Nos, itt van a második fejezet is. Egyenlőre ott folytatódik a történetszál, ahol az előzőt abbahagytam, de a következővel kicsit visszaugrom majd a múltba :)
Áldozat
„Áldozatom két istenség oltára felett áll:
Könny neked, ó Szerelem, és neked, ó Haza, vér!"
– Kölcsey Ferenc
.
.
Csak ültem és bámultam a rácsokon túl elhelyezkedő fehér falakat. Szótlanul kuporogtam székemen.
Odakintről az egyik osztag messze lévő gyakorlatozása hallatszott, míg börtönöm folyosóiról nyugodt beszélgetés. A rácsokon belüli egyetlen tárgy csupán a reggelim és az ebédem volt, amely érintetlenül hevert a tálcán, a földön. Gyomrom napok óta képtelen volt bármi nemű étel bevételére, mert semmit sem említettek nekem Kikyou sorsáról. A lélekenergiáját valahonnan éreztem a távolból, mintha egy apró láng fényét észlelném a vállaimra nehezedő sötétségben. Megnyugvást okozott gyenge pislákolása. Napról napra erősebben izzott, fénye pedig lassan elért hozzám is. Legalább tudhattam, hogy él és nem csinálnak vele semmi kegyetlent, hiszen elindult a felépülés rögös útján.
De hol lehet? És meddig tartanak még itt bezárva egy szó nélkül?
Lépések visszhangoztak a fogdában. Lassan feljebb emeltem a fejemet és izgatottság fogott el, amikor megláttam kapitányomat oldalán egy-egy fegyőrrel. Kimért, hideg tekintete teljes súlyát rám zúdította, de én felpattantam és a rácsokhoz siettem.
- Kapitány, én…
Lélekenergiájának töménysége azonnal elakasztotta a lélegzetemet és nem bírtam több szót kinyögni. Ezek a rácsok meggyengítették a testemet, hogy ne harcolhassak és törhessek ki. Egyáltalán mozognom is nehéz erőpróbává vált, nemhogy egy kapitány jelenlétében.
- Nyithatják – hallottam meg a férfi mély hangját, majd kattanás következett, a rácsajtó pedig kitárult. Hitetlenkedve tettem feléje egy lépést, de az őrök nem ellenkeztek. Lassan kiléptem és a kapitányom elé álltam. – Véget ért az ügy kivizsgálása. Most már kiengednek – kezdte a beszédet. Szemeiből a szokottnál is nagyobb hideg és megvetés áradt. Úgy éreztem magam, mint a kapcsolatunk kezdetén, amikor hadnagynak választottak az osztagába, de még nem ismertem őt igazán jól. – Mire véljem ezt a viselkedést, Renji?
Melyikre gondol? – akartam kérdezni. Hiszen sok bűnt elkövettem azon a jeles éjjelen. De talán a főbenjáró közöttük mégis csak egy arrancar megmentése és a Lelkek világába hozatala lehetett. Az ilyesmi eddig példanélküli volt.
- Elveszíthetted a józan eszed, ha hagytad, hogy egy hitvány lidérc az ujjai közé csavarjon.
- Maga beszél? – vontam fel tetovált szemöldökeimet.
Meghökkenésnek a legapróbb jele sem mutatkozott. Arca kifejezéstelen maradt.
- Szerelembe esett egy, a legrosszabb körzetben élő, peremvidéki nővel, ezzel szabályokat szegett meg, ide hozta, feleségül vette és még maga…
Tovább nem folytathattam a vádaskodást, mert egy láthatatlan mozdulattal a földre kényszerített. Legyengült testem nem érzékelt semmit, csak a fájdalmat a hasfalamban, minek következtében térdre estem és vért köhögtem fel.
- Tudd, kivel beszélsz, Renji!
Gyengeségemben vicsorogva térdeltem tovább a földön és hallgattam távolodó lépteit a folyosón. A fegyőrök végül talpra segítettek és elkezdtek a megfelelő helyre kísérni.
.
.
Kikyou ágya ugyancsak rácsok mögött helyezkedett el. Látszott rajta, hogy már jobban érzi magát, de továbbra is fekve kellett maradnia. Egy negyedikosztagos mindig odakint ácsorgott a folyosón, hogy bármikor segíthessen rajta.
Feszült tekintettel figyelte, ahogy beléptem hozzá. Idegesen kopogtatott a takaróján ujjaival. Hiányzott arcáról a győzedelmes mosoly, szemeiből a végtelen tűz, feje tetejéről pedig a tincseiből kibukó, démoni szarvak.
Az orvosa odaadott nekem egy széket, így letelepedhettem az ágya mellé. Félénken a keze felé nyúltam és megszorítottam, mire kifejezéstelen tekintetét rám vetette. Először nem értettem mire ez a viselkedés, de aztán megszólalt egy ideges, suttogó hangon.
- Ezek meg fognak engem ölni.
- Tessék?
Meghökkenésem csak elmélyítette benne az aggodalmat.
- Összesúgnak előttem, de akár hangosan is fenyegetnek. Hiába van vége a háborúnak és hibába tudja mindenki, hogy Aizen lakat alatt van, tartanak tőlem. El akarnak pusztítani, mint egy rühes lidércet. Pedig nem vagyok olyan, mint azok az eszetlen szörnyek. Én egy Vasto Lorde vagyok. – Hangjában a büszkeség egy szikrája tűnt fel.
- Tudom jól – bólintottam. – De ígérem, hogy meggyőzöm a vezetőket, hogy itt maradhass és senki se bánthasson. A szövetségesünk lehetnél…
- És ha én nem akarok itt maradni? - Megkeményítette magát. Burkot helyezett a teste köré, amin sosem tudtam igazán áthatolni. – Mégis hogy élhetnék itt, ahol mindenki fél engem és gyűlöl? De különben sem hagynák az ittlétemet. Hallottam hírét a Negyvenhatok tanácsának. Megriadnának tőlem és azonnal el akarnának pusztítani.
- Akkor mit csinálsz? – csattantam fel, mire meglepetten összerezzent. – Visszamész Hueco Mundóba? Ott újra megtámadnak majd és ez alkalommal meg is ölnek. Vagy? A Peremvidékre vándorolsz? Esetleg az Emberek Világába? Ott ugyanúgy félnék az erődet és el akarnának majd pusztítani. A Lelkek világa az egyetlen esélyed. – Túlságosan felemeltem a hangom, de ez őt nem zavarta meg. – Itt felügyelet alatt tartanának, igen. De több esélyed lenne, mint odakint, bárhol is legyen az a hely.
Hirtelen ajkai megremegtek, majd eszelős nevetésben tört ki. Hátrább hajoltam tőle, mert egyszerűen hihetetlennek tűnt. Hátravetette a testét és tenyereivel eltakarta vidám arcát. Majd leeresztette végtagjait és halvány mosollyal, de komoly ábrázattal mélyesztette belém égő tekintetét.
- Miért várnánk az ítéletre? – Vidámnak hangzott, de éreztem a zsigereimben, hogy nem olyasmit szándékozik mondani, amitől én is mosolyra fakadnék. – Akár itt és most végezhetnél velem. Legalább a te pengéd által halnék, nem valami vadidegen, töketlen halálisten remegő fegyvere fejezne le.
Döbbenten meredtem rá, majd egy hirtelen mozdulattal felpattantam, mire székem hátra vetült és hangos csattanással ütközött a háttámla a földnek.
- Hogy mondhatod…? – dühödtem fel. Szorosan az ágyához léptem és erősen a matrac szélére támaszkodtam, így szemeim egy vonalba kerültek az ágy támlájának támaszkodó nőével. – Megőrültél?
- Igen – felelte halkan bólintva. – Már akkor megbolondultam, amikor elkezdtem bízni benned és… megszerettelek. Túl sok problémával jár ez a kapcsolat.
- És mindezt feladnád? – vicsorogtam az arcába. – Ilyen könnyedén?
- Nem látok sok esélyt a túlélésemre ezen a helyen – vontam meg a vállát. – Ezért gondolom úgy, hogyha mindenképpen kivégeznek, akkor… az te legyél.
- Sosem tudnálak - suttogtam erőtlenül, megenyhülve.
Vörös ajkai mosolyra húzódtak, száját pedig halk kuncogás hagyta el. Lassan előre tolta fejét, homlokát az enyémnek nyomva.
- Először még nem így vélekedtünk róla.
Kecses, fehér ujjaival a hosszú hajammal kezdett játszadozni, majd fejét elemelte az enyémtől és mélyen a szemeimbe nézett. Keserű mosollyal nyomtam számat az övére, ő pedig fogadta, majd viszonozta is a csókot. Hangtalanul váltunk el.
- Ne add fel – leheltem a szavakat a fülébe. – Ne hagyj itt megint.
- Miért nem születtem Halálistennek? – válaszolta szórakozott szomorúsággal. – Egyszerűbb volna.
- Azt hittem, te szereted a bonyolult dolgokat – kuncogtam továbbra is visszafojtott hanggal.
- Előfordul, hogy még nekem is túl bonyolulttá válik a helyzet – felelte pimaszul.
- Például, ha egy lidérc beleszeretne egy halálistenbe?
- Vagy egy halálisten egy lidércbe.
Mosolyogva sóhajtottam és arcomat újra az övé felé közelítettem, de megelőzött. Vérvörös ajkait az enyémre tapasztotta, majd állkapcsaimat gyakorlott mozdulattal szétnyitotta. Több perc is eltelt, mire levegőért szomjasan, zihálva szétváltunk. Kipirult arca és bágyadt tekintete izgalomba hozott és satuba fogta a szívemet.
Nem engedhettem, hogy újra elvegyék tőlem, ráadásul ilyen brutalitással! Nem válhattam el tőle megint ennyi időre. Sosem éreztem még ekkora vágyat és szükséget valaki iránt.
Igen. Szükségem volt a jelenlétére. Mintha fulladástól mentett volna meg, újra képes voltam lélegezni.
Nem akartam választani a kötelességeim és az érzéseim között. Nem akartam, hogy elveszítsek mindent, amit eddig elértem, hogy Kikyouval lehessek, de azt sem éreztem megfelelőnek, hogy továbbra is úgy végezzem a dolgomat, hogy ő nincs velem.
- Mondtak neked arról valamit, hogy meddig maradsz fogságban? – kérdeztem tőle hirtelen. Nem is tudott rá azonnal választ adni.
- Nem említettek konkrét időpontot. Olyasmit magyaráztak, hogy a döntés idejéig itt kell maradnom.
- Akkor talán még van egy kis időnk – bólintottam sietve. – Kiviszlek a rácsok mögül, amint lehet. Nem hagyom, hogy csak úgy kivégezzenek.
- Rendben, izgága kis lovagom – nevette el magát. – De most nem lehetne, hogy letesszük kicsit a fegyvert, félre rakjuk a harcot és csak pihenünk.
Kissé meglepett az ajánlata, de aztán odébb húzódott a széles ágyon és kacéron megpaskolta a mellette lévő helyet. Hitetlen mosollyal ráztam meg a fejem és nevetve ültem oda mellé. Azonnal a vállamra hajtotta a fejét, mire én akaratlanul is átkaroltam a derekát.
- Látod, mennyivel barátságosabb ez így, mint a kioldott formámban.
Nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam.
Ezzel arra utalt, hogy a képessége részeként, második alakban a lidércmaszk szarvakként formálódik újjá. Ez egyszer már eredményezett egy kellemetlenebb helyzetet.
- Nem vicceltem – motyogtam a rácsokat bámulva a félhomályban. – Szeretném, ha megoldanánk az ügyet és itt maradhatnál.
- Teremts nekem új életcélt.
A nem oda illő válaszra felkaptam a fejem, de ő nem nézett rám. Abból a szögből az arcát sem láthattam, így nem tudtam mire vélni szavait. Végül folytatta.
- Aizen már nem irányít minket, és a helyet, ahol élünk, ellepték a hús-vér emberfajzatok. A valaha volt életeimből semmim sem maradt.
- Rendben. Megteszem.
Soha nem érzett vágy lepte el a testem. Vágy arra, hogy legyőzzem a kapitányomat, az osztagomat, a tanácsot is. Vágy arra, hogy térdre kényszerítsem Seireiteit, vagy akár az egész mindenséget. Megtenném. Pusztítanék. Vért ontanék érte. Mindezt megtenném, ha így együtt maradhatnék vele.
Hiszen ő tett ilyenné. Megváltoztatott. Ha tehetném, a világot adnám neki, akkor viszonozhatnám mindazt, amit ő adott nekem. Mindazt, amiért így érzek iránta. Vagy, ahogy érezni fogok.
És tudtam, hogy meg is teszem mindezt.
Érte.