Aa! Megami-sama!
Myounegai: A végzetes kívánság
II. Fejezet:
Újra köztünk…
- …Urd? Hahó! Ébresztő, Urd! - Az Istennő hallotta a távoli, ismerős hangot, de nem volt hajlandó tudomást venni róla. Úgy vélte, hogyha elég erősen koncentrál valami másra, akkor előbb-utóbb úgyis abbahagyja. A döntése végleges volt, semmi sem tántoríthatta el tőle. - Naaa, Urd! Kelj már fel! Te lusta hétalvó!!! - Az elhatározása ellenére nem tudta figyelmen kívül hagyni a zavaró tényezőt. Főleg hogy az folyamatos volt, és úgy tűnt nem fogja abbahagyni. Az Istennő gondolatban dühösen felmordult. Nem értette, hogy miért kell olyan hangosan lármázni. Na és persze azt sem, mit keres Skuld a szobájában. Abban azonban biztos volt, hogy a kishúga csúnyán megbánja a makacsságát. - Urd! Felkelni, vagy különben kipróbálom rajtad az új víz alapú varázslatomat! Tudod, hogy nem viccelek! Nyisd ki a szemed, egy-kettő! Urd, nem viccelek… - Egyre jobban érlelődött az a csúnya helybenhagyás… Urd még egyszer utoljára megpróbált másra koncentrálni, de a testvére hangja most is kizökkentette.
- Ébredj, Urd! - ismételte Skuld kitartóan. - Közben folyamatosan bökdöste a nővérét. Kicsit még jól is esett, hogy piszkálhatja. - Máris idézem a vízbombát… Egy, két… - Ekkor Urd keze megvillant, amitől ijedten vett egy nagy levegőt, és rögtön a menekülésre gondolta. Azonban a nővére túl gyors volt ahhoz, hogy meglóghasson. Megragadta a fiatal Istennő fejének a tetejét. Nem túl erősen, de Skuld hiába próbált kiszabadulni, nem tudott. Közben Urd egy hatalmasat ásított, és lustán pislogni kezdett.
- Mi a fenét kiabálsz ilyenkor, te kis átokfajzat? - kérdezte álomittas, talán mérgesnek szánt hangon. - Ugye to-o-od… - ásította hosszan. - …tudod hogy nem bocsátom meg, hogy az engedélyem nélkül beléptél ide.
- Hé, engedj már el, Urd! - kérte a kis Istennő, de természetesen nem járt eredménnyel. - Én csak felébresztettelek… Nem kellene így nekem esni! Az ott nyál…? FÚJ! Urd, ez gusztustalan…
- Ne zajongj már… Nem emlékszem, hogy ébresztést kértem volna… ez pedig egyébként sem elfogadható magyarázat arra, hogy beléptél a szobámba!
- Te meg miről beszélsz? Ez nem is a te szobád… - Skuld értetlenül meredt a hunyorogva pislogó nővérére. - Peorth-ra vigyáztál, ahogy megbeszéltük. Most én jövök… Azt ne mond, hogy egész éjjel aludtál a sok szakétól!
- Várjunk csak… - Urd szeme hirtelen felpattant, és zavarodva nézett körül. - Elaludtam? - kérdezte, pedig a válasz nyilvánvaló volt. A húga dühösen nézett rá, mire ő a kezével bólogatásra kényszerítette. - Hogy aludhattam el?
- Honnan tudhatnám?! - ripakodott rá Skuld. - Most már tényleg engedj el… - Urd egy laza mozdulattal ellökte a mérges kis Istennőt. Neki ez természetesen nem tetszett, de ezzel egyáltalán nem törődött. Körülnézett, és megállapította, hogy még mindig a vendégszobában van. Ismét rátört az ásítási kényszer, de gyorsan elfojtotta. Az első osztályú Istennő ott feküdt közvetlenül előtte. A takaróján egy hatalmas, elszíneződött folt éktelenkedett. Még mindig aludt, és Urd érezte, hogy az állapota kielégítő.
Magáról ezt már nem mondhatta el. Úgy érezte, mintha már legalább hat napja folyamatosan ébren lenne, és egész idő alatt, valami fizikailag és szellemileg egyaránt megerőltetőt csinált volna. Tisztán emlékezett rá, hogy egész éjjel beszélt Peorth-hoz. Közben néha a faliórára is vetett egy pillantást. - Melyik is volt a legutolsó… - töprengett magában. - Négy óra tíz vagy húsz körül… De négyig biztos ébren voltam. - Lassan megvonta a vállát. A sok történet elmesélése fárasztóbb lehetett, mint gondolta, és bizonyára elaludt közben. Valószínűleg csak egy pillanatra akarta lehunyni a szemét, és már el is aludt… ahogy az lenni szokott.
- Nem. - jelentette ki határozottan, ami igen csak meglepte a húgát, akinek az arca dühösből átment kíváncsiba. Leginkább azért, mert a testvére szokatlanul komolynak tűnt. - Nem ilyen egyszerű. Lehet, hogy… - Urd határozottan felemelte a kezét, majd a tenyerét felfelé fordítva az ajkai elé emelte. Vett egy szokatlanul mély levegőt, majd lágyan kifújta. Közben dallamos hangot hallatott. Az egész folyamat valamivel több mint egy percig tartott.
- Most mit csinálsz? - kérdezte a fiatalabb Istennő, aki számára legalább egy perccel tovább tartott a csend, mint amit a tűrőképessége megengedett.
- Csak meg akarok bizonyosodni valamiről… - mondta Urd, majd hatalmasat ásított. Közben kinyújtóztatta a tagjait. - Huh, de álmos vagyok. Szólj Belldandy-nak, hogy beszélni szeretnék vele…
- Szóljak neki? - Skuld ismét dühös lett. - Tudod te mennyi az idő?
- Miért mennyi? - Urd úgy döntött akkor sem nézi meg az órát. Majd ha Skuld akarja, elmondja neki. - Azt ne mond, hogy engem felébresztettél, de őket még hagytad aludni!
- Te javíthatatlan vagy… - a húga megadóan sóhajtott. - Mindjárt tíz óra. Onee-sama és Keiichi már elmentek dolgozni. Én már korábban fel akartalak ébreszteni…
- …de Bell leállított. - fejezte be Urd. - Jellemző. Na mindegy, majd beszélek vele ha hazajöttek. Addig is megyek, és alszom egy nagyot a szobámba.
- De hisz csak most ébredtél fel… - mondta hitetlenkedve Skuld. - Nem gondolod, hogy csinálhatnál valami hasznosat is? Tudod a lustaság egy bizonyos szinten túl már… - A testvére szemében fenyegető fény villant, mire gyorsan elhallgatott.
- Jó éjt, Skuld! - mondta Urd végül kedélyesen. - A két szemed a „virágos lányon", érted? Bármilyen változás is lesz az állapotában, azonnal szólsz nekem! De ajánlom, ne játssz a szerencséddel… Ha potyára költesz fel, nagyon megjárod. Öt óra múlva mindenképp szólj! Még ha nem történik semmi, akkor is. Na szia… - Fogta magát, és egyszerűen elcsörtetett. Skuld hitetlenkedve nézett utána.
- Hű… Most akkor mit kell tennem? - Néhány pillanatig a kapott utasításokon gondolkodott. - Hé! - csattant fel végül sértődötten. - Minek nézel te engem?! - kiáltotta fojtott hangon a nővére után. - Nem vagyok a cseléded, ezt jobb lenne, ha tudomásul vennéd… Hülye Urd!!! - Végül Peorth állapotára való tekintettel abbahagyta a halk dühöngést. Hosszasan felsóhajtott, majd megnézte magának az Istennőt. Most egyáltalán nem látszott rajta, hogy valamilyen betegség kínozná. A kis Istennő tétován leült mellé, majdnem oda, hol korábban Urd is. Majdnem beletenyerelt a nyálfoltba. Kissé viszolyogva megigazította a takarót. - Soha nem tud maga után rendet rakni. - mondta panaszosan. Kíváncsian Peorth arcára nézett, majd némi habozás után folytatta. - Elvárja, hogy mások dolgozzanak utána. De a legrosszabb az, hogy még véletlenül sem köszönné meg. Épp ellenkezőleg… természetesnek vesz! Mintha mindenki azért létezne, hogy az ő szeszélyei szerint ugráljon. Nem is olyan rég például… - hosszan ecsetelni kezdte az egyik legutóbbi sérelmét, amit Urd-tól kellett elszenvednie. Közben kitért minden apróságra. Ilyen volt Belldandy, Keiichi és Welsper szerepepe a történtekben. Néhány helyen kissé kiszínezte a dolgokat, csakis azért, hogy jobban át beleélje magát a hallgatóság. Így lett Urd-ból folyamatosan hahotázó, vörös szemű gonosz boszorkány. Welsper-ből a álnok macska, aki mindig a sötétben járt, és valamiért soha nem lehetett látni a szemeit… és azt sem igazán tudták eldönteni, hogy kinek az oldalán áll. Ő maga képviselte a szegény ártatlan lányt, akivel a gonosz boszorkány el akart bánni, csakis azért, mert tudta, hogy szebb nála. Belldandy volt a megmentő, hófehér szárnyú angyal. Keiichi pedig az egyszerű fiú, aki túl ostoba ahhoz, hogy fontosabb szerepet kapjon. A végére sikerült kissé kifulladnia. Kissé túlságosan is beleélte magát a történetbe, aminek persze egész más volt a vége, mint a valóságnak. Skuld mégis biztos tudatában volt annak, hogy helyes volt a változtatás, ugyanis az igazán remek történetekben mindig a jók diadalmaskodtak.
- Tehát így történt… - fejezte be, miután vett néhány nagyobb levegőt. - Urd, a banya örökre elbujdosott a szobájának ködös sötétjébe. Welsper bosszúra szomjazva követte, és nem tudni vajon rá talál-e valaha. Ha igen, biztos hatalmas csata lesz a vége… A két egymásra talált nővér azóta is boldogan él, együgyű szolgájukkal, Keiichi-vel. - Hangosan felsóhajtott. - Bár csak így lenne… Izé… Talán nem most kellene ezt elmesélnem igaz? Valami megnyugtatóra lenne szükséged… - A kis istennő a gondolataiba mélyedve csavargatni kezdte az egyik fekete hajtincsét. Majd hirtelen vidáman elmosolyodott. - Megvan! - kiáltotta kissé hangosan. - Megjelent pár új kötet a Dobon-ból, mióta legutóbb itt jártál. Emlékszem, hogy az egyik kedvenced a Mahou Hanasenshi Bara-Ichigo-chan… Ami nem meglepő, igaz? De a lényeg az, hogy az utolsó néhány fejezetben nagyon sok minden történt. Ráadásul a legutolsóban egy duplafejezet volt, a sorozat jubileumának alkalmából. Szinte az egész tankubon erről szólt. Színes oldalak, poszterek miegymás… Képzeld, B.I. végre elment randizni Kazesuke-kunnal! De még most sem tudja, hogy valójában ő Valiant! Komolyan nem értem, hogy lehet ennyire vak… Persze a randi nem egészen úgy sült el, ahogy szerette volna. Ugye kitalálod? Megjelent Sakura-Kaname, és mindent tönkretett. Megmérgezte Kazesuke-kunt, aki persze immúnis volt a szerre, de úgy kellett tennie, mintha haldokolna. Az ostoba S. K. meg fel-alá rohangált, mert természetesen ő is fülig bele van zúgva Kazesuke-be… Rájöhetne már, hogy ő és B. I. egy csapatba tartoznak. - A legfiatalabb Istennő mentegetőzve elmosolyodott. - Nem volt túl érthető, amit itt elhadartam, ugye? Van egy sokkal jobb ötletem! Idehozom, és felolvasom neked… El ne menj… - Felpattant, és rohanni kezdett. Néhány lépés után visszafordult. - Bocs, ez rossz vicc volt. Kezd megfertőzni Urd személyisége. Ő találna ki valami ilyesmit… - Várt még egy kicsit, aztán elszaladt. De hamarosan visszatért, rengeteg mangával a kezében. - Uh… ezeknek aztán van súlyuk. Pedig csak papírból vannak… Már gondoltam rá, hogy csinálok egy gépet. De Urd azt mondta, hogy az annyira gyerekes lenne. Nem mintha hallgatnék rá… Na hol is kezdjük? Ha jól emlékszem ezt a fejezetet olvastad utoljára. Aha, teljesen bezsongtál, hogy mi lesz Bara-Ichigo-val. Jobb lesz, ha ezzel kezdem. Nem árt egy kis összefoglalás. - Skuld bizonytalanul megvakarta a feje búbját. - Na erre nem gondoltam. Mivel ez egy manga, a képek legalább annyira számítanak, mint a szöveg. Tehát nem lenne az igazi, ha csak azt olvasnám fel… Ezért megpróbálom részletesen leírni, mi látható az egyes paneleken. Így kicsit tovább fog tartani, de majd csak a végére érünk. - Vett egy mély lélegzetet, és hozzákezdett az első képkocka ismertetéséhez. Először kicsit döcögősen ment, hisz nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az értelmezés mellett a saját szavaival is kifejezze mit lát a képeken. De végül belerázódott, és már sikerült viszonylag folyamatosan ábrázolni a történetet. Még így is legalább ötször olyan sokáig tartott, mintha csak olvasott volna. Közben kisebb szüneteket tartott, ami alatt alaposan végigmérte Peorth-t, nincs-e az állapotában olyan változás, ami miatt fel kellene ébresztenie Urd-ot. Mivel ilyesmi nem történt, midig folytatta tovább. Mikor a második fejezettel is végzett, egy kis időre féltre tette az olvasnivaló.
- Hé, Peorth! - kezdte halkan szipogva, majd erőt vett magán. - Gyógyulj meg gyorsan, jó? Különben hogy győzhetnénk le társasjátékban? Igyekezz, mert minél előbb ki akarlak hívni egy Jenga partira. Nem tudom hallod-e, amit mondok… Ha igen, akkor ne merészeld félreérteni. Csak gyógyulj meg, és kész! Ezt veheted utasításnak. - Az első osztályú Istennőn semmiféle reakció nem látszott, de Skuld valahogy érezte, hogy a szavai eljutottak hozzá. Vagy az is lehet, hogy csak áltatta magát… Gyorsan felkapta a harmadik kötetet, majd folytatta a történetet.
Az egyik panelen volt egy kép, aminek a jelentését elsőre nem tudta megfejteni. Csak most jött rá, hogy eddig valahányszor olvasta, elsiklott felette. Most alaposabban megnézte magának… Emiatt nem vette észre a Peorth szájának szélén megjelenő apró mosolyt. Ami rövid ideig tartott, és valószínűtlenül haloványnak tűnt. De határozottan mosoly volt.
Az utolsó tétel is bekerült a könyvelésbe, Belldandy gondos keze által. Az Istennő kifinomult, gyönyörű írása valami olyasmi volt, ami alighanem forradalmasította, és általa művészi szintre emelte az egyszerű könyvelési feladatot. Persze ha lett volna ehhez hasonló művészeti ág, és valakinek eszébe jut benevezni rá. Ezzel az erővel persze sok minden másban is indulhatott volna a lány. Az egyszerű golyóstollal leírt sorok a régi kódexmásoló szerzetesek kézírásának eleganciáját tükrözték, ugyanakkor volt bennük valami modern vidámság is. A betűk és a kanjik egyaránt csodaszépek lette. Mindezek mellett, Belldandy még egyszer sem futott ki a rendelkezésére álló rublikából, akármilyen hosszú szöveget kellett leírnia. A Whirlwind csak egy kis bolt volt, de adminisztrációs szinten így is rengetegféle űrlapot használtak. Keiichi már attól is összezavarodott volna, ha fejben kell tartania, melyik mire való. Bell pedig teljesen természetesen mozgott ebben a környezetben is. A fiú csavarkulccsal a kezében, szerelést imitálva nézte, ahogy az Istennő befejezi a feladatát. Majd a golyóstoll végét az alsó ajkához érintve figyelmesen végigolvassa az egészet, ellenőrzés céljából.
K1 kezében megállt a csavarhúzó, és egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni. - Gyönyörű… - gondolta magában. - Annyira szép…, és aranyos…, és bájos… Bárcsak én is megérinthetném az ajkait… - Hirtelen pislogott egyet, és sikerült visszatérnie a valóságba. - Miket fantáziálok én össze-vissza?! - Közben Bell lapozott egyet visszafelé, K1 pedig ismét révületbe esett.
- De akkor is aranyos… - suttogta hangosan. Az Istennő kíváncsian ránézett, mire ő teljesen elvörösödött.
- Aranyos? - kérdezte Belldandy kíváncsian. - Láttál valami aranyosat, Keiichi-san?
- Ö… e… igen. - dadogta a fiú idegesen. - Pontosabban mondva valakit… - tette hozzá magában. - Ez a csavarhúzó… Most vettem csak észre, hogy mennyire aranyos! - Az Istennő közelebbről is megvizsgálta a szerszámot, miközben K1 görcsösen nyelt egyet.
- Tényleg igazad van! - csapta össze a kezét vidáman Bell. - Ez egy nagyon aranyos csavarhúzó.
- Aha, az. - Keiichi megkönnyebbülten sóhajtott. Ugyanakkor dühös is volt magára. Talán sikerült kievickélnie a kínos szituációból, de nem volt benne biztos, hogy ez volt a helyes megoldás. Sokkal jobb lett volna valami olyasmi, hogy eldobja a csavarhúzót, majd feláll és odalép a lányhoz. Átkarolja a derekát, majd azt mondja neki. „Gyönyörű vagy, Belldandy. Gyönyörű, és nagyon aranyos." Aztán közelebb hajol, és szenvedélyesen megcsókolja. Persze egész más volt tudni, hogy mi a legideálisabb, és valóban megtenni. Morisato Keiichi nagyon jól tudta magáról, hogy ehhez hasonló romantikus és menő dolgot egyelőre képtelen lenne megtenni. Már attól is zavarba jött, ahogy gondolatban végigpörgette maga előtt az eseményeket. Pedig milyen jó lett volna… Az Istennő közben bezárta a füzetet, és berakta a fiókba. Chihiro-nak már csak annyi dolga volt, hogy a megfelelő helyen aláírja. A nő mindig az egekig magasztalta Belldandy gyönyörű kézírását, és rögtön a Whirlwind indulása után kijelentette, hogy egyedül ő intézheti a papírmunkát. Keiichi szerint csak azért, mert a főnökük még ehhez is lusta volt.
Ismét Belldandy-ra pillantott, és látta, hogy a lány távolba meredő tekintettel nézi a bejáratot. Az előző este történtek óta viselkedett így.
- Peorth-ra gondolsz, igaz? - kérdezte halkan.
- Igen. - Az Istennő kék szemei csillogtak a bolt mesterséges világításánál. - Nagyon aggódom érte. Tudom, hogy ő nagyon erős, de… - nem fejezte be. K1 megnyugtatóan elmosolyodott, majd előrenyúlt, és a lány kezére tette a sajátját. A mozdulat teljesen természetesre sikerült, aminek nagyon örült. Mint ahogy annak is, hogy Belldandy megszorítja.
- Aggódsz, hogy egyedül hagytuk Urd-dal és Skuld-dal… - Keiichi megértően bólintott. - Én sem vagyok benne biztos, hogy jól tettük…
- Tessék? Oh, nem! Nem teljesen… - Belldandy bizonytalanul elmosolyodott. - Lehet, hogy Nee-san és Skuld néha kicsit komolytalanok, de nem ártanának Peorth-nak. Nem mutatják ki, de nagyon szeretik őt... Szinte a testvérükként. Ahogy én is. Ezért tudom, hogy a lehető legjobb kezekben van.
- Értem. - mondta bizonytalanul Keiichi. Végül is Bell szinte soha nem tévedett. De az is igaz volt, Hogy Urd és Skuld nem minden esetben akartak „ártani" amikor a legnagyobb bajt okozták. Sőt gyakran előfordult, hogy épp a túlbuzgó segítő szándékuk volt az összes galiba forrása. Ami pedig a „szinte testvérükként szeretik" dolgot illeti, elég volt csak az egymáshoz való viszonyukra gondolni.
- Ez a betegség nem szokványos. - Folytatta Belldandy komolyan, és a szorítása kissé fokozódott. K1 szinte a mennyekben érezte magát a kontaktus miatt. Ugyanakkor a hallottak eléggé le is lombozták. - Eddig csak néhány olyan esetet ismerünk, ahol spontán jelentkeztek a tünetei. Mindig valamilyen erős érzelmi trauma okozta, és a legtöbb estben csak a végső módszer vezetett eredményre.
- Ami Peorth teljes erejének örök ideig tartó elzárását jelentené… - mondta Keiichi komoran. - Ez az, amit mindenképp el kell kerülnünk. - Hirtelen feltűnt neki egy apróság, amit a lány az imént említett. - Egy pillanat… Ugye azt mondtad, hogy ez a betegség spontán nagyon ritkán jelentkezik. Ezek szerint elő lehet valahogy idézni szándékosan is… Lehet, hogy a Démonok…!
- Nem. - Belldandy határozottan megcsóválta a fejét. - Biztos vagyok benne, hogy ők nem használnának egy ilyen fegyvert. Ráadásul ez a betegség nem úgy támad, mint egy vírus vagy egy baktérium. Mindenképp szükséges valamilyen érzelmi ingadozás hozzá. De én ismerem Peorth-t. Még ha több Démon is támadna rá, akkor sem esne ennyire kétségbe.
- Igen, ez tényleg nem vallana rá. - Értett egyet a lánnyal K1. - De… Ugye mindenképp szükséges valami érzelmi hullámvölgy a betegséghez, akár spontán alakul ki, akár szándékos fertőzéssel? - Bell bólintott. - Nos… Azt hiszem mindenki életében lehetnek ilyen mélypontok… Attól függetlenül, hogy milyen erős is általában.
- Igen, igazad van, Keiichi-san. - Belldandy hálásan elmosolyodott. - Senki sem tökéletes, éppen ezért senkinek sem lehet áttörhetetlen védőpajzsa a sorssal szemben.
- Legalábbis én így látom… - nevetett Keiichi, aki kissé zavarba jött. - De ugye nem fertőző? Mármint rátok nézve.
- Nem tudok róla, hogy ragályos lenne. Tulajdonképpen…
- Hát itt meg mi folyik? - kérdezte egy ismerős hang, félbeszakítva ezzel a beszélgetést. Keiichi gyorsan a műhelybe vezető ajtó felé nézett. Chihiro feje a félig nyitott ajtóból kandikált ki. A főnökük arcán tudálékos mosoly terült szét. - Morisato-kun… Bell-chan… Csak nem egy kis munkahelyi románc? - K1 értetlenül meredt rá, aztán rájött, hogy mire céloz. Még mindig fogták egymás kezét Belldandy-val, és ez Chihiro szemszögéből roppant félreérthető lehetett. A nő pedig nagy tehetség volt az ilyen apróságok szándékos nagydobra verésében.
- Mi nem… csak… - gyorsan elrántotta a kezét, és idegesen matatni kezdett a ruhájában. Annyira zavarban volt, hogy képtelen volt kinyitni a zsebét lezáró tépőzárat. - Mi csak beszélgettünk!
- Láttam, amit láttam! - vigyorgott a főnök rendületlenül. - De ne aggódjatok, a jó Chihiro haverotok nem áll semmi jónak az útjába. Kivéve, ha az a munka rovására megy.
- De most nincs is semmi munkánk… - akadékoskodott K1.
- Valóban. Ezért nyugodtan folytassátok ott, ahol abbahagytátok. - Vidáman bezárta maga mögött az ajtót, és várakozóan nézett a két meglepett fiatalra. - Tényleg valami fertőzésről beszéltetek… Az elejét nem hallottam, de izgalmasnak hangzik. Hé, Morisato-kun! Ugye a szerelemről van szó? Mert azt tényleg egy nagyon veszélyes kór…
- Egyáltalán nem! - kiáltotta K1. Közben azért hálát adott, amiért a nő megint rossz felé tapogatózott. Ha esetleg többet hallott volna a beszélgetésből, akkor most lenne mit magyarázkodniuk. Nem mintha most könnyű helyzetben lennének. Valami olyasmit kellett kitalálnia, ami elég hihető, de nem árul el semmi lényegeset. Ráadásul ki kellett hagynia belőle Belldandy-t, aki ugyebár nem hazudhatott semmiben. - Szóval… - kezdte hangos köhécselés közepette. Úgy döntött marad a féligazságnál. - Az egyik barátunk tegnap meglátogatott minket. Szegény eléggé maga alatt van, mi pedig nagyon aggódunk érte. Azon tanakodtunk Belldandy-val, hogy vidíthatnánk fel szegényt. A fertőzés meg csak egy buta vicc volt a részemről… Arra értette, hogy ha nem vigyázunk, a végén mi is elkapjuk a búskomorságot. Mint valami betegséget.
- Értem már! - bólogatott hevesen Chihiro, K1 pedig alig hitt a fülének. Ne gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz meggyőzni a főnökét. Volt egy kis bűntudata, a hazugság miatt, de azért nem volt vészes. - Depresszió mi? - A nő hangosan felsóhajtott, majd leült az eladó pultra, közvetlenül Keiichi-ék elé. - Szerelmi bánat, igaz?
- Nem tudjuk. - válaszolta a fiú tétován. - Eddig még nem beszélt róla. Azt hiszem ti már összefutottatok… Peorth-ról van szó.
- Ah… biztos, hogy szerelmi ügy lesz… - jelentette ki határozottan Chihiro. - Elhagyta a barátja, vagy megcsalta. A férfiak már csak ilyenek! Mind egy szálig!
- De Chihiro-san…
- Nem rád értettem, Morisato-kun. Légy szíves ne vedd magadra.
- Nehéz, miközben azt mondtad „mind egy szálig"...
- Lényegtelen… - legyintett a főnöke határozottan, és közben közelebb csúszott Belldandy-hoz. - Egy lánynak manapság nagyon kell vigyázni, hogy kit választ. Vannak, akik csak trófeaként tekintenek minden egyes naiv teremtésre. Aztán ha már kiszórakozták magukat, akkor nevetve lelépnek, rá se hederítve mennyire összetörik szegénykék szívét.
- Nem is biztos, hogy „szerelmi bánatról" van szó! - vágott közbe K1, mielőtt a főnöke túlságosan elragadtatta volna magát.
- Akárhogy is, egyvalamiben igazad van, Morisato-kun. - Chihiro hirtelen nagyon komor lett. - Manapság nagyon sok szomorú ember van, és a depresszió úgy terjed, mint valami kór. Ne hagyjátok, hogy a barátotokat végképp maga alá temesse. Tegyetek meg érte mindent!
- Épp ez a szándékunk. - jelentette ki Bell határozottan. Chihiro és K1 egymásra nézett. - Köszönjük a jó tanácsot, Chihiro-san.
- Ugyan, ugyan… - A nő védekezően felemelte a kezeit. - Hisz erre ti magatok is rájöttetek, én csak elismételtem mindent… Természetes dolog, hogy törődtök a barátaitokkal. Bárki ezt tenné.
- Azért köszi a tippet. - Keiichi fesztelenül vigyorgott. A nő közben elgondolkodva megdörzsölte az állát. A fiú ebből már sejtette, hogy valamit forgat a fejében, és jobbnak látta, ha gyorsan valami másra tereli a szót. - Figyelj…
- Megvan! - kiáltott Chihiro, és közben leugrott az asztalról. Kihúzta magát, és teljes magasságában ott tornyosult az aggódó k1 és a kíváncsi Bell felett. - Kitaláltam valami. Holnap hozzátok őt is magatokkal… Biztos nem látott még ehhez hasonló boltot a dolgozók szemszögéből.
- Micsoda?! - Keiichi idegesen felpattant, és farkasszemet nézett a főnökével. - Úgy érted hozzuk ide Peorth-t munkaidőben? Mi van a „nem cibáljuk ide a testvéreket, távoli rokonokat, bizarr hozzátartozókat stb." szabályoddal?! Azt hittem ez a dolgozók által betartandó tizenakárhány legfontosabb szabály egyike! Na és azzal, hogy a bolt nem kiállítás, ahová az ismerősöket cipeljük, akik úgy is csak a munkát akadályozzák?
- Az én boltomban jogom van akkor módosítani a szabályt, amikor csak akarom. - érkezett a jeges riposzt. Keiichi összeszorított állkapoccsal tűrte a fenyegető pillantását. - A szabályokról jut eszembe. Azt mondtad „tizenakárhány"? Morisato! Lehet, hogy még azt sem tudod mennyi szabály van? Most eltekintek attól, hogy kikérdezzelek… De többet meg ne haljak ilyet. - Néhány idegtépően hosszú pillanatig egymás szemébe néztek. K1 csak nagyon nehezen tudta leplezni mennyire megrémült. Aztán a nő ártatlanul elmosolyodott. Ettől aztán még sokkalta rémisztőbb lett. - Egyébként, meg ki mondta hogy bármiben is akadályozna? Hasznát vennénk még két kéznek… Mostanában jól jönne egy kis adminisztratív segítség. Sokat levenne Bell-chan válláról… Nem igaz?
- Te… te… te… - dadogta K1 és vádlóan Chihiro-ra mutatott. - Te dolgoztatni akarod?! Épp most mondtuk mennyire maga alatt van szegény…
- Egy kis munka csak jót tesz neki. - jelentette ki határozottan Chihiro.
- De…
- Azt hiszem, igazad van. - mondta váratlanul Bell. - Erre még egyáltalán nem is gondoltam.
- Hát ha te is így gondolod Bell… - K1 értetlenül pislogott a két lányra, akik között láthatóan olyan információcsere zajlott, amit halandó - vagy akár halhatatlan - férfi nem érthetett.
- Nem úgy gondoltam, hogy halálra dolgoztatjuk, csakhogy elfelejtse a bánatát. - magyarázta végül a főnök kissé türelmetlenül. - De mindenképp jót fog tenni neki egy kis változatosság. Ha hagyjátok otthon ülni, és mindenki csak vele törődik, akkor csak rosszabb lesz az állapota. De, ha ő is foglalkozik egy kicsit másokkal, miközben sok-sok törődést kap a barátaitól, látni fogja, milyen nagyszerű ez a körfogás. Ez pedig visszaadhatja az életkedvét… Legalábbis szerintem
- Csodálatos… - suttogta Belldandy. - Egyszerűen csodálatos ez a megközelítés. Chihiro-san, a bölcsességed felbecsülhetetlen értékű. Képes vagy olyan nézőpontból látni a dolgokat, ami csak keveseknek adatott meg. - Chihiro értetlenül mosolygott.
- Komolyan gondolod? - kérdezte vontatottan. - Ez a lány már megint fura dolgokról beszél. Egy szavát sem értem… - Gondolta magában. - Tehát akkor elhozzátok?
- Ez leginkább Peorth-tól függ. - válaszolta Keiichi. - Ha beleegyezik, talán teszünk egy próbát a módszereddel.
- Helyes! Na végre, hogy te is egyetértesz, Morisato-kun. - A nő elragadtatottan vigyorgott. - A lényeg az, hogy felejtsd el a motorodat. Gyertek vonattal… Az sem baj, ha egy állomással előbb száltok le. A testmozgás is nagyon jót tesz ebben az esetben. Közben sétáljatok el a park felé, nézzetek kirakatokat meg ehhez hasonlók… Talán Peorth közben kedvet kap valamihez, és ez már hatalmas haladás. Hé, Morisato-kun, figyelsz te rám?
- Persze… hát persze, hogy figyelek.
- Nekem nem úgy tűnik! Ugye nem felejtetted el? Még tartozol nekem némi magyarázattal Takehiro-kunról is. Egyszer csak beállítottál vele, aztán két nap múlva el is tűnt.
- Mondtam már, hogy nagyon messziről jött látogatóba, és csak egy rövid ideig maradt! - sziszegte Keiichi. - Miért kell neked folyton visszatérni erre a témára?! - Megint közelkerültek ahhoz, hogy komoly vita robbanjon ki közöttük. Pedig Keiichi-nek semmi kedve nem volt végighallgatni a régi nótát. Most szívesen megnézte volna, milyen képet vág a főnöke, ha egyszer elhozza hozzá „Takehiro-t". Legalábbis jelenlegi formájában. Az volt a legijesztőbb, hogy talán még tetszene is neki… végül is az állatok és a kiskölykök voltak a gyengéi. Ebben az esetben K1 tartózkodott az „aranyos" jelző használatától.
Az egyre jobban elharapódzó vitát a Whirlwind aznapi első vendége szakította félbe. Chihiro és K1, de leginkább az utóbbi szerencséjére.
- Hm… Nekem nem úgy tűnik, mintha ébren lenne. - állapította meg Urd, miután néhány percig alaposan megfigyelte a fekvő lány arcát. Peorth nyugodtan lélegzett, és közben egy arcizma sem rándult. - Érdekes… - Kezdte a másod osztályú Istennő gyanakodva. - Skuld! Mond csak, ugye nem pusztán szórakozásból ráztál fel a legszebb álmomból?
- Hogy mi? Egyáltalán nem! - A fiatalabb Istennő sértődött arcot vágott, amiért a nővére nem akart hinni neki. - Biztos vagyok benne, hogy az előbb ébredezni kezdett. Miért akarnálak csak „szórakozásból" felébreszteni?
- Nem is tudom… - vetette oda Urd foghegyről.
- Hah! Nem érdekel, hogy hiszel nekem, vagy sem! Egyébként is már három órát aludtál. - Zavartan Peorth-ra nézett. - Te pedig ne tegyél már úgy, mintha fel akarnál kelni, hogy utána tovább aludj. - morogta panaszosan.
- Remélem nem hallja, amit mondasz… - morogta Urd alig hallhatóan. - Inkább arról beszélj, hogy pontosan mit is csinált, amiből levontad azt a téves következtetést, hogy fel fog ébredni.
- Hát szóval… - kezdte Skuld bizonytalanul, aztán köhintett egyet. - Épp a kedvenc mangájából olvastam neki. Egy nagyon izgalmas résznél jártam… - Urd türelmetlenül intett, hogy hagyja ki a lényegtelen részeket. - Jól van, na… Egyszer csak elkezdett hümmögni!
- Hümmögni?
- Igen, hümmögni! Tudod hogy értem… Mint amikor valaki éppen ébredezik, és olyan álmosan hümmög. Valahogy így… - Elkezdte utánozni a hangot, amit szerinte Peorth kiadott. Urd úgy nézett rá, mintha valami nagyon bizarr dolgot művelne. - Most mivan? Tényleg ilyen volt! Ráadásul még mozgott is. Esküszöm!
- Hát, akárhogy is volt, már visszaaludt. - Az idősebb testvér lassan megcsóválta a fejét. - Bárcsak nekem is sikerülne… Akkor folytathatnám azt a jó kis álmocskát. - Skuld érdeklődve nézett rá.
- Most már igazán elárulhatnád, hogy mit álmodtál. - mondta néhány pillanat múlva, mivel a testvére nem volt hajlandó bővebben kifejteni.
- Elmondanám… - kezdte Urd, majd sajnálkozva széttárta a karját. - De gyereknek sajnos nem való.
- Gyerek?! Gye… Gye… - Skuld levegő után kapkodott dühében. A hangja többször is elcsuklott, és mire ismét megtalálta, még mindig remegett az idegességtől. - Gyereknek mertél nevezni? - A testvére még tovább feszítette a húrt, amikor csitítóan az ajkai elé emelte a mutatóujját. - Már rengetegszer megkértelek, hogy ne nevezz gyereknek… - sziszegte a kis Istennő. Egymásra meredtek, és a levegő hirtelen megtelt feszültséggel az egész vendégszobában.
- Na jó, ha ennyire szeretnéd talán mégis elmondom az álmom… - ajánlta fel Urd titokzatos mosollyal. - De előre figyelmeztetlek, erősen korhatáros részek is vannak benne. Tehát úgy kezdődött…
- Nem érdekel! - vágott közbe Skuld gyorsan. A dühe gyorsan átcsapott zavarba. - Engem egyáltalán nem érdekel…
- Pedig nagyon izgalmas részek vannak benne. Olyan kár hogy véget vetettél neki… - Az idősebb Istennő nem akart elvesztegetni egy ilyen kínálkozó alkalmat. Skuld a füleire szorította a kezét, de ő csak mosolygott. Ha nagyon akarta, így is el tudta volna érni, hogy a húga végighallgassa. De ekkor valami egészen váratlan dolog történt.
- Jó reggelt… - hallatszott egy álomittas hang. Mindkét testvér megdermedt egy pillanatra, majd lassan Peorth felé fordultak.
- Na ugye megmondtam… - suttogta Skuld.
- Maradj már… - szólt rá szórós tekintet kíséretében a nővére.
- Már megint veszekedtek? - kérdezte halkan Peorth, aki hunyorogva nézett rájuk. - Úgy látom itt semmi sem változott. - Lassan felült a matracon.
- Csak óvatosan… - mondta Urd árnyalatnyi aggodalommal a hangjában. - Ne erőltesd meg magad túlságosan. - Peorth halványan elmosolyodott.
- Jobban érzed magad? - kérdezte feszülten Skuld.
- Igen. Már sokkal jobban vagyok. Hála nektek…
- Nos, mi próbáltunk mindent megtenni… - hadarta a kis Istennő idegesen. - Tudod eléggé ránk ijesztettél a tegnap. Már azt hittük, hogy... AÚ!!! - Sziszegve dörzsölgetni kezdte a karját, ahol Urd megcsípte.
- Ugyan, ne is figyelj a gyerekre! - mondta az idősebb testvér mentegetőző mosollyal. - Folyton össze-vissza beszél… Méghogy aggódtunk érted! Ez egyáltalán nem igaz… Legalábbis részemről nem.
- Hálás vagyok, amiért megpróbálod szépíteni a tényeket, Urd. - Peorth ajkain olyan szomorú mosoly látszott, aminek nem lehetett ellentmondani. - Tudom, hogy mi történik velem. A tünetek egyértelműek… Bár nem sokra emlékszek a tegnap este történtekből, abban biztos vagyok, segítettetek rajtam. Köszönöm.
- Hát igen. - Urd beletörődően sóhajtott. Már tudta, hogy teljesen értelmetlen füllenteni a lánynak. - Gondoltam, hogy előled nem lesz könnyű eltitkolni. Muszáj volt bevetnünk némi varázsszert is.
- Értem már, miért érzem ezt a keserű ízt az ajkaimon. - Kissé elfintorodott, majd gyorsan visszatért a mosolya. - Igazán kitalálhattak volna valami olyan adalékot, amitől egy kicsit jobb lesz az íze.
- Nekem mondod? - kérdezte Urd, és kissé megkönnyebbült, hogy ilyen fesztelenül tud az Istennővel a betegségéről beszélgetni. - A leveleket összerágni sem volt túlságosan kellemes. Bleah…
- Ezek szerint te rágtad össze őket? - Peorth szemében vidám fény csillant. - Ez az egyik legrosszabb rész… Soha nem szerettem csinálni, mikor a szer elkészítését tanultuk.
- Belldandy pedig szépen felkenegette az ajkaidra. - kacsintott Urd. - Azt kell mondjam igazán el voltál kényeztetve… Ja igen. Skuld és Keiichi is nagyon igyekeztek…
- Igen, még szakét is hoztam Urd-nak, csak aztán kiderült, hogy nincs is szükség rá a varázsszerhez! - magyarázta lelkesen a kis Istennő, majd bűnbánóan lehajtotta a fejét. - De ez most annyira nem is fontos… - Peorth minden addiginál vidámabban mosolygott, majd a tekintete a faliórára tévedt.
- Oh… Hiszen már nem is reggel van. - állapította meg csodálkozva. - Pardon, a helytelen köszönésért.
- Ezen ne akadj fel… - legyintett Urd hanyagul. - Amikor valaki felébred, neki akkor van reggel. Tehát joga van „jó reggelt" köszönni. Izé… ez egy földi szabály.
- Még soha nem hallottam. - Az első osztályú Istennő eltűnődött a hallottakon. - De az is lehet, hogy ezt is csak úgy kitaláltad…
- Hopp, már megint lebuktam.
- Nem kérsz esetleg valamit? - kérdezte lelkesen Skuld.
- Egy pohár víz nagyon jól esne, köszönöm.
- Máris hozom! - A fekete hajú lány felpattant, és átviharzott a konyhába.
- Azért ne törd össze magad… - nézett utána Urd, majd visszafordult Peorth-hoz. - Belldandy és K1 most épp dolgoznak, és még egy jó ideig nem érnek haza. Szerintem nagyon fognak örülni, hogy felébredtél. Valójában arra számítottam, hogy sokkal tovább fogsz aludni. Piszkosul erős az a szer.
- Urd… Ugye nagyon nagy a baj? - kérdezte az első osztályú Istennő. Nem volt kétségbeesett, inkább beletörődő. - Habár ez egy buta kérdés, hiszen tudom milyen betegségről van szó…
- Elég komoly. - mondta a fehér hajú Istennő. - Valószínűleg szükség lesz még néhány kezelésre. De közben valami hatékonyabb megoldás után kell nézni.
- Igen tudom. Van valami különleges mellékhatás, amit… - Ekkor rontott be Skuld egy hatalmas pohár vízzel.
- Tessék! Több mint négy deciliter H2O! - kiáltotta diadalittasan. - A csapból pumpálva, még extrafriss. Ettől biztosan sokkal üdébb leszel!
- Skuld… - morogta Urd halkan. - Peorth egy pohár vizet kért. Na menj szépen, és cseréld ki a H2O-dat.
- Nagyon nem vicces! - vágott vissza a kis Istennő, majd átnyújtotta a poharat. Peorth lassan kortyolt belőle néhányat, majd letette maga mellé. - Ugye milyen finom?
- Nagyon jól esett… - ismerte el Peorth. - Urd, ugye azt mondtad, hogy valami hatékonyabb gyógymódot kell keresnünk. Kezdjük el máris! Nem akarok túl sokáig a terhetekre lenni.
- Várj csak, ne olyan hevesen. - A legidősebb nővér ásított egy hatalmasat. - Először is, senki nem mondta, hogy a terhünkre vagy. Skuld… ugye senki nem mondta?
- Miért nézel így rám? Én nem! Becsszóra!
- Tehát akkor senki, és még csak nem is gondoljuk így. - Urd gyorsan elhallgattatta a kishúgát. - Addig maradsz, ameddig csak akarsz, mint legutóbb. Talán ide is költözhetnél, egy Istennővel több vagy kevesebb, már úgy sem számít. K1 biztos örülni fog neki... Mindegy, gondolkozz rajta. Akkor lássuk a leglényegesebb dolgokat. Az első… - felemelte a hüvelykujját. - Ne vedd fel a telefont! Semmi esetre sem. Ha odafent megszimatolják, hogy mi történt, biztos minket fognak hívni először, tudunk-e valamit. Majd én beszélek velük, és tagadok mindent…
- De Urd! Mi lesz ha a Mindenható hív? - kérdezte Skuld. - Neki nem hazudhatsz! Miért kell egyáltalán titkolózni?
- Azért mert arrafelé hajlamosak hibás következtetéseket levonni. - közölte a nővére nemtörődöm hangon. - Most ne menjünk bele a magasabb réteg szűklátókörűségébe. Legyen annyi elég, hogy jobb ha semmiről sem tudnak. Ugyan ez vonatkozik a telefonnal kapcsolatban Bell-re is, majd szólok neki. Sajnos ti első osztályúak nem hazudhattok. A második legfontosabb… Peorth, a saját érdekedben, egy ideig kerülnöd kell a varázslást. - Az első osztályú Istennő nyugodtan bólintott.
- Emiatt nem kell aggódnod, Urd. - mondta szomorú meggyőződéssel. - Mindegy mi történik... Attól függetlenül, hogy meggyógyulok vagy sem… Én soha többé nem fogok varázsolni. - Amint ez elmondta, egy könnycsepp gördült le az arcán. Megpróbált erős maradni, de érezte, hogy kudarcot fog vallani, mint ahogy előző este is.
- Á… á… á! Alj csak meg egy percre! - Urd aggódva odahajolt, és egy papír zsebkendővel letörölte a kitörni készülő sírás első jeleit. - Épp most szeged meg a harmadik szabályt! - Peorth értetlenül nézett rá. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy a másod osztályú Istennő vajon csak viccel, vagy tényleg ez a harmadik szabály. Urd ravasz mosolya azonban mindent elárult. - Ne itasd az egereket, ha nem muszáj. - mondta végül sokkal lágyabban. - Jól van, hagyjuk ezeket a dolgokat későbbre. Bell és K-boy megsértődik, ha kihagyjuk őket. Viszont valahogy el kellene ütni az időt, amíg haza nem érnek.
- Mi lenne, ha hangosan felolvasnánk a mangákból? - kérdezte Skuld.
- Hát, ez nem hangzik valami szórakoztatóan. - csóválta meg a fejét a nővére. - Nekem van egy sokkal jobb ötletem! Ugye ha Belldandy hazaér, rögtön nekilát vacsit készíteni Keiichi-nek. Arra gondoltam, hogy mivel mi hárman együtt még úgysem főztünk, mi lenne, ha összeütnénk egy ötszemélyes vacsorát?
- Ko… komolyan mondod? - kérdezte Peorth hatalmasakat pislogva. Valamiért egyáltalán nem jutott eszébe, hogy főzéssel fogja elütni az idejét. - Én nem is tudom…
- De te még soha nem főztél! - nézett Skuld a nővérére. - Legalábbis ételt azt biztos, hogy nem. Ugyan ez a helyzet velem is… Peorth, te már főztél hagyományos konyhában? - Határozott fejcsóválás érkezett válaszul. - Ez így nem valami ígéretes.
- Kis naiv! - Urd hangosan felnevetett. - Mi Istennők vagyunk! A képességeinknek köszönhetően ma este fejedelmi lakoma lesz a Morisato rezidencián! Haladéktalanul hozzá is kezdünk. Skuld, te leszel a segédünk.
- Én?
- Igen! A segéd feladata az egyik legfontosabb! - Magyarázta Urd. - Peorth és én leszünk a két konyhatündér. Gyerünk, ne lazsáljunk, a pekingi kacsa nem készíti el magát!
- Kami-sama, ments meg minket! - rebegte Skuld a konyhába berontó testvére után nézve. - Urd végképp bekattant… Na mindegy, ha nem sikerül úgyis Keiichi eszi meg az egészet. - Felállt, és elkezdte összerámolni a szétdobált mangaköteteket.
Peorth azon kapta magát, hogy mosolyog. Egy perce még nem sejtette, hogy pekingi kacsát fog készíteni, de most már semmiképp nem akart kimaradni belőle.
Keiichi kitolta a BMW-jét a Whirlwind melletti füves részről az útra. A munkaidő lejárt, és már alig várta hogy úton lehessen hazafelé. Néhány pillanat múlva Belldandy is megérkezett.
- Ne haragudj, Keiichi-san. - mondta mentegetőzve, majd bemászott az oldalkocsiba.
- Nincs semmi baj. - mosolygott K1, majd gyorsan feltette a sisakját, hogy eltakarja vele az arcát. - Ugyan ki tudna rá haragudni? - tette fel magában a költői kérdést. Felült a motorra, majd vetett egy pillantást a főnökére. Chihiro még mindig az új riasztórendszerrel babrált. Mostanában sok panasz érkezett a környékbeliektől, hogy éjszakánként gyakran beindul a túlérzékenyre kalibrált szerkezet. Chihiro egy darabig nem volt hajlandó nagyobb jelentőséget tulajdonítani nekik, de aztán néhány napja „tesztelte" a rendszert azzal, hogy odabent aludt. Eleinte még izgatott is volt, hogy az egész olyan lesz, mint egy táborozás. Aztán másnap karikás szemekkel bejelentette, hogy a riasztó tényleg túl érzékeny. Azóta is minden egyes záráskor elvacakolt a beállításokkal.
K1 felsóhajtott, majd intett a főnökének, aki persze észre sem vette. Tehetetlenül vállat vont, majd el akarta indítani a motort. De hirtelen eszébe jutott valami, amit már rég óta meg akart kérdezni.
- Tényleg, Belldandy… - Az Istennő kíváncsian ránézett. - Mi a neve Peorth betegségnek?
- Crepusculum. - Válaszolta a lány szomorúan.
- Uh… - nyögte K1 elfintorodva. - Eléggé hátborzongatóan hangzik.
- Igen, szerintem is.
- Siessünk haza. - Keiichi a saját tanácsát megfogadva beindította a BMW-t, és elrobogtak a hazafelé vezető úton. Maguk mögött hagyták a dühöngő Chihiro-t, aki ebben a pillanatban nagyon közel egy hatalmas érzelmi kitöréshez. Igaz teljesen másképp, mint Peorth…
Urd szemeiből patakokban folytak a kövér könnycseppek. Az Istennő próbálta letörölni őket, de sehogy sem járt sikerrel. Mintha ettől csak még jobban eleredtek volna. Mindezek mellé erősen szipogott, és levendulaszínű szemei alatt vörös foltok éktelenkedtek a folyamatos dörzsöléstől.
Skuld szintén ugyan ezzel a problémával küszködött. Ahogy a testvére, ő is próbálta leplezni, hogy éppen sír, de neki sem ment túl fényesen. Közben egymást bökdösték, hogy a másik hagyja már abba végre a zokogást.
Peorth ott ült szorosan mellettük, és egy ideig az arcát a tenyerébe temette. De amikor felnézett, látni lehetett, hogy hozzájuk hasonlóan ő sem képes megküzdeni a könnyeivel. Igyekezett sűrű pislogással leplezni, de csak annyit ért vele, hogy jó alaposan összeragadtak a szempillái.
Keiichi kővé váltan nézte őket a teázó ajtajából. Az arcára rémület, döbbenet és aggodalom keveréke ült ki, pillanatról-pillanatra változó arányban keveredve. Mellette, és kissé mögötte Belldandy állt, aki aggódva az ajkára szorította a kezét. Teljes csend volt, már majdnem egy fél perce, mióta a fiú kinyitotta a teázó ajtaját. A keze még mindig a fusuma szélét szorongatta. Egész hazafelé vezető úton olyasmi miatt aggódott, ami most a szemei elé tárult. Belldandy-val még út közben gyorsan megbeszélték, hogy ha esetleg Peorth-t ébren van, akkor nem szabad látnia mennyire aggódnak érte. Éppen ezért vidáman csevegve közelítették meg a teázót. Nem állt szándékukban úgy tenni, mintha mi sem történt volna, csak szerették volna egy kicsit feldobni a hangulatot. K1 azért lelkiekben néhány utcával a hazaérkezés előtt felkészült arra, hogy romokban fogja találni a házat. Volt már erre is példa… De ezúttal semmi ilyen nem történt, még az ajtót kinyitva sem pillantott meg csatateret. Ekkor azt feltételezte, hogy kár volt aggódni, hisz minden rendben van… Most pedig úgy tűnt, ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Mikor sikerült valamelyest összeszednie magát, odafordult Bell-hez.
- Ugye nem?! - kérdezte rémülten, majd kissé lehalkította őket. - Ugye nem lehet, hogy ők is elkapták? Azt mondtad, hogy ez a valami nem ragályos…
- Eddig én is így tudtam… - felelte az első osztályú Istennő tétovázva. Keiichi-nek közben feltűnt valami, és hosszasan a levegőbe szimatolt.
- Mi… mi ez? - kérdezte bizonytalanul. - Egészen olyan, mint a… Ez hagyma? - A kérdést egy pillanattal később felkiáltás követte. - Ez hagyma!
- Franc… - szipogta Urd, és látni lehetett, hogy nem örül a fiú gyors helyzetfelismerésének. - Tudtam, hogy előbb-utóbb észreveszed…
- Én… én mondtam, hogy meneküljünk! - panaszolta Skuld furcsa hangon. - Nem hihetted azt, hogy majd beveszik!
- Jaj, hallgass már! - morogta Urd türelmetlenül a húgára, majd előkapta a háta mögé rejtett dobozos papír zsebkendőt. Mindhárom Istennő kapott az alkalmon, és leszakított egy darabot. Ezek után sűrű orrfújás, és könnytörölgetés következett. K1 úgy érezte, hamarosan az ő könnyei is elerednek a konyha felől áradó elképesztően tömény hagymaillattól.
- Na jó, mi folyik itt? - kérdezte tettetett vidámsággal, miközben befogta az orrát. Peorth, akinek elsőre sikerült felitatnia a könnyeit a puha zsebkendővel, megköszörülte a torkát, majd felállt.
- Ne haragudjatok, olyan sok kellemetlenséget okoztam, és még nem is köszöntem nektek. - Kissé bizonytalanul előrelépett, majd meghajolt Belldandy, aztán Keiichi felé. - Szervusztok, hálás vagyok amiért újra itt lehetek veletek. Belldandy… - egy pillanatra elhallgatott, majd valamivel lágyabb hangon folytatta. - Keiichi-san.
- Ugyan… dehogy… - mentegetőzött K1 esetlenül hadonászva. Borzasztóan zavarba jött attól, hogy az Istennő meghajolt előtte. - Miféle kellemetlenségről beszélsz? É… én semmiről sem tudok. Izé… valaki esetleg kellemetlenséget említett? - Szúrós szemmel Urd-ra és Skuld-ra pillantott, akik a teázó egy távoli pontjára meredtek. Közben a karjaikat maguk előtt keresztezve jelezték, hogy ők ilyesmit soha nem tennének.
- Peorth… - Belldandy előrelépett, majd óvatosan a tenyerébe zárta a másik Istennő kezeit. - Annyira örülök, hogy már jobban vagy! - Néhány pillanatig nyílt őszinteséggel néztek egymás szemébe, aztán Bell megölelte Peorth-t, aki először meglepődött, majd némi tétovázás után viszonozta a gesztust.
- Sajnálom, hogy aggódnotok kellett… - suttogta erőtlen hangon.
- Jelenleg sokkal jobban aggódom emiatt a borzalmas szag miatt… - jegyezte meg Keiichi vidáman. De szinte rögtön meg is bánta, mert hirtelen azt vette csak észre, hogy Urd fenyegető alakja tornyosul fölé.
- Hogy merészeled? - kérdezte a másod osztályú Istennő dühtől remegő hangon. - Hálátlan kölyök! Így köszönöd meg, hogy vacsorát készítünk neked, mire hazaérsz?! Upsz…
- Tudtam… - jegyezte meg a fiú, rosszalló pillantással kísérve. - Tehát ezúttal vacsorát akartatok készíteni… Aha, ez új. Miért érzem úgy, hogy nem jártatok túlzott sikerrel…
- Nem…! - kezdte Urd hatalmas lendülettel, és azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy jó alaposan leteremti a szarkasztikus megjegyzései miatt a pimasz halandót. De aztán a lendület gyorsan elfogyott... - …nem erről van szó. - Fejezte be végül, és kissé összezavarodva beletúrt a hajába. - Azaz mondhatjuk azt, hogy egy kicsit nagy fába vártuk a fejszénket. De az a fontos, hogy nem adtuk fel, és bár nehéz áldozatok árán, de sikerrel jártunk. A vacsora ott rotyog a tűzhelyen, már csak pillanatok kérdése, és elkészül. Ezután is emelt fővel járhatunk.
- Jaj nekem… - K1 rettegve nézett a konyha felé, és azzal sem törődött, hogy ezzel a kijelentésével a pattanásig feszítette a húrt a veszélyes Istennőnél. - Mielőtt asztalhoz ülünk, összedobom a végrendeletem.
- Lehet, hogy szükséged is lesz rá… - fenyegetőzött Urd, majd maga mellé húzta a meglepett Peorth-t és Skuld-ot. - Mi hárman a lelkünket is kitettük azért, hogy meleg étel kerüljön az asztalunkra! - mondta elszántan felszegett állal. - Ezek után az a minimum, hogy mindannyian leülünk az asztalhoz, és jóízűen elfogyasztjuk! Van bárkinek ellenvetése?
- Hű! Micsoda póz… - nézett fel Skuld a nővérére, de rögtön elhallgatott, mikor a vállára nehezedő kéz fokozta a szorítást.
- Rendben, feladom. - sóhajtott Keiichi, és bár tudta, hogy ez élete egyik legrosszabb döntése, amit hamarosan meg fog bánni, belement a játékba. - Halljuk, mit főztetek, konyhatündérek?
- Nos, azt hiszem nem lesz okod a panaszra! - kacsintott vidáman Urd. - Először is képzelj el egy ínycsiklandozó, ropogós és zamatos pekingi kacsát, ami szinte könyörög azért, hogy beléharapj… - K1 önkéntelenül nyelt egy nagyot.
- ….mellé flambírozott tenger-gyümölcsei, mézes szilvasziruppal leöntve, hűtött fagylaltkehelyben felszolgálva… - Folytatta Skuld, a minden bizonnyal jó alaposan betanult szöveget. A fiú szemei elhomályosodtak, a szája pedig tátva maradt, miközben maga elé képzelte a gasztronómiai csodát.
- …mindezekhez egy kis Rose de la Équinoxe koktél, szinte elhanyagolható alkoholtartalommal, és páratlan ízharmóniával. Desszertnek pedig tiramisu süteménykülönlegesség, sztracsatella fagylalttal tálalva, málnadarabokkal díszítve. - fejezte be Peorth a felsorolást. K1 szinte már érezte a fagyi, a gyümölcs és különleges nevű koktél ízét a szájában. Még a hagyma orrfacsaró illatáról is sikerült megfeledkeznie, és egészen beleélte magát az elkövetkező vacsorába.
- Ilyen sok mindent készítettetek? - kérdezte Belldandy vidáman mosolyogva. - Annyira büszke vagyok rátok! Biztos vagyok benne, hogy minden nagyon finomra sikerült, és…
- Nem egészen. - hűtötte le a lelkesedését Urd, miközben a kishúga és Peorth lehunyt szemmel bólogatott. - Sajnos ezek csupán a tervek voltak… Amik egy kicsit megváltoztak a folyamat során.
- Így igaz. - mondta bölcselkedve Skuld, majd hozzátett egy mondatot, ami mintha mindenre magyarázattal szolgált volna. - Végül is Urd ötlete volt.
- Emiatt kellett a hagyma segítségéhez folyamodnunk… - fejezte be az idősebb testvér, és úgy látszott ezzel lezártnak tekinti a témát. Keiichi elképzelése a mesés vacsoráról millió apró darabra tört. Most már mindent tudni akart.
- Igen...? - kérdezte vontatottan, mire Peorth vette át a szót a két testvértől. Az ő esetében biztosra lehetett venni, hogy nem fog füllenteni. Nem úgy, mint a két vízfolyásként hazudó másodosztályú Istennő.
- Amikor nekiálltunk hozzávalókat keresni a vacsorához, rá kellett jönnünk, hogy fogalmunk sincs a receptekről. Ez még nem is lett volna baj, mert Skuld talált néhány szakácskönyvet. - A legfiatalabb Istennő büszkén mosolygott. - De ezek után arra is rá kellett döbbennünk, hogy nagyon kevés hozzávaló áll a rendelkezésünkre…
- Ezért úgy döntöttem, hogy csodálatos varázserőmet hívom segítségül! - vágott közbe Urd elszánt tekintettel. Egy istennő számára a „nem áll rendelkezésre" teljesen ismeretlen fogalom. Csupán annyit kellett tennem, hogy elővarázsolom azt, ami kell… Csak épp ez sem úgy jött össze, ahogy szerettem volna.
- Igen, ezúttal a nagyhatalmú nővérkém varázsereje kissé félrehordott. - Skuld kihívóan a fehérhajú Istennőre nézett, aki mérgesen viszonozta a pillantást. - A hozzávalók helyett majdnem kétszáz kiló hagyma zuhant a nyakunkba. Mondhatom kellemes érzés volt… Mivel kockázatos lett volna egy újabb próbálkozás, úgy döntöttünk, hogy a rendelkezésre álló alapanyagokat használjuk.
- Tehát… - K1 feldúltan köhintett. - Pontosan mi is lesz a vacsora?
- Hagymásrizs… - vágta rá a három Istennő egyszerre.
- Sok hagyma… - kezdte Urd mosolyogva.
- …némi rizzsel.
- Rengeteg hagyma… - pontosított Peorth, a két testvér sóhaja által kísérve. - …néhány szem rizzsel. Sajnos több sikertelen próbálkozás után minden elfogyott a konyhából.
- De a hagyma az nem… - kottyintott közbe Skuld. - Ami azt illeti, maradt belőle bőven. Urd-nak hála.
- Most mit pattogsz, vakarék?! - csattant fel az idősebb testvér. - Gyönyörű, hatalmas és egészséges hagymákról van szó!
- És büdösekről… - válaszolta flegmán a húga.
- Még soha nem kóstoltam a hagymás rizst… - mondta elgondolkozva Bell, majd összecsapta a tenyerét, és felvillantott egy hamisítatlan „Belldandy-s" mosolyt. - Már alig várom, hogy kipróbálhassam! Látva, hogy milyen lelkesen készítettétek, kicsit még irígy is vagyok. - Néma csend szállta meg a teázót, amiben talán még a hagyma illatának terjedését is hallani lehetett. Mindenki Belldandy-t nézte. Ez is azoknak a pillanatoknak az egyike volt, amikor nem tudták eldönteni, hogy vajon tényleg komolyan is gondolta, amit mondott. Néha előfordult ilyen, és már rég megtanulták, hogy ajánlatos minél hamarabb túltenni magukat a meglepetésen. Mivel hiába törték volna a fejüket a talány megfejtésén, úgysem jutottak volna semmire.
- Lássunk neki… - mondta K1 tétován, majd letelepedett az asztal mellé. Közvetlenül ezután Urd-nak is sikerült feleszmélnie.
- Gyere Skuld, tálaljuk fel a vacsorát. - A húgát a konyha felé lökdöste. Mindkét Istennő arcán látszott, hogy nem sok kedvük van átlépni a két helyiséget elválasztó ajtón. Bell és Peorth is helyet foglalt, így már hárman várták a különleges vacsorát. Egyikük izgatottan, másik rettegve, a harmadik pedig mindenbe beletörődve…
- Ah… Ez fenomenális volt! - sóhajtott Urd, majd kettétörte az evőpálcikáit, és beletette a vékony műanyagból készült, több rekeszre felosztott tálcába, amit az asztal közepére tolt. - Nem gondoltam volna, hogy ezek a gyorskaják ilyen laktatóak.
- Még az ízük is tűrhető volt. - csatlakozott a dicsérethez Skuld is. - Eddig azt hittem, hogy az ilyesminek egyáltalán nincs íze, és mindenféle bizonytalan eredetű anyagból készítik… Igaz, az utóbbit még most sem tudom cáfolni.
- Finom volt, köszönöm a vacsorát. - mondta Peorth szerényen.
- Nekem is nagyon ízlett. Talán elkérhetném a receptet attól az étteremtől… Ugye megvan még a telefonszámuk, Keiichi-san?
- Ami azt illeti igen… - mondta a fiú, és idegesen megdörzsölte a nyakát. - De azt nem hinném, hogy kiadnák a receptjeiket. Különben is… én maradnék a te főztödnél, Belldandy.
- Ez igaz… Egyik szakács sem szereti kiadni a titkait… - Bell elgondolkodva bólintott, a fiú pedig úgy döntött, inkább nem boncolgatja tovább a témát. Mivel valószínűleg abban a gyorsétteremben olyan „szakácsok" voltak, akik magas szinten űzték a mikrohullámú sütő kezelését, de valószínűleg halvány fogalmuk sem volt az árusított ételek összetételéről. Ráadásul egy normál étkezéshez képest sokkal jobban a pénztárcája mélyére kellett nyúlnia. Nem mintha egyszer nem bírta volna ki, de Belldandy ennek a töredékéből is százszorta jobb vacsorát csinált volna. Ami azt illeti, szándékukban állt ehhez a megoldáshoz folyamodni. De - mint ahogy az korábban említésre került - az élelmiszer készleteik teljesen kimerültek. Csak hagyma maradt, amiből a fiú egy ideig nem akart egy darabot sem látni.
A fogait összeszorítva nyelt egyet, amikor eszébe jutott az Urd-ék által felszolgált hagymás rizs. Az, ami a tányérokra került, csak távolról emlékeztetett emberi fogyasztásra alkalmas ételnek. Valami gusztustalan, és ragacsos, barnás színű matériának látszott, amit fojtogató illatfelhő vett körül. Miután meglátta, néhány pillanat múlva tudatosult benne, hogy míg a többiek Istennők, ő csupán egyszerű halandó. Tehát amíg őket nem fenyegette komoly veszély, ő maga az életével játszott, ha meg akarta kóstolni Urd-ék vacsoráját. Reményvesztetten körülnézett, de a helyzet nem volt szívderítő. Néhány pillanatig tudta húzni az időt az evőpálcikával való babrálással, de aztán nem maradt több lehetősége a menekülésre.
Végül szerencséje volt. Az egész vacsorakészítés ötletének állítólagos felvetője, Urd, a saját pálcikáival felemelt egy darabot a barnás színű darabok közül. Lassan kinyitotta a száját, és három tekintet perzselő kereszttüzében közelítette hozzá a falatot. Keiichi-nek normális körülmények között talán még tetszett is volna a jelenet. Egy szép lány, amint őrjítően lassú mozgással a szájához emel valami ínycsiklandozó finomságot, majd bekapja. Egyedül a szép lány stimmelt, de az Urd szemeiben tükröződő rettegés még ezen is nagyon sokat rontott. A kóstolás akkor ért véget, amikor a másod osztályú Istennő a nyelvével megérintette az eltorzult hagymadarabot. Az arcán fura fintor suhant át, és mintha kissé el is sápadt volna. Azonnal megszabadult a pálcika tartalmától, majd egy gyors mozdulattal kikapta a lelkes „Jó étvágyat!" kiáltás után éppen falatozni kezdő Bell kezéből is. Keiichi válláról hatalmas súly került le. Görcsösen feszülő izmai egyszersmind ellazultak. Megmenekült. Látta, hogy Skuld néma hálát rebeg valami felsőbb hatalomnak, Peorth pedig óvatosan leteszi a pálcikáját. Ezután Urd valamit összezagyvált arról, hogy csak épp most jutott az eszébe egy itteni szokás, miszerint az évnek ebben a szakaszában tilos hagymát enni. Egyedül Belldandy volt az, aki elhitte, de senki sem állt le hazugsággal vádolni a legidősebb testvért. Utána Urd megkérte, hogy segítsen megszabadulni a kajától. Amint hallótávolságon kívülre értek, megkérte őt egy szívességre… Legalábbis az ő szóhasználatában „szívességre", ami gyakorlatilag felért egy fenyegetéssel. Tulajdonképpen ez már egy teljesen fölösleges színjáték volt, de bele kellett mennie. Így közös erővel kikerestek a telefonos szekrényben gyűjtögetett szórólapok közül egy olyan étteremét, ami házhoz is szállított, és tűrhető kínálattal rendelkezett. A kiszállításnál harminc percet ígértek, ami körülbelül háromnegyed órára sikerült, viszont emiatt öt százalékot engedtek az árból. K1 savanyú ábrázattal fizetett, és már csak annyi volt hátra, hogy megegyék.
El kellett ismernie, hogy a többiekhez hasonlóan kellemesen csalódott. A szecsuáni mártásban lévő fűszeres marhahús ízlett neki, és még a rizs sem volt rossz. A különleges koktél helyett Bell teáját fogyasztották, amit szintén senki sem bánt meg. Szerencsére a tealeveleket elkerülte a délután folyamán a konyhában dúló pusztítás.
Mindent összevetve nem tudott haragudni a kellemetlenségekért, és hálásan nézett a teáját kortyolgató Urd-ra, valamint az evés után pihegő Skuld-ra. Amellett, hogy végül minden jól alakult, sikerült Peorth-t lefoglalniuk majdnem egy teljes napra. Az első osztályú Istennő pedig sokkal jobban nézett, ki, mint korábban. A szemén már nem látszott annyira a sok sírás, és néha halványan el is mosolyodott. Persze ezt még nem lehetett gyógyulásnak nevezni, de határozottan jó előjelnek számított. - Jól csináltátok! - dicsérte meg magában a két testvért, és felírt nekik egy virtuális jópontot. Sajnos a rosszpontok mellett szinte alig lehetett észrevenni a jóval kisebb, immár egyel gyarapodott halmazt. Most már csak azt szerette volna tudni, hogy folytassák tovább. Előbb vagy utóbb - de inkább az első - beszélni kellett Peorth-szal a betegségéről és annak okairól. Valahogy szóba kellett volna hozni a témát, de egyszerűen semmi nem jutott az eszébe, ami alkalmas lenne erre. Eddig egész jól elbeszélgettek, persze messziről kerülve a témát. De nem húzhatták túl sokáig az időt, mert az veszélye lett volna a barátjukra nézve. A többieken is látszott, hogy épp azon töprengenek, amin ő. Azonban fölösleges volt, mert a probléma egy csapásra megoldódott, amikor az első osztályú Istennő teljesen önként belevágott.
- El kell mondanom nektek egy történetet. - kezdte kissé bizonytalanul.
- Peorth, ha úgy érzed, hogy még nem szeretnél róla beszélni, akkor… - kezdte Belldandy, de a másik Istennő egy mosollyal félbeszakította.
- Tudom, hogy nem szeretnétek erőltetni. - mondta nyugodtan. - De nem akarom sokáig húzni az időt. Úgy érzem jobb lesz, ha minél előbb túl vagyok rajta. Talán így könnyebben találhatunk valami megoldást.
- De ha bármikor úgy érzed, hogy abbahagynád, ne habozz… - Keiichi megnyugtatóan mosolygott az Istennőre. - …az sem baj, ha csak apró részletekben tudjuk meg, mi történt. - A lágy huzat - amit az okozott, hogy az összes ajtó nyitva volt a hagymaszag kiszellőztetése miatt - megborzolta Peorth haját, miközben a fiú szemébe nézett. Lassan bólintott, és sokkal könnyebben, mint ahogy azt addig gondolta, belevágott a szomorú történetbe.
- Az egész a Mennyben kezdődött…