心の火
-
Kokoro no Hi
by
Arvael
I. fejezet: Hazafelé
„Holnap... holnap megtesszük" gondolta magában izgatottan az alak, amint a hajnali fényben kilépett a fák védelméből a tágas rétre. Az eső természetesen – most is, mint mindig – zuhogott.
Őt azonban nem zavarta; az évek során volt ideje hozzászokni és kifejleszteni ellene egy igen hatékony módszert. Ám előfordult, hogy mégis hagyta, hadd áztassa az esővíz. Mint például most, amikor már megint érezte, mekkora súlyként húzza le fejét sötétvörös hajkoronája, amely a derekáig ért. A fiatal nő nem szerette összekötve hordani, ezért volt most is szabadon. Bár kétségtelenül tudta, hogy nem előnyös egy ninja számára. „Holnap összefogom" határozta el magában, ahogy fejében mégegyszer végigment a terven.
Csendben petyegett az eső, s a nő magányosan ácsorgott a dús, zöld fű közt, hallgatva a vízcseppek érkezését a talajra. Nyugodt volt minden, s kisvártatva hozzá is látott edzéséhez, ami az utolsó fázisa volt a felkészülésnek, mielőtt az idő eljön, hogy végre cselekedjen.
Tulajdonképpen rengeteg dolgot tanult az elmúlt hetekben és sok mindenre jött rá. Hihetetlenül hálás volt neki, amiért ennyit segített. Ráadásul a korábbi előítéleteit is rendre megcáfolta viselkedésével, gondolataival. A fiatal nő elmosolyodott, ahogy felidézte a kézpecsétek formázása közben, mennyit köszönhet az ő jelenlétének.
– Oyayoshi Toriko! – harsogott végig a mezőn egy kiáltás, nyomában lábak dobogása, ahogy felverték a sarat az elázott föld felszínéről és megzavarták az esőcseppek csendes, ütemes kopogását.
A nő bosszankodva hagyta félbe a jutsu alakítását, ahogy hátrafordult az ismerős arcok felé. Szemében harag gyúlt, ám igyekezett minél hamarabb elrejteni, mielőtt még meglátják. Már a célegyenesben volt, most nem lehetett figyelmetlen, különben örökre itt ragadhat!
Nyugalmat erőltetett magára egy sóhaj kíséretében, ahogy bevárta az érkezőket. Elől haladt néhány helyi ninja, akiket csak látásból ismert, azonban közéjük keveredtek azon család tagjai is, akikkel együtt lakott.
– Te lány! – kiáltotta az anya, amint felgyorsított és végre közelebb ért hozzá. Toriko egy nyugodt pillantással mérte végig. Szerencsére a család egy része nem volt ninja, amit a szerencséjére fordíthat, ha úgy alakulnának a dolgok...
Kérdően felvonta egyik szemöldökét, jelezve, mennyire szokatlannak találja a nő viselkedését, aki immáron az arcába furakodott – volna, ha Toriko nem lett volna egy fejjel magasabb nála.
– Három hónapja mindennap idejössz! Ne is tagadd! – rikoltozott az asszony, azonnal magához ragadva a figyelmet.
– Igen. És...?
– Miért?
– Szeretek itt lenni? – találgatott Toriko, aki immáron bizonyos volt, valami nagyon gyanús dolog folyik itt.
– Ne hazudozz! – kiáltott rá az apa. – A kis Akarin azt mondja, látott téged katon no jutsu-t használni! ITT! A Víz országában tűzelemet használni! Ráadásul Kiri falu szívében!
– Tulajdonképpen ez a széle a faluna... – kezdett volna bele Toriko, azonban meglendült a férfi keze.
A fiatal nő reflexei szerencsére most is tökéletesen működtek és még épp idejében elkapta a karját.
– Ellenkezni mersz apádnak?! – kiáltotta dühödten a férfi.
Toriko úgy érezte, eljött a pillanat. Nem várhat holnapig. Ugyan még gyakorolni akart és jobban megismerni az erejét, de... tudta, hogy már lőttek a tervének. Ez nem volt belekalkulálva. Így aztán, mikor szemei mérgesen összeszűkültek, a családfő arcába mondta ott, mindenki hallatára:
– Nem vagy az apám.
Mindenki meghökkent.
– Ugyan, Toriko, ne viselkedj úgy, mint egy kislány! Kinőttél már abból a korból! – szólt rá idegesen az anya, mire a nő egy oldalpillantást vetett rá.
– Nagyon is jól tudod, miről beszélek.
– A-az nem lehet...! – kerekedtek el az apa szemei, s önkéntelenül is hátrált egy lépést, ahogy Toriko engedte, kicsússzon szorításából a férfi keze.
– Dehogynem.
– De hát... – döbbenten pislogott, s tátogott, mint egy partra vetett hal. Ironikus látvány volt, ha belegondolt, mivel már megint hetek óta esett az eső és több víz volt az utcákon, mint az otthonokban lévő fürdőkádakban...
Toriko azonban túl sokáig időzött; akkor jutottak eszébe a többiek, mikor az egyik felocsúdott döbbenetéből és rávetette magát egy „Fogjátok le!" kiáltással. Azonban a nő nem véletlenül volt jounin immáron évek óta. Felvillantott egy gúnyos félmosolyt és eltűnt az álmélkodók szeme elől. Gyorsasága legendás volt Kiri faluban.
– Azonnal értesítenünk kell őket... – hebegte az Oyayoshi család feje, ahogy végre felfogta, mi is történt. – El kell mondanunk... el kell mondani, hogy a lány Konohából megszökött...
ˇ
– Mi az? – nézett föl papírjaiból Tsunade. Lerítt róla, hogy nincs a legjobb kedvében, így aztán Shizune csak óvatosan közelített felé.
– Egy levél... a Víz országából – magyarázta az asszisztens, ahogy közelebb lépett és az asztalra helyezte az iratot. – Nagyon sürgős jelzéssel van ellátva!
– Értem – biccentett a Hokage, ahogy félretette munkáját és kibontotta a levelet.
– Hmm... – ahogy egyre tovább olvasott, úgy vonta össze mindjobban szemöldökeit. Még nem végzett, de már szólt Shizunének:
– Hívd ide Kakashit és csapatát!
– Nade Hatake Kakashi még mindig...
– Azonnal!
– Igenis, Tsunade-sama! – kapta össze magát a nő, azzal kisietett az ajtón. Érezte a Hokage hangjából, nem vesztegethet egyetlen pillanatot sem.
Alig telt el öt perc, Naruto berontott a Hokage irodájába, nyomában szorosan Sakurával. Tsunade felnézett rájuk.
– Kakashi?
Erre aztán a két fiatal is körbenézett. Naruto gyanakodva jegyezte meg:
– Biztos megint késik...
– Igen, bizonyára... – tette hozzá rosszallóan Sakura.
– Ki késik? – puffant mellettük egy füstfelhő, amiből Kakashi hangja hallatszott.
Tsunade arcán megkönnyebbülés suhant át, ahogy megjelent a jounin, ám tekintete szinte azonnal megkeményedett.
– Nagyon fontos küldetést kaptok – ez aztán megtette a hatását, s elcsendesedett az eddig háttérben mormogó Naruto is. – A Víz országa kér segítséget tőlünk. Az üzenet az imént érkezett, hogy egy S-osztályú bűnöző kiszabadult és minden valószínűség szerint Konoha felé tart.
– Miért? – vágta rá Naruto. Tsunade hangjában feszültség csengett, mikor válaszolt:
– Arról nem kaptam információt.
Látszott, mennyire bosszantja ez a bánásmód.
– Azonban a segítségünket kérik. És ha egy S-osztályú bűnözőről van szó, akkor semmiképp sem hunyhatunk szemet felette. Ez esetben irreveláns, milyen gyenge lábakon állnak a diplomáciai kapcsolataink velük.
Tsunade megállt, s várt, hátha van kérdésük. Kakashinak volt.
– Van arról valami információ, mikor szökött meg és milyen sebességgel haladhat?
– Két napja tűnt el Kiri faluból. A sebességéről nem tudok mit mondani, de ha Konoha felé tart, akkor már biztosan a Tűz országában van.
– Értem – biccentett a jounin.
– Tehát az a feladatunk, hogy kapjuk el? – kockáztatta meg Sakura.
– Pontosan – bólintott a Hokage. – Legyetek óvatosak...
Látszott, valami zavarja Tsunadet, ahogy idegesen pillantott rájuk. Aztán csak kibökte:
– Adnék még egy csapatot mellétek, de sajnos mindegyik valamilyen küldetést teljesít...
– Ugyan, az Akatsukival is elbánunk! – vigyorgott Naruto. – Nem kell aggódnod, Tsunade ba-chan!
– Naruto! – pirított rá Sakura, ahogy fejbe kólintotta a fiút.
A Hokage Kakashira pillantott, aki még mindig őrá figyelt.
– Induljatok, amint tudtok! Legkésőbb húsz perc múlva készen legyetek!
A jounin bólintott, majd egy füstfelhő kíséretében eltűnt. Erre figyelt fel a két fiatal, akik már csak Tsunade bosszús tekintetét látták, így jobbnak tartották, ha minél hamarabb kimenekülnek az irodából. A Hokage egy gondterhelt sóhaj kíséretében dőlt hátra székében.
ˇ
– Nahát! Kakashi-sensei! – kiáltotta Sakura, észrevéve a magas jounin-t, amint szokásos könyvét olvasgatva a kapu előtti tér közepén ácsorog. A férfi fel sem nézett a könyvből, úgy köszöntötte.
„Furcsa, hogy korábban ideért, mint én..." gondolkozott el Sakura. „Azt gondoltam volna, csak Naruto után ér ide..."
– Naruto még mindig nincs itt – félig-meddig kérdésnek tűnt, azonban mégis kijelentés lett a mondatból, ami elhagyta a lány ajkait.
– Nincs – Kakashi azért válaszolt.
Vártak, vártak, s vártak, mire végre Naruto feltűnt.
– Jellemző, az utolsó pillanatban... – mormogta halkan Sakura.
– Saakura-chaaaaan! – énekelte a fiú, ahogy egyre közelebb ért hozzájuk. Izgatottan integetett, ahogy tanárának is köszönt. – Kakashi-sensei!
A jounin csak biccentett, s már épp készült csalódottan elrakni könyvét, mikor a kapun túlról jövő szokatlan hang megdermesztette őket is, s az ott posztoló két ninját is. A hatalmas, évszázados fák levelei hevesen susogtak, pedig szélcsend volt. Itt egy zizzenés, ott egy másik, szabálytalanul moccanva; arról beszélve, valaki a lombkoronák közt rohan. És az a valaki olyan zajjal jár, hogy kész csoda, ninja lett belőle...
A következő pillanatban pedig egy sötét folt röppent ki a levelek közül, egyenesen a kis csapat felé tartva. Az oldalt álló kapuőrök követték fejük mozgásával az alakot, elkerekedett szemekkel, ahogy az földet ért, majd még tovább csúszva éppen Kakashi lába előtt áll meg. A jounin meglepetten pillantott rá könyve fölül, majd egy bíbor madártollat a lapok közé tett, megjelölve a helyet, ahol a történetben tartott.
– Eh? – bukott ki Narutóból, mikor végre elült a por.
Egy nő feküdt a földön, eszméletét vesztve. Karjain s arcán, ahol nem védte ruhája, apró vágások éktelenkedtek, amiket valószínűleg faágak okoztak. Jobb vállából és hátából egy-egy nyílvessző meredt ki, hagyva, hogy a sérülésekből lassan szivárogjon a vér. Kezében pedig egy homlokvédőt szorongatott, rajta Kiri falu emblémájával, azonban a fém teljesen eltorzult és összekarcolódott...
ˇ
– Kakashi? – pillantott fel Tsunade dühösen a papírjai közül. – Azt hittem, már rég elindultatok!
– Küldetés teljesítve! – vigyorgott a maszkja alatt a jounin, ami csak szeme görbüléséből látszott.
– Eh... mi? – pislogott rá a Hokage. Nem tudta, hogyan reagáljon. – Mit értesz azalatt, hogy teljesítve? Hiszen nincs öt perce, hogy el kellett volna indulnotok!
– A küldetés tárgya – gesztikulált kezével Kakashi, ahogy magyarázott – egyszerűen berepült Konoha kapuin.
– Te-tessék? – kellett egy kis idő, mire Tsunade megemésztette a hallottakat. – És hol van?
– A kórházban... nem volt eszméleténél, mikor megérkezett és különféle sérülései voltak – válaszolta komolyan Kakashi.
– Értem – bólintott Tsunade. Csend ölelte körbe őket, míg végül a jounin meg nem szólalt:
– Esetleg nem kéne visszajelezni Kiri falunak, hogy...
– Még nem – rázta meg a fejét a Hokage, mire a férfi kérdően tekintett rá. – Abban a hitben vannak, hogy még csak most indulunk a keresésére... nagyon hamar ideért, ezt be kell látnom... Mindenesetre... vannak kérdéseim, amiket tisztázni akarok, mielőtt még bármit is válaszolnék a falunak.
– Értettem – biccentett Kakashi, majd hozzátette:
– A kórházban azt ígérték, azonnal értesítenek minket, amint magához tért.
– Rendben... – gondolkozott el Tsunade. – Odarendelek két ANBU-t, hogy őrizzék.
ˇ
Egy mély sóhaj szakadt ki belőle, s ezzel együtt fel is ébredt. Sajgott a válla, a háta, s tudta, hogy a sok apró vágástól viszketett az arca, valamint karjai. Puha ágyon feküdt, tiszta takarók közt, tiszta ruhákban. Lassan kinyitotta a szemét, mikor megérezte, valaki fölé hajol. Először értetlenkedve bámult fel az ismeretlen arcba, aztán meglátta a fehér ruhát, mire a gyomra ösztönösen összeszorult.
Vajon Kiri falunak sikerült utolérnie? Maradt még egy ninja, aki követte és visszavitte őt, mikor a végkimerülés és Konoha határára ért? És most megint mindenféle drogokkal fogják agyontömni, amíg újra el nem felejt mindent? Vagy ami a rosszabb... rájöttek a titkára? Arra, mit történt három hosszú hónappal ezelőtt...?
A nő megrázta a fejét, mire sötétvörös tincsei szabadon felreppentek körülötte. „Az nem lehet... tisztán emlékszem arra, hogy látom magam előtt Konoha kapuját. Aztán... aztán..." elgondolkozva ült fel. Háta megkönnyebbült, hogy nem kellett testét az ágyon tartania, ugyanakkor fájdalom nyilallt belé egy röpke pillanatra, jelezve, a sérülés még mindig ott van és se a háta, sem pedig a jobb karja nem bír még el sokat.
„Semmi" fejezte be. „Lehetséges volna, hogy az a ninja, akit nem vettem észre, visszavitt Kiri faluba Konoha kapujából?!" Ijedten kapta fel a fejét, s nézett körbe a szobában. Minden fehér volt. Egy-két szék hevert ágya mellett, a keze pedig az ágyhoz volt kötözve, de szerencsére annyira még engedett, hogyha nagyon akarta, meg is tudta érinteni az arcát, nem csupán felülni tudott. Viszont legnagyobb rémületére nem volt ablak. Ez egyrészt azért volt rossz, mert így nem tudhatta, Konohában vagy Kiri faluban van-e (bár esőt nem hallott, azért biztosra akart menni), ráadásul előhozta azt az icike-picike klausztrofóbiáját is, amit igyekezett mindig visszagyömöszölni lénye legmélyére azon ritka alkalmakkor, mikor előjött.
Hirtelen még az a gondolat is átsuhant az agyán, hogy ott fog megfulladni. Aztán észrevette a szellőzőnyílást. Kicsit megkönnyebbült, azonban gyanakodva figyelte a szerkezetet. Egészen addig, mígnem léptek nem hallatszottak a folyosó felől. Arra pillantott, s hallotta, hogy az ajtó másik oldalán egyre közelednek a hangok. Kicsit oldalra biccentette a fejét, úgy figyelt. „Ketten vannak... mindkettő határozott lépés, de az egyik nehezebb... tehát az egyik valószínűleg férfi, a másik nő..."
Ismét az ajtóra fókuszált szemeivel, s bennakadt a lélegzete mikor látta, lassan kinyílik.
Konoha vagy Kiri? Konoha vagy Kiri? Konoha vagy...?
A gondolat szüntelen járkált a fejében, minden mást kiűzve elméjéből. Először egy nő lépett be, akinek ismerős volt az arca, azonban nem viselt semmi olyat, ami arra utalhatott volna, melyik faluból származik. Ezután feszülten pillantott fel a második alakra – már-már félve, mit lát –, s egy megkönnyebbült sóhajt szakadt ki belőle nemsokára, mikor tekintete végre elérte a másik homlokát, s ott egy olyan homlokvédőt talált, ami arról tanúskodott, egy konohai ninjával van dolga.
„Ez csak azt jelentheti, hogy sikerült! Konohában vagyok! Végre!" nehezére esett elfojtani a hirtelen feltörő boldogságtól okozott mosolyát, így aztán inkább hátradőlt, azonban nyekkenve ért párnát: elfelejtette, hogy a háta még mindig nem bír sokat.
– Uh... – szemei egy pillanatra keresztbeálltak, aztán ismét fókuszálni kezdett. A plafon is fehér volt. „Na, ki gondolta volna? ... Idióta, kíméld a hátad!" szólt rá gondolatban magára, azzal egy nagy levegőt véve ismét ülő helyzetbe tornázta magát, még egyszer megjegyezve, óvatosnak kell lennie a sérüléseivel.
Nos, Konohában van. Ez jó hír. De hogy miért van megkötözve, azt nem értette. Tekintete a megrongált homlokvédőre tévedt, ami régen az övé volt. Kiri falu jele eltorzult rajta, ő pedig mély megvetéssel pillantott a darabra. Egy diszkrét köhintés rántotta vissza a valóságba.
Megrázta a fejét és a füle mögé tűrte a haját, úgy tekintett fel az ágya mellett álló két alakra. A férfi kezei a zsebében nyugodtak – aki szintén gyanúsan ismerősnek tűnt... főleg a maszkja –, a nő viszont összefonta karjait, úgy pillantott le rá komoly arccal. Amikor megszólalt, szinte azonnal eszébe jutott az ágyhoz kötözött fiatal nőnek, ki az, aki előtte áll. Azonban a férfit még mindig nem sikerült beazonosítania.
– Lenne néhány kérdésem – kezdett bele.
– Várjon! – szólt közbe a fiatal nő, mire rosszallóan és kissé bosszankodva nézett rá a két ninja. – Csak azt mondja meg... Konohában vagyok, ugye jól sejtem?
Nehezen bírta a kérdést követő csendet, így önkéntelenül is halkan kicsúszott belőle:
– Ugye...?
Próbált nem túl reménykedő képet vágni, de érezte, hogy képtelen erre és utolsó szavát sem tudta visszaszívni. Utálta magát, amiért ilyen gyengének hangzott...
– Igen, ott vagyunk – válaszolt végül a szőke hajú, mézbarna szemű nő. Homlokán ismerős, kék jel ékeskedett. Az ágyon lévő alak egy pillanatra előrehajtotta a fejét, hagyva, sötét tincsei eltakarják mosolyát.
„Végre... végre! Itthon vagyok!"
Folytatása következik...