pulzus emelkedik... Magához fog térni! – hangzott a figyelmeztetés egy nővértől.
– Beadta a keveréket?– kérdezte a bordákat helyreigazító orvos.
– Igen, doktor.
–Akkor duplázza meg! Semmiképp nem térhet magához, ekkora traumás sokk elvinné! Készítsen ki újabb adagokat! Ügyeljen a pulzusra!
A nővér az egyik polchoz sietett és ott kapkodott tovább. A magyarázó alak visszafordult a Rogers hasán ejtett bevágáshoz, és a karjánál dolgozók is tovább folytatták a feladatukat. Csövek, eszközök, kötszerek és vér. Rengeteg vér volt mindenütt. Tony alig bírta a látványt, és hálás volt a szoba tervezőinek, hogy a szagokat teljesen kizárták a helyiségből. Sosem tudta az ilyesmit végignézni. Utálta a kórházak látványát, egy injekciós tűtől is képes volt hidegrázást kapni. Senki kedvéért nem maradt volna ilyen helyen, de képtelen volt magára hagyni Steve-et. Nem tehette. Nem így és nem most. Szüksége volt a közelségére.
Mikor éles sípolások tömkelege szólalt meg egyszerre, a félelem elszorította a torkát is.
– Fordítsák az oldalára! Azonnal! Az oldalára! – Az az orvos kiabált, aki úgy tűnt, hogy irányítja a teamet, és miután közös erővel Steve-et az oldalára fordították – hárman tartották a sérült karját, ketten a felnyitott hasát fedték le gézlapokkal és a tenyerükkel, de volt, aki a fején lévő vérzést szorította le a tenyerével–, a férfi a fejéhez lépett és sebes mozdulatokkal kezdte kihúzni a csövet Rogers torkából.
A Kapitány fuldoklás-szerű tüneteket produkált, és miután a cső vége is felbukkant, a szabaddá váló torkán át tetemes mennyiségű vér került elő. Tony nem tudta, hogy kihányta-e, vagy felköhögte, talán mindkettő. Lélegzetét visszatartva szorította a tenyerét az üvegfalra. A látvány és a hangok együttese lefagyasztotta. Az orvos határozott kezekkel ragadta meg és támasztotta Steve tarkóját és homlokát, hogy a feje stabilan álljon, míg erőlködik.
Közben egy nővér a falhoz lépve átbillentett egy kapcsolót rajta, és a fehér csempébe süllyesztett csapokból víz áramlott a padlóra. Az ágy felé lejtett a padlózat, így a körben elhelyezkedő csapokból folyó víz lemosta a vért a fehér járólapokról a lefolyóba. Minden köpenyes kék nejlont viselt a lábbelijén, így senkinek nem ázott el a cipője a folyamat során. Negyed perc múlva a vérnek már nyoma sem volt a padlón.
– Visszafordítani! Újabb egység vért bekötni! Légzés?– hangzott fel újra a vezető orvos hangja.
– Stabilizálódott.
– Légutat kitisztítani és rakjanak maszkot rá dúsított oxigénnel! – jött az újabb utasítás.
Áttörölték a férfi véres, izzadt és kormos arcát nedves törülközővel, átvizsgálták a szájüregét és légző-maszkot helyeztek rá. Az orvosok tovább dolgoztak a fején, a karján és a hasán. Varrtak, törölgettek és kötöztek. Aztán mikor a főorvos éppen végzett a bemetszés bevarrásával, egy nővér szólalt meg.
– Uram, a hőmérséklet túllépte a negyven fokot!
– A pulzus gyenge, de emelkedik! – jelentette egy férfi.
– A légzés emelkedik! – jelezte egy másik nővér.
– Kérek egy hemokultúrát, megfordítjuk és kivesszük az idegen tárgyat! Most! – dörrent a főorvos hangja.
A csapat közben bekötözte és sínbe tette a sérült kart, de továbbra is ketten tartották és forgatták, akár egy hímes tojást. A végszóra egyszerre fordították a hasára Steve-et, akinek sápadt bőre szinte világított a véres kesztyűk és foltok között. A hátán lévő sebet fedő kötés ekkora már meglehetősen átázott. Az orvos épp lehúzta a kötszert a nyirkos és vérmaszatos bőrről, amikor ismét sípolások tömkelege harsant, több nővér kiáltásaival a nyomában. A főorvos kapkodta a fejét.
– Ortosztatikus hypotensio! A vérnyomás leesett!
– Nincs légzés!
– Paroxysmalis tachycardia! A pulzus drasztikusan emelkedik! – informálta őket egy másik orvos.
– Mi a...?! – hökkent meg a főorvos. – Az oldalára fordítani és megtámasztani! Két egység Verapamilt intravénásan beadni! Intubálni és sóoldatos infúziót bekötni! A hemokultúra?
A fal mellett polcsorok és pultok húzódtak körben, rajtuk számtalan eszközzel. Az egyik pulttól, egy halom csúcsmodern mikroszkóp mögül érkezett a felelet.
– Pozitív vérmérgezésre! A vérben sokszoros mennyiségben vannak jelen olyan toxinok, amelyek nehézfém okozta fertőzésre utalnak. A véralvadás felfokozódott. – Beszéd közben az orvos a képernyővel fedett falra mutatott, ahol megjelent egy újabb kép a vérmintával, amiben szemmel láthatóak voltak a zöld, vörös és szürke részecskék a vérsejtek között. A főorvos csak egy pillanatig nézett rá.
– Toxikus sokkot kapott pár perc alatt! Széles spektrumú antibiotikumot keverjenek sós-glükózos oldattal, intravénásan adják neki! Emeljék a vérnyomását 500 ml Angiotenzinnel és Kalciummal! Azonnal kivesszük az idegen tárgyat! Pörögjünk fel, különben a toxikus és traumás sokk elviszi!
Eközben valóban az oldalára fordították, kezek tartották stabilan, a főorvos pedig megkerülte és a hátánál folytatta a beavatkozást. Az intubálást körülményesen, de gyorsan végezték el a párbeszéd közben – az orvosok oldalfekvésnél szinte soha nem alkalmazták ezt az eljárást, de most egy pillanatra sem álltak meg átgondolni a helyzetet: a határozott utasítások, a speciális beteg és a stressz mindegyikükből a legjobb tudását hozta elő –, így Steve-et ismét csövön lélegeztették tovább. Alig pár perccel a párbeszéd után a főorvos utasítást adott az újabb antibiotikum adag bekötésére. Egy néhány centiméteres fémszilánk került elő a Kapitány hátából, az ejtett bemetszéseket a team koordinátora alapos gonddal öltötte össze.
Átvizsgálta a Kapitány fejsebét és sorban bekötözte a sérüléseket. Közös munkával megemelték a férfi mellkasát és átkötötték, részint a hátán lévő sérülés, részben a sok törött borda miatt, hogy fixálják a csontokat, amiket korábban az orvos helyre tett.
Lekezelték a további, kisebb sérüléseket, leragasztották a Rogers karjába kötött csöveket és letisztították a bőréről a szennyeződéseket. Alig húsz perc alatt végeztek, de a biztonság kedvéért még megismételték az átfogó röntgen, CT és laborvizsgálatokat, mielőtt kitolták volna a Kapitányt a műtőből. Tony elvette átizzadt tenyerét az ablakról és kisietett a műtő bejáratához. A lépcsősoron összefutott az őt bekísérő nővérrel, aki lehúzta az arcát takaró maszkot és megszólította őt.
– Kövessen, odakísérem! – Tony szó nélkül ment utána folyosókon és ajtókon át. Pár perc múlva beléptek egy lezárt folyosóra, ahová csak a nővér belépőkártyájának használatával juthattak be. Nem foglalkoztak a körülöttük siető ápolókkal és orvosokkal. Tonyt a második ajtó elé vezette a nővér, ahol szintén a kártya becsipogásával jutottak át a következő, köztes helyiségbe. Itt mindössze néhány szék, egy asztal és egy kanapé volt, valamint köpenyek és rengeteg maszk hevert begyűrve egy polcra. A szobából nyílt a kórterem, ahol Rogers feküdt, betakarva. Sok steril ruhát viselő alak sürgölődött körülötte. Az ágya mellett felállított gépeket állítgatták, az állványra felakasztott infúzió-, és véradagolóját ellenőrizték. A nővér szavaira Tony figyelme ismét rá összpontosult.
– Nézze, nem fogok kertelni – kezdte a nő határozottan. – Nagyon sok komplikáció adódott a műtét során, mint ahogy láthatta, de magának köszönhetően a barátja túlélési esélyei bíztatóak.
– Nekem? Nem tettem semmit, amivel segíthettem volna, azon kívül, hogy idehoztam – értetlenkedett a Milliárdos. – A munkát maguk végezték.
– Ha maga nem értesíti a kórházat előre, akkor a főorvosunk nem vehette volna fel a kapcsolatot időben Rogers Kapitány kezelőorvosával, aki olyan információkat tudott átadni neki, ami a barátja túléléséhez nélkülözhetetlen volt – magyarázta a nővér, de Tony arcán továbbra is értetlenség ült, így folytatta. – Nézze, ha maga nem szól ide az érkezése előtt, nem várta volna őt egy harmincfős, minden szakterületről a legtapasztaltabb orvosokból összeállított csapat. És nem csak ennyiről van szó. A Kapitány elég sok csontja eltört. Ha az orvosunk például nem tudja meg időben azt, hogy a törések helyreigazítását azonnal el kell kezdeni, mert a csontjai rögtön elkezdenek összeforrni, akkor újra el kellett volna törni az összes rosszul forrott csontot ahhoz, hogy helyre tehessék. Létfontosságú információ volt az is, hogy a szervezete négyszer gyorsabban reagál, mint a miénk, így a gyógyszerek adagolására is fel tudtunk készülni, illetve megtudtuk, hogy mik azok a szerek, amiket egyáltalán nem adhatunk neki. Ezeket nagyon fontos volt tudnunk, de sajnos a vérmérgezés minket is váratlanul ért.
– Vérmérgezés? – kérdezte Tony. – Akkor ezért volt ennyire rosszul?
– Részben a súlyos füstmérgezés és belső vérzés miatt, részben pedig a vérmérgezés miatt. Láthatta, hogy percek alatt történt az, ami egyébként órák, néha napok alatt zajlana le. Mivel nem ért minket teljesen váratlanul a helyzet és az életjelei lassan normalizálódnak, úgy tűnik, hogy túl fogja élni. Bár a fejsérülés következménye még kérdéses, ahhoz, hogy megtudjuk, hogy a Kapitánynál kialakult-e valamilyen mentális károsodás, meg kell várnunk, míg felébred. Súlyos koponyatörést és agyrázkódást szenvedett el, de a sebészeink a csontot azonnal helyre tették, és nem láttunk sérülést az agy felszínén, úgyhogy a legjobbakban bízunk. Ha be akar menni hozzá, a mobilt hagyja kint és maszkot vegyen fel!
Tony nehezen emésztette meg ezt az információhalmazt. A hatalmas stressz, félelem és sokk kissé lelassította. De a lényeg eljutott hozzá: Steve túl fogja élni és talán nem lesz komolyabb baja.
– Köszönöm! – mondta végül. – Mindent! – A nővér halvány mosollyal bólintott, de mielőtt Tony elfordulhatott volna, hogy elővegye a mobilját és értesítse a csapatot a fennálló helyzetről, egy, a fotocellás ajtó mögül kilépő férfi megszólította.
– Mr. Stark! – A Milliárdos azonnal felismerte a hangját, ő volt a főorvos. Visszafordult hozzá. – Rogers Kapitány nagyon szerencsés, hogy ilyen barátai vannak! Az állapota rohamosan javul, de kérem, hogy ha bármi váratlan történne, azt a falon lévő vörös gomb megnyomásával azonnal jelezze! A folyosón leszek, ha kellenék. Ha nincs vészhelyzet, a kék gomb a nővérhívó. Amíg nincs más hozzátartozó, önt tekintjük az értesítendő személynek, ha bármi történne, amennyiben ez megfelel önnek is.
– Igen, persze – válaszolt Tony a kékszemű férfinak. – Nagyon köszönöm!
Az orvos bólintott, majd továbbállt. Tony meglepve vette észre, hogy a férfi enyhén biceg a jobb lábára. Megrázta a fejét. Visszadugta a fülébe a rádiót.
– Itt Tony. – Nem kívánta túl bőbeszédűre szabni a tájékoztatást.
– Hallunk téged. Hogy van Steve? – érkezett Nat aggódó hangja.
– Túléli. – Tony sejtette, hogy most a többi bosszúálló megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Mégis mi történt? – csatlakozott be Fury hangja, amibe egy kevés aggodalom is csengett.
– Majdnem telibe kapta a robbanás – tájékoztatta a Zseni a főnököt. – Talán nem lesz maradandó sérülése. Ha változás van, jelzek. Itt leszek, ha kellek, a mobilon elértek!
Kikapcsolta és az asztalra dobta az adó-vevőt, a mobiljával egyetemben. Nem érdekelte most a többiek bővebb körű tájékoztatása, vagy az értelmetlen kérdéseik. Ami fontos volt, hogy Steve mellett legyen. Sietve felkötött egy maszkot az arca elé és belépett a kórterembe. Fertőtlenítő és gyógyszerszag csapta meg az orrát, amit világ életében ki nem állhatott. Most viszont ezt elviselte.
Rogers az ágyon feküdt és egész normális színe volt a korábbi, krétafehéres sápadtságához képest. Oxigénmaszk volt az arcán, amit Tony furcsállt, mert emlékei szerint mikor a műtőből kitolták, még csövön lélegeztették. Eszébe jutott a főorvos megjegyzése, hogy az állapota rohamosan javul, így nem görcsölt tovább a dolgon. A homlokát vastagon átkötötték hófehér pólyával, szőkés tincsei össze-vissza bújtak ki a kötszer alól. A testéből csövek lógtak ki mindenfelé. A gépek egyenletesen pittyegtek, és ő nem bírta ki, hogy ne lépjen közelebb hozzá. A kézfejét finoman az arcához érintette, hogy valóban érezhesse, már alig van láza Steve-nek. Minden lélegzete párafoltot hagyott a maszkban, Tony megnyugodva látta, hogy lassan, egyenletesen lélegzik.
Lerogyott a helyiségben lévő egyetlen kanapéra és várt. Időnként orvosok és nővérek érkeztek, hogy ellenőrizzék az eszméletlen Kapitány állapotát, hogy kicseréljék a gyógyszereket és kötéseket. A főorvos minden harmadik órában jött. A második napon megpróbálta rábeszélni Tonyt, hogy menjen haza pihenni pár órát. Őt viszont egy tankkal sem lehetett volna elvontatni a szobából tíz percnél hosszabb időre, így nem érdekelte az orvos mondanivalója, még akkor sem, mikor az megígérte, hogy értesíti őt a legkisebb változásnál is. Mikor ráeszmélt, hogy a csatában alulmaradt, az orvos kiutalt Tonynak egy pihenőszobát több garnitúra váltóruházattal.
A Zseni ugyan igénybe vette a szobát, de csak egy kiadós zuhany és átöltözés céljából. Az ápolóruhák furcsán álltak rajta, a kórház-zöld valósággal sápadttá tette, de persze ehhez hozzátartozott az alváshiány, a túlzott koffeinbevitel és az étkezések legtöbbjének hiánya is, az örökké gyötrődő aggodalmat nem is említve. Egyszóval: pocsékul volt. Hiába bíztatták, hogy a Kapitány egyre jobban van, ő ezt csak akkor hitte volna el, ha Steve felébred. Lassan lekerültek róla a csövek és a gépek legtöbbje, mindössze egy infúzió és egy gép maradt rákötve, ami az életfunkcióit figyelte. A kezét speciális, fémvázas sínbe helyezték és felkötötték a nyakába, illetve a mellkasához rögzítették. Az orvos a legjobbakat jósolta.
Tony a harmadik napon is épp a kanapén görnyedt, homlokát összefűzött kezein támasztva, mikor megváltozott a pittyegések ritmusa. Az eltelt idő alatt a füle olyannyira hozzászokott a pulzusmérő hangjának ritmusához, hogy azt álmából felébresztve is le tudta volna dobolni. Az ütem kissé felgyorsult és ő azonnal felkapta rá a fejét. Amikor Rogers oldalra fordította és egy nyögéssel felemelte a fejét, felpattant és a tenyere határozottan csattant a kék nővérhívó gombján. Az pulzálva kezdett világítani, és mikor lépések és kiabálások harsantak a folyosó felől, Steve egy nyögéssel hajtotta ép kezébe az arcát.
Nővérek és orvosok rontottak a helységbe és kezdtek nyüzsögni a szőke férfi körül. A főorvos megragadta a vállát és visszadöntötte a párnára.
– Vegyék vissza a világítást! – A kiadott utasításra egy nővér csökkentette a fényerősséget a helyiségben.
– Steve, hall engem? – szólította meg a betegét az orvos. – Dr. Kovac vagyok, az önt kezelő orvos-csoport főorvosa. Kérem, válaszoljon!
Rogers lassan leeresztette a kezét az arca elől és kinyitotta a szemeit. Kissé zavaros és kába volt a tekintete.
– Mi történt? – kérdezte.
– Megmondaná a nevét, és hogy milyen évet, hónapot írunk? – kapta a kérdéseket válasz helyett.
Mikor Steve értetlenkedve felelt, az orvos magyarázatba kezdett.
– Szerzett egy nagyon csúnya fejsérülést és szerettem volna tudni, hogy térben és időben is orientált. Nincs fejfájása? Szédülés? Kettős látás? Kérem, rám nézzen, ne kövesse a fényt a szemével! – Egy kis lámpával világított bele a szemeibe, amit aztán többször elhúzott az arca előtt, miközben Rogers felelt.
– Nem, a fejem nem fáj, csak a karom zsibbad és sajog, meg kissé nehezen kapok levegőt. – A lámpát a zsebébe süllyesztve a doktor a tenyerét Steve homloka elé tartotta.
– Kérem, döntse előre a fejét és próbálja eltolni a tenyeremet! – A szőke férfi teljesítette a kérést, aztán ugyanezt hátrafelé is.
– Semmi szédülés? – A Kapitány nemleges válaszára Dr. Kovac megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Három nappal ezelőtt nagyon súlyos sérülésekkel került az intézményünkbe, ahol, a barátjának hála, szakszerűen felkészült csapat várta az érkezését, így sikeresen tudtuk kezelni a fennálló komplikációkat. Örömmel látom, hogy rohamosan javul az állapota, és úgy tűnik, hogy nem szenvedett maradandó sérüléseket. A karja nyílt szilánkosan törött, de helyre tettük és sínbe helyeztük. A bordái szintén elmozdultak a törések mentén, de sikerült őket vágás nélkül a helyükre igazítanom. Most azért kap nehezen levegőt, mert a csontok stabilitását szoros átkötözéssel biztosítottuk. Kérem, kímélje magát! Egy óra múlva visszajövök, mert szükséges további vizsgálatokat végeznünk, és akkor bővebben tájékoztatom majd, ha ez megfelel önnek.
Steve bólintott, és mikor az orvosok és nővérek hada távozott, meglepetten vette észre az ablak mellett ácsorgó, kórházi ruhás alakot. Szinte leesett az álla, mikor meglátta az arcát.
– Tony? Mit keresel itt... ilyen ruhában? Mi történt? – A kérdezett daccal a szemében, dühösen fordult felé.
– Tudod, hogy mekkora fasz tudsz te lenni? – támadt neki Tony. – Még rajtam is simán túlteszel! Azt kérdezed, mi történt?! Felrobbant a tartálykocsi, és te kibaszottul ott volt voltál mellette, az történt! Te meg az a nyamvadt megmentési kényszered! – Dühös szavai kifakadását egy levegővétel erejéig szakította félbe, közben már artikulálva kezdett járkálni a szobában és tovább kiabált. – Nem igazán nekem kéne elmondanom, hogy nincs mikulás, de képzeld, a szérumtól nem lettél halhatatlan!
Tony a kezét, amivel egy pillanattal azelőtt még Steve-re mutatott, most mérgesen lecsapta maga mellé, majd hátat fordított a megdöbbent Kapitánynak, és a szemét inkább az ablakon át a folyosó egy lényegtelen pontjára szegezte, hogy valamennyire megnyugodjon.
Steve nem talált szavakat a megdöbbenéstől. Tony kiosztotta őt, mert... Ott volt a tartálykocsi mellett, amikor az felrobbant. Csakhogy nem igazán emlékezett semmilyen tartálykocsira. Sem robbanásra. És az egyébként is jobban foglalkoztatta, hogy Tony valójában azért borult ki, mert ő megsérült. A Zseni tényleg miatta aggódott? Az orvos szavai alapján leszűrte, hogy komolyan megsérülhetett, hiszen egy egész csapatnyi orvost citáltak össze az ellátására. Lenézve a karjára látta, hogy elég komoly kis szerkezetben rögzítették. Úgy döntött, megkérdezi Tonyt, hogy mi is történt pontosan.
– Nem emlékszem semmilyen robbanásra, de tartálykocsira sem. – A Milliárdos a szemeit forgatva ciccentett, mintha bosszantaná a kijelentés tartalma. Nem fordult vissza, szemével továbbra is a folyosót bámulta, úgy kezdett kénytelen-kelletlen magyarázatba.
– Délután jött a bejelentés, hogy valami baleset miatt leállt az autópályán a forgalom, és a dugó felé egy üzemanyag-szállító teherautó tart, üzemképtelen fékkel, ezért azonnal elindultunk a helyszínre. A teherautó becsapódott, mielőtt odaértünk volna, de csak az első kocsi robbant fel. Mi felosztottuk a területet és megkezdtük a civilek kimentését mindkét szakaszról. A tűzoltók pár perc múlva jelezték, hogy a másik tartálykocsi a hűtés ellenére elérte a kritikus hőmérsékletet és robbanni fog. Már végeztünk a kiürítéssel és a visszavonulással, mikor beleszóltál a rádióba, hogy találtál még egy embert beszorulva. Azonnal indultam a déli kordontól, de a robbanás bekövetkezett, és te ekkor még rohadtul ott voltál a kocsitól alig húsz méterre! Dereng?
Tony dühösen és mintha sértődötten kérte volna számon. Az emlékek homályosak és hiányosak voltak, szinte csak egy-egy mozzanat derengett fel Steve fejében, miközben hallgatta a Milliárdost, de bólintott. Felrémlett, ahogy megpillantotta az eszméletlen férfit a felfordult jármű vezetőülésében. Nem tudta nem észrevenni a Zseni nyúzott és beesett arcát, dactól szikrázó szemeiben a félelmet.
– Mióta vagy itt? – Bár Steve sejtette a választ, mégis hallani szerette volna, hogy megértse a helyzetet. Sokáig azt hitte, hogy nem kap majd választ a kérdésére, mert a Zseni továbbra sem mozdult.
– Mióta behoztalak – érkezett végül a kurta felelet.
– Köszönöm! – A Kapitány nem tudott mást felelni. Szokatlan volt ez a törődés számára. Ő mindig csak egy eszköz volt, egy jelkép, és szinte mindenki eszerint bánt vele. Mégis, annak az estének az emléke, Tony megváltozott viselkedése... Csak lassan emésztette meg a dolgot, de ha őszinte akart lenni magához, nem volt ellene ez az egész, csak még szokatlan volt.
– Rosszul festesz – jegyezte meg a Zseni külsejére utalva. Az csak megvonta a vállát.
– Láttad volna magadat három napja... – vágott vissza kissé gúnyosan.
– Ennyire rossz volt? – tudakolta Steve. Tony erre megint kiakadt.
– Cha! Lehet, hogy nem emlékszel, mert nem voltál magadnál – kezdte enyhén gúnyosan, kikelve magából –, de felvilágosítanálak, hogy mikor kihúztalak a kocsiból nem vert a szíved, vágod?! Majdnem meghaltál! Sőt, ha úgy vesszük, akkor meg is haltál! De téged semmi sem érdekel, hiszen már elverted a nácikat is! Nem érdekelt, hogy ha elpatkolsz, a csapat vezető nélkül marad! Téged nem érdekel, mi lesz veled, csak játszod a megmentőt és ha bumm, akkor így jártál, hidegen hagy az is! Mert neked nem szükséges segítséget kérni a rádión, hiszen senki más nem tudná megoldani a helyzetet, csak te magad!
– Sajnálom, hogy keresztülmentél ezen és ennyire aggódnod kellett! – Steve kihasználta azt a lélegzetvételnyi szünetet, amit a Playboy a szóáradata közben iktatott be. – Legközelebb előbb szólok, ígérem!
– Azt ajánlom is! – bólintott Tony. – Elugrok egy kávéért!
Tony idegei szinte robbanásig feszültek. Muszáj volt kivágnia magát a beszélgetésből. Az utóbbi napok aggodalma és a hirtelen megkönnyebbülés, majd ez a dühkirohanás teljesen kikészítette. Idegesen nyomkodta az automata gombjait, egy extra erős kávét kérve extra sok cukorral. „Még hogy előbb szól! Azt hiszi, ezzel minden el van intézve?!"– gondolta. De valójában félelem és elkeseredettség táplálta a dühét. Félelem, hogy Steve csaknem meghalt a kezei között és elkeseredettség, mert ez az eset bármikor megismétlődhetett. Bármelyik bevetésen. Nem volt kiút. Megmentési kényszernek gúnyolta, pedig jól tudta; Steve-nek kötelessége volt megmentenie a civil férfit. Olyan felelősség volt ez, ami minden bosszúállót ugyanúgy terhelt, és ami alól semmilyen körülmények között nem szabad kibújniuk. Nem számít az életük, ezért voltak ők hősök. Tony elfogadta ezt, de nem örült neki. Nem, az utóbbi napok eseményei után semmiképpen.
Keserű szájízzel döntötte le a torkán a kávéját, anélkül, hogy felkeverte volna benne a cukrot. A poharat a gép melletti szemetesbe hajította és elindult vissza. Hirtelen furcsa, szorító érzés indult ki a mellkasából, ami szúró fájdalommá alakult át. Néhány lépés után a mellkasára szorított kézzel térdre esett. Úgy kapkodott levegő után, mintha épp lefutotta volna a maratont. A szédülés a padlóra vitte, még mielőtt a felé rohanó nővérek elérték volna.
Steve a folyosón felharsanó kiabálásra emelte fel a fejét. Látta a rohanó nővéreket és orvosokat az ablak előtt elsietni. Kissé rossz érzéssel töltötte el a helyzet. Egy fél óra múlva lépett be hozzá Dr. Kovac, kissé borús arccal. Steve érdeklődő arcára megszólalt.
– Ezen a héten már másodszorra kellett felvennem a kapcsolatot a belügyminisztérium különleges osztályával, hogy a betegeinket kezelni tudjuk. Mr. Stark többszöri kérésem ellenére sem volt hajlandó lepihenni. Gyanítom, hogy mióta magát behozta egy szemhunyásnyit sem aludt, és ezt a szervezete nem bírta tovább. Tíz perccel ezelőtt kaptam a riasztást, hogy az úriember összeesett a folyosón. A keringése nem bírta a további terhelést és összeomlott. Csak nyugalom! – tette hozzá, látva Steve ijedt arckifejezését. – Ez egyfajta védekezési mechanizmus: a szervezet lekapcsolt, hogy vésztartalékon működjön tovább, így megelőzve a testet érő további károsodást. Hamar stabilizáltuk az állapotát, folyamatos megfigyelés alatt tartjuk és infúzióval erősítjük a szervezetét. A maga melletti szobában került elhelyezésre, ha a későbbiekben meg kívánná látogatni, megteheti.
Steve bólintott. Elvégezték a vizsgálatokat; a törött karja bár még érzékeny volt és zsibbadt, többnyire összeforrtak benne a csontok. A bordáival szintén ez volt a helyzet. A sebhelyei elkezdtek beforradni, a vérképe és az eredményei kiválóak voltak. Dr. Kovac nagyon derűlátó volt és bíztatónak tartotta a helyzetet; teljesen kizárta a sérülések maradandóságát. A vizsgálatokat követően az orvos részletesen tájékoztatta Steve-et a műtét során történtekről, és ő komoly arccal hallgatta. Dr. Kovac igazi túlélőnek nevezte és kérte, hogy bírja jobb belátásra a Milliárdost is, mert véleménye szerint barátja felelőtlen, ha önmagáról van szó, aminek előbb-utóbb komoly következményei lehetnek.
Az orvos ezek után ismét megkérte, hogy kímélje magát, aztán távozott. Steve néhány órával később belépett a másik kórterembe, hogy meglátogassa Tonyt. A férfi eszméletlenül feküdt az ágyon, továbbra is a kórház dolgozóinak ruhájában. A karjába infúziót kötöttek, az ujjára szürke csipesz volt csíptetve, a pólója nyaka alól pedig színes vezetékek futottak ki. Tony szuszogásán kívül az ágya melletti gép egyenletes pittyegése zavarta meg a csendet.
Rogersnek rosszul esett így látnia Tonyt; ilyen elesettnek. Közelebb lépett és tenyerét a Zseni homlokára helyezte. Megnyugodva tapasztalta, hogy nincs láza.
Másfél nappal később az orvos ismét a törött karját vizsgálta, miközben a szó a Milliárdos felé terelődött.
– Mr. Rogers, a helyzetüket a közös ügyünknek tekintjük. De, mivel a szervezetük orvosa a konzílium során tájékoztatott Mr. Stark orvosokhoz való kényes hozzáállásáról, így magához kell forduljak, mivel jót szeretnék a barátjának. Nyomatékosan kérem, hogy próbáljon meg hatni rá, és igyekezzen egészségesebb életmódra bírni, mert amit művel, annak rossz vége lesz! – Az orvos komoly, gondterhelt vonásokkal nézett a szemébe. – Nem tudom, hogy ez az állapot csak a stressz és az aggodalom miatt alakult-e ki, de gyanítom, hogy ennek mélyebb okai lehetnek. Talán ön tudna vele beszélni erről, mert Mr. Stark természetét tekintve, azt sajnos kizárt dolognak tartom, hogy bármilyen orvoshoz vagy szakemberhez fordulna a problémáival. Néhány órán belül lehetséges, hogy felébred, de kérem, hogy mindenképpen bírja rá a maradásra, az ő érdekében. Ha intézményünkben marad, legalább addig, amíg Ön is, biztos lehetek benne, hogy teljesen felépül.
Steve komoly arccal bólintott.
– Itt fog maradni – ígérte eltökélten –, bízhat bennem! Megpróbálok beszélni vele, amint túl leszünk ezen.
A barátságos, kék szemek megteltek megkönnyebbüléssel, majd az orvos bólintott. Megígérte Steve-nek, hogy a sín néhány napon belül lekerül a kezéről, aki ezt örömmel vette tudomásul. Nem zavarta kifejezetten, de nem is örült neki túlságosan.
A csapat aznap meglátogatta. Mindannyian kifejezték az aggodalmukat az eset miatt és a megkönnyebbülésüket az állapota javulásával kapcsolatban. Tony után is érdeklődtek, Steve azonban letagadta, hogy tudja, hol van. Azt mondta nekik, hogy az ébredése után távozott a kórházból, és azóta nem látta őt. Ugyan bűntudata volt, de úgy hitte, hogy jól cselekszik. Nem akarta, hogy kérdésekkel zaklassák, és még ferdébben nézzenek a Milliárdosra.
Steve-hez egy nővér rohant be másnap reggel, azzal, hogy Tony negyed órája felébredt, de nem bírnak vele, és hogy nem tudják lebeszélni a távozásról. A Kapitány a kórterem ajtajában szaladt neki majdnem Tonynak, úgy tűnt a férfi tényleg sietve készült távozni. Steve, bepillantva a másik válla felett, felborított állványokat látott, amik a földön szerteszét hevertek a valaha rajtuk levő eszközökkel egyetemben. Tekintete a meglepett zsenire szegeződött.
– Nocsak, váratlan látogató. Mit akarsz? – szegte neki a kérdést Tony. Mikor felébredt kissé ki volt bukva és kába volt; kiabált a nővérekkel, kitépte az infúziót a karjából és még a kocsikat is felborította, csak hogy azok végre békén hagyják. Sietve lezuhanyozott, lecserélte a ruháit és indulni készült, mikor az ajtóban útját állták. Gúnyos hangjára Steve intett a mögötte várakozó nővérnek, hogy távozzon, aki engedelmeskedett neki.
– Hová készülsz? – A katona hangja erősen számon kérő volt.
– El, amint látod, szóval, ha megtennéd, hogy... – Steve azonban megragadta a vállát és a helyiségbe belépve az ajtó melletti falnak tolta a meglepődött Zsenit, így az elhomályosított üveg visszazárult.
– Nem mehetsz el – mondta a Kapitány határozottan és szigorúan. Arca annyira közel volt a milliárdoséhoz, hogy Tony érezte Steve forró leheletét a bőrén. Szinte megdermedt a szőke hirtelen közelségétől, a szíve vadul zakatolt, az a csodálatosan kék szempár pedig rabul ejtette.
– Miért nem? – Rekedtes szavait nehezen ejtette ki.
– Mert szükségem van a közelségedre!
A katona annyira közel hajolt hozzá, hogy Tony meg tudta volna számolni a szempilláit is. Bár Steve nagyon lassan csökkentette a közöttük lévő távolságot, ő már nem bírta tovább. Az a tengerkék szempár azonnal lecsukódott, ahogy a szája a szájára tapadt, és a nyelvével utat tört a másikéhoz. Hevesen, de mégis gyengéden csókolta és ízlelgette, keze a szőke tincsek között játszott, és érezte, ahogy egy tenyér siklott a tarkójára. Steve közelebb lépve szinte a falhoz préselte őt, de ez Tonyt egyáltalán nem zavarta. Érzelmekkel teli, gyengéd, ismerkedő csók volt, ám ez sem mulasztotta el felkorbácsolni a testüket. Ezért Steve megszakította a csókot, és a szemeit a Zseni barna íriszeibe fúrta. Látta benne a fellobbant vágyat, a kavargó érzelmeket – a folytatás akarását. Tony aznap nem hagyta el a kórházat.
_._
_._
_._
Köszönöm a véleményeket! ヅ
Ortosztatikus hypotonia: hirtelen fellépő vérnyomásesés
Paroxysmalis tachycardia: rohamszerűen jelentkező szapora szívverés
Az ide kapcsolódó linkek megtekinthetők a Merengő oldalra feltöltött fejezet alatt hiánytalanul.
A hozzáadott ötleteket köszönöm Sisynek és Bagirának!